Fejezetek

Sziasztok!
Mostantól a fejezeteket a Fejezetek menüpont alatt érhetitek el, de a blogarchívumban is megtalálhatjátok őket.

9. fejezet

    Evevel meleg cuccokat kerestünk a túrához. Végre eljött az ideje, hogy megnézzük a labirintust.
   - Ez az egész olyan szuper – vigyorogtam. – Már csak neked kéne itt maradnod.
   - Pár napig még vigyázok rád – viccelődött, aztán átváltott komolyra. – Emlékezz mindig a két legfontosabb szabályra! Az első, a víz, a tűz, a föld, a levegő, még ha most a részed is nem hozzád kötődik, mindig vándorol. Te a lélek vagy, ami háromnegyed részben egy volt, van és lesz veled örökre. Ez kapcsolódik a többihez meg a maradék lélekhez, így kiteljesedsz, átveszi teljesen a vángel vér a régi énedet. És a lélek irányít, azaz te. Sose hagyd, hogy bármelyik másik elem átvegye a hatalmat feletted. Ha elveszted a kontrollt van 1% esélyed a visszaszerzésére tizedmásodpercek leforgása alatt, ami képzelheted mennyire képtelenség. A visszakapása nélkül viszont az elem elemészti a véredet ezzel együtt téged. Bizonyos szinten kapcsolódik ehhez a második. Mindig legyen benned megfelelő vérmennyiség és kéznél is legyen.
   - Oké. Felfogtam elsőre is mindkettőt. Mi több soha nem fogom elfelejteni ne aggódj, a félelmem nem hagyja.
   Eve alaposan kitért arra mi történt azokkal a vángelekkel, akik elvesztették a kontrolljukat. Szerencsére hat ilyen eset történt, ami azért nem olyan rossz. Ebből négy azonnal meghalt, a másik kettőnek sikerült visszanyernie az uralmat. Az egyikkel nem sokkal az első szerencsétlenség után mikor újra használta az elemeket megint megtörtént, de akkor már nem élte túl. A másikról viszont kerülte a témát Eve. Azt mondta nem akar rám ijeszteni, majd, ha már megkaptam az erőm olvassam el a nő naplóját, abban mindent leírt.
   Volt egy ilyen szokás miszerint minden vángel ír egy naplót. Ez nem éppen egy magánjellegű dolog inkább fontos események, tanulságok és egyéb olyan információk, amiket meg akar osztani az utódaival.
   Ez a kötelező olvasmány az első hetemre, aztán jöhet az összes többi könyv fontossági sorrendben. Előre rosszul voltam. Szeretek én olvasni, de csak olyat, amit én választok ki. Persze valami könnyű lesz hisz ezek a vámpírok történelméről, fontos személyekről, biológiáról szólnak nagyrészt. Engem pedig érdekel milyen világba is csöppentem, ugyanakkor a bioszt sose szerettem.
   Elhessegettem a „könyveket”.
   - A lélekre utalt Jack mikor azt mondta továbbra is megmarad az átlagon felüliséget?
   - Igen. Tudod nem igazán leszek beteg még öregen se és azért a tűrőképességem is jobb lesz nagyjából. De ez meg volt már a születéstől is. Gondolkozz! Voltál valaha beteg?
   - Nem nagyon emlékszem rá. Talán egyszer, de az is elmúlt hamar.
   Ez még eddig eszembe se jutott. A barátaim sokszor szórakoztak, hogy én igazi túlélő vagyok.
   - A lélek gyógyít. Maximum akkor lehetsz, ha valami komolyabb betegséget nem tud teljesen meggyógyítani időben, ezért kijön például egy kis megfázás formájában hisz csak annyi maradt belőle, de azt is hamarabb rendbe hozza mielőtt gyógyszerre vagy bármire gondolnál.
   - Értem. – Végig néztem magamon, esőkabát, gumicsizma. – Miért pont szakadó esőben kell mennünk?
   - Nem tehetünk arról, hogy ilyen az időjárás. Viszont dél van, indulás ideje.
   Jó nagy helyet foglalt el az átláthatatlan sövényfal. Eve és Jack előre engedtek mikor odaértünk. Elnéztem oldalra, alig tudtam kivenni a kijáratot az eső miatt.
   - Ott kell kijutni? – kérdeztem.
   A gyomrom idegesen összerándult. Lehet ez egy próba, azonnal elment a kedvem attól, hogy beljebb merészkedjek az ismeretlenbe.
   - Ne a kijutás érdekeljen, először megkeressük azt, amit rejt – válaszolt Eve. – Ne rémülj meg, veled megyünk! Bár te mutatod az utat. Az a fontos, hogy bízz magadban mindig. Többet nem segíthetünk.
   - Ez tényleg egy teszt. Amin gondolom az erő megkapása után kell túlesni. Miért nem szóltatok? Fel se tudtam rá készülni.
   - Nem lehetett, ahogy semmi mást nem mondhatok róla. Felkészületlenség, ismeretlenség ez a lényeg.
   Próbáltam kizárni az aggodalmam a teszt miatt, nem sok sikerrel. Mi van, ha nem megyek át rajta? Erre gondolni se akartam, de egyfolytában a lehetőségeken járt az agyam. Ki tudja, lehet, eltesznek láb alól, hisz kiderül, hogy mégse vagyok alkalmas az uralkodásra. Bár ezt kétlem, aki utánam jönne az nálam is gyengébb lenne. Szóval valószínű semmi ilyen nem fog történni.
   Közel két óra múlva még mindig kóvályogtunk. Már kezdtem a csukott szemem előtt is sövényt látni.
   Az eső továbbra is zuhogott, még több pocsolyát teremtve. A gumicsizmának köszönhetően száraz maradta a lábam, viszont össze-visszacsúszkáltam jó párszor.
   Belefáradtam abba, hogy valamilyen logikát keresek, ami nincs. Helyette mentem arra, amerre kedvem támadt.
   Evet időközben Jack a karjaiba vette. Még mindig ramatyul festett az alvás ellenére.
   - Ti tudjátok, merre kell menni?
   - Az átalakítása óta egyszer voltam még itt. Az agyam is visszafejlődött lassúba – fanyalodott el Eve. – Fogalmam sincs.
   - Én a bejárattól oda találtam volna azon az útvonalon, amin mentem. Most viszont gőzöm sincs, hol vagyunk.
   - Remek. Csalhatok legalább picit?
   - Hangolódj rá!
   Nagy nehezen végül odataláltunk. Egy szobor magaslott. Gyönyörű fiatal nőt ábrázolt a hátán hatalmas szárnyakkal.
   - Ő Ángel – ez inkább hasonlított kijelentésre, mint kérdésre, de Eve bólintott.
   Na, igen elég fura név, Ángel. Az emberek között innen terjedt el az angyal szó, pedig semmi köze ahhoz, amit ők gondolnak, egyedül a szárnyak. Ángel sose árulta el a valódi nevét és azt se honnan jött. Csak annyi maradt fenn a múltjáról, hogy az ángelek népéből származik, akik irányítani tudják az elemeket.
   - A szobor alatt van egy lejárat.
   Le kell menni a föld alá? Milyen feladatok lehetnek ott, rémültem meg.
   Hozzáértem a szoborhoz, éreztem, ahogy átjárják az elemek. Elkezdett a furcsa kőzete elevenedni. Végül olyanná vált, mintha egy örökre mozdulatlan ám élő ember állna előttünk. Fényes szőke haj omlott le a derekáig, a szárnyán a tollak pedig vakítóan fehérlettek. A legsokkolóbb pedig csak ezután jött, a szárnyai kezdtek szétnyílni a hátán. Ijedtemben elkaptam a kezem és majdnem elestem, Jack kapott el.
   - Igazából ez nem egy átlagos szobor. Meghalt és ilyenné vált. Ne kérdezd hogy, fogalmam sincs. Ha érintkezik az elemekkel, akkor elevenedik meg.
   Bambán néztem rá. Ilyen nem létezhetne. Mint sok más dolog se. Páran azt gondolják, bárcsak lenne varázslat a világon vagy hasonló. De megtapasztalva a létezésüket a fura dolgoknak korán sem olyan jó, mint, amilyennek elképzeljük. Tudomásul venni azt, hogy, amit megszoktál semmivé foszlik és a megmagyarázatlan dolgok tömegét nehéz. Bár kétségtelenül lenyűgöző.
   Ismét megérintettem - a mostanra kővé vált alakot – ugyanazt csináltam, mint a szobában mire félrecsúszott épp annyira, hogy egy ember leférjen rajta. 
   Lent meggyújtottunk két fáklyát. A barlang egyre mélyedt és szélesedett.
   Az első dolog, ami a szemem elé tárult hatalmas szakadék volt a közepén irtó keskeny híddal. Az egyik szélen a fal mellett már sokkal nagyobb út terült el.
   - Ezen kell végigmenni?
   - Igen, mi ott megyünk szélen.
   A legszéléhez sétáltam és lenéztem. Semmit se tudtam ki venni az ürességen kívül.
   - Igaz van az alján valami?
   - Nincs – ingatta szomorúan Eve a fejét. – A talajt kivéve, de szerintem nem arra gondoltál.
   Úgy láttam, mintha nagyon nehezen tudná magában tartani a segítő mondatokat. Ezek szerint csak aggódtak, engem viszont ez most nem vigasztalt.
   - Mi van, ha lezuhanok? – a hangom dühösen csattant.
   A híd megfelel egy vastag kötélnek, amiről azért elég könnyű leesni. Nem vagyok kötéltáncos, két lépés után lezúgok, és akkor, így jártam?  Legalább megússzák, hogy nekik kelljen megölniük. Remek mondhatom. Ennyire aggódnak Jackék, nyugodtan meghalhatok segítséget ne várjak tőlük.
   - Nem fogsz meghalni!
   - Miért? Eddig mindenki túlélte? Mi fog megmenteni baleset esetén?
   Eve kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Láttam az arcán, hogy valakinek nem sikerült.
   - Menj! – fordította el Jack és megtolta a fal felé, végül nagy nehezen elindult. – Figyelj! Már így is rosszul érzi magát, hogy ennyi dolgot megszegett, ezt nem akarja, a te érdekedben. – Nagy erőfeszítésembe került a szemébe nézni és nem elhátrálni előle. Szigor sugárzott a tekintetéből, némi haraggal. Kevesen mondhatják el magukról, hogy felbosszantották Jacket, lám nekem ez is sikerült. Megkönnyebbülésemre átváltott kedvesre. – Semmi bajod se lesz, csak bízz magadban.
   - Miért akkor a hídon maradok? – gondoltam gúnyosan, de véletlen hangosan is kijött.
   - Ott vannak az elemek, azok is a részeid. Sok sikert – ezzel magamra hagyott.
   Próbáltam megnyugodni.
   - Menni fog – suttogtam.
   Óvatosan ráléptem a hídra. Legalább nem mozog, mint egy igazi kötél. Elindultam lassan araszolva.
   Eddig sose volt tériszonyom, most rám tört. A lábam annyira remegett, hogy végül leguggoltam és a kezemmel is szorítani kezdtem. Viszont lecsúsztam. Hálát adtam a teremtőnek, amiért lehajoltam, ha nem teszem, valószínű már zuhannék. Ahogy lógtam a kezem is kezdte feladni. Adrenalin keveredett a pánikkal, amit próbáltam leküzdeni.
   Hirtelen eszembe jutott a tó felett lebegő Eve. Hogy lehetek ilyen hülye, az egész próba gyerekjáték.
   Összesűrítettem a levegőt, megnéztem megy e, aztán elengedtem a hidat. A zuhanást fékeztem kicsit, készenlétben tartva a levegőt.
   Hallottam Eve sikítását, de pillanatnyilag a fantasztikus élménnyel voltam elfoglalva. Az adrenalin átjárta minden porcikámat, a légkör süvített mellettem. Ide gyakran fogok ellátogatni döntöttem el.
   Leállítottam a zuhanást, és kezdtem felemelkedni. Ez már ezerszer nehezebb volt, a híd is messze felettem ívelte át a szakadékot. Csak a levegőre koncentráltam, nem mertem belegondolni abba, hogy nem sikerül.
   Hosszú perceknek tűnt az idő, de miután meg tudtam kapaszkodni pillanatok alatt már a kövön álltam és folytattam az utat. Magam elé néztem, kerültem Eve tekintetét. Elég volt rá egy pillantás, sütött róla a düh.
   - Sajnálom Eve.
   - Sajnálhatod is. Leállsz vitatkozni utána meg játszadozol. Megőrültél?  - kiabálta. Sokkal indulatosabb, mint amire számítottam. – Az egy dolog, hogy segítesz magadnak az egyensúlymegtartásban vagy, ha valamit felemelsz. De magadat mozgatni csak úgy a semmiben a legnehezebb. Nem pont ilyen helyen kéne kikísérletezned mire vagy képes! – kezdett lenyugodni, ahogy kiadta magából. – A lebegést direkt segítségként csináltam. Erre gondolom rájöttél. Ám a lebegés nem egy a repüléssel – fújta ki dühösen a levegőt. – A többit már saját magadnak kell kiokoskodni, de ha még egyszer ilyen ostobaságot csinálsz, felpofozlak.
   - Tanultam a hibámból nyugi. Nem volt könnyű azt elismerem, de lehetetlen sem. – Szúrós pillantással válaszolt, ezért gyorsan befejeztem. – Mi a következő feladat? – sóhajtottam.
   - Végig ugyanaz. Juss át a túloldalra!
   Egy kiálló kőtömbhöz vezettek. Kinyitottam az ajtót, tele volt földdel. Rámosolyogva Evere beléptem, bátorítóan nézett, aztán bezárt.
   Megtartva az egyenes irányt elindultam lassan, szétnyitva magam előtt az utat. Nehéz volt a haladás. Sőt egyre jobban pánikba estem. Nem elég, hogy semmit se láttam még a levegő is kezdett elfogyni. Próbáltam csak az irányra koncentrálni, ennek ellenére még most se értem el a falig pedig becslésem szerint már ideje lett volna.
   Megálltam gondolkozni, kell még lenni valaminek, amit tudok használni. Az egyik problémám megoldása eszembe is jutott. Óvatosan levegőt szívtam magamhoz. Elmosolyogtam a friss légáramlatra.
   Jöhet a kijutás. Bízzak magamban ezt mondta Eve. Meglátjuk mennyit ér, ha az ösztöneim után megyek. Bejött, kis idő múlva kikötöttem az ajtónál.
   Sikertelenül próbáltam leporolni a ruhám.
   - Hagyd! Úgyis a víz jön – szólt Eve.
   Arcán megkönnyebbülés látszott, amiért nem csináltam semmi butaságot. Néha idegesített, hogy úgy bánik velem, mintha még túl fiatal lennék. Bár tény, sokkal idősebb nálam. Viszont kinézetre egyidősek vagyunk és mellesleg jó barátnők.
   Megálltunk egy hasadék előtt. Tele volt vízzel, ami folytatódott a szikla alatt is. Jóval arrébb láttam csak egy másik nyílást.
   - Tudjátok, nem vagyok valami profi úszó – viccelődtem.
   - A nélkül is át tudsz jutni valahogy. Viszont itt ne próbálkozz a levegő magadhoz vételével!
   Már lefele ereszkedtem, de erre megtorpantam.
   - Megfulladtam volna – mentegetőztem.
   - Jól csináltad – nevetett Eve. – De most nem sikerülne. Max egy levegő buborékot kéne megtartanod a fejed körül. Ám ezt máshogy kell megcsinálnod! Ugyanakkor addig nem kötelező elindulnod, míg rá nem jöttél.
   - Remek – csobbantam bele.
   A víz jéghideg volt, de nekem meg se kottyant különösebben.
   Ráfektettem a kezeimet a kő szélére és töprengeni kezdtem. Levegő nélkül képtelenség átjutni, azaz valami lehetetlen dolognak kell lennie. Végig gondoltam, amiket eddig tudok.
   Csupán egy kézenfekvő ötletem akadt. Ha az én részem a víz, akkor miért kéne levegő? Egyik felem szívesen kinevette a másikat, amiért az teljesen jónak tartja az elképzelést. Végül is bármikor visszafordulhatok, ha nem működik.
   - A végén találkozunk – vigyorogtam rájuk, aztán lebuktam.
   Eggyé váltam a vízzel. Szuper volt, olyan érzés mintha én is egy hullám lennék. Most még azt is elhittem volna valakinek, hogy képes lennék itt élni. Bár sejtettem, hogy nem a végtelenségig, de elég sok ideig.
   Jókedvűen úszkáltam a túloldalra. Kibukkantam a vízből.
   - Tudjátok régebben merengtem azon, milyen lehet vízben élni. Megkaptam a választ, remek.
   - Szerintem is jó – mosolygott Eve. – Már csak a tűz van.
   Ajaj, kelletlenül kimásztam a mélyedésből. Ha ezeket túléltem csak menni fog az utolsó.
   Pár lépésre láttam a feketeföldet, ami árulkodott az előzményekről.
   - Meggyújtod?
   - Ha rajtam múlik, akkor nem – mondtam, de azért tüzet keltettem. Felcsaptak a lángok a területen. – Mondjátok, hogy csak ennyi a feladat.
   - Te is tudod jól. Át kell menned rajta.
   Kifújtam a benn tartott levegőt és közelebb mentem. Melegség áradt szét. Becsuktam a szemem és egyesültem a tűzzel. Nehezen ment, túl közeli volt még az emléke annak, amikor „elevenen megégtem”.
   Végig akartam csinálni a feladatokat és ez megadta a kellő löketet. Gyorsan, nehogy meggondoljam magam beléptem. Nem gyulladt ki semmim, ennek ellenére majdnem futólépésben mentem tovább. Alig bírtam állva maradni, mikor túljutottam, úgy remegett a lábam.
   - Minden rendben – ölelt meg Eve. – Ügyes voltál.
   Mikor lenyugodtam a falhoz vezetett.
   - Itt van egy másik kijárat. Föld zárja le pár méter hosszan az alagutat, ami kivezet a kerítésen kívülre. A végén fel lehet menni az erdőbe.
   - Hány menekülő hely van? – csodálkoztam.
   - Csak ez a kettő.
   Visszaindultunk. A szobor attól, hogy csodálatos volt, még most is rémisztő. Meggyorsítottam a lépteimet. Egyrészt minél távolabb akartam kerülni tőle, másrészt a labirintusból is kint akartam már lenni. Hamarabb kitaláltunk szerencsére.
   Hat óra elmúlt mire hazaértünk. Az estély éjfélkor kezdődött, szóval addig nem sok idő maradt pihenni. Pedig legszívesebben bedőltem volna az ágyba. Bár csak lelkileg voltam fáradt.
   Éjféltől most már hivatalosan is én leszek a vángel. Akárhányszor erre gondoltam összeszorult a gyomrom. Tizenkilenc éves vagyok a suli miatt kéne aggódnom, nem egy egész nép miatt. Eve bárhogy bizonygatta nem hittem magamban. Mindent megtanultam a viselkedésről, a politikájukról, a tanácskozásukról. Mégis ki fog komolyan venni engem. Jack erre ezt mondta egyszer:
   - Ha nem bízol magadban, csak akkor fogsz így járni. Tűnj erősnek, magabiztosnak! Légy olyan lázadó stílusú, mint az elején! – nevetett. – Egyszer se hagyd, hogy valaki föléd kerüljön, ezt ne feledd!

