7. fejezet

   A következő négy nap ugyanúgy telt. Először gyakoroltunk. Tökéletesen éreztem a körülvevő elemeket, ami szuper volt, de idegölő is. Ugyanis pár apróságon kívül nem tudtam megcsinálni semmit.
   Aztán átjött Matt, később pedig mentünk a vacsorákra. Ez az elnevezés egyébként értelmetlen volt mivel maximum vért ittak.
   A szüleimmel kapcsolatban úgy döntöttem hagyom egyelőre addig, míg Eve el nem megy. Aztán megpróbálok Jack tudta nélkül beszélni velük, és ha sikertelenül járok, rábeszélem valahogy a segítésre.
   Következett a találkozó ideje nagy örömömre. Szokás szerint követtem Evet belépéskor, körbejártunk üdvözölni a fontos embereket.
   - Maradjak veled, míg Matt beszélget? – rántott vissza a merengésből.
   Követtem a tekintetét, Matt egy kis csoporttal állt az egyik sarokban és elmélyülten beszélgettek. Damon minden lépésemet figyelte, ezért leszoktam a nézelődésről, mert csak felidegesítettem magam, ha megláttam.
   - Dehogy, elleszek.
   A kertre néző üvegajtóhoz sétáltam. Gyönyörű, tiszta holdfényes éjszakánk volt.
   Hirtelen lökést éreztem. Valaki befogta a számat és kisuhant velem az éjszakába. A félelmem dühbe csapott át amikor Damon falhoz szorított egy mások elől takarásban lévő helyen.
   - Melyik szót magyarázzam el abból, hogy szállj le rólam?! – a lehető legtöbb fenyegetést sűrítettem a hangomba, de rajta nem értem el semmit.
   - Megteszem, amint te meg Mattet ejted!
   Tőle szokatlan komolyságot vettem észre. Nem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés.
   - Féltékeny vagy?
   - Hahaha… kiröhögtük magunkat – közelebb hajolt belém fojtva a mosolygást. Kétujjnyi távolság keletkezett köztünk, éreztem a belőle sugárzó dühöt. – Eve és Jack a barátom, te meg normálisnak nézel ki, ezért akarok neked jó tanácsot adni.
   - Na, ide figyelj! Normális vagyok. Ne adogass nekem semmilyen tanácsot, oké!
   Lassan bólintott, az arcára visszatért a gunyoros vigyor.
   - Én segíteni akartam, ez jusson majd eszedbe, amikor pofára esel!
   Már elindult, de utána szaladtam és megfogtam a karját. Magam se tudom mi késztetett erre.
   - Miért vagy ennyire biztos benne?
   - Jó emberismerő vagyok, emellett van időm figyelni mindenkit. Egy-két kivétellel mindig bejönnek a megérzéseim – szünetet tartott. – Őszintén kívánom, hogy neked legyen igazad.
   Leesett az állam. Most komolyan kedves volt velem? Vagy csak képzeltem?
   - Azt hitted egy érzéketlen barommal jóban lenne Eve?
   Gyorsan lepleztem a meglepettségemet.
   - Mellesleg mi bajod Mattel?
   - Valami nincs rendben körülötte – vonta meg a vállát aztán otthagyott.
   Néztem a távolodását. Mi van, ha igaza van? Hisz Jackék is osztják valamilyen szinten a véleményét, bár előlem rejtik.
   Nem törődve a ruhával leültem a földre, hátamat a falnak döntve. Kitört belőlem a zokogás, amire már a Jackkel való találkozás óta vártam. Hiányoztak a szüleim. Minimum egy régi ismerőssel való beszélgetésre vágytam. Kikészített a tudat, hogy senkit se ismerek, akikben meg akarnék bízni azok egymással, sincsenek olyan viszonyban.
   Vissza kellett volna mennem, mert gáz, ha így találnak rám, de féltem Matt közelébe menni. Bántott az elbizonytalanodásom, mert szerettem teljes szívemből most mégis könnyű volt Damonnek elgondolkoztatnia. Ilyen pocsék helyzetet.
   A hideg miatt remegni kezdtem. Úgy döntöttem haza megyek. Talpra kecmeregtem, elindultam az orromat szívogatva és a könnyeimet törölgetve.
