Matt nem jött át. Igaz, hogy itt volt reggel, de már hiányzott. Ezüstszínű, földig érő, pántnélküli ruhát vettem fel. A hajamat kontyba fogtam.
Három negyed órával korábban kész lettem. A nappaliban ültem. Szólt a TV ugyan, de nem bírtam odafigyelni rá, az idő pedig rohamosan közeledett.
- Lélegezz nagyokat! – jött oda Eve elkészülve.
Csodálatosan nézett ki. A ruhája fekete, fodros, szintén pántnélküli. Ez hagyomány volt. A régi feketében, az új vángel fehérben vagy ezüstben. Az utóbbit választottam, a fehérről a házasság jutott az eszembe, ami örök életre szól.
- Indulhatunk? – sétált az ajtó felé Jack. Mikor lejöttem próbált megnyugtatni, de aztán a TV-t nézte, mert rájött, hiába erőlködik.
Megittam a maradék vért a pohárból – megint szükség volt rá a próba miatt, bár nem nagyon bántam, isteni és még nyugtató is – majd felálltam. Kifújtam a levegőt és „felvettem” az álarcomat, amit tökéletesen megtanultam.
- Végig így legyél! – biztatott Eve.
Úgy sétáltam át, mintha a temetésemre mennék. Persze csak belül voltam tiszta ideg, kívülről sugárzott belőlem az erő, a királynőiesség. Meglepődve láttam, mennyien vannak a főépület előtt. Úgy látszik, míg a labirintusba voltunk még többen érkeztek. Rögtön észrevettek minket, mindenki felénk fordult. Mikor közelebb értünk szívükre tett kézzel meghajoltak. Viszonoztam a köszöntést és mentem tovább.
Felemelt fejjel haladtam, semerre se akartam nézni. Igaz, hogy félig már én is közéjük tartoztam, mégis ideges lettem ennyi vámpírral magam körül. A rossz akaróm pedig lehet, itt van valahol, ebbe már belegondolni szörnyű volt.
Elállt a lélegzetem belépve a tanácsterembe. Minden bútort eltüntettek. Egy nagy, faragott trónszék állt az egyik sarokban. Már ez magában csodaszép volt. A hátulja két félig szétnyílt szárny alakúra formálva. Teljesen úgy nézett ki, mintha igazi lenne. Ez a szoborra emlékeztetett, amitől gondolkodni kezdtem. Vajon tényleg egyszerű fából van?
A terem díszletén az öt elem uralkodott. Fekete bársonnyal voltak letakarva a falak. Az északi oldalon mű indák futottak végig, lenyűgöző mintákat festve a falra, néhány helyen zölden világító kis lámpákkal. A keletin hasonló formák halványkék színben, itt is voltak világító részek. A délin vörös, pár fáklyával. A nyugatin pedig sötétkék ugyancsak világítva. Ez a kevert fény árasztotta be a helyiséget.
Felnéztem a mennyezetre. Ezüst és arany szalagok hálózták be, bonyolult alakzatokat alkotva. Úgy éreztem, mintha valami mesébe csöppentem volna.
Jack lemaradt tőlünk. Eve és én a trón felé közeledtünk. Végig a környezetemet csodáltam, nem tudtam betelni a látvánnyal. Ahogy odaértünk, megfordultunk. Mindenki meghajolt, a szívemre tettem a kezem majd leengedtem. Körül kémleltem a termen Matt után. A legelső sorban a kilenc tanácstag állt, mögöttük a családjuk. Matt is ott volt legelöl. Ő foglalta el ezen az estén az apja helyét. Ezt megengedte neki a tanács, de hogy átvegye a teljes hatalmát, és bekerüljön közéjük még nem mindenki fogadta el. Még sose halt meg egy tag se.
- Eljött, hát megint a nap, melyen új vángel kerül a trónra – kezdte Eve ünnepi, magasztos hangon. Egymás felé fordultunk, letérdeltem, Eve pedig folytatta tovább. – Megkaptad Ángel erejét. Használd a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet, a néped javára! A lélekkel gyógyítsd magadat!