7. fejezet

   A következő négy nap ugyanúgy telt. Először gyakoroltunk. Tökéletesen éreztem a körülvevő elemeket, ami szuper volt, de idegölő is. Ugyanis pár apróságon kívül nem tudtam megcsinálni semmit.
   Aztán átjött Matt, később pedig mentünk a vacsorákra. Ez az elnevezés egyébként értelmetlen volt mivel maximum vért ittak.
   A szüleimmel kapcsolatban úgy döntöttem hagyom egyelőre addig, míg Eve el nem megy. Aztán megpróbálok Jack tudta nélkül beszélni velük, és ha sikertelenül járok, rábeszélem valahogy a segítésre.
   Következett a találkozó ideje nagy örömömre. Szokás szerint követtem Evet belépéskor, körbejártunk üdvözölni a fontos embereket.
   - Maradjak veled, míg Matt beszélget? – rántott vissza a merengésből.
   Követtem a tekintetét, Matt egy kis csoporttal állt az egyik sarokban és elmélyülten beszélgettek. Damon minden lépésemet figyelte, ezért leszoktam a nézelődésről, mert csak felidegesítettem magam, ha megláttam.
   - Dehogy, elleszek.
   A kertre néző üvegajtóhoz sétáltam. Gyönyörű, tiszta holdfényes éjszakánk volt.
   Hirtelen lökést éreztem. Valaki befogta a számat és kisuhant velem az éjszakába. A félelmem dühbe csapott át amikor Damon falhoz szorított egy mások elől takarásban lévő helyen.
   - Melyik szót magyarázzam el abból, hogy szállj le rólam?! – a lehető legtöbb fenyegetést sűrítettem a hangomba, de rajta nem értem el semmit.
   - Megteszem, amint te meg Mattet ejted!
   Tőle szokatlan komolyságot vettem észre. Nem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés.
   - Féltékeny vagy?
   - Hahaha… kiröhögtük magunkat – közelebb hajolt belém fojtva a mosolygást. Kétujjnyi távolság keletkezett köztünk, éreztem a belőle sugárzó dühöt. – Eve és Jack a barátom, te meg normálisnak nézel ki, ezért akarok neked jó tanácsot adni.
   - Na, ide figyelj! Normális vagyok. Ne adogass nekem semmilyen tanácsot, oké!
   Lassan bólintott, az arcára visszatért a gunyoros vigyor.
   - Én segíteni akartam, ez jusson majd eszedbe, amikor pofára esel!
   Már elindult, de utána szaladtam és megfogtam a karját. Magam se tudom mi késztetett erre.
   - Miért vagy ennyire biztos benne?
   - Jó emberismerő vagyok, emellett van időm figyelni mindenkit. Egy-két kivétellel mindig bejönnek a megérzéseim – szünetet tartott. – Őszintén kívánom, hogy neked legyen igazad.
   Leesett az állam. Most komolyan kedves volt velem? Vagy csak képzeltem?
   - Azt hitted egy érzéketlen barommal jóban lenne Eve?
   Gyorsan lepleztem a meglepettségemet.
   - Mellesleg mi bajod Mattel?
   - Valami nincs rendben körülötte – vonta meg a vállát aztán otthagyott.
   Néztem a távolodását. Mi van, ha igaza van? Hisz Jackék is osztják valamilyen szinten a véleményét, bár előlem rejtik.
   Nem törődve a ruhával leültem a földre, hátamat a falnak döntve. Kitört belőlem a zokogás, amire már a Jackkel való találkozás óta vártam. Hiányoztak a szüleim. Minimum egy régi ismerőssel való beszélgetésre vágytam. Kikészített a tudat, hogy senkit se ismerek, akikben meg akarnék bízni azok egymással, sincsenek olyan viszonyban.
   Vissza kellett volna mennem, mert gáz, ha így találnak rám, de féltem Matt közelébe menni. Bántott az elbizonytalanodásom, mert szerettem teljes szívemből most mégis könnyű volt Damonnek elgondolkoztatnia. Ilyen pocsék helyzetet.
   A hideg miatt remegni kezdtem. Úgy döntöttem haza megyek. Talpra kecmeregtem, elindultam az orromat szívogatva és a könnyeimet törölgetve.
   A baj ott kezdődött, hogy a kertből kijutni csak az épületen keresztül lehet. A sötét részeknél kerestem ajtót. Szerencsére elég világosság volt, így hamar találtam egy bejáratot. A cipőm hangosan koppant a parkettán a nagy csendben. Gyorsan lehúztam mielőtt valaki meghallaná.
   Sajnos idebent már semmi nem adott fényt és azt sem tudtam pontosan hol vagyok. Arra következtettem, hogy hátul az irodáknál. Elindultam balra a szálloda rész felé, hátha ott kevesebb eséllyel futok bele valakibe. A vendégek csak a találkozón vannak.
   Már a sarok felé közeledtem, mikor meghallottam valakinek a hangját. A közelemben lévő legelső ajtón besurrantam. Megkönnyebbültem, hogy egy mosdó és nincs bent senki.
   Tudom a viselkedésem gyerekes picit, de mik kezdenének el keringeni rólam, ha így látnának.
   Szerencsémre kiszökésre tökéletes ablakot vettem észre. A hosszú ruha miatt szenvedtem a kijutással. Amennyire csak tudtam sietve elindultam haza. A két ház közt kis félkört tettem és futottam, nehogy meglásson valaki.
   Időközben eszembe jutott a nappaliban lévő telefon, amin fel tudom hívni a szüleimet. Így egyből ahhoz szaladtam és tárcsáztam a számot. A harmadik csörgésre vették fel. Apa szólt bele. Lefagytam, egy hang se jött ki a torkomon.
   - Van ott valaki? – mikor erre se kapott választ letette.
   Próbáltam összeszedni magam és újra hívni, de nem ment. Mégis mit mondhatnék neki? „Én vagyok az a lányod. Nem haltam meg, de ezt senki sem tudhatja és a találkozásra se gondolj, mert nem tudok haza menni, ahogy ti se jöhettek ide.” Kiordibálná a telefonba magát, aztán lecsapná, egy szavamat se hinné el.
   Felmentem és lecseréltem a ruhám jó meleg bemelegítőre. Kényelmes cipőt húztam, lépcsőn lefelé pedig felvettem a kabátot. Elfutottam a ház sarkáig, aztán lassítva elindultam a hátsó kerítésig.
   Az átmászás valamint az átbújás esélytelen volt. Közel jártam, hogy beletörjem a lábam egy fába idegességemben, mikor eszembe jutott a megoldásféleség. Csak találnom kell egy olyan helyet, ahol át tudok mászni a fák segítségével.
   Sétálni kezdtem a kerítés mellett, míg végül találtam egy megfelelőt. Vagyis nekem nem teljesen jót. A törzs vastag és jó magasan nyúlt ki belőle csak ág. Feladtam a próbálkozást, be kellett ismernem magamnak, hogy az itteni fákra nem fog sikerülni felmászni.
   A tóhoz sétáltam, leültem egy fa tövében. Átöleltem a térdem. A hold tükörképét figyeltem a vízben, míg el nem homályosították a szemem a könnyek.
   - Akarsz róla beszélni?
   Ugrottam egyet ijedtemben. Damon állt az egyik közeli fának dőlve.
   - Mit keresel te itt? – hangosan akartam mondani, de alig volt több suttogásnál.
   - Igazából Eve küldött. Azt mondta miattam jöttél el, keresselek is meg. Na meg kérjek bocsánatot – grimaszolt. – Nézd, sajnálom, tényleg. Ez az én véleményem, de nem jogosít fel arra, hogy így viselkedjek veled – szünetet tartott. – Amúgy, ha jól sejtem most Matt is a bajod valamilyen szinten szóval lehet, igazam van valamiben.
   - Bocsánatot kértél most már elmehetsz – mondtam gúnyosan, de ő figyelmen kívül hagyta.
   - Még gondolnod sem kéne arra, hogy elmész!
   - Miért is?
   - Talán mert te leszel az vángel. Most is Eve azt hazudta, rosszul érezted magad, azért tűntél el. Vagy, mert megölnének, és ez érdekel valakit.
   - Csak téged nem. Akiket szeretek úgyis halottnak hisznek.
   - Tehát Eve és Jack nem is érdekel?
   - De igen, viszont még egy hónapja se ismerjük egymást, hamar túltennék magukat rajta.
   - Azt figyelve mennyire szenved Eve, ezt nem hiszem. Tudod, azt hiszi az ő hibája, hogy bármit csinál te mindig szomorú vagy. Tudja min mész keresztül hisz ő is átélte. Bár neki könnyebb volt. Szerette a családját természetesen, de utálta a gondolatát is, hogy hozzá kéne mennie ahhoz, akit az apja kiválaszt neki. Ilyen idősen meg az anyja se tudta tovább halasztgatni és az apja már ki is tűzte a házasság napját. Úgyhogy ő nagyon örült ennek az egésznek. Nem kellett az apja akaratának ellentmondani, vagy megszökni. Sőt kezdhetett egy új életet, amit saját maga irányít betartva pár megkötést, ami az ő korában máshol lehetetlen volt. Jack pedig itt végig mellette állt, segített neki. Neked már ennél nehezebb, mert te az eddigi életedben is felépíthetett volna azt, amit akartál. Most viszont már csak száz év múlva tudod ezt megcsinálni. De keresd te is a jó oldalát ennek az egésznek.
   - Mégis mi ebben a jó?
   - Hosszú élet, esély az örökkévalóságra, erő, amivel csak te rendelkezel. Száz év, amiben azt csinálsz, amit akarsz az uralkodás mellett.
   Felálltam és elindultam a hát felé.
   - Szedd össze magad, Eve miatt!
   Megfogadtam a tanácsát. Vettem egy forró fürdőt, pizsibe bújtam aztán bekuporodtam a TV elé a nappaliban.
   Elszenderedtem, az ajtó nyílására riadtam fel.
   - Jól vagy? – jött oda egyből Eve.
   - Persze csak fáradt vagyok – mosolyogtam rá.
   Most ébredtem csak rá mennyire igaz, amit Damon mondott. Eve mindig aggódott miattam és szörnyen kedves volt velem én meg csak befordultam magamba.
   - Bocs, hogy későn jöttünk, kitört egy vita arról mit kéne tenni – rázta a fejét. – Mi történt?
   - Semmi – vontam meg a vállam. – Elgondolkoztam mindenen és nem volt kedvem visszamenni. Sajnálom, hogy én is gondot okoztam.
   - Damon hibája – mosolygott. – Menj, aludd ki magad! Rémesen festesz. Matt nem fog jönni, majd holnap. Megbeszéltem vele.
   - Köszi.
   Megöleltem gyorsan, aztán felmentem bedobni magam a puha ágyba, tovább aludni.

   Evenek és Jacknek szokatlanul jó kedve volt, amikor késő délután lementem a nappaliba. Néha kimondottan bosszantott, hogy sose látom őket aludni. Jacknek alig van szüksége rá, de Evenek se annyira, mint egy embernek. Egyik nyúzott „reggelemen” felvilágosított.
   - Tudod, ha megfelelő vérmennyiség van benned, akkor jobban hasonlítasz a vámpírokra. Elég pár órácska és ezerszer frissebb vagyok nálad – nevetett, én meg a lehető leggyorsabban nehogy ki tudja védeni hozzá vágtam egy párnát.
   - El kell fogadnod az igazságot! – dobta le magát a fotelba Jack.
   Kinyújtottam rá a nyelvem. Borzalmas érzés, amikor a körülötted lévők király adottságokkal rendelkeznek és ki is használják ellened – viccesen persze – neked meg éveknek tűnik az idő, míg megkapod.
   - Én az alvás mellett döntenék a vér helyett.
   - Cathy! – sóhajtott nagyot Eve. – Hányszor mondjam még, hogy a vérnél nincs finomabb dolog a világon? – szünetet tartott. – Most jut eszembe, hogy ezt még nem is tárgyaltuk ki. – A szememet forgattam elképzelve az újabb győzködést. Megbökött. – Amit mondani szeretnék az komoly. Kezdjük az alapnál. A mi testünk felhasználja a vámpír vért a sima emberihez képest. Emiatt hasonlítunk a vámpírokra, tudjuk használni az elemeket korlátlan mennyiségben és emiatt van kevesebb tápanyagra, alvásra stb. szükségünk. Viszont így a vér fogy a szervezetből. Ahogy csökken, úgy fáradsz, mész megint az emberek szintje felé. Ha pedig nem marad benned semmi, meghalsz.
   - Ezt eddig miért nem mondtad?
   - Olyan nyilvánvaló, hogy eszembe se jutott.
   Hát igen én se fogok megmenekülni a vérivástól.
   Leültem Eve mellé.
   - Megyek, lerendezem az őrséget.
   Jack után néztem. Az agyam erőltettem, miről feledkeztem meg? Semmi terv nem volt mára. A töprengésemet Damon szakította meg.
   - Hali csajok. Megjöttem, indulhat a buli!
   - Mi? – ennyire futotta.
   Őrség, buli én ezekről tuti lemaradtam. És Damon is mit keres itt?
   - Ennyire nem kell nekem örülni.
   - Meg akartuk lepni, elvégre most őt is ünnepeljük.
   Krákogtam, hátha nekem is elmagyarázzák.
   - Bocsi. Egy kis baráti összejövetelt szerveztünk. Jack is bulizni fog, ezért most elintézi, hogy jöjjön őrizni egy testőr a házat. Ez az én kis búcsú bulim, te meg holnap éjfélkor megkapod az erőt szóval téged is ünneplünk. Mattet is hívtam – mosolygott kedvesen.
   - Uh, szent ég kik jönnek még?
   - Ha nem tetszik valami, lépj le! – pattantam fel.
   Damon közelebb lépett, de Eve belefojtotta a szót.
   - Elég! Viselkedj! Kordiék jönnek. Menjünk reggelizni! – fordult felém.
   - Esküszöm, megölöm – háborogtam.
   - Valószínű legyőzne – vigyorgott. - Kérlek, próbálj meg ma átnézni rajta!
   - Nyugi nem fogok tönkretenni semmit, és ha beszól, majd kedvesen válaszolok neki vissza – kacsintottam rá, aztán mindketten nevetni kezdtünk.
   Egy laza, cuki ruhát húztam magamra. Alig vártam, hogy lássam Mattet. A tegnapi dologgal nem törődtem. Minden rendben van vele és szeretem, úgy ahogy eddig még senkit. Még egyszer nem hagyom, hogy bárki így kizökkentsen.
   - Itt vagytok? – kopogtak.
   - Aha – válaszolt Eve.
   Két-három évvel idősebb csaj lépett be. Hosszú, barna haja egyenesen lógott le a derekáig. A szeme zöldesen csillogott.
   - Olyan rég találkoztunk, hiányoztál – ölelték meg egymást majd odalépett hozzám. – Szia. Kordélia Boreanaz vagyok – karolt át engem is.
   - Cathy Noche.
   - Leó hol van? – kérdezte Eve miközben lesétáltunk.
   - Kis szünetet tartunk, de ezt most hagyjuk! Igaz Damon nem lesz itt?
   - Mindenki el akar zavarni? – csatlakozott az emlegetett hozzánk. – Mondtam, hogy én jobb választás vagyok, de tudod mit? Adok még egy esélyt. – Kordi a szemét forgatta. – Ugyan, Leó testvére vagyok és? Ettől még nem érdemlem ezt.
   - Igazad van. Hiányzott nagyon az utánozhatatlan modorod.
   Megjött Jack is, akire egyből rávetette Kordi magát.
   - Végre megfeledkezel az óvatosságról és a kezelésbe vehetlek. Már attól féltem soha nem jön el ez az idő.
   - Én is örülök neked. Abban reménykedtem megúszhatom most is valahogy.
   - Szeretnéd – vágták rá hárman egyszerre, majd kitört a nevetés.
   - Kordi csinálja a világon a vámpírok legütősebb piáit – magyarázta Eve. – A fővámpíroknak is csodát művel valahogy a sima vérrel. Az alvámpírokét pedig alkohollal keveri. Rajta kívül még nem találkoztam olyannal, aki le tudna „részegíteni” egy vámpírt. Ők csak akkor vesztik el a fejüket, ha temérdek vért fogyasztanak.
   - Neked is csinálhatom az italod?
   - Én…
   - A te kezedben van mindenkié – szakított félbe Eve. Rám nézett. – Nem fogod megúszni. Jack állandóan kibújt alóla. Pedig nincs itt mitől tartani. Nem hiába isznak állandóan a vámpírok. Soha nem halnak meg tőle. Mi több jó hangulatot ad.
   - Túlságosan jót – nevetett Jack. – Másnap mindig jót szórakozunk rajta. A vámpírok hiába vesztik el a fejüket, mindenre emlékeznek. Szerintük ennél jobb szórakozás nincs.
   - Igaz kiszállhatok? – kérdeztem reménykedve.
   - Dehogy is. Nyugi. Mi csak beszélgetünk, játszunk. Őrültséget pedig mind csinálunk. Te legalább még emlékezni se fogsz semmire.
   - De ti igen – grimaszoltam.
   - Lekísértek csajok? – kérdezte Kordi.
   Evevel leültünk egymás mellé a bárpulthoz, míg Kordélia szorgoskodott. Kínos csend keletkezett. Miközben jöttünk le Kordinak megváltozott az arca, feszült lett. Eve egy gyerekre hasonlított, aki lebukott valamivel, de próbál úgy csinálni, mintha észre se venné. Én inkább csendben maradtam. Fogalmam sincs semmiről, jobb nem belefolyni. Legszívesebben elosontam volna. 
   - Mi történt Eve? Hogy akarsz így elmenni? – törte meg Kordi a csendet.
   - Nem tudom, mire gondolsz – vont vállat Eve.
   - Elég régóta ismerlek benneteket, észreveszem mikor néztek, úgy egymásra!
   Egyből leesett a dolog. Evere néztem, aki zavarban volt. Kordi lehet azt hitte nekem is beszélt róla és én majd mellé állok. Más különben nem hiszem, hogy egy kívülálló előtt akarta ezt vele megbeszélni.
   - Tudok rólatok – mondtam. – Felhoztam Jacknek és ő mesélte. Sajnálom.
   - Óh… - fordult felém meglepetten Eve. – Nekem kéne bocsánatot kérnem. A barátnőm vagy és nem is mondtam el neked, csak olyan bonyolult.
   - Megértem.
   - Gondolhattam volna, hogy nem mondtad el neki. Ostobán viselkedsz, ezt titkolni is kell. Mégis mi jutott az eszedbe? Meggondolni tuti nem gondoltad magad.
   - Kordi nyugi! Igen megtörtént és? El fogok tudni menni, ha meg nem sikerül bármikor visszajöhetek megbeszélni vele a dolgokat.
   - Sajnálom, hogy foglalkozom veled. Mellesleg Jackre is gondolhatnál. Mi van, ha ő nem fogja bírni nélküled? Így még jobban meg nehezíted a dolgát.
   Eve arca megrándult, fájdalmas pontot érintett. Láttam, hogy vissza akar vágni, de még éppen időben kifújta a levegőt és nyugodt hangon szólalt meg.
   - Ez nagyon kedves tőled, de felesleges aggódnod emiatt minden lehetőségre találtunk megoldást.
   - Szerinted is túlzásba viszem Cathy?
   - Öö… - pont ezért akartam elmenni. Most mit mondjak? – Végül is mindent elrendeztek.
   - Jó igazad van, de arra nem gondoltak, hogy emiatt csökken az „élünk tovább egyedül” esély. Ezt te is tudod! Azt a pár napot alig bírtátok ki, aztán egymás karjaiba rohantatok – Kordi győzedelmesen mosolygott.
   - Oké megértettelek. Szenvedni fogunk a saját hibánk miatt.
   - Szerencsés vagy Cathy, nincsenek pasi gondjait.
   - Akkor Matt nem számít pasinak – nevetett Eve. Megkönnyebbültnek látszott, hogy végre leszállt róla.
   - Matt? Matt Zeklos? – nézett rám döbbenten, bólintottam. – Azt a! Mesélj! Milyen?
   - Te nem Damon véleményét fogod?
   - Félig, de ezen felül érdekel. Iszonyú jól néz ki.
   - Vigyázz mit mondasz! – kuncogott tovább Eve. – Különben férfi nélkül maradsz. Kordi falja a pasikat.
   - Csak én nem kellek neki, úgy látszik – vágott halál szomorú fejet Damon, aki épp csatlakozott hozzánk. Pedig már kezdtem jól érezni magam, mintha sima barátnőkkel lennék. – Mi történt? – kérdezte komolyra váltva.
   - Ment hőst játszani, mert unalmas az élete.
   Biztos Leóról beszélnek. Damonre bámultam, van tényleg jó oldala, ha ezt csak ritkán mutatja is.
   Picit furcsa volt, hogy Kordi egyből elmondta Evenek meg nem. Bár gondolom előbb az ő és Jack ügyét akarta lerendezni.
   - Szóval be akar állni az öngyilkos jelöltek közé. Észhez fogom téríteni.
   - Várjatok! – szólt közbe Eve. – Igaz nem a rejtélyes támadókat akarja megkeresni?
   - De, még hozzá két másik eszementtel, akik kitalálták ezt az egészet.
   - Nem lehet ennyire ostoba – rázta a fejét Eve.
   - Dragomir. Mit vársz? – grimaszolt Kordi.
   Lesokkolt ez az egész. Mattet se értettem, a veszély keresése miatt, de ez még azon is túltett. Én is felfogtam, hogy semmi esélyük. Simán belesétálni a csapdába, tuti hiányzik pár kerekük.
   - Hé, a Dragomirok nem ostobák. Bátrak, erősek, viccesek és totál jók. Mindenesetre beszélni fogok vele – tért vissza a szokásos stílusa.
   Elgondolkoztam picit. Látszott rajta, hogy komolyan érdekli a testvére, szóval valamit tud, amitől megnyugodott.
   - Tőlem, de engem hagyj ki belőle! Velem lenni ezek szerint halál unalmas, úgyhogy nem érdekel mi lesz vele.
   - Cathy kijönnél velem egy pillanatra? – fordult felém Damon.
   Elindultam utána azon töprengve vajon most mit akarhat.
   Kisétáltunk a ház előtti szökőkúthoz. Átkaroltam magam a hidegben. Felvehettem volna azért valamit, megfagyok így. A vizet figyeltem, vártam, hogy ő szólaljon meg.
   - Látom megfogadtad, amit mondtam – vigyorgott.
   - Örülhetsz nyugodtan, de csak Eve miatt tettem.
   - Tudom, ezért akarok még valamit kérni. Nézd, szeretném, ha ma tényleg nem veszekednénk semmin.
   - Mindig te kezded! Amúgy mondtam, hogy nem fogunk emlékszel?
   - Igen. Én viszont normálisan szeretnék viselkedni. Beszólások és csúnya nézések nélkül.
   - Tőlem – vontam meg a vállam, aztán sarkon fordultam.
   - Kösz.
   - Egyébként, ha ennyire érdekel Eve nem kéne elmondanod neki, amit Leóról tudsz? – fordultam vissza.
   - Hm?
   - Tuti van valami, amiért ilyen hamar lenyugodtál.
   Jókedvűen elnevette magát. Kellemes, dallamos hang töltötte be az estét. Most ahogy figyeltem feltűnt mennyire jól néz ki. Ezeket a gondolatokat gyorsan elűztem. Szemét nem helyes.
   - Figyelmes vagy. Nincs mit mondanom senkinek. Ismerem az öcsémet, ha valami nem megy neki hajlamos gondolkodás nélkül beleugrani bármibe. Beszélek vele és elsimítom a dolgokat.
   - Te tudod.
   Besiettem a meleg házba. Matt a nappaliban volt a többiekkel. Odajött hozzám megölelt és megcsókolt. Ez kellett volna nekem tegnap este is, egyből semmi kétség nem jut az eszembe.
   - Jól vagy már?
   - Tökéletesen – mosolyogtam.
   - Mit akart Damon? – kérdezte sikertelenül leplezett kíváncsisággal.
   - Semmi lényegeset.

8. fejezet

   Este kilenc körül ébresztett fel Matt. Semmi másnaposságot nem éreztem pedig majdnem minden kiesett.
   - Jó reggelt – mosolygott szívdöglesztően. – Gyere, menjünk le a többiekhez!
   Mindenki a konyhában volt már, csak én alszom mindig. Kordi Damonnel szórakozott, Jack meg Evenek segített reggelit csinálni.
   - Na, kezdesz már valamit érezni? – pillantott felém.
   Lassan eljutott a tudatomig milyen nap van.
   - Iszonyú fáradtságot – vontam vállat.
   - Óh, Eve! Már csak pár óra és többet nem győzhetsz le – vigyorgott Damon.
   - Én nem mondanék ilyeneket! Vagy meguntad tán az életed?
   Leültem az asztalhoz onnan figyeltem a szópárbajukat, amibe a többiek is beszálltak. Máskor én is beleavatkoztam volna, de most úgy éreztem, mintha nem is a saját testemben lennék amellett, hogy mindenem széthullni készült. Lehet ez a változás jele, a fáradság azért másabb.
   Reggeli után elment mindenki.
   - Légy ügyes! – puszilta meg a homlokom Matt. – Holnap találkozunk.
   Vettem egy forró fürdőt, ami semmiben se segített. Az érzés egyre erősebb lett, ahogy közeledtünk az időponthoz.
   - Azt hiszem felkészültem, elmesélheted mi lesz. Meddig fog tartani?
   - Egy óra körül. Minden elem olyan negyedórás.
   - Ez most komoly? Én meghalok.
   - Nyugi! Az első öt perc nem olyan szörnyű az utána való öt a legrosszabb. A vége pedig kellemes érzés.
   - Az előtte való fájdalomhoz képest? – grimaszoltam.
   - Tényleg jó – elhallgatott, valamit nem akaródzott mondani. – Ne ijedj meg, de le kell majd fogni téged. Elég lesz, ha Jack tart vagy inkább azt akarod, hogy kötözzünk meg?
   - Óh… - döbbentem le. – Ennyire rossz lesz?
   - Elővigyázatosság – mondta Jack kitérően. – Eve csúnyán kikarmolta magát pár helyen.
   - Remek.
   Beültem az ablakba és próbáltam kivenni az alakzatokat a sötétben. A fejemben kavarogtak a dolgok. Nem borultam ki minden kis fájdalomtól, de most még a gondolatától is rosszul voltam. Egy óra az nagyon sok.
   Örültem, hogy Jackék hagynak csendben. Viszont eszembe jutott, lehet csak, azért nem akarnak nyugtatgatni, mert úgysem lenne igaz, amit mondanak.
   - Ideje felmenni – érintette meg a vállam Eve. – Már csak fél óra van.
   - Gondolom, Jacknek nem szabadna itt lennie – tereltem másra a szót.
   - Tudom, rossz példát mutatok, de gondolom, te se nagyon örülnél a kötözésnek.
   Ez igaz. Inkább Jacket választottam.
   - Csak Mattnek ne mondjam el az ilyen dolgokat – jelentettem ki fanyarul.
   - Sajnálom, hogy mi nem bízunk benne. De ha te igen majd beavathatod. Azt tanácsolom, ez még ráér pár évtizedig, én is vártam.
   Lefeküdtünk egymás mellé a felhozott kényelmes matracokra.
   A szívem iszonyúan kalapált az idegességtől. Legszívesebben kibújtam volna a bőrömből elmenekülni a szörnyű érzés elől.
   Jack betérdelt közénk, aggódva vizslatta Evet.
   - Nyugi, hányszor mondjam még? Én pihenek egy jót közben. Sztella azt mondta olyan mintha elájulnál. – Felém fordult biztató mosollyal. – Sok sikert. Ne feledd, hamar vége van és utána szuper dolgokat fogsz tudni csinálni! Gondolj erre! Vágjatok már normális fejeket! Nem fog meghalni senki.
   - Könnyű neked.
   - Én is túléltem. Az kéne… - ájult el.
   Itt az idő. Én is lehunytam a szemem. Elég volt a saját aggodalmam, nem akartam Jackét is nézni.
   Ami ezután jött elég fura volt. Sok rossz halál van a világon, amit most kezdtem átélni az a toplistámon szerepel. Nem tudtam levegőt venni, csak földet nyelni. Ilyen lehet, ha valakit élve eltemetnek és ez még nem volt minden. Szét akart feszíteni, nőtt bennem a föld mennyisége. Kinyitottam a szemem, de nem láttam semmit csak a feketeséget. Fel akartam hasítani magamon a bőrt, de nem bírtam megmozdítani semmimet. Lassan az eszembe jutott Jack, aki minden bizonnyal erősen tart. Most már értettem, miért karmolta ki magát Eve. Mivel a tüdőm és a szám is tele volt sikítozni se tudtam.
   Tehetetlenül vártam a végét vagy a halált. A logikus gondolkodásomat elfedte a fájdalom és még a felén se jutottam túl. Óráknak tűnő hosszú percek múlva a szenvedés alábbhagyott.
   Igazat mondott Eve, tényleg kellemes érzés töltött el. Olyan mintha időtlen idők óta távol levő részed újra csatlakozna hozzád. Eggyé váltam a földdel. Éreztem a friss föld illatát és a tapintását a bőrömön.
   Bánatomra eltűnt és átvette a helyét a fájdalom. Na, most aztán kaptam levegőt. Mindenem felfújódott. Az agyam és a mellkasom fel akart robbanni. De csak jött annak ellenére, hogy ki akartam fújni, kívülről meg össze akart préselni. Fülrepesztően sikoltoztam.
   Jack megpróbált elhallgattatni, de mihelyst elengedett az egyik kezével, hogy a számra tapassza, azonnal mozgásba lendültem kiszabadítani magam, így inkább a sikoltozást választotta. Az én fülemet is bántotta -, de nem bírtam abbahagyni – az ő kifinomult hallásával tuti még borzalmasabb lehetett.
   Hála az égnek elmúlt. A levegő végig cirógatott. Ennek persze hamar vége lett.
   Irtó melegem lett, forróság öntött el mindenhol, ami olyanná kezdett válni, mintha perzselnének kívül belül. Eleinte Jack érintése hűsítően hatott, de ez semmivé lett, ahogy nőtt a hőmérséklet. Meg mertem volna esküdni arra, hogy igazi lángok nyaldosnak. Ám amikor felnyitottam a szemem csak égő vörösséget láttam. Ez még az eddigieknél is rémesebbnek tűnt, ha létezhet ilyen egyáltalán.
   - Jack – kezdtem könyörögni – ölj meg!
   Alig jött ki valami reszelős suttogás a számon, a torkom lángolásának köszönhetően.
   Minden erőmet bevetettem a kiszabadulásért, de csak még erősebb lefogást értem el.
   - Sss… Bírd ki erős vagy! Mindjárt vége.
   A tűz még jobban felerősödött majd egy robbanásszerű érzés után eltűnt.
   A lángok megmaradtak, ám ez már jóleső és biztonsági érzetet nyújtó ölelésnek felelt meg.
   - Hogy vagy? – kérdezte Jack.
   - Ebben a pillanatban remekül – néztem rá grimaszolva.
   Megnyugtató mosolyt villantott. Látszott rajta mennyire aggódik Eve miatt is. Épp meg akartam szólalni mikor kezdődött az utolsó.
   Éreztem, ahogy a testem feltöltődik vízzel. Egyre csak erősödött. Szerettem mindig strandokra menni, úszkálni, sose féltem. Most viszont úgy éreztem, mintha valaki a víz alá dugna megölni. Próbáltam levegőt juttatni a tüdőmbe, ami eredménytelennek bizonyult. Mással nem is kísérleteztem, megtanultam az előző három alkalommal, hogy minden felesleges. Így hát vártam.
   A többi is órásnak tűnt, de ez még hosszabbnak, hogy tudtam mindjárt vége. Miután elszállt a fájdalom végig élveztem az utolsó öt percet. Az előzőek is fantasztikusak voltak, de ezt még a hamarosan rám törő kín gondolata sem homályosította. A víz lágyan mosott végig mindenütt, ezzel is bizonyítva, hogy most már egyek vagyunk.
   Viszont tévedtem visszatért az esti érzés maximumra állítva, az elemeknél is fájdalmasabban. Hiába fogott le Jack a hátam ívbe feszült, ahogy a kín végigjárta a testem. Felsikítottam. Egy darabokra tépés gyerekjáték ehhez képest.
   Az agyamban épp megformálódott a gondolat, hogy most fogok meghalni, mikor szertefoszlott a fájdalom. Hirtelen ráébredtem mindenre. A felerősödött lélek, az ötödik elem, ami összefogja a többit, ami kiteljesít engem most végigjárt és kitöltött. A lélek harcolt a régi valómmal. 
   Kinyitottam a szemem. Eve is magához tért bár a „pihenéséhez” képest úgy nézett ki, mint aki nem aludt már napok óta.
   - Jöhet a feltöltő anyag? – vigyorgott gonoszul.
   - Ne! – tiltakoztam, mikor megláttam Jack kezében a vérrel teli palackot. Undorodva elvettem. – Ha kijön, feléd célzok.
   Először megszagoltam. Meglepő módon az eddigi megszokott vasas illat mellé édes ellenállhatatlanság vegyült. Azon vettem észre magam, hogy már emelem is a szám felé. Ittam egy kis kortyot.
   Igaza volt Evenek. Ennél finomabbat életemben nem kóstoltam még. Mohón kortyoltam tovább. Éreztem, ahogy szétterjed bennem, feltöltve energiával, erővel.
   Pár pillanat alatt kifogyott az üveg. Csalódottan néztem, aztán hirtelen ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül, és tökéletesen szórakoznak rajtam.
   Jack a kezembe nyomott még egyet. Az se tartott sokáig.
   - Na? – nézett rám Eve.
   - Jó, igazad volt – adtam be a derekam.
   - Ezt már szeretem hallani – vigyorgott. – Most pedig levihetnél szépen a puha ágyikómba, vagyis inkább majd Jack – javította ki magát ravasz pillantásom láttán.
   Jack az ölébe kapta és leugrott a résen át. Elmosolyodtam. Az érzékszerveim felerősödése miatt végre tudtam követni a mozgását, ami igencsak kecses volt.
   - Jól vagy? – hallottam Jack hangját.
   - Mihez képest, rongybabának érzem magam. És hiába pihenem ki, utána is megmarad az emberi gyengeségem.
   - Picit megmarad az átlagon felüliséget, tudod jól.
   Lenézés nélkül magabiztosan követtem őket. Négykézláb érkeztem le, a kezemmel megtámaszkodtam.
   Eve a fejét rázta.
   - Vigyázz jobban magadra! Van levegő.
   - Óh…
   Hát persze, ő használta is, azért jött le mindig olyan szépen.
   Jack lehozta a cuccokat, míg én megkaptam az útmutatót a nyílás bezárásához. Szenvedtem egy darabig a fedél pontos visszaillesztésével, az elemekre koncentrálni már sokkal könnyebb volt.
   - Ügyes – dicsért meg Eve.
   - Köszi. Akarod, hogy segítsek valamiben?
   A megszokott életteli vidámságától a mostani letört sápadtság nagyon elütött.
   - Csak hagyjatok pihenni és ne rombolt le a házat!
   Bólintottam. Aggódtam miatta, de Jack majd vigyáz rá.
   Szárnyaltam a boldogságtól, madarat lehetett volna fogadni velem. Másra se vágytam már Matten kívül. Fel se tűnt egyből milyen gyorsan megyek. Persze nem vámpír gyorsasággal, de egy emberhez képest nagyobb tempóval.
   Megtorpantam a kijárati ajtónál.
   - Te nem maradsz Evevel?
   Teljesen nyugodt volt az arckifejezése, de ő mindig nagyon jól tudta leplezni az érzéseit.
   - Ő alszik és most már a te testőröd vagyok.
   Hiába tiltakoztam volna, semmit se érek el vele. Megnyugtató volt, hogy ő lesz a testőröm.
   Kiléptünk az éjszakába. Mindketten meglepődtünk a látottak miatt. Matt és Damon beszélgettek méghozzá elmélyülten. Mikor észrevettek minket, elléptek egymás mellől.
   Matt rám villantotta kedvenc mosolyomat és széttárta a karját. Odarohantam az ölébe ugorva, közben küldtem Damon felé egy szúrós pillantást. Miben sántikálhat megint, mert van valami terve az hét zéró.
   - Milyen?
   - Remek, ahogy az illatod is. - Tényleg fantasztikus volt. Más, mint eddig, de lehet csak nem éreztem így.
   Annyi minden megváltozott, amit eddig észre se vettem. Sötét volt én mégis úgy láttam, mintha késő délután lenne. Temérdeknyi illatot és hangot észleltem.
   Lerakott, de nem engedett el.
   - Félek tőled. Kitudja, mikor kapsz kedved ezek után evéshez.
   - Amilyen isteni, bármikor.
   - Engem akarsz első áldozatnak? – kérdezte játékos rettegéssel a hangjában.
   - Miért akarnálak téged? Úristen ez… ez a véred illata?
   - Aha – nevetett rémült arcomon.
   - Sajnálom.
   - Ugyan. Sétáljunk!
   Jackre néztem. Feltűnés nélkül beleszimatoltam a levegőbe, neki is jó illata volt, de semmi evési szándék nem jutott az eszembe. Mondjuk ő nem is fővámpír.
   Egy harmadik szagot is éreztem. Damonét persze, aki mellesleg vidáman kuncogott rajtam. Az illata miatt villámsebesen elkaptam róla a szemem. Szinte csalogatott magához, még a nyál is összefutott a számban.
   - Itt leszek – mosolygott rám megnyugtatóan.
   A sötétségbe meredve mentem Matt mellett. Meg voltam győződve arról, hogy csak a képességekben leszek hasonló a vámpírokhoz plusz a vérivás szükségében, de a vér kívánására álmomban sem gondoltam.
   Mi lesz a következő? Én is rájuk akarok majd támadni, mint ők az emberekre? Elszörnyedtem a gondolattól. Nem akarok ilyenné válni.
   - Ne aggodalmaskodj! Szereted a vért, élesek a fogaid és?  Soha se leszel vérszomjas szörnyeteg.
   - Mi, élesek a fogaim?
   - Persze, benne van az alap vámpír biológiában. Valamivel át kell tudnod hasítani a bőrünket. Hát így tanulsz?
   - A fontos dolgokat vettük át. A könyveket majd ezután fogom elolvasni. Eve szerint így legalább meg is fogom jegyezni, mert a memóriám mindent elraktároz ezen túl.
   - Lássuk, mit tudsz csinálni – terelte el a témát.
   Visszatért a jókedvem, ahogy azon törtem a fejem mit próbáljak legelőször.
   Csináltam egy tűzgömböt.
   - A tűzzel játszani jó dolog, de itt sok minden van, ami felgyulladhat.
   - El tudom oltani.
   Ennek ellenére befejeztem, semmi kedvem nem volt kipróbálni, hogy tényleg el tudom e fojtani a lángokat.
   Összegyűjtöttem egy vízkupacot a levegőből és azt próbáltam különböző alakzatokká formálni. A legjobb a kobra lett, amit magam köré csináltam. A végén felrobbantottam. Persze magamat kihagytam a „mosdásból”, de matt kapott jócskán.
   - Köszi, édesem – grimaszolt.
   - Ha jól sejtem inkább magadtól szeretnél megszáradni?
   - Eltaláltad.
   Csináltam kis forgószeleket.
   Így teltek az órák. Kezdett hajnalodni, de a napot nem lehetett látni. Az eső is kezdett szemerkélni, ezért visszaindultunk.