   A baj ott kezdődött, hogy a kertből kijutni csak az épületen keresztül lehet. A sötét részeknél kerestem ajtót. Szerencsére elég világosság volt, így hamar találtam egy bejáratot. A cipőm hangosan koppant a parkettán a nagy csendben. Gyorsan lehúztam mielőtt valaki meghallaná.
   Sajnos idebent már semmi nem adott fényt és azt sem tudtam pontosan hol vagyok. Arra következtettem, hogy hátul az irodáknál. Elindultam balra a szálloda rész felé, hátha ott kevesebb eséllyel futok bele valakibe. A vendégek csak a találkozón vannak.
   Már a sarok felé közeledtem, mikor meghallottam valakinek a hangját. A közelemben lévő legelső ajtón besurrantam. Megkönnyebbültem, hogy egy mosdó és nincs bent senki.
   Tudom a viselkedésem gyerekes picit, de mik kezdenének el keringeni rólam, ha így látnának.
   Szerencsémre kiszökésre tökéletes ablakot vettem észre. A hosszú ruha miatt szenvedtem a kijutással. Amennyire csak tudtam sietve elindultam haza. A két ház közt kis félkört tettem és futottam, nehogy meglásson valaki.
   Időközben eszembe jutott a nappaliban lévő telefon, amin fel tudom hívni a szüleimet. Így egyből ahhoz szaladtam és tárcsáztam a számot. A harmadik csörgésre vették fel. Apa szólt bele. Lefagytam, egy hang se jött ki a torkomon.
   - Van ott valaki? – mikor erre se kapott választ letette.
   Próbáltam összeszedni magam és újra hívni, de nem ment. Mégis mit mondhatnék neki? „Én vagyok az a lányod. Nem haltam meg, de ezt senki sem tudhatja és a találkozásra se gondolj, mert nem tudok haza menni, ahogy ti se jöhettek ide.” Kiordibálná a telefonba magát, aztán lecsapná, egy szavamat se hinné el.
   Felmentem és lecseréltem a ruhám jó meleg bemelegítőre. Kényelmes cipőt húztam, lépcsőn lefelé pedig felvettem a kabátot. Elfutottam a ház sarkáig, aztán lassítva elindultam a hátsó kerítésig.
   Az átmászás valamint az átbújás esélytelen volt. Közel jártam, hogy beletörjem a lábam egy fába idegességemben, mikor eszembe jutott a megoldásféleség. Csak találnom kell egy olyan helyet, ahol át tudok mászni a fák segítségével.
   Sétálni kezdtem a kerítés mellett, míg végül találtam egy megfelelőt. Vagyis nekem nem teljesen jót. A törzs vastag és jó magasan nyúlt ki belőle csak ág. Feladtam a próbálkozást, be kellett ismernem magamnak, hogy az itteni fákra nem fog sikerülni felmászni.
   A tóhoz sétáltam, leültem egy fa tövében. Átöleltem a térdem. A hold tükörképét figyeltem a vízben, míg el nem homályosították a szemem a könnyek.
   - Akarsz róla beszélni?
   Ugrottam egyet ijedtemben. Damon állt az egyik közeli fának dőlve.
   - Mit keresel te itt? – hangosan akartam mondani, de alig volt több suttogásnál.
   - Igazából Eve küldött. Azt mondta miattam jöttél el, keresselek is meg. Na meg kérjek bocsánatot – grimaszolt. – Nézd, sajnálom, tényleg. Ez az én véleményem, de nem jogosít fel arra, hogy így viselkedjek veled – szünetet tartott. – Amúgy, ha jól sejtem most Matt is a bajod valamilyen szinten szóval lehet, igazam van valamiben.
   - Bocsánatot kértél most már elmehetsz – mondtam gúnyosan, de ő figyelmen kívül hagyta.
   - Még gondolnod sem kéne arra, hogy elmész!
   - Miért is?
   - Talán mert te leszel az vángel. Most is Eve azt hazudta, rosszul érezted magad, azért tűntél el. Vagy, mert megölnének, és ez érdekel valakit.