- Ángel népét fogom szolgálni az erőmmel, amiben a lélek lesz a segítségemre – sikerült magabiztos, erőteljes hangon elmondanom a betanult szövegemet. – Esküszöm!
- E pillanattól fogva te is a vámpírok közé tartozol, bármi történjék, nem hagyhatod cserben őket! Ha elmész az árulással ér fel és alkalmatlanságod bizonyítja a vángel névre.
- Mindig a népem mellett maradok, esküszöm! – A szöveg rövid, lényegre törően volt megfogalmazva, ez nekem furának tűnt, de ha a vámpírok szemszögéből nézzük valahol érthető. Én is halálra unnám magam ugyanazon hosszú szöveg hallatán, száz évenként megismételve.
- Így legyen hát – hajtott fejet Eve. Felálltam. – Foglald el a téged illető helyet!
A trónhoz léptem. A lábam remegett az idegességtől, mégis sikerült biztosan haladnom. A tömeg felé fordultam és kecsesen leültem.
Jó volt a megérzésem, miszerint ez nem egy átlagos szék. Átjártak az elemek, a két szárny kitárult. Rémülten néztem, ahogy az elevennek tűnő tollas szárnyak körbe ölelnek, ugyanakkor valami nyugalom is elárasztott.
Hirtelen eltűnt minden. Egy ismeretlen csarnokban találtam magam, valaki másnak a testében. A terem márványból volt. Körben székek, mindegyik előtt álltak, kivéve azt, amelyik nagyobb volt a többinél. Az ángelek között vagyok, döbbentem rá. Elképesztő látványt nyújtottak a fehér, gyönyörű ruháikban és a fénylő szárnyaikkal. Az arcuk is káprázatos, szebb, mint bármelyik emberé lehetne. Hosszú hajukba legtöbben virágokat fűztek.
Valószínűnek tartottam, hogy Ángel testében vagyok, akinek fogalma sincs erről. Csupán szemlélőként létezem itt. Valamilyen bűbáj segítségével elérhette, az utódai számára, a múlt bemutatását.
Belépett a hiányzó illető is, Quyen a vezetőjük. Miután helyet foglalt, a többiek is leültek.
- Nem hiszem el, hogy ilyesmire kerül sor – törte meg a csendet Quyen haragos szava. Körbejártatta a szemét mindenkin. – A népünk feladata, a Föld környezetének megóvása! Elfelejtettétek volna? Nem avatkozhatunk bele az emberek életébe!
- A halandók gonoszak. Azt hiszik ők a leghatalmasabbak a Földön. Miért ne teremthetnénk fajokat, akik erősebbek náluk? – szólalt meg Ángel.
- Ez nem megoldás, Aleida! – Szóval így hívják. Nem értem, miért titkolta, sokkal jobb, mint az Ángel.
Körülöttem helyeselni kezdtek páran.
- Akkor mi lenne a megoldás? – kérdezte gúnyosan a mellettem lévő nő. – Tétlenül nézzük végig, míg tönkreteszik a Földet is?
- Találunk rá valami módszert. De az, hogy teremtsünk hatalmasabb lényeket, borzalmas ötlet. Ha pusztítást hozunk az emberekre, azzal semmise lesz jobb! Netán a ti szörnyeitek, nem fogják rombolni a természetet?
- Engedelmeskedni fognak nekünk – álltam fel.
- Aleida, senkitől, de főleg tőled nem vártam volna, hogy egyszer fellázadsz – mondta sajnálkozva Quyen. – Az embereket szidjátok. Nézzetek végig magatokon! Csupán harminchárman vagyunk, és még összetartani sem tudunk – hajtotta le a fejét szomorúan. – Nem tudlak benneteket örökké megállítani. Ha ennyire ezt akarjátok, menjetek! De ne feledjétek, aki elhagyja a Fellegzuhatagot, többé nem jöhet vissza! A tetteiteknek pedig következményei lesznek!
Úgy látszik, később csak vissza akart térni, ha a Fellegzuhatag nevet adta az új otthonának.
Aleida végig nézett nyolc lázadó társán. Tynisha -, aki meg is szólalt egyszer - mellé állt, a többiek közül páran ingatták a fejüket, vagy csak lebámultak a semmibe.
- Gyávák – horkant fel Aleida, majd hátra fordult. – Meglátjuk, kinek lesz igaza!
A kijárat felé indultak ketten. Az ajtó a szabadba nyílt. Virágzó fák terültek el, távolabb semmi se látszott. Egyenesen odatartottak. Véget ért a talaj és csak a levegő volt alattunk, messze lent látszottak a hegyek, völgyek. Rémisztő és csodás egyben, hogy valahol a Föld felett lebeg ez a hely, a lent élők tudta nélkül.
Aleida és Tynisha megfordultak, felemelkedtek a magasba, még egyszer szemügyre vették, mit hagynak itt. Megtudtam, miért hívják Fellegzuhatagnak. A fellegekben volt és a másik végét egy hatalmas hegy foglalta el, amiről egész hosszában kristálytiszta víz zuhogott le. Kis folyócskák tekergőztek a fák között. Előttük pedig a lenyűgöző szépségű palota rengeteg, különböző formájú tornya magasodott.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Tynisha.
- Persze.
Nem tudtam mit gondoljak. Valahol megértettem Aleidát és a többieket, de a tervük szörnyű volt.
Megint megváltozott minden. Egy férfival és nővel voltam az erdőben. Az asszony a földön feküdt véres szájjal.
- Igyál! – parancsolt rá Aleida a férfira. A megvágott kezét a szájához tolta.
Addig ivott, míg el nem ájult. Ekkor Aleida feléjük hajolt, a szívükre tette a kezeit és bevetette minden erejét, hogy erősebb, halhatatlan lényekké változtassa őket. A vérhiány miatt eleve gyenge volt, de ez a többi energiáját is felemésztette. Végül ájultan rogyott a két ember közé.
Sötétség helyett, Quyen jelent meg.
- Megmondtam, hogy következményei lesznek, de te mégis a saját fejed után mentél – szólalt meg sajnálkozó hangon. – Halhatatlant nem teremthetsz átok nélkül, ostoba leány!
- Miféle átokról beszélsz? – kérdezte Aleida értetlenül.
- A véredet használtad. Az életben maradásukhoz ember vért kell inniuk, neked pedig az övéiket. Én pedig büntetésül elveszem a halhatatlanságod. – Aleida lesokkolt a szavak hallatán. – Mivel fontos voltál nekem – folytatta kedvesebben – kapsz száz évet. Szülhetsz egy leánygyermeket, aki megörökli a lélek hatalmának a felét. Miután… - Láttam rajta, hogy nem bírja kimondani azt a bizonyos szót, még mindig szereti. - letelt az időd megkapja a teljes erődet száz évig, ez alatt uralkodhat. Gyereket szülhet, ha azt akarja, hogy az erőd tovább szálljon valakire utána. De, nem élhet a családjával. Így az ő, a te leszármazottjaid közül mindig a legerősebb lélekkel rendelkezőre száll az erő.
Aleida a fejét rázta, temérdeknyi késszúrással értek fel ezek a szavak. Én is éreztem minden fájdalmát. Könnyek csorogtak végig az arcán.
- Sajnálom – suttogta Quyen, aztán eltűnt.
Újra ott feküdtem az erdőben. Zokogtam én is Aleidával együtt.
A következő helyszín egy tó mellett volt. Némán bámultam a vízben úszkáló halakra. Teljesen egybeolvadtak a gondolataim az Aleidáival.
Mit tettem? Ez a kérdés gyötörte húsz éve. Mikor a vámpírokra nézett – ezt a nevet adta nekik – csak a hibáját látta, amivel tönkretette az életét. Ángelként mutatkozott be nekik. Aleida meghalt benne azon a napon, mikor megkapta a büntetését. Nem érezte többé méltónak magát, ehhez a névhez.