6. fejezet

   A következő két órában meleg fürdőt vettem, magamba tuszkoltam az elém tett ételt. Eve adott egy sötétkék kissé lilás hosszú pántos ruhát. Ő maga is hasonlót vett fel csak halvány rózsaszínűt. Megcsinálta a sminkem, ami elfedte a másnaposság maradék jeleit. A hajamat hullámosan felül picit összefogva, de amúgy kiengedve viseltem.
   - Csini vagy – vigyorgott Eve.
   - Te is.
   Alighogy elkészültünk már meg is jött Matt. Fekete öltözetét, mintha rá öntötték volna.
   - Gyönyörűek a hölgyek – kacsintott ránk. Megforgatott aztán magához ölelt. – Azt hiszem, félnem kellene egy ilyen szexi uralkodónőtől – suttogta a fülembe.
   Elnevettem magam.
   - Öt perc múlva nélküled a földön fogok feküdni.
   - Ez jól hangzik, de sajna az elejére átengedlek Evenek.
   Lebiggyesztettem a számat, amire puszit kaptam.
   - Ezt sértésnek vettem – szakított minket félbe Eve. – Gyertek, ne nyalakodjatok!
   Kiöltöttem rá a nyelvem. Eddig se volt nyugis a gyomrom, de most egyre jobban kavargott. Matt maga után vonszolt. A magas sarkúknak hála lassan lépkedtünk az éjszakában. Bár csontig fagytam mégis szívesebben töltöttem volna itt a következő órákat.
   Beléptünk az ajtón.
   - Megmentelek nem soká – csókolt meg Matt aztán már ott se volt.
   A hasam labdává szorult össze. Hátra pillantottam. Vajon meddig tudnék elszaladni Jack utoléréséig? Valószínű az ajtóig.
   - Ne akarj menekülni! – Eve megfogta a karom, addig rázta, míg a szemébe nem néztem. – Nyugalom. Oda megyünk a kilenc tanácstaghoz, bemutatlak, váltunk pár szót, ennyi. Udvariasnak kell lenni csak – tartott egy kis szünetet -, azokkal is, akik odamennek hozzád. Légy királynőies – kacsintott rám. Mintha az olyan könnyű lenne.
   - Bejelenthetem önöket? - a hang a mellettünk álló nőtől jött, akit észre se vettem.
   Elindultunk, a terembe vezető ajtónál megálltunk.
   - Eve Lengua vángel és Cathy Noche az utódja! – hallatszott a hang bentről.
   A vámpírok szívre tett kézzel enyhén meghajoltak, amikor beléptünk. Mi is a szívünkre tettük a kezünket, leengedtük mire mindenki felegyenesedett.
   Ezután végigjártuk az összes tanácstagot. Próbáltam rögzíteni a neveket és arcokat, de a következőnél már el is felejtettem az előzőt. Bár ebben az eléggé közrejátszott, hogy a tekintetem mindig el akart kóborolni, például Mattre. Így Eve viselkedését tanulmányoztam.
   Lassan elszállt minden idegességem. Időközben táncra perdültek páran.
   - Megleszel?
   - Persze.
   Eve bátorítóan rám mosolygott majd odébb lépett üdvözölni valakit. Körülnéztem Matt után. Pár emberrel beszélgetett. Kicsit félre vonultam, onnan nézelődve. Kis időt kibírok egyedül is, nem akartam megzavarni.
   Észrevettem a sok pillantást, amik követnek. A legtöbbjük alig feltűnően, de páran nyíltan bámultak, ami kezdett nagyon idegesíteni. Az első álom is eszembe jutott, felfordult a gyomrom. Ennek ellenére megtartottam a boldog, önfeledt arcot. 
   - Megtisztelnél? – szakította meg a figyelmemet egy hang.
   Egy húszas évei végén járó férfi állt mellettem a kezét tartva. Értetlenül néztem az arcába. Hűvös kék szempár nézett vissza. Fekete haja kócosan meredezett.
   A táncolókra pillantott, mire leesett mit akar. Elpirultam, mert elég idétlenül éreztem magam. Ő csak elmosolyodott. A kezébe téve a sajátom elindultunk.
   - Örülök a személyes találkozásnak Cathy – féloldalas mosolya úgy nézett ki, mintha magában valami jó poénon mulatna.
   - Én is örülnék, ha tudnám ki vagy! – mivel laza stílusban beszélt én se fáradtam az „uralkodós” félén.
   - Nevek, mit számítanak? Az a fontos, hogy érzed magad ezen az eldugott helyen?
   - Szép hely, de pár évtized után halál unalmas lesz.
   - Azt kétlem – nevetett fel gúnyosan. – Vannak olyanok körülötted, akik ezt nem fogják hagyni – a hangja enyhén ellenségesen csengett.
   - Kire gondolsz? – egy pillanatra ledöbbentem viszont elrepültem felette. Nem kéne feldühödnöm pont most. Mindenkinek más véleménye van a dolgokról, ez van.
   - Matt barátodra, ki másra. Hamar behálózott. – Erre már kezdtem felhúzni magam.
   - Valami bajod van vele? 
   - Neked úgy látszik nincs – gúnyolódott, aztán megváltozott az arca. – Nem lógnál el velem?
   - Mi? – Elkezdett az egyik ajtó felé forogni. Megtorpantam. – Tudod inkább tőled lépek le.
   - Csak nyugodt helyen szeretnék veled beszélni!
   Az arcán egy kis komolyságot is lehetett látni, de nem tudott meghatni.
   - Én meg sehogy! - fordultam meg és kislisszoltam a táncolók közül.
   Kikerülve a „veszélyzónából” Mattet kerestem. Valaki megfogta a karom a hátam mögött.
   - Leszállhatnál ró… - Matt volt az. – Bocsi.
   Kuncogás jött a tőlünk pár lépésre elhaladó névnélküli pasitól. Találkozott a tekintetünk, kiválóan szórakozott rajtam. Legszívesebben behúztam volna a gunyorosan vigyorgó képébe.
   - Nyugalom, mindenkivel idegesítően viselkedik. Már ha egyáltalán odamegy valakihez.
   - Ki a fene ő? – fordítottam vissza a fejem.
   - Damon Dragomir, az apja tanácstag. Eve megjelenése körül kezdett idejárogatni. A stílusa miatt csak páran szoktak közeledni felé, de őt úgy látszik, ez hidegen hagyja.
   Kicsit megsajnáltam, aztán végig gondoltam. Ha bántaná a dolog, akkor tudna változtatni a modorán. Az viszont felkeltette az érdeklődésemet, amit Evevel kapcsolatban mondott Matt. El is terveztem, hogy megkérdezem tőle.
   Az este további részét Mattel töltöttem. Hajnalra a fejfájásom is visszajött. Miután hazaértünk bedobtam magam az ágyba. Hulla fáradt lettem az egész naptól, csak a ruhát cseréltem le. Evevel se beszéltem.

   Kipihenten ébredtem fel. Picit elmosolyodtam azon, hogy a fáradság miatti álomba merülésnek köszönhetőn elmaradt a szokásossá vált töprengés a jövőről és a családomról.
   Csináltam egy tál zabpelyhet, aztán lementem a nappaliba.
   - Ki ez a Damon? – kérdeztem közönyösen két falat között.
   - Láttam, hogy táncoltatok, de lefoglaltak. Mit művelt? – nevetett Eve.
   - Elég… - kerestem a megfelelő szót - fura volt.
   - Mondd nyugodtan az igazat! – mosolygott rám Jack. – Ha Eve nem hall tőlem pár jó dolgot róla már ezerszer a föld alatt lenne. – Eve oldalba bökte. – Tudod engem eredetileg a Dragomir család védelmére változattak át. Damon testőre voltam bő hétszáz évig. Damon és Sztella, az Eve előtti vángel utálták egymást. Ott vágták egymás alatt a fát, ahol csak tudták. Emiatt is küldött el engem Eveért, meg akart szabadulni tőlem, hogy elintézhesse. Mint láthatod nem vált be a terve. Végül én maradtam Eve mellett ő meg boldogít minket. Hidd el, tud normális lenni.
   - Ő így szereti magát, ha megismered, már vele együtt szórakozol. A föld alá juttatásról jut eszembe, hogy elég rég vertem már el. Mit szólsz Cathy meg akarod nézni az egója porba hullását?
   - Remekül hangzik.
   Miután befejeztem a reggelit, elmostam a tálat Eve felráncigált az emeletre.
   - Úgy gondoltam megvárom, míg tökéletesen érzed az elemeket, aztán mutatom csak meg.
   A szoba másik végében állt, az ágy mögött. Fel akartam tenni pár kérdést ám egy hang se hagyta el a torkom a meglepetéstől. Nem igazán figyeltem mit csinált, de egy lyuk lett felette a mennyezeten.
   - Miért kellett várni eddig? – mellésétáltam felnézni, teljes sötétség terült el.
   Jóleső érzés töltött el, ahogy Eve feljebbemelt a levegővel. Feltornáztam magam és körbenéztem. A lentről jövő kis fény nem sokat segített.
   Eve is feljött becsukva magam mögött a rést. Felkapcsolta a lámpát, ami a helység kupolás tetejének a közepén csavarodott lefelé furcsa alakban. Vörösen égett és különös minták rajzolódtak ki szintén vörösen a falba vésve, - az egész helységet beborítva – ami feketére festve szó szerint hullámzott. Káprázatos benyomást keltett.
   - Mert most már tudunk úgy gyakorolni, hogy ne kelljen például vízben lenned, és itt nem tereli el semmi a figyelmed. Amúgy ez a hely az erő átadására szolgál, meg menedékhely nekünk. Már hosszú ideje titokban öröklődik köztünk. Csak az elemekkel lehet kinyitni, így más nem tud utánad jönni.
   - Gondolom Jacknek elmondtad.
   - Igen, de csak jó pár év múlva mikor már teljesen bíztam benne. Előtte sokat gyötörtem magam miatta. Ő sose kérdezett rá, tudta, hogy ez a vángelek titka. Én meg akartam osztani valakivel, így fokozatosan beavattam mindenbe.
   - Ti nem bíztok Mattben? – kérdeztem rá, már régóta gondolkoztam ezen és most eszembe jutott.
   Meglepetten nézett rám, aztán elgondolkodóvá vált.
   - Az apja utálatos volt és ő igaz nem úgy tűnik, mintha hasonlítana rá, de sose akartam megismerni. Másrészt viszont Jacken kívül három emberben bízom, ez nekem tökéletesen megfelelő. Ezen a helyen oda kell figyelni, vajon ki mikor mond igazat – szünetet tartott. – Amúgy gondolkoztál már azon kit fogsz választani testőrnek?
   Megráztam a fejem.
   - Én Jacket ajánlom. Utánam valószínű visszamegy Damonhöz, de tuti szívesen vállalna el téged. Ha viszont mást akarnál, összehozhatok egy rendezvényt a testőrökkel, ott megismerheted őket.
   - Átgondolom – mosolyogtam vissza rá.
   Ezt meg kell beszélnem Jackkel. Ahogy elnéztem őket néha biztosra vettem, hogy több van köztük, mint barátság, így amit most Eve mondott érthetetlen maradt számomra.
   Leültünk és elkezdtünk gyakorolni. A levegővel kezdtük ez könnyen ment, a többi már nem. Bár hányszor sikerült elkapnom – jó nagy erőfeszítés után – mindig hamar elillant. Emiatt kezdtem ideges és csalódott lenni, ami megint csak nem segített. Eve persze csak órák múlva adott szünetet gyakorlásoknál. Kinyitottam a szemem és érveken törtem az agyam miért kéne most kivételt tenni.
   Az arcán sok minden keveredett izgalom, türelmetlenség, talán pici aggodalom is.
   - Mi a baj?
   - Semmi. Izgulok a damonös dolog miatt – vonta meg a vállát. Kis bűntudat csillant a szemében. – Megharagszol, ha gyakorlok kicsit?
   - Ugyan már épp szünetért akartam könyörögni.
   Mosolyogtam örülve, hogy csak ilyen dolgokról van szó. Eve csúnyán nézett rám.
   Szerintem túlságosan is komolyan vette a gyakorlásokat. Elvégre rendelkezésemre áll rengeteg idő, amikor már meglesz az erőm. Viszont iszonyú hálás voltam, amiért segítenek nekem. Igaz Jack támogatta Evet, de ő se tudott sokkal többet.
   - Azt hittem fél perc alatt levered.
   - Az elején sikerült is, de az óta rengeteget fejlődött, ahogy én. Jacktől megtanultam a közelharcot, a nélkül már sikerült volna neki. Szóval ne számíts rövid küzdelemre. Addig szoktunk menni, míg fel nem adja és az nincs hamar. Az utolsó pár alkalommal már közel jártunk az én „halálomhoz”.
   - Ha neki több esélye van akkor neked miért csak egy?
   - Úgyse tud legyőzni. Így tovább tud próbálkozni – nevetett.
   - Ha ilyen erős vagy minek testőr?
   - Több támadó ellen nincs sok esélyem. Előbb-utóbb a közelembe férkőznek, harcolni meg hiába tudok, gyorsabbak és fizikailag erősebbek. Ez egynél nem számít, de többnél…
   Gyakorlás közben láttam, hogy egyre jobban húzza fel magát.
   - Jól vagy?
   - Persze, csak veszed el fele az erőm – vetett rám egy kis mosolyt. – Gyere, menjünk le!
   - Vér – grimaszoltam.
   Utáltam nézni, mindig eszembe jutott, hogy nekem is fog kelleni. Eve erre még rá is segített egy lapáttal, kimutatta mennyire finom.
   A konyhában Damon és Jack nevetgéltek, természetesen vér mellett.
   - Úgy hiányoztál angyalkám – ölelte meg Evet. – Sajnálom, hogy csak most tudtam jönni. – Felém fordult. – Neked meg jó nagy szerencséd van. Jack elmesélt mindent. Ki von be embert is? – kérdezte felháborodottan.
   Szóhoz se jutottam a döbbenettől. Mi a baja velem? A hangja egyáltalán nem „hú, de örülök, hogy élsz!”, hanem totál gúnyos volt.
   - Fogalmunk sincs – válaszolt Jack.
   - Milyen ember? – próbáltam mást mondani letámadás helyett.
   - Az, aki legelőször megtámadt. Szerinted, ha vámpír lett volna itt lennél?
   - Damon! – szólt rá Eve észrevéve feszültségem.
   Éreztem, hogy még egy megszólalása után kiabálni fogok, amihez egyáltalán nem volt kedvem, így inkább Jack felé fordultam.
   - Lejössz velem?
   Bólintott nyugtatóan mosolyogva. Kisétáltunk a kerek kis kertbe. A sok csillag elegendő világosságot adott. Kellemes őszi idő volt. Beszívtam a friss levegőt, kitisztítva ezzel az agyam. Utáltam veszekedni, ezért tökéletes önmegtartóztatást fejlesztettem ki, ami Damon közelében kezdett összeomlani.
   - Ne húzd fel magad Damon miatt.
   - Miért? Nekem áll miközben azt sem tudom mi a baja – hangosabban jött ki, mint akartam, pedig nem Jack a hibás.
   - Sose bízna Mattben.
   - Óh, szóval, ha én bízok olyanban, akiben ő nem akkor már hülye vagyok? Várjunk csak, ti sem bíztok Mattben – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés.
   - Cathy, itt egy dolgot alaposan tanulj meg, pár évtizednyi ismeretség is kevés sokaknál! Ne érts félre, ezzel nem arra célzok, mint Damon. Csak légy óvatos! – kis szünetet tartott. – Miről akartál beszélgetni?
   - Eve elmenéséről.
   - Mire gondolsz? A világ körüli útjára? Tudok róla.
   - Akkor miért maradsz itt?
   - Mert egyedül megy, megbeszéltük. Nem értelek.
   - Én csak azt hittem, hogy ti… - vörösödtem el. Úgy látszik félreértettem a kapcsolatukat.
   - Óh… - esett le neki mire gondolok. – Ez bonyolult. Picit több van köztünk sima barátságnál, időnként meg jóval több – nevetett. – Mindig megbeszéljük, mit akarunk, és azt csináljuk, ami mindkettőnknek jó. Így tökéletes minden. De ő irtózik a vámpírrá válás gondolatától. Ezért ő elmegy, visszarázódni a normális életbe és leélni nyugodtan a hátralevő idejét. Persze tartjuk majd a kapcsolatot, aztán meglátjuk mi lesz később – elhúzta a száját. – Eleinte nagyon nehéz lesz. Az a pár nap, míg érted mentem a száz év együttlét után pokoli volt. Viszont őszintén remélem, hogy talál valakit, akivel boldogan élhet.
   Szomorúságot vettem észre rajta. Összeszorult a szívem. Vajon tényleg jó így mind a kettőjüknek? Jacket elnézve lehet nem. Bár megértettem. Ha Eve nem akar vámpír lenni, akkor a kapcsolatuk el van ítélve, hiába szeretik egymást.
   Eszembe jutott Matt. Nálunk mi lesz? Jól belegondolva én se vágytam a vámpír életre, de a szerelemért cserébe, semmibe tudnám ezt venni. Ki tudja? Legalább ezen bőven van időm töprengeni.
   - És te?
   - Majd lesz valami – vonta meg a vállát.
   - Ha tényleg így lesz, akkor addig lennél a testőröm, míg külön vagytok?
   Úgy nem akartam azt, hogy valaki az életét áldozza értem, de ha már muszáj és a dolgok ilyenek, akkor Jacknek örülnék a legjobban.
   - Persze – mosolygott rám. – Egyébként minden rendben veled?
   - Naná – válaszoltam erőltetett jókedvvel. – Teljesen új élet, minden régi száltól elvágva. Imádom a változásokat!
   - Te legalább befejezheted majd.
   - Kösz, akkor már sokat érek vele.
   - Rá fogsz, döbbeni az ellenkezőjére.
   Szomorú mosoly villant az arcán. Az eddig megismert erős, eltökélt, vidám vagy mindent eltakaró arckifejezésétől nagyon eltért a mostani bús. Kivetítettem rá a szavait. Ő feladná ezt az életet, de számára ez lehetetlen és neki se volt választása annak idején.
   - Sajnálom, igazad van.
   Ezt most komolyan is gondoltam. Senkit nem fogok ismerni, de legalább kezdhetek egy normális életet. Persze, ha élek még addig és Mattel nem leszek együtt.
   - Azok ölték meg Matt szüleit, akik engem is akartak?
   - Én valószínűnek tartom. Viszont az is lehet, hogy a támadásod hírét meghallva valaki kihasználta a helyzetet. A nemesek között hatalmas zűrzavart okozott. Egyesek nyugodtak, mert úgy hiszik, itt teljes biztonságban vannak, mások meg alig várják, hogy elbújhassanak valahol távol. Szerintük bármikor ránk ronthatnak. Mindenki figyel mindenkit, találgatja, ki lehet az áruló. Holnaptól megkezdődnek a vacsorák, ahol te is gondold meg, mit mondasz és csinálsz!
   - Én is gyanúsított vagyok? – háborodtam fel.
   - Még nem, de könnyen az lehetsz.
   Felálltam és oda sétáltam a sziklakerthez. Témát akartam váltani.
   - Kíváncsi vagyok a labirintusra, megnézhetnénk! Miért kell várni az erőcseréig?
   - Addig semmit nem érnél a megtalált hellyel.
   Eve sétált be a kertbe, majd kicsattanva a vértől.
   - Gyertek!
   A ház mögé sétáltunk egészen az erdő elejéig, ami a kerítés után folytatódott tovább. Ezen az oldalon ritkább volt, így lehetett látni a magas, fekete rácsos kerítést.
   Damon társasága lelombozott kicsit és Matt is hiányzott. Mellette akartam lenni a mostani rémes dolog után. Mást mondott ugyan, de láttam rajta a szomorúságot.
   Egy kidőlt fatörzsre ültünk Jackkel. Eve meggyújtotta a törzs közelébe rakott tűzifa halmot. Eszembe jutottak azok az esték, amikor a lányokkal összejöttünk és a tűz körül beszélgettünk. A könnyek már szúrták a szemem. Borzalmas volt belegondolni, hogy nem lesz ilyen még egyszer. Magam előtt láttam őket, amint nélkülem jönnek megint össze és azt hiszik meghaltam. Elfogott a bűntudat, amiért „szórakozni” akarok miközben ők biztos szomorúak.
   Jack felkérését azonnal megbántam. Őt semmi esélyem nem lesz kicselezni. Jobb kedvre derített az elhatározásom miszerint mindent meg fogok tenni, míg el nem érem a célom. Ezért félre toltam minden gondolatot a fejemben. Mivel ez egy remek alkalom a gondolatelterelésre, azzal meg semmit nem érek, ha egyfolytában ezen agyalok.
   Eve és Damon nagyjából tízlépésnyire egymástól méregették egymást. Eve testhez simuló nadrágot és felsőt viselt, Damon meg laza bemelegítőt.
   - Mire várnak? – kérdeztem Jacktől.
   - Damon azon gondolkozik, mit csináljon, Eve ezt találgatja és várja, míg lép valamit.
   Damon elindult lassan, oldalazva közelített. Körülbelül a fele utat tette meg mikor erőteljesen megrázkódott alatta a föld. Viszont látszólag számíthatott rá, mert már ott se volt, hanem rávetette magát Evere, akinek sikerült félre csusszannia. Ezért viselt szűk ruhát esett le, hogy ne lehessen könnyen belekapaszkodni. Ezután Eve védte Damon támadásait, amikből alig láttam valamit. Már az nagy figyelmet igényelt, hogy kövessem az elmosódó foltot, ami maradt belőle. Egyszer sikerült elkapnia és a földre taszítania. Ám hirtelen lángra kapott a ruhája, Eve ellökte magától.
   Elhajította a magáról leszakított égő pulcsit, felfedve ezzel gyönyörű, izmos felsőtestét, mivel nem viselt a felső alatt semmit.
   - Ha elfelejtenéd a tüzet már rég győzhettem volna – morogta.
   - Légy gyorsabb ne a szád járjon! – vágott vissza Eve.
   Damon neki rontott, ha lehetséges még nagyobb erővel.
   Ezt folytatták végig, míg Damon szitkozódva fel nem adta, a hatodik halála körül.

5. fejezet

   Reggel megint rémálom riasztott fel.
   A Fellegzuhatag körüli erdőben voltam. Valamilyen esemény tartott, mikor megtámadtak minket és a nagy felfordulásban elkeveredtem a többiektől. Pánikba esve menekültem, azt se tudom, hogy kerültem a kerítésen kívülre. A ruha, ami rajtam volt össze-vissza hasadozott. A magas sarkút ledobtam, így a lábam is összekarcolódott alaposan. Megálltam kifújni magam.
   Neszezésre lettem figyelmes. Körül néztem nem-e csak egy állat az. Pechemre három nagydarab izompacsirta termett előttem. Az egyiket megpróbáltam felgyújtani, de közben a másik kettő ellen nem tudtam védekezni. Magam köré kezdtem tűzgyűrűt csinálni, ám elkéstem. Elkapta valamelyikük a nyakamat és azonnal kitekerte.
   Egy pillanatra elsötétedett minden aztán ott álltam a saját élettelen testemet nézve. Könnyek szöktek a szemembe, ez nem történhetett meg.
   Eszeveszett dühvel neki estem az egyik pasinak, azonban átestem a testén. Vámpírok, angyalok, vángelek ez nem elég? Még szellemek is vannak? 
   Lassan elhalványult minden és mikor visszajöttek a képek már temetőben voltam. Méghozzá a saját temetésemen. Félig megnyugodtam, mert emiatt bebizonyosodott, hogy tényleg csak álmodtam. Bár elszomorodtam. Az ismerőseim mind szomorúan ott álltak ellőttem, páran sírtak. Odamentem a zokogó édesanyámhoz, meg akartam nyugtatni és elmondani neki, minden rendben velem, de senki nem látott.
   Zaklatottan ültem fel az ágyon. Örültem, hogy végre vége.
   - Jól vagy? – jött oda Eve. – Rémálmod volt?
   - Aha, de nincs semmi bajom – mosolyogtam rá megnyugtatóan.
   - Úgy látom, megtartod magadnak miről szólt. Beszélnünk kell erről az álmos dologról.
   - Mire gondolsz? – lepődtem meg.
   - Tudod az angyal ősünk kapott egy lehetőséget. Szülhetett utódot magának. Neki nem volt más választása, meghalt egyből a letelt idő után. Így hát jó családból akart keresni férfit. A kiválasztott boszorkány volt a családjával együtt. Mi is az ők leszármazottai vagyunk. A lányát egyedül nevelte fel és tanította meg mindenre. A vér minden száz évben olyan erősen jelentkezik a családból valakiben, mint az ő gyermekében. Ezért van az, hogy ha új vángel kell valami okból az nem lesz olyan erős. De térjünk vissza az álmokhoz. Ennek a férfinak a jövőbe látás képesség adatott meg. Te is örökölted, ahogy minden vángel. Viszont mi csak álmunkban látjuk a jövőt és ott se teljesen. Eddig oké? – Bólintottam. – Ez furán működik. Ha teljesen kiegyensúlyozott vagy akkor a legtisztább. Ha pedig valamilyen érzelem erős benned, akkor kiszíneződik. Például félelem esetén ott van az, ami tényleg meg fog történni, de körbeveszi az, amitől rettegsz. Emiatt nehéz megmondani ilyenkor mi az igaz belőle.
   - Hú… - ez lesokkolt.
   Az első álom remélem csak a félelmem miatt sikerült véresre. A mostaniban viszont nem volt sok újdonság.
   - Ha bármi kérdésed lesz, ezzel kapcsolatban csak szólj! – mosolygott kedvesen Eve. – Most megyek. A megbeszélés valószínű egész napos lesz – húzta el a száját. - Légy jó, pihend ki magad!
   - Oké. Sziasztok.  
   Jack a testőrökhöz indult megvitatni és minél hamarabb elintézni a „halálomat”.
   Visszasüppedtem az ágyikóba. Az álmot elűztem a fejemből. A jövő csak a temetésemre utalhatott, lehetetlen, hogy meghaljak ténylegesen. Ezzel próbáltam nyugtatni magam, de nem hagyott nyugodni az a gondolat miszerint ez főképp csak azért szerepelt benne, mert annyira el vagyok keseredve miatta.
   Egyedüllétre számítottam, de a semmiből hirtelen ott termett Matt.
   - Egész nap ágyban tervezel maradni? – kérdezte miközben befeküdt mellém.
   A derekam köré font karjával magához húzott és megcsókolt. Először lágyan aztán egyre szenvedélyesebben. A szívem majd kiugrott a helyéből. Mikor elhúzódott alaposan szemügyre vette az arcom. Nem akartam kimutatni kétségbeesésem, viszont valamit csak észrevett.
   - Sajnálom. – Ezek szerint elmondták neki. – Hidd el ez a legjobb megoldás!
   - Ezt már sokszor hallottam – mondtam gúnyosan, már ki voltam ezektől a szavaktól. Mellesleg attól, hogy igaz nem megnyugtató legalábbis nekem. Mindemellett anyám szenvedő arcának képe is gyötört.
   - Mit szólnál hozzá, ha ma szórakoznánk? Pár pohártól, amit én készítek el is fogod felejteni ezt egy ideig.
   - Le akarsz itatni? – kérdeztem incselkedve. Belegondolva örültem, hogy idejött, sokkal jobban éreztem magam mellette.
   Bólintott. Megcsókolt aztán az ölébe kapva levitt a konyhába, leültetve az egyik székre.
   - Előtte viszont enni fogsz!
   Csendben néztem, ahogy megcsinálja a jó laktatós kajámat.
   - Tudod reggelire könnyűt szoktam enni – törtem meg a csendet. A gyomrom tiltakozó figyelmeztetéseket küldött az étel láttán.
   - Nem érdekel, ha kell, én magam etetlek meg – fenyegetőzött.
   Képes lett volna meg tenni ezért erőt vettem magamon és letuszkoltam egyesével a falatokat.
   Végig szigorúan nézett, bár hányszor rávetettem a tekintetemet mindig elmosolyodtam. Aztán lementünk a pincébe szórakozni. Az italok, amiket csinált isteniek voltak és nagyon erősek. A harmadik pohár után tökéletesen éreztem magam. Táncoltunk, csocsóztunk az idővel nem törődve.
   A gondok az agyam hátsó zugába csúsztak, aminek kiváltképp örültem.
   Sose voltam olyan, aki a piával akarja megoldani a bajokat, így nehezen ismertem magamra. A vámpíroknak viszont ez volt a szokásuk, ahogy rájöttem, mondjuk nekik a vér ütött jobban.
   Mindenesetre ez segített, szóval a többi nem érdekelt.

   Felébredve, a fejem iszonyatosan sajgott. Szerencsére sötétség vett körül, így nem bántotta semmi fény a szemem. Megdörzsöltem a homlokom, kezdtek visszatérni az emlékeim.
   - Jó reggelt édesem.
   Majdnem leestem az ágyról ijedtemben, de Matt visszahúzott magához és megcsókolt.
   - Nem ér a szívbajt ráhozni a másikra – mondtam mikor szabaddá vált a szám.
   - Nana, tudnod kellett volna, hogy itt vagyok.
   - Óh… Mesélj, miket csináltam?
   Előre elborzadva, beletemettem az arcom a mellkasába. Elnevette magát.
   - Egyre jobban élénkültél. Aztán jó pár pohár után csetlettél-botlottál, ezért felhoztalak. Azt kérted maradjak itt szóval tatám – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Nyugi semmi rosszat nem csináltál.
   - Meg kell védened.
   - Mitől? Kitől? – aggodalom csendült a hangjából, hirtelen elkomolyodott.
   - Evetől – nevettem.
   - Óh… Ez fölösleges. Örül, hogy elterelted a figyelmed. – Az ajkai felém közeledtek. – Ma is az enyém vagy!
   A hűvös leheletétől megborzongtam. Hanyatt döntöttem, a kezemmel megtámaszkodtam a feje mellett.
   - Nem lehetne fordítva? – billentettem félre a fejem, hogy a hajam ne lógjon az arcába.
   Magához szorított és szenvedélyesen megcsókolt. A testem lángokban állt.
   - Benne vagyok. De előbb szedjünk téged rendbe, mert éjfélkor találkozónk van a fő családokkal.
   - Uh… Ez csak vicc ugye?
   - Sajnálom.
   Maga alá fordított és elkezdett a nyakammal foglalkozni. Elérte a célját megfeledkeztem pár pillanatra a hallottakról.  
   - Állj! – abbahagyta és rám nézett. – Kizárt, hogy így mutatkozzam előttük, rémesen…
   A szájával belém fojtotta a szavakat. Most nem ellenkeztem. Hirtelen elhúzódott tőlem, mintha valaki szólította volna.
   - Gyere, menjünk!
   A karjaiba kapott. Én meg csak néztem mi történik. A többiek a nappaliban voltak.
   Leült velem a kanapéra. Halvány világításra kapcsolt lámpáért hálát adtam.
   Jack arcáról semmit se tudtam leolvasni, Everől viszont szomorúság sütött.
   - Mit kell elmondani nekem? – törte meg a csendet Matt.
   Ezek szerint hallotta mit beszélnek itt lenn. A vámpírok extra tulajdonságaitól megőrültem, hol a szívbaj jött rám a gyorsaságuktól, hol szidtam őket, amiért nem lehet valakivel beszélgetni anélkül, hogy a közelben lévő összes vámpír ne hallja.
   - Megölték a szüleidet és a testőreiket. Valószínűleg azok állnak mögötte, akik Cathyt is megtámadták. – A hangjában kicsi együttérzés bujkált talán, de leginkább testőri hangra emlékeztetett.
   - Őszinte részvétem – szólalt meg halkan Eve.
   Leblokkoltam, ez rettenetes. Elképzelni se tudom, milyen szörnyű érzés lenne, ha elveszteném a szüleimet. Már a gondolat hatására is rosszul éreztem magam.
   - Matt én annyira… annyira sajnálom – közel voltam a sírás határához.
   Matten alig látszott szomorúság, nyugodt arccal nézett rám. El se tudtam hinni, hogy még ilyen helyzetben is a kemény srácot játssza. Láthatta a zavaromat, mert elkezdett magyarázni.
   - Az apámat majdnem mindenki utálta, én se szerettem valami nagyon. Az anyámnak azért volt pár jó oldala, amit néha kimutatott őt sajnálom is. Viszont mindketten kétezer évnél többet éltek, emberként már rég a föld alatt lennének. Ezzel azt akarom mondani, hogy az életükben temérdeknyi dolgot megtapasztaltak és én hiszek a halál utáni létezésben. Szóval fáj, ami történt, de megnyugtatnak a körülmények – tartott egy kis szünetet. – Ennek ellenére a saját kezemmel fogom megölni a gyilkosait, ha megtalálom őket. Túl messzire mennek, bárkik is álljanak mögötte.
   A keze ökölbe szorult. Vad tekintet futott végig rajta. Még sose láttam ilyennek, ez megijesztett.
   Meglepett ez a gondolkodásmód. Láttam az értelmét, ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy évtizedek múlva mikor a szüleim elhunynak, én nem lennék képes így felfogni a dolgot. Mondjuk a körülmények mások.
   Csend ereszkedett a szobára.
   - Idehozzák a holttestüket – szólalt meg Jack. – Szerintem intézd el minél előbb a dolgokat.
   Matt bólintott. Megcsókolt és lerakott maga mellé.
   - Visszajövök háromnegyedre. Jobbulást – mosolygott rám. – Sziasztok.
   Elszakítottam a tekintetem az ajtóról, amin kiment, Evere néztem.
   - Ezek után áll a találkozó? – kérdeztem döbbenten.
   - Rövid megemlékezés lesz rajta. Szedjünk rendbe!

3. fejezet

   A kedvenc parkomban álltam. Amerre csak néztem mindenhol tömeg volt. Az emberek nem jöttek a közelembe, de sokan rám néztek, mind haragos gyűlölködő arccal. Ahogy elindultam mindenki odébb ment előlem. Megszaporáztam a lépteimet, ki akartam kerülni innen, elmenni jó messzire ahol egyedül vagyok, és nem néz senki így rám. A könnyeimmel küszködtem, a földre sütöttem a szemem, de éreztem a szúró pillantásokat. Hirtelen Jack és Matt termett mellettem, segítséget akartam kérni tőlük. Mielőtt viszont megszólalhattam volna lefogtak. Ezután össze-vissza fekete ruhás alakok kezdtek feltűnni. Sikoltozások töltötték be a teret, ahogy elkezdődött a gyilkolás. A tömegben megláttam a barátaimat és a családomat is, akik fel se fogták mi történik körülöttük. Próbáltam kiszakítani magam a vasmarkok közül, de nem sikerült.
   - Engedjetek el! – könyörögtem. – Anya, apa meneküljetek!
   Felém fordultak, először mintha örömöt láttam volna megcsillanni a szemükben aztán ők is ellenségesen meredtek rám.
   - Miért hagytad, hogy ezt csinálják? – jött anya kérdése. Úgy éreztem, mint akinek kést szúrtak a szívébe.
   Most már minden szerettem engem nézett és a „Miért” kérdést kiabálták.
   - Én nem akartam - sírtam. – Nem tettem semmit – hozzájuk kezdtem könyörögni, a bocsánatukért.
   A fekete köpenyesek kezdték őket körülvenni. Felkiáltottak a fájdalomtól, ahogy a fogak beléjük mélyedtek. Nem bírtam elfordítani a pillantásom, végignéztem, amint a vérükkel együtt elszivárog belőlük az élet is, bennem pedig nőtt a kínzó üresség. Mikor végeztek, felém fordultak az idegenek. Az arcuk eltorzult, az állukról csöpögött a vér. Gonoszan rám mosolyogtak aztán amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek az élettelen testeket maguk mögött hagyva. Mindenhonnan rémült, üveges tekintetek meredtek rám.
   - Engem is öljetek meg – suttogtam, mert hangosabban nem jött. Jackék viszont nem törődtek velem csak elengedtek és eltűntek nevetve.
   Térdre rogytam a zokogástól. Felnézve a könnyes szemeimen keresztül láttam, hogy a vér szép lassan mindent beborít. Elkezdett felém folyni, mintha pont én lennék a legalacsonyabb részen. Próbáltam menekülő utat keresni, de mindenhol ugyanazt láttam. Ártatlan embereket, ismerős arcokat, akik mind miattam haltak meg. Az engem körülvevő kör egyre kisebb-kisebb lett, míg végül elérte a cipőmet.
   - Ez csak egy álom, ilyen nem történhet a valóságban – suttogtam csukott szemmel.
   Égő fájdalom nyílalt a lábamba mire lenéztem. A vér kúszott felfelé a testemen már a térdemnél járt és égetett mindenhol ahol a bőrömhöz ért. Ezzel állva bosszút rajtam.
   Vérfagyasztó sikolyt hallottam. Újra az ágyban voltam, viszont a hang nem szűnt meg.
Felkapcsolódott egy lámpa valahol. Befogta valaki a számat. Mivel ezzel a sikoltás is megszűnt rájöttem, hogy tőlem származott. Hirtelen rám tört a felismerés és egy nagyot ugrottam hátra, Matt keze volt a számon. A fejem koppant a falba, amitől teljesen felkeltem.
   - Jól vagy?
   - Igen. Én csak mindig elég lassan térek magamhoz - ez igaz is volt, bár most tőle féltem.
   - Sikításra felkelni a legrosszabb. Szóval nem akarod elmondani mi bánt?
   Jack jött az ágyhoz.
   - Te aludtál?
   - Tudod, két fajta vámpír van. Az egyik, akik születnek és a másik, akik válnak.
   - Erről beszélt valamit Matt. Az igazi vámpírok a legidősebbek és a leszármazottaik.
   - Pontosan az igaziak a fő csoport nekik csak vérre van szükségük, de nekünk az alsó csoportnak hetente négy-öt óra alvás és egy kis étel kell.
   - Mi történik, ha…
   - A helyzet egyre rosszabbodik és egy hónap múlva már mozogni se bírunk, így vért vinni is nehéz a szervezetbe, emiatt elsorvadunk. Ne kérdezd miért, a kutatóink kevés dologra jöttek rá.
   Bólintottam. Isten igazából örültem volna, ha tovább beszél, ettől az álomtól a hideg is kirázott. Vajon tényleg segíteni akarnak? Vagy az álom egyfajta figyelmeztetés volt? Mindenesetre örültem, hogy nem tért vissza a kérdésére.
   - Messze vagyunk még?
   - Holnap éjfél körül már ott leszünk. A Fellegzuhatag tetszeni fog.
   Rá akartam kérdezni mi az a Fellegzuhatag, de Matt hamarabb szólalt meg.
   - Aludnod kéne még, ha tényleg oda akarunk érni holnaputánra. Útközben pedig válaszolunk minden kérdésedre.
   - Nincs kedvem aludni, mostanában egyfolytában azt csinálom. Megtudhatnám miért? - ez elég gyerekesen hangzott mivel mindketten elmosolyodtak.
   - Így reagál a tested a változásra. Egy-két nap múlva minden visszaáll a normálisra… vagyis… érted mire gondolok? - bólogattam és most én mosolyodtam el Jacken. - Jól van. Aludj, pár óra múlva lemegy a nap.
   Szó szerint elillant lekapcsolni a villanyt. Szájtátva bámultam a csíkot, ahogy mozgott. Kissé késő csuktam be és hálát adtam a sötétségnek, de egyből hülyének néztem magam utána mivel vámpír létük miatt tuti látnak valamennyit. Összehúztam amennyire csak tudtam és próbáltam álomba ringatni magam.
   Mintha nem lenne elég bajom ébren, már önkívületi állapotomban sincs nyugtom. Addig szenvedtem, míg végül a fáradtság legyőzött.
   Arra tértem magamhoz, hogy Matt a nevemet mondja.
   - Evés aztán indulás. Vár a móka, kacagás.
   Mosolyogva nézett le rám, én meg értetlenül bámultam vissza, vajon mi baja lehet.
   - Jól van, na. Már szórakozni se lehet egy icipicit?
   - Oh, bocs. Már elfelejtettem, hogy te ezt az egész „vadászatot” jó kis játéknak tartod.
   Elment grimaszolva én meg kimásztam a pihe-puha ágyból és az asztalon lévő tálcát céloztam meg.
   Ideges voltam, hogy ki kell mennünk innen, ugyanakkor kíváncsian vártam az utazást.
Húsz perc múlva a liftben tartottunk lefelé az alagsorba. Lent belebotlottunk egy dolgozóba.
   - Mit keresnek itt? Vendégek nem jöhetnek…
   - Felejtse el, hogy látott minket és menjen intézni a dolgát! - Matt hangja eleve káprázatos, de most szó szerint simogatott mintha folyna.
   A férfi kába arccal bólintott, aztán elindult otthagyva minket. Hitetlenkedve néztem utána. Ezt csinálhatta Matt a rendőrökkel is.
   - Velem is csináltátok? – nem emlékeztem semmi hasonlóra, de ki tudja.
   - Nyugi. Veletek ez lehetetlen, ahogy például a véretek is más számunkra.
   - Nem kell attól félned, hogy megkívánjuk a véredet – viccelődött Matt az utolsó szót kihangsúlyozva picit. Jack megrázta a fejét és tovább indult.
   A szálloda alagsorából be lehetett jutni a városalatti alagútrendszerbe. Megálltunk az ajtóban.
   - Kész vagy? - kérdezte Matt.
   Bólintottam mire ő a karjába kapott.
   Elindultunk, ami a túloldalt várt ránk nem nyerte el a tetszésem. A sötétségben bárki elbújhatott ránk várva és ettől égnek álltak a hajszálaim. A hideg, nyirkos levegő meg a csontomig hatolt. Még jobban odabújtam Matt mellkasához és az arcomat a vállába temettem.
   Figyelem elterelésként elképzeltem mit csinálnánk egy ilyen helyen a barátaimmal.
Ugratnánk egymást és jót nevetnénk – persze barátilag - azon, aki megijed. Most viszont halálra rémültem persze ez az adott körülményeket tekintve érthető, elvégre is valaki vagy valakik holtan akarnak.
   A hoteltől jókora távolságra tértünk a felszínre. A városból normál gyorsaságú kivezető utat a fiúk nem igazán élvezték. Mihelyst kiértünk a látótávolságból Matt az ölébe kapott és neki iramodtak. A táj teljesen egybemosódott a sebességtől. A tagjaim elgémberedtek és alig vártam már, hogy újra használhassam őket. Szerencsére támadásmentesen telt el az utunk és miután elhagytuk az őrséget már nem is volt várható.
   A Fellegzuhatagtól tíz kilométerre az erdőben egy kis házikónál megálltunk. Két férfi alkotta az őrséget. Megtudtuk tőlük, hogy semmi különös nem történt. Az út maradék része a sűrű erdőben volt egy kis földúton. Hajnali három óra lehetett, amikor odaértünk a hatalmas kapuhoz. Két méter magasra nyúlt körülbelül. A fekete rácsos kerítés eltűnt a távolban a fák között. Egy csepp erőfeszítés nélkül tárta ki a kaput Jack. Macskaköves út indult és tartott egyenesen félbe vágva a területet, mellette fák sorakoztak. A legelső út jobbra nyílt.
   - Azaz épület az őrök szálláshelye - mondta Jack mikor megálltunk, hogy megnézhessem.
   Bal oldalt sövény borította az üres helyet és virágoskert, míg jobb oldalt sima kicsire lenyírt fű. Az épület egyszerű és régies.
   Matt lerakott a földre és megfogta a könyököm, mivel a lábam majdnem összecsuklott. Lassan továbbmentünk. Egy másik ugyanolyan széles út vágta ketté középen a kapuból jövőt.
   A jobb oldalon lévő épületen megakadt a szemem. Parlamentféleségre hasonlított.
   - Az a Tanácsközpont. Ott gyűlnek össze a tanácstagok és az őrség tanácsa is ott szokott tárgyalni a fontos dolgokról. Emellett a vendégek megszállását, szórakozását is biztosítja - kis szünetet tartott. - Leghátul ugyanolyan ház van a szolgálóknak amilyen az őröknek. A te otthonod viszont a túloldalt található.
   Rám mosolygott és mind hárman megfordultunk.
   Régi kastélyra emlékeztetett egy kicsit. A két emelet, tele ablakkal belopta magát a szívembe. Nagy két részes fa ajtaján ugyanolyan rózsa minták tekergőztek, mint a kapun. Gyönyörűen hatott a mélyvörös minta a sötétbarnán.
   Elindultunk, én pedig csodáltam a környezetet. A járda felénél két oldalt egyforma szökőkút állt. Az alja kehely alakú, felette egyre kisebb tálak, míg legfelül egy kis galamb, aminek a csőréből folyt a víz. Bal oldalt jobban látszott a virágoskert és mögötte a sövény. Jobbra pedig csodálatos cseresznye erdő. Majdnem odaértünk, amikor kitárult az ajtó és kilépett egy velem egykorú lány egy nagydarab férfival.
   Matt és Jack meghajoltak szívre tett ököllel. Eve is a szívére helyezte a kezét. Lemeredve álltam ott. Ezt megemlíthették volna nekem.
   - Végre itt vagytok. Annyira aggódtam - megölelt, mintha régi jó ismerősök lennénk. - Cathy úgy örülök, hogy megismerhetlek. Eve Lengua vagyok.
   Hátralépett, melegen rám mosolyogva.
   - Én is örülök.
   Fura volt ez a helyzet, de jobban éreztem magam. Eve nagyon aranyosnak tűnt. Világosbarna haja göndör fürtökben lógott le. A kékeszöld szemében őszinte boldogság csillogott. A férfi váltott pár szót Jackkel aztán eltűnt.
   - Én is megyek - szólalt meg Matt. - Öröm, hogy láthattam vángel – tisztelgett megint. - Később találkozunk Cathy - ravaszul rám mosolygott, majd ő is felszívódott.
   - Gyere, ne bámuld a semmit! - ugratott nevetve Eve.
   Felsóhajtottam és követtem a házba. Legszívesebben pofon vágtam volna magam, mivel éreztem, hogy elpirultam. Útközben Matt teljesen elterelte a figyelmem, ezzel egyre jobban megszerettette magát.
   - Mi az a vángel?
   - Angyal vámpír rövidítése – mosolygott Eve. – Így neveznek minket, amiért hasonlítunk a vámpírokra, viszont állítólag angyali erőnk van. Régi történelmünk szerint az angyalok képesek használni az őselemeket. Egy közülük viszont a földre jött és megteremtette a vámpírokat az ereje és vére segítségével. E tette miatt, elvesztette halhatatlanságát, ami a vámpírra szállt át, csak az ereje öröklődik mindörökre. Sőt az élete, ahogy a tiéd is fog nem sokára, összekötődött a vámpírokéval. Az életben maradásunkhoz szükségünk van rájuk, és csak a mi vérünk tud embert átváltoztatni. De ezekről a dolgokról beszélni fogunk részletesen, most nem terhellek azonnal. Gyere!
   Ezt az egész új világot nehéz lesz megemészteni. Egészen lesokkoltam így is. Ezek szerint egy angyal leszármazott féléje lennék? Végül is, ha vámpírok léteznek, simán igaz lehet.
   Kis előtérbe jutottunk. Az ajtóval szemben lévő üvegfal kör alakú belső kertre nyílt, aminek a közepén sziklakert volt. Eve megfogta a karom és a bal oldali ajtóhoz húzott.
   - Itt van a medence.
   Elég különös alakú medence messziről nézve, de közelről látszik, hogy rózsát formál és az alján csövek képezték a virág mintáját. A tágas szobát teljesen elfoglalta. A kék szín dominált itt, a falak halványkékek, míg a szoba másik oldalán lévő szekrény sötétebb, a csempe a két szín közötti árnyalat. A tekintetem odébb suhant megállva a kerten.
   - A belső falak mind üvegből vannak - mosolygott Eve és már húzott is az előtérből jobbra nyíló ajtóhoz. - Ez a nappali.
   Hozzánk legközelebb aranyszínű kerek ülő párnák vettek körül egy üveglapú asztalt. A fal és a vastag, puha egész szobát beborító szőnyeg ezüstszínben dobta fel a nappalit. A barnás arany bőrkanapék a nagy tv-re néztek, ami mellett plafonig érő szekrény roskadozott a sok CD-től. A nappali végében volt a lépcső mellette két ajtóval az egyik a mosdó, a másik szintén lépcsőhöz vezetett, de lefelé.
   Csak a nyitva hagyott ajtóból szűrődött be egy kis fény, ezért jól jött, hogy Eve fogta a karom, így nem gurultam le. Alul két szoba volt. Eve felkapcsolta a villanyt egy falba beépített kocka alakú, teli gombokkal lévő készülékben.
   - Ez mi?
   - Be lehet állítani rajta, hogy milyen erősségű, színű legyen a világítás. Minden szobában van ilyen. Az ablakokra 100%-os sötétítőket lehet leereszteni, persze lent erre nincs szükség. Zenét is lehet bekapcsolni rajta. – Kinyitott a falon egy kis reteszt. – Beraksz a lejátszóba CD-t vagy bármit, és ha ez be van kapcsolva, a házban bármelyik szobában tudsz zenét hallgatni vagy akár rádiót. – A jobboldali ajtóra mutatott. – Az a kondi terem. Ez pedig a mi kis szórakozó helyünk – kormányzott be a másik szobába.
   A fal vörösre, a parketta vöröses bordóra festve. Mindenféle itallal bárpult húzódott majdnem faltól falig, hat darab fekete bárszékkel. A szoba egyik felét játékok foglalták el, míg a másik üresen lett hagyva.
   - Azt a – itt aztán lehet szórakozni. Eve rám mosolygott.
   - Én alakítottam át mindent saját ízlésemre szóval örülök, hogy tetszik, de te is változtathatsz majd rajta bármit. Tekintsd máris otthonodnak!
   Felmentünk a következő emeletre, az első ajtó a kis folyosóról a dolgozószobába nyílt. Középen az üvegfalra nézett az íróasztal barna kényelmes bőr karosszékkel. A fehér fal alig látszott valahol a könyves szekrényektől. A szoba padlóját itt is az a fajta szőnyeg borította, mint a nappalit csak vajszínűben.
   A második ajtó az étkezőre és a mögötte lévő fél fallal elválasztott konyhába nyílt. Az asztal, a székek és a szekrény világosbarna színűek, narancssárga falakkal és hajópadlóval.
   Felsétáltunk a második emeletre, a lépcső legtetején egy ajtó volt csak. Belépve rajta kicsi folyosó félére értünk, lila fallal és sötétebb árnyalatú szőnyeggel.
   - Ez szerintem tetszeni fog – kacsintott rám Eve és maga után húzott.
   A sarkon lévő helységbe vezetett. A bejárat mellett a falból ruhaakasztó rudak álltak ki. A szoba két végét tükrök borították. A ruhákkal szemközt pedig kiegészítős, sminkes szekrények.
   - Tényleg tetszik.
   Kimentünk. A kis folyosó kiszélesedett és látni engedte a hatalmas fürdőkádat, ami köré fekete függönyt lehetett húzni. Ezen a helységen lehetett a legjobban megfigyelni a ház felépítését. A belső kert köré épült, így a szoba végéből átmentünk a hálószobába, ami ezen az emeleten egybe volt a másik helységgel. Itt is a lila szín uralkodott. Fekete bőrkanapé nézett az üvegfal felé, amin franciaajtóval egy kis erkélyre lehetett menni, az alja természetesen üvegből volt. Az ágy sarkaiból fekete rudak mentek a magasba, amin sötétvörös rózsa minták futottak végig. Halványlila selyemfüggöny vette körül a lila ágyneművel borított ágyat. A szobában ezen kívül csak egy éjjeliszekrényt lehetett látni.
   - Az egész ház szuper – mosolyogtam Evere.
   - Kösz. Mihez van kedved?
   - Egy kis harapnivaló jól jönne.
   - Akkor nyomás.
   Lementünk a konyhába, Jack meg összedobott nekünk két szendvicset.
   - Jaj, Jack, annyira hiányoztál ezzel a pasival halálra untam magam. Szükségem van energiafeltöltésre. Hoznál nekem egy adagot? – nézett aranyosan Eve Jackre.
   - Szerintem majd inkább később.
   Észrevettem, ahogy Jack rám pillant gyorsan.
   - Miről van szó? – kérdeztem értetlenül.
   - Tudod a vér – Eve úgy nézett rám, mintha tudnom kéne.
   - Nem mondtam neki.
   - Hopsz…
   - Oké, mit kéne tudnom?
   - Szükségünk van vámpír vérre – magyarázta Eve. – Emiatt nem öregszünk meg a száz év alatt, valamennyivel jobbak lesznek az érzékszerveink, gyorsabbak és erősebbek leszünk a sima emberekhez képest, persze nem annyira, mint a vámpírok. Nem betegszünk meg. Ami pedig a legfontosabb, az elemek használatához is szükség van rá, ezért van nekünk szükségünk a vámpírokra.
   - Eszem ágában sincs vért inni, soha!
   - Ezt az első alkalom után már nem fogod mondani. Én is undorodtam ettől, de miután megkóstolod, mm… isteni finom.
   Felfordult a gyomrom. Régen megfordult a fejemben vámpíros film után, hogy milyen lehet vért inni, de mióta megtudtam, a vámpírok tényleg léteznek undorító, gusztustalan dolognak tartom. Az idegességem is előtört. Vajon mit titkoltak még el?
   - Ejtsük a témát – szólalt meg Jack. – Gondolom pihenni szeretnél az út után, később lesz idő megtárgyalni mindent.
   - Jó ötlet – egyeztem bele.
   Eve adott nekem pizsamát, amibe belebújtam gyors fürdés után és befészkeltem magam az ágyba. Közben Jack az egész házban leengedte a sötétítőt.
   Ők ketten a kanapén sutyorogtak jókedvűen. Lemertem volna fogadni, hogy több van köztük, mint barátság.
   Be lett kapcsolva halkra a zene, ami hamar elaltatott.