   - Csak téged nem. Akiket szeretek úgyis halottnak hisznek.
   - Tehát Eve és Jack nem is érdekel?
   - De igen, viszont még egy hónapja se ismerjük egymást, hamar túltennék magukat rajta.
   - Azt figyelve mennyire szenved Eve, ezt nem hiszem. Tudod, azt hiszi az ő hibája, hogy bármit csinál te mindig szomorú vagy. Tudja min mész keresztül hisz ő is átélte. Bár neki könnyebb volt. Szerette a családját természetesen, de utálta a gondolatát is, hogy hozzá kéne mennie ahhoz, akit az apja kiválaszt neki. Ilyen idősen meg az anyja se tudta tovább halasztgatni és az apja már ki is tűzte a házasság napját. Úgyhogy ő nagyon örült ennek az egésznek. Nem kellett az apja akaratának ellentmondani, vagy megszökni. Sőt kezdhetett egy új életet, amit saját maga irányít betartva pár megkötést, ami az ő korában máshol lehetetlen volt. Jack pedig itt végig mellette állt, segített neki. Neked már ennél nehezebb, mert te az eddigi életedben is felépíthetett volna azt, amit akartál. Most viszont már csak száz év múlva tudod ezt megcsinálni. De keresd te is a jó oldalát ennek az egésznek.
   - Mégis mi ebben a jó?
   - Hosszú élet, esély az örökkévalóságra, erő, amivel csak te rendelkezel. Száz év, amiben azt csinálsz, amit akarsz az uralkodás mellett.
   Felálltam és elindultam a hát felé.
   - Szedd össze magad, Eve miatt!
   Megfogadtam a tanácsát. Vettem egy forró fürdőt, pizsibe bújtam aztán bekuporodtam a TV elé a nappaliban.
   Elszenderedtem, az ajtó nyílására riadtam fel.
   - Jól vagy? – jött oda egyből Eve.
   - Persze csak fáradt vagyok – mosolyogtam rá.
   Most ébredtem csak rá mennyire igaz, amit Damon mondott. Eve mindig aggódott miattam és szörnyen kedves volt velem én meg csak befordultam magamba.
   - Bocs, hogy későn jöttünk, kitört egy vita arról mit kéne tenni – rázta a fejét. – Mi történt?
   - Semmi – vontam meg a vállam. – Elgondolkoztam mindenen és nem volt kedvem visszamenni. Sajnálom, hogy én is gondot okoztam.
   - Damon hibája – mosolygott. – Menj, aludd ki magad! Rémesen festesz. Matt nem fog jönni, majd holnap. Megbeszéltem vele.
   - Köszi.
   Megöleltem gyorsan, aztán felmentem bedobni magam a puha ágyba, tovább aludni.

   Evenek és Jacknek szokatlanul jó kedve volt, amikor késő délután lementem a nappaliba. Néha kimondottan bosszantott, hogy sose látom őket aludni. Jacknek alig van szüksége rá, de Evenek se annyira, mint egy embernek. Egyik nyúzott „reggelemen” felvilágosított.
   - Tudod, ha megfelelő vérmennyiség van benned, akkor jobban hasonlítasz a vámpírokra. Elég pár órácska és ezerszer frissebb vagyok nálad – nevetett, én meg a lehető leggyorsabban nehogy ki tudja védeni hozzá vágtam egy párnát.
   - El kell fogadnod az igazságot! – dobta le magát a fotelba Jack.
   Kinyújtottam rá a nyelvem. Borzalmas érzés, amikor a körülötted lévők király adottságokkal rendelkeznek és ki is használják ellened – viccesen persze – neked meg éveknek tűnik az idő, míg megkapod.
   - Én az alvás mellett döntenék a vér helyett.
   - Cathy! – sóhajtott nagyot Eve. – Hányszor mondjam még, hogy a vérnél nincs finomabb dolog a világon? – szünetet tartott. – Most jut eszembe, hogy ezt még nem is tárgyaltuk ki. – A szememet forgattam elképzelve az újabb győzködést. Megbökött. – Amit mondani szeretnék az komoly. Kezdjük az alapnál. A mi testünk felhasználja a vámpír vért a sima emberihez képest. Emiatt hasonlítunk a vámpírokra, tudjuk használni az elemeket korlátlan mennyiségben és emiatt van kevesebb tápanyagra, alvásra stb. szükségünk. Viszont így a vér fogy a szervezetből. Ahogy csökken, úgy fáradsz, mész megint az emberek szintje felé. Ha pedig nem marad benned semmi, meghalsz.
   - Ezt eddig miért nem mondtad?
   - Olyan nyilvánvaló, hogy eszembe se jutott.
   Hát igen én se fogok megmenekülni a vérivástól.
   Leültem Eve mellé.
   - Megyek, lerendezem az őrséget.
   Jack után néztem. Az agyam erőltettem, miről feledkeztem meg? Semmi terv nem volt mára. A töprengésemet Damon szakította meg.
   - Hali csajok. Megjöttem, indulhat a buli!
   - Mi? – ennyire futotta.
   Őrség, buli én ezekről tuti lemaradtam. És Damon is mit keres itt?
   - Ennyire nem kell nekem örülni.
   - Meg akartuk lepni, elvégre most őt is ünnepeljük.
   Krákogtam, hátha nekem is elmagyarázzák.
   - Bocsi. Egy kis baráti összejövetelt szerveztünk. Jack is bulizni fog, ezért most elintézi, hogy jöjjön őrizni egy testőr a házat. Ez az én kis búcsú bulim, te meg holnap éjfélkor megkapod az erőt szóval téged is ünneplünk. Mattet is hívtam – mosolygott kedvesen.
   - Uh, szent ég kik jönnek még?
   - Ha nem tetszik valami, lépj le! – pattantam fel.
   Damon közelebb lépett, de Eve belefojtotta a szót.
   - Elég! Viselkedj! Kordiék jönnek. Menjünk reggelizni! – fordult felém.
   - Esküszöm, megölöm – háborogtam.
   - Valószínű legyőzne – vigyorgott. - Kérlek, próbálj meg ma átnézni rajta!
   - Nyugi nem fogok tönkretenni semmit, és ha beszól, majd kedvesen válaszolok neki vissza – kacsintottam rá, aztán mindketten nevetni kezdtünk.
   Egy laza, cuki ruhát húztam magamra. Alig vártam, hogy lássam Mattet. A tegnapi dologgal nem törődtem. Minden rendben van vele és szeretem, úgy ahogy eddig még senkit. Még egyszer nem hagyom, hogy bárki így kizökkentsen.
   - Itt vagytok? – kopogtak.
   - Aha – válaszolt Eve.
   Két-három évvel idősebb csaj lépett be. Hosszú, barna haja egyenesen lógott le a derekáig. A szeme zöldesen csillogott.
   - Olyan rég találkoztunk, hiányoztál – ölelték meg egymást majd odalépett hozzám. – Szia. Kordélia Boreanaz vagyok – karolt át engem is.
   - Cathy Noche.
   - Leó hol van? – kérdezte Eve miközben lesétáltunk.
   - Kis szünetet tartunk, de ezt most hagyjuk! Igaz Damon nem lesz itt?
   - Mindenki el akar zavarni? – csatlakozott az emlegetett hozzánk. – Mondtam, hogy én jobb választás vagyok, de tudod mit? Adok még egy esélyt. – Kordi a szemét forgatta. – Ugyan, Leó testvére vagyok és? Ettől még nem érdemlem ezt.
   - Igazad van. Hiányzott nagyon az utánozhatatlan modorod.
   Megjött Jack is, akire egyből rávetette Kordi magát.
   - Végre megfeledkezel az óvatosságról és a kezelésbe vehetlek. Már attól féltem soha nem jön el ez az idő.
   - Én is örülök neked. Abban reménykedtem megúszhatom most is valahogy.
   - Szeretnéd – vágták rá hárman egyszerre, majd kitört a nevetés.
   - Kordi csinálja a világon a vámpírok legütősebb piáit – magyarázta Eve. – A fővámpíroknak is csodát művel valahogy a sima vérrel. Az alvámpírokét pedig alkohollal keveri. Rajta kívül még nem találkoztam olyannal, aki le tudna „részegíteni” egy vámpírt. Ők csak akkor vesztik el a fejüket, ha temérdek vért fogyasztanak.
   - Neked is csinálhatom az italod?
   - Én…
   - A te kezedben van mindenkié – szakított félbe Eve. Rám nézett. – Nem fogod megúszni. Jack állandóan kibújt alóla. Pedig nincs itt mitől tartani. Nem hiába isznak állandóan a vámpírok. Soha nem halnak meg tőle. Mi több jó hangulatot ad.
   - Túlságosan jót – nevetett Jack. – Másnap mindig jót szórakozunk rajta. A vámpírok hiába vesztik el a fejüket, mindenre emlékeznek. Szerintük ennél jobb szórakozás nincs.
   - Igaz kiszállhatok? – kérdeztem reménykedve.
   - Dehogy is. Nyugi. Mi csak beszélgetünk, játszunk. Őrültséget pedig mind csinálunk. Te legalább még emlékezni se fogsz semmire.
   - De ti igen – grimaszoltam.
   - Lekísértek csajok? – kérdezte Kordi.
   Evevel leültünk egymás mellé a bárpulthoz, míg Kordélia szorgoskodott. Kínos csend keletkezett. Miközben jöttünk le Kordinak megváltozott az arca, feszült lett. Eve egy gyerekre hasonlított, aki lebukott valamivel, de próbál úgy csinálni, mintha észre se venné. Én inkább csendben maradtam. Fogalmam sincs semmiről, jobb nem belefolyni. Legszívesebben elosontam volna. 
   - Mi történt Eve? Hogy akarsz így elmenni? – törte meg Kordi a csendet.
   - Nem tudom, mire gondolsz – vont vállat Eve.
   - Elég régóta ismerlek benneteket, észreveszem mikor néztek, úgy egymásra!
   Egyből leesett a dolog. Evere néztem, aki zavarban volt. Kordi lehet azt hitte nekem is beszélt róla és én majd mellé állok. Más különben nem hiszem, hogy egy kívülálló előtt akarta ezt vele megbeszélni.
   - Tudok rólatok – mondtam. – Felhoztam Jacknek és ő mesélte. Sajnálom.
   - Óh… - fordult felém meglepetten Eve. – Nekem kéne bocsánatot kérnem. A barátnőm vagy és nem is mondtam el neked, csak olyan bonyolult.
   - Megértem.
   - Gondolhattam volna, hogy nem mondtad el neki. Ostobán viselkedsz, ezt titkolni is kell. Mégis mi jutott az eszedbe? Meggondolni tuti nem gondoltad magad.
   - Kordi nyugi! Igen megtörtént és? El fogok tudni menni, ha meg nem sikerül bármikor visszajöhetek megbeszélni vele a dolgokat.
   - Sajnálom, hogy foglalkozom veled. Mellesleg Jackre is gondolhatnál. Mi van, ha ő nem fogja bírni nélküled? Így még jobban meg nehezíted a dolgát.
   Eve arca megrándult, fájdalmas pontot érintett. Láttam, hogy vissza akar vágni, de még éppen időben kifújta a levegőt és nyugodt hangon szólalt meg.
   - Ez nagyon kedves tőled, de felesleges aggódnod emiatt minden lehetőségre találtunk megoldást.
   - Szerinted is túlzásba viszem Cathy?
   - Öö… - pont ezért akartam elmenni. Most mit mondjak? – Végül is mindent elrendeztek.
   - Jó igazad van, de arra nem gondoltak, hogy emiatt csökken az „élünk tovább egyedül” esély. Ezt te is tudod! Azt a pár napot alig bírtátok ki, aztán egymás karjaiba rohantatok – Kordi győzedelmesen mosolygott.
   - Oké megértettelek. Szenvedni fogunk a saját hibánk miatt.
   - Szerencsés vagy Cathy, nincsenek pasi gondjait.
   - Akkor Matt nem számít pasinak – nevetett Eve. Megkönnyebbültnek látszott, hogy végre leszállt róla.
   - Matt? Matt Zeklos? – nézett rám döbbenten, bólintottam. – Azt a! Mesélj! Milyen?
   - Te nem Damon véleményét fogod?
   - Félig, de ezen felül érdekel. Iszonyú jól néz ki.
   - Vigyázz mit mondasz! – kuncogott tovább Eve. – Különben férfi nélkül maradsz. Kordi falja a pasikat.
   - Csak én nem kellek neki, úgy látszik – vágott halál szomorú fejet Damon, aki épp csatlakozott hozzánk. Pedig már kezdtem jól érezni magam, mintha sima barátnőkkel lennék. – Mi történt? – kérdezte komolyra váltva.
   - Ment hőst játszani, mert unalmas az élete.
   Biztos Leóról beszélnek. Damonre bámultam, van tényleg jó oldala, ha ezt csak ritkán mutatja is.
   Picit furcsa volt, hogy Kordi egyből elmondta Evenek meg nem. Bár gondolom előbb az ő és Jack ügyét akarta lerendezni.
   - Szóval be akar állni az öngyilkos jelöltek közé. Észhez fogom téríteni.
   - Várjatok! – szólt közbe Eve. – Igaz nem a rejtélyes támadókat akarja megkeresni?
   - De, még hozzá két másik eszementtel, akik kitalálták ezt az egészet.
   - Nem lehet ennyire ostoba – rázta a fejét Eve.
   - Dragomir. Mit vársz? – grimaszolt Kordi.
   Lesokkolt ez az egész. Mattet se értettem, a veszély keresése miatt, de ez még azon is túltett. Én is felfogtam, hogy semmi esélyük. Simán belesétálni a csapdába, tuti hiányzik pár kerekük.
   - Hé, a Dragomirok nem ostobák. Bátrak, erősek, viccesek és totál jók. Mindenesetre beszélni fogok vele – tért vissza a szokásos stílusa.
   Elgondolkoztam picit. Látszott rajta, hogy komolyan érdekli a testvére, szóval valamit tud, amitől megnyugodott.
   - Tőlem, de engem hagyj ki belőle! Velem lenni ezek szerint halál unalmas, úgyhogy nem érdekel mi lesz vele.
   - Cathy kijönnél velem egy pillanatra? – fordult felém Damon.
   Elindultam utána azon töprengve vajon most mit akarhat.
   Kisétáltunk a ház előtti szökőkúthoz. Átkaroltam magam a hidegben. Felvehettem volna azért valamit, megfagyok így. A vizet figyeltem, vártam, hogy ő szólaljon meg.
   - Látom megfogadtad, amit mondtam – vigyorgott.
   - Örülhetsz nyugodtan, de csak Eve miatt tettem.
   - Tudom, ezért akarok még valamit kérni. Nézd, szeretném, ha ma tényleg nem veszekednénk semmin.
   - Mindig te kezded! Amúgy mondtam, hogy nem fogunk emlékszel?
   - Igen. Én viszont normálisan szeretnék viselkedni. Beszólások és csúnya nézések nélkül.
   - Tőlem – vontam meg a vállam, aztán sarkon fordultam.
   - Kösz.
   - Egyébként, ha ennyire érdekel Eve nem kéne elmondanod neki, amit Leóról tudsz? – fordultam vissza.
   - Hm?
   - Tuti van valami, amiért ilyen hamar lenyugodtál.
   Jókedvűen elnevette magát. Kellemes, dallamos hang töltötte be az estét. Most ahogy figyeltem feltűnt mennyire jól néz ki. Ezeket a gondolatokat gyorsan elűztem. Szemét nem helyes.
   - Figyelmes vagy. Nincs mit mondanom senkinek. Ismerem az öcsémet, ha valami nem megy neki hajlamos gondolkodás nélkül beleugrani bármibe. Beszélek vele és elsimítom a dolgokat.
   - Te tudod.
   Besiettem a meleg házba. Matt a nappaliban volt a többiekkel. Odajött hozzám megölelt és megcsókolt. Ez kellett volna nekem tegnap este is, egyből semmi kétség nem jut az eszembe.
   - Jól vagy már?
   - Tökéletesen – mosolyogtam.
   - Mit akart Damon? – kérdezte sikertelenül leplezett kíváncsisággal.
   - Semmi lényegeset.