Tynisha jelent meg. Ő boszorkányokat hozott létre, tőle is elvette Quyen a halhatatlanságát, ugyanazt a lehetőséget kapva mellé. Évente találkoztak.
Megölelték egymást, sírva fakadtak mind a ketten.
- Én akarok egy gyereket – törte meg a csendet Aleida. – Szörnyű hibát hoztam. A vámpírok rosszabbak az embereknél. Kell valaki, aki megfékezi őket, ha én már nem leszek – kétrét görnyedt a zokogástól.
Tynisha átkarolta, próbálta megnyugtatni a barátnőjét.
- Van egy erős boszorkány férfi. Ha ő lenne az apa, az plusz segítséget jelentene.
- Köszönöm – motyogta. – Veled mi lesz?
- Meghalok, és nem hagyok magam után senkit… csak a boszorkányokat. Tanítom őket, remélve tovább adják gyermekeiknek, akik jó célra használják majd az ajándékukat.
- Neked hiányzik…? – kérdezte Aleida.
- Minden nap – válaszolta szomorúan Tynisha.
Ezután csendben ültek. Képzeletben ismét a Fellegzuhatagban járva.
A következő emlékben a lányával voltam, gyönyörű szép nő lett belőle. Aranyszínű hajába színes virágokat font, az otthoni szokásra emlékezve. Kék szemeiből szomorúság sugárzott. Aleida sose gondolta, mennyire meg fogja szeretni. Megtanított neki mindent, Tynishával találtak neki egy boszorkányt. Alesiának is lett egy leánya, akit néha meglátogathatott, csak kilétét kellett titkolnia.
Aleida képtelen volt fájdalmat okozni neki, ezért azt hazudta gyermekének, visszatérhet otthonába. Alesiát ugyan bántotta ez is, de azt akarta, hogy édesanyja boldog legyen.
- Vigyázz magadra kincsem! – ölelte meg. – Ne feledd, légy erős, bátor és magabiztos mindig! – mosolygott rá melegen. – Te vagy a legjobb tettem egész hosszú életem során – ez az egy vigasztalta. - Mindig a szívemben leszel.
- Te is anyám – mondta Alesia a könnyeivel küszködve.
- Ég veled! – búcsúzott el végleg Aleida, és elrepült.
Elfogadta a jövőjét. Már csak az bántotta, hogy becsapta a lányát, akit mindennél jobban szeretett, de nem tehetett mást. Ha elmondja neki az igazat, ki tudja, mi válik majdan belőle is.
A Tynishával való találkozás helyszínére repült. Élvezte az utat. Magába szívta, eggyé vált a levegővel. Végig cirógatta testét, játszott a szárnya tollaival. Kelletlenül szállt le. Megint amellett a kristálytiszta vizű tó mellett voltunk.
Tynisha a part mellett lebegett, a víz felszínén. Aleida is mellé feküdt és egybeolvadt az összes elemmel. Elöntötte a boldogság. Kihasználta utolsó perceit, minden gondolatot kiűzött fejéből. Így akart eltűnni örökre, ezzel a kivételes érzéssel, melyet a népe képességének köszönhetett.
Visszatértem a jelenbe. Kicsordult könnyeimet gyorsan letöröltem, miközben a szárnyak szétnyíltak és újra összecsukódtak félig. Körülnézve, megállapítottam, hogy itt valószínűleg nem telt el idő.
Eve együtt érzően nézett rám. Odalépett kinyújtva a kezét. Megfogtam és felálltam. Megöleltük egymást.
- Ezt soha nem mondhatod el senkinek – suttogta a fülembe.
Elengedett, rám mosolygott melegen, aztán ott hagyott. A fejem zakatolt az élménytől, hátra tuszkoltam agyam rejtett zugába, hogy majd később nyugodtabb körülmények között gondolkodhassak rajta.
Mivel a ceremóniának vége lett, vagy családdal, vagy egyedül mindenki odajött gratulálni meg minden jót kívánni. Egy idő elteltével már nem is figyeltem rájuk, mosolyogtam, válaszoltam rutinból és örültem mikor végre tovább mentek. Ennyi nyalizós alaktól már kivoltam. Damon zökkentett ki, megállt előttem.
- Hol is kezdjem? Ha átmentél a teszteken csak… - hirtelen kitört a pánik. – Gyere! – rántott meg miközben kerestem a kiváltó okot.
A kezemnél fogva húzott. Gyorsan kellett szaladnom, ha nem akartam orra bukni. Pillanatok alatt az udvaron voltunk.
- Eve! – próbáltam kiszabadítani magam. Mattért is nagyon aggódtam, de ezt inkább nem említettem neki.
- Ott van Jack mellette – mondta még csak rám se pillantva.
Tovább ráncigáltam a karját, mire felkapott és még gyorsabban futott. Bementünk valahol, aztán egy szobából ki az ablakon. Eltávolodtunk az épülettől, be a fák közé. Ott lerakott.
- Mi történt? Ha valami baja lesz Evenek, megöllek!
- Igaza volt azoknak, akik féltek itt maradni. Jack mellett pedig Evenek haja szála se fog görbülni. Láttam, ahogy elviszi onnan, tudta, hogy veled vagyok.
- Miben volt igazuk? – értetlenkedtem, de aztán összeállt a kép. – Óh.
Eszembe jutott, amit Jack mondott. Szóval mégis bemertek ide törni.
- Kösz. Ezzel aztán igazán nagyra fognak tartani!
- Nem azért van eleve testőröd, hogy te küzdj meg velük. Esetleg meg akarsz halni? Vigyázz!
Maga mögé rántott. Négy vámpír jött felénk. Olyan tíz lépésre tőlünk megálltak. Nem velünk vannak az tuti. Kintről jöttek és eltorzult arccal meredtek ránk.
- Add át a lányt! – lépett előrébb az egyik. – Vagy megöllek!
- Próbáld csak meg! Nem fogok elfutni – vigyorgott szét tárva a karjaid.
Ledermedve néztem. Damon harcra készen állt, de nyugodtan. Egy a négy ellen, sikerülni fog neki?
Az elöl álló intett a társainak. Kettő Damon felé indult egy pedig felém. Damon távolabb repítette azt, aki hozzám akart jönni, aztán vissza is perdült a másik kettő felé.
- Azért csinálhatnál valamit! – kiáltott rám. – Most az egyszer segítettem, itt az idő, hogy megmutasd, mit tudsz!
Elképedve meredtem rá. Harcolni még nem tudok, mit vár tőlem? A férfi még dühödtebb arccal tért vissza. Rémülten néztem, ahogy közeledik. Damon oda sem figyelt. Próbáltam összeszedni magam, elvégre vángel vagyok nem egy erőtlen kislány. Máris őrültségnek gondoltam, előző mondatomat.
- Mi az? Nem véd meg most senki? – kérdezte gúnyosan. Röhögni kezdett, de azért fél szemmel Damont leste.
A félelmemet felváltotta a düh. Tűz gömb gyulladt a kezemben.
- Játszani akarsz? – hagyta abba a nevetést.
Az arcának dobtam a golyót, ő viszont elhajolt. Mennyire utálom a vámpírokat. Kipróbáltam, amit Eve csinált. Felgyűrtem alatta a földet. Szitkozódva elvesztette az egyensúlyát a mozgó talajon. Egy helyben tartottam nagyjából, aztán felgyújtottam. Vadul csapkodta magát, mintha ezzel el tudná oltani a lángokat.
- Szúrd szíven! Nehéz elégetni minket.
Erre magam is rájöttem. Körülnéztem, letört ágak után. Felvettem egy nagyobb darabot. A vámpír elé léptem. Hátrahúztam a kezem és amilyen erősen csak tudtam előre lendítettem. Kettétört a mellkasán, majd meggyulladt. Remek, ennyit erről.
Damon a másodikat karózta meg. A főnök vicsorogva megfordult, menekülőre fogta.
- Meg akartál ölni nem? – kiabált utána Damon és eldobta a karót. Az beleállt a vámpír hátába, mire összeesett. El kellett ismernem, hogy jó harcos. – Oltsd el!
Engedelmeskedtem. Miután végzett az utolsóval is megszólaltam.
- Visszamegyek!
Most már nem az előbbi okok miatt akartam menni. Matt mellett akartam lenni.
- Nem! – kapta el a karom pár lépés után.
- Ide figyelj! Eddig nem említettem, mert tudom, hogy leszarod, de Matt valahol bent van.
- Igazad van. Tőlem akár ki is belezhetik – mondta gúnyosan. – Úgyse lesz semmi baja – tette hozzá alig hallhatóan, fura hangon. Nem értettem mit akart ezzel.
Pofonra emeltem a kezem. Gyorsabb volt nálam, így elkapta.
- Jack a barátom. Te meg ne vitázz velem, mert hidegen hagy, hogy vángel lettél. - Elkezdtem rángatni a kezem, hiába. A tűzhöz nyúltam. – Púpot akarsz a fejedre? – kérdezte mikor megérezte.
Befejeztem mindent. Egyáltalán nem kételkedtem benne. Simán kitelt volna tőle, hogy fejbe vág, eszméletlenül már probléma mentes vagyok.
Elindultunk az őrök épülete felé. Az agyam vadul pörgött. Ez az egész támadás érthetetlen volt. Eddig meg voltam győződve arról, hogy itt biztonságban vagyok. Váratlanul eszembe jutott a legutolsó rémálmom. Ezt láttam előre benne, döbbentem rá. Igaz máshogy, de befolyásolták az érzelmeim. Megrettentem a halálomra gondolva. Az csak a megjátszott dolgot jelenthette, nyugtatgattam magam.
Próbáltam az előttem álló építményre terelni a gondolataimat. Még nem jártam benne, Eve mesélte, hogy a kezdetekben csak Aleida lakott az egész Fellegzuhatagban, így érdeklődést erőltettem az irányába. Viszont Mattet se sikerült kivernem a fejemből. Vannak testőrök felé és eleve kevesen lehetnek azok a vámpírok, akik betörtek, de ennek ellenére bármi történhet.
Spártai berendezésre számítottam a berendezést illetően, elvégre az őrök helye. Ezzel szemben nagyon modern volt. A falakat gyönyörű festmények díszítették. Amennyire megnéztem őket, mind valamilyen csatát ábrázolt vagy vezéreket, részletesen kidolgozva.
Senkivel sem találkoztunk. Úgy látszik minden őrt riasztottak már a főhelyszínre. Egyenesen a lépcsőhöz mentünk. Damon végre elengedett és a falhoz lépett. Megdörzsöltem a kezem, csöppet sem foglalkoztatta az erős tartása. Nem tudtam követni mit csinált, de kinyílt egy járat.
- Mi ez? – érdeklődtem, bár már aránylag kezdtem hozzászokni a titkos dolgokhoz.
- A vángelnek is van menekülő útja a Fellegzuhatagból. Mivel azt csak te használhatod, kellett egy a vámpíroknak is. Hajrá! – szólt rám, mivel nem moccantam meg.
- Miért? Nem hiszem, hogy Jack lelépett…
- Lent vannak – szakított félbe mérgesen.
Lassan elindultam a bejárattól kezdődő lépcsőn lefelé. Az ajtón keresztül beszűrődő halovány fényben figyeltem hova lépek. Megtorpantam mikor teljes sötétség lett. Ilyen helyzetben az én kissé vámpíros látásom semmit se ér.
Rettegés járt át. Már emeltem a kezem, hogy tűzgömböt gyújtsak mikor Damon elkapta. Összerezzentem az érintésétől, mire kuncogni kezdett. Pofon akartam vágni, arrogáns, szemét modora miatt.
Szuper extra látásának köszönhetően a korom sötét csak estének ért fel neki. Én csupán szemének halvány fényét tudtam kivenni.
- Bízol bennem? – suttogta közelebb hajolva, akaratlanul hátra akartam hőkