- Pontosan, a terved, amiről hallgattál. Szóval inkább fejezd be!
Az eddig megismert kedves Leó helyét átvette egy dühös személy. A testvérek között tapinthatóvá vált a feszültség.
Kordélia átkarolt mosolyogva és a ház felé húzott.
- Ne is törődj velük!
- Beszélni akarok vele! – állta el az utat Damon.
Pár pillanatnyi dühös méregetés után Kordi elengedett egy figyelmeztető pillantást vetve a férfira. Bele akartam karolni, hogy ne hagyjon itt, de összeszedtem magam és megőriztem a méltóságomat.
Damon elindult a háztól, nyílván a hallgatózás elkerülése miatt. Vágyakozva néztem az ajtót, amin a többiek eltűntek, de végül elindultam utána.
- Nézd, tudom, hogy elszúrtam és az egész az én hibám.
- Akkor miért bíztál abban a szemétládában?
- És te miért nem mondtad el? – vágtam vissza.
- Ja persze, mert hittél is volna nekem.
- Igazad van – sóhajtottam. – Mi lenne, ha most kiadnád magadból? Nem kell minden percben felhoznod, eléggé hibáztatom saját magamat anélkül is. – Meglepetten nézett vissza rám. – Nagyon sajnálom, ami történt.
- Hát ezzel igazán sokat érünk – mondta gúnyosan elém lépve. Akaratlanul hátráltam a kerítésig, de ő követett.
- Azt hiszed nem akartam tenni ellene? Sikertelenül próbáltam lebeszélni a szökésről. Aztán képtelen voltam megvédeni és ez csak a tetteim következménye – kezdtek ömleni belőlem a szavak. – Igazad volt, mostantól mindent elhiszek neked. Szóval csak nyugodtan hányj a szememre mindent. Ha te lettél volna ott, akkor még biztos élne. - A további mondókám bennem akadt, mikor hirtelen magához rántott és megölelt.
Ledöbbenten álltam a karjai között, de egyszerűen nem találtam magyarázatot. Hisz nem is kedvel engem, akkor most miért ölelt meg?
- Jack életben van – súgta a fülembe.
- Most valami beteg játékot akarsz velem űzni? – rántottam ki magam karjai közül.
- Ez az igazság – mondta komolyan, a pumpa kezdett még jobban felmenni bennem.
- Én ott voltam…
- Láttad? Gondolom nem – szakított félbe. – Persze nincs minden rendben, mivel elég kellemetlen dolgokat kell valószínűleg átélnie, de csak nem gondoltad komolyan, hogy Matt megöli, miközben csupán ő van a kezében, akit felhasználhat ellened.
- Szóval higgyek a gondolatmeneteidnek? – kérdeztem gúnyosan.
Annak ellenére, hogy mennyire örülnék, ha ez igaz lenne, féltem elfogadni. Ha elhiszem, és aztán kiderül, hogy csak téves következtetés volt, újra át kell élnem mindent, amit nem bírnék ki.
- Úgy emlékszem mondtál valamit az előbb. Mi is volt az?
Az, amit elég hamar visszaszívnék, gondoltam fanyarul.
- Elárulnád, akkor mi értelme van titkolózásának?
- Az, hogy szenvedjünk, – válaszolta Damon, mintha alap dologról lenne szó – meggondolatlanul cselekedjünk, stb.. Viszont mihelyst Jacktől nem tud meg semmit el fog kezdeni zsarolni minket.
Kétségkívül volt logika a szavaiban, de még most se mertem elhinni.
- Na és a bejelentés? Sőt, ha nem is láttam, de hallottam valamit, amiről esküdni mernék, hogy az valaki halála volt. – Sőt még ott van Matt félreérthetetlen mondandója, amire még gondolni se akartam.
- Mit vársz? Kiáll a tanács elé és bejelenti, hogy meg akarja kínozni Jacket, de csak egyedül, mert neki kell külön információ. Valaki pedig tényleg meghalt, hisz kellett egy hulla, az ilyen öreg vámpíroknál meg próbált meg beazonosítani a testet.
- Ez mind jó, de cselekedhetett meggondolatlanul hirtelen.
- Te nem ismered Mattet úgy, mint én – zárta le a témát. – Gyere! – indult el vissza a házhoz.
- Várj! Ennyit akartál? Mi volt ez az ölelés?
Damon visszanézett értetlen arcomra, aztán előttem termett és rám mosolygott kedvesen.
- Mérges voltam, sőt még mindig az vagyok, amiért az egész tervem a süllyesztőben landolt. Azt hittem te nyafogtál addig, míg Jack ki nem találta a szökést, de látom, tévedtem. Ami meg a másik dolgot illeti, azt akarom, hogy tudd, rám számíthatsz, melletted állok és segíteni fogok neked. Ne hibáztasd magadat, azzal nem fogsz megoldani semmit!
Meglepetten, szótlanul néztem fel a szemeibe és azon kezdtem gondolkozni nem-e vagyok még mindig a repülőn, csak álmodva ezt az egészet.
- Hé… nem voltam veled valami kedves, de azért ez fáj, hogy ennyire megdöbbentél – nevette el magát Damon.
Halványan elmosolyodtam. Elindultam vele még mindig az előbb történtek hatása alatt állva. Visszagondolva a velem szembeni viselkedése nagyrészt az én hibám is volt. Így pedig már könnyen meg tudtam érteni, miért szereti őt Eve és Jack. Ennek ellenére ez a hirtelen változása megdöbbentett.
Az ajtó a nappaliba nyílt, ahol a többiek vártak minket. Eve pont, mint legelső találkozásunkkor egyből odajött és megölelt. Úgy döntöttem nem hozom fel Jacket, mert ő biztosan Damonnek hisz, ami engem illet, hát nekem fogalmam se volt egyelőre arról, hogy mit gondoljak.
- Örülök, hogy jól vagy – engedett el. – Minden oké? – pillantott Damonre, aki erre elmosolyodott és ledobta magát a fotelba. Bólintottam válaszként.
- Aludnod kéne egy keveset! – szólalt meg Leó.
Ügyes húzás, a többiek úgyis mellé állnak és bedugnak az ágyba, ha akarok, ha nem.
- Beszélnünk kell! – fordultam Eve felé, ideiglenesen úgy téve, mintha nem hallottam volna semmit. Fanyar mosoly kísérte bólintást kaptam.
Átmentünk a folyosó végi szobába, bár úgyis hallani fognak minket. A szoba itt is csak a legfontosabb bútorokat tartalmazta. Leültünk egymással szemben az ágyra.
- Neked mi a mentséget a titkolózásra?
- Ez az egész olyan furcsa – vont vállat. – Még én se értem az álmaimat. Egyáltalán nem olyan tiszták, mint régen voltak. Gondolom, ez emberként is megmarad – válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Végül is boszi az ősünk és ez lehet, bennünk van alapból csak előtte nem igazán mutatkoztak a jelei. Másrészről pedig a boszorkányok és a vángelek is egy helyről származnak, ha úgy nézzük – suttogta, hogy éppen csak hallottam, emellett odafigyelt a titokzatos megfogalmazásra is. – Szerintem a boszorkányok azokból lesznek, akikben ott van az a lélek, ami bennünk. Közülük lenne valaki az utódunk is, ha meghalnánk idő előtt.
Végiggondoltam a dolgot és egyetértettem vele. Tynisha és Aleida is ángel volt, valószínű, hogy ugyanazt használták fel a boszorkányok és vámpírok teremtésére, csupán másképpen. Ezt nézve pedig könnyen elképzelhető az, amit Eve mondott.
- Mikről szólnak az álmaid? – kérdeztem visszaterelve a témát.
- Még az utolsó hetemben előjött egy különös, ami a boszorkányok megkeresésére hajszolt, de erre még csak nem rég jöttem rá. Mindig ugyanaz volt, eltöltött egy érzés és… lényegtelen dolgok – mondta a kezére nézve, kíváncsi lettem mit hallgat el. – Mióta eljöttem új kezdődött, amivel megértettem, hogy az előző azt akarta tudatni velem, hogy a boszorkányok segíthetnek nekünk. Először egy régi palotaszerűségben bolyongok, ezt keressük jelenleg. Sajnos csak annyit tudok, hogy itt van Olaszországban. Kívülről is csupán úgy láttam, hogy a feketeségben lebeg engem hívogatva. Viszont érzem a boszik jelenlétét, ne kérdezd hogyan, mert nem tudom elmagyarázni. Aztán benne vagy te is néha. Hatalmas zűrzavar vesz körül, az elemek tombolnak körülötted, közben meg valami idegen, ősi nyelven kántálsz. - Pillantása aggódó lett és ijedt. – Végül összeesel, fekete szárnyak fednek el előlem mindent és visszarepítenek az ébrenlétbe.
- Amit rólam láttál az már megtörtént – vallottam be. – Azt leszámítva, hogy semmilyen fura nyelven nem beszéltem.
- Mi?
- Nem bírtam elviselni a történteket. Épphogy megúsztam, de jól vagyok, mint láthatod. – Nem mertem neki bevallani, mennyire félek újra használni az erőmet, mert akkor ismét megtörténhet, ezúttal véget vetve az életemnek. Hisz ezzel azt is kijelentem, hogy képtelen vagyok megmenteni Jacket, ha tényleg él.
- Uram atyám – mondta teljesen elsápadva pár másodperccel később, majd rémülten elfordult tőlem.
- Mi a baj?
- Ma is ezt álmodtam – nézett rám szomorúan. Értetlenül figyeltem, így suttogva elmagyarázta. – A múltat sose látjuk.
Hiába voltam tisztában ennek az elkerülhetetlenségével az, hogy Eve már látta azt mutatta, hamarosan meg fog történni és azt tuti nem élem túl. Nem akartam meghalni, féltem, ugyanakkor, ha ez az ára Jack megmentésének bármikor megtenném, hisz miatta vagyok most is még itt.
- Tehát még egyszer sor fog rá kerülni – törtem meg a hosszúra nyúló csendet, halk, közönyös hangon.
- De lehet, hogy csak hatalmas erőt használsz – próbált vigasztalni Eve, pedig ő is pontosan tudta mi lett az előző vángelek sorsa.
- Lehet – hagytam rá olyan arckifejezést felöltve, mintha tényleg elhinném. – Mik is voltak még azokban a régi álmokban? – tereltem el a témát.
Eve zavarba jött és a szőnyeget kezdte tanulmányozni. Aztán az ajtóra pillantott, mintha az akarná megnézni nem-e hallgatózik ott valaki majd vigyorogva visszanézett.
- Varázslatokat csináltam meg csupa boszis dolgokat – mondta végül.
- Te nagyon szeretnél boszorkány lenni – mosolyogtam vissza, annak ellenére, hogy bőgni tudtam voltam.
- Remélem, megtaláljuk őket.
Nekem kétségeim voltak efelől arról már nem is beszélve, hogy a segítségükben sem hittem, de nem akartam lelombozni. Mostanában így is elég negatívvá vált a hozzáállásom, másra átragasztani már tényleg felesleges.
- Most pedig aludj! – állt fel gyorsan Eve és elindult kifelé.
Ledőltem az ágyra. Az álom csak nagy nehezen jött a szememre, a jövő képei szerencsére elkerültek, helyette azonban sima rémálmok miatt hánykolódtam az alatt a pár óra alatt.
Ijedten ültem fel a takarót szorongatva. Mikor hirtelen megláttam a szobában ülő Damont a szívbaj jött rám. Megint tökéletes az időzítése. Végigfutattam ujjaimat kócos, csapzott hajamon.
- Van valami új hír? – kérdeztem mielőtt kedve lenne felhozni az álmaimat.
- Írt Matt, azt ajánlotta mondjuk el neki hollétünket vagy két nap múlva legyél egy általa megadott helyen különben végez Jackkel.
A szívem heves kalimpálásba kezdett, míg Damon teljes nyugalommal mondta a dolgok állását.
- De ezzel bizonyítékunk van ellene – örültem meg hirtelen.
- Ügyesen bánik a szavakkal, szóval semmink sincs ellene. Neked viszont vissza kell menned sürgősen a Fellegzuhatagba, mielőtt meghozzák a halálos ítéletedet.
Összehúzott szemöldökkel töprengtem azon, hogy ezzel mit akart mondani. Aztán az alvás utáni kómából teljesen magamhoz térve rádöbbentem, pontosan úgy értette, amit a magyarázata is bizonyított.
- Gondoltam, hogy nem tudod. Emlékezz csak vissza az esküdre, mit mondott Eve! – újra ott térdeltem a nagy teremben, Damon pedig elismételte Eve szövegét. - E pillanattól fogva te is a vámpírok közé tartozol, bármi történjék, nem hagyhatod cserben őket! Ha elmész az árulással ér fel és alkalmatlanságod bizonyítja a vángel névre. Matt ezért jelentette be egyből a távozásodat, felkészülnek arra az esetre, ha szembeszállsz velük. A tanács nagy részét már sikerült is meggyőznie. – Majdnem megkérdeztem ezt honnan tudja, aztán beugrott, hogy az apjával biztos beszélt. – Emiatt is katasztrofális hiba volt eljönnöd, főleg így egy árva szó nélkül. Ha mindenkit maga mellé állít, akkor kérdezés nélkül végeznek veled, mihelyst megtalálnak. Mattnek pedig csak annyi a dolga, hogy ráleljen az új vángelre a többiek előtt.
- Az apád nem fog mellé állni – suttogtam kétségbeesve. Ezeket nézve már hamarosan nem is kell aggódnom azon, hogy az erőm elnyel örökké, már előtte kitörölnek az életből.
- Drágám hatalmas felfordulás van az egész vámpírrendszerben, az őrök nagy része téged keres. Szerinted mennyi időbe telik Sztellának kiiktatni a Dragomirokat, megszüntetve az ellenállásunkat?
A kezembe temettem az arcom, válhat még ennél is reménytelenebbé a helyzet. Az eddigi dolgokkal se voltam képes megbirkózni, akkor ezzel mihez kezdek?
- Nézz rám! – ült le mellém Damon az ágyra és megemelte az állam. – Tudod mit mondott az apám rólad? – megráztam a fejem. – Azt, hogy belőled egy remek vángel lehet, ha megtanulod jól irányítani a dolgokat. – Szavaitól és szemeiből tükröződő őszinteségtől zavarba jöttem. – Az elején nem értettem vele egyet, de aztán végiggondoltam mindent veled kapcsolatban és be kellett vallanom magamnak, hogy tényleg így van.
Elpirultam, még most se tudtam felfogni ezt a nagy változását felém. Elfordultam és megráztam a fejem. Nem volt igazuk, egyiküknek sem.
- Idefigyelj, ha a kedvességre nem hallgatsz, felölthetem a seggfej énemet! – Pici mosolyra húzódott az ajkam, ez már az a Damon, akit ismertem. – Szedd össze magad! Nézz rá Evere! – Egyből lehervadtam, mélységes szomorúsággal. - Mikor megtudta mi történt bezárkózott a szobába és egyikünkkel se volt hajlandó beszélni. Aztán órák múlva kijött teljesen összeszedetten, egyedül a szemei árulkodnak arról, mi zajlik le benne belül, de azt is remekül palástolja. Ami pedig a félelmedet illeti, le kell gyűrnöd!
Nem lepett meg, hogy tudja, biztosan hallotta, mikor elmondtam Evenek.
- Könnyű mondani – másztam ki az ágyból dühösen.
Ő is felpattant, elkapta a karom és magához rántott.
- Akkor elárulnád, hogy akarsz segíteni Jacken? Feláldozod magad helyette? – kérdezte gúnyosan. – Mert felvilágosítalak az nem fog működni. Egyféleképpen győzhetünk, ha feléjük kerekedünk.
- Most te figyelj egy pillanatra! Fogalmad sincs milyen vángelnek lenni, ha komolyabban használom az erőmet az egyenlő lesz az öngyilkossággal – a hangerőm egyre magasabb lett, míg a végén már kiabáltam.
Damon arcán gúnyos, fenyegető mosoly jelent meg. Hátrálni akartam, de erősen tartott. A fülemhez hajolt és hátborzongató hangon kezdett beszélni.
- Itt az ideje, hogy megmutasd mire vagy képes! Használni fogod, ha élni akarsz.
A bőrömön éreztem a közeledő veszélyt. Mire készül?
- Gyerünk, támadj rám! – engedett el és hátra lépett egyet.
A tekintetéről sütött a komolyság. Az ajtó felé fordultam, hogy megkeressem a többieket, de alig tettem egy lépést, a menekülő utam elé állt. Az arca pedig, egy szörnyetegé volt, kivillantak hegyes, halálos szemfogai.
- Megőröltél?
Megrázta a fejét és közeledni kezdett. Ezt nem gondolhatja komolyan. Próbáltam győzködni magam, sikertelenül ugyanis simán ki tudtam nézni belőle. Legyőzve a késztetést, hogy hátráljak pánikba esve sziklaszilárddá merevedtem, hátha befejezi, ha nem csinálok semmit.
Hamar kiderült, hogy tévedtem, mivel a falnak csapódtam. Mint egy rongybaba úgy estem a szőnyegre, a tüdőmből kiszorult a levegő. Erre határozottan nem számítottam. Ha úgy döntött elintéz, mert nem veszi hasznomat, akkor szép úton halad. Az egész hátam sajgott az ütközéstől.
- Damon, kérlek! – suttogtam, mert nem bírtam hangosabban beszélni.
Érzelemmentesen talpra rántott a karomnál fogva. Másik kezével kiseperte hajam az arcomból, megdöntötte a fejem és agyaraival nyakam felé hajolt. A szívem még őrültebb tempót kezdett diktálni, ha létezhet ilyen egyáltalán. Az egyik részem még mindig azt hajtogatta, hogy ezt úgyse tenné meg, de az előbbi után…
Hiába próbáltam kiszabadítni magam csak még erősebben mélyedtek ujjai karomba, a szája pedig már vészesen a fedetlen bőröm fele volt. A testemet elárasztotta a tűz, ahogy feltámadt az ösztönös védekezési reflexem. Azonnal elkapta megégett bőrét, én pedig rögtön el is nyomtam az erőt.
- Jé, túlélted? – kérdezte gúnyosan Damon, újra a normális arcát mutatva.
Elindultam kikerülve, de elkapta a karom. Düh tombolt bennem és megint engem is meglepve elrepítettem a levegővel. Csodálkozva bámultam kezemre, nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kéne, vagy pánikba esni. Egy dologban azonban biztos voltam, el akartam tűnni ennek az elmebetegnek a közeléből, aki öntelten nézett rám a padlóról.
Kiviharoztam az ajtón megkeresni a többieket. A nappaliban Eve a kanapén feküdt, aludt. Csoda, hogy nem kelt fel a hangokra. Kordi és Leó meg épp veszekedtek, de el is némultak, ahogy beléptem.
- Jól vagy? – vett alaposan szemügyre Kordi.
- Bízhatnál Damonben jobban! – tolta le Leó, de azért ő is engem tanulmányozott sérülés nyomát keresve.
Miért is nem lep meg, hogy tisztában voltak azzal, mi történt? Úgy látszik itt már senki se normális.
- Damon rohadtul megőrült.
Az elhúzott vastag függönyök szélénél fény szűrődött be, remek. Nem törődve velük kimentem a házból a napfényre, ahol végre egyedül tudtam picit lenni. Odébb sétáltam a háztól, majd lerogytam a járdára.
A hátamban még mindig éreztem a fájdalmat. Emellett leterített a rémület, amiért használtam az erőm. Ezzel szemben viszont egy halvány remény ütötte fel bennem a fejét, miszerint talán mégis tudok segíteni Jacknek.
Damonnek igaza van, össze kell szednem magam. Nekem kéne Evet támogatni, nem neki foglalkoznia velem is. Épp eleget zuhantam már lefelé a lejtőn, ideje felállni és visszakapaszkodni. Elhatározásom szilárd gyökeret vetett. Viszont még így is rengeteg kétségem maradt.
Képes vagyok használni az erőm egy részét anélkül, hogy végeznék magammal, már ez nagy teljesítmény az eddigieket nézve. De mi van, ha elvesztem az irányítást mikor a többiek is a közelben vannak? Jack jelentette azt a kapaszkodót, amit megragadva sikerült leállnom, azonban ezt még egyszer nem tudom megismételni. Miért kell mindig ekkora kockázatokat vállalni?
Egy fiatal pár sétált el előttem a gyermekükkel, vágyakozva néztem utánuk. Haza akartam menni, átölelni a családomat és a barátaimat. Milyen jó lenne legalább még egyszer utoljára látni őket, elbúcsúzni tőlük, de erre nincs lehetőségem. Magányosnak éreztem magam, hiába volt itt nekem Eve és a többiek, az ürességet nem tudták kitölteni, ami azóta emésztett, mióta Jack elhozott.
Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Matt. Csipetnyi esélyt se adhatok neki arra, hogy felhasználja őket ellenem. De Damon vigyázhat rájuk, nem engedhetem visszatérni a Fellegzuhatagba. Sztella azonnal lecsapna rá, mihelyst megtudná, hol tartózkodik.
A fogaskerekek az agyamban munkába kezdtek, a kezdetleges terv kezdett kibontakozni. Kordi és Eve maradhat itt, biztonságban folytatva a nyomozást. Velem pedig eljöhet Leó, ezen kívül pedig szükségünk van testőrökre, akik mellénk állnak.
Felderülve indultam vissza a házba, hogy megbeszéljem a többiekkel is a tervet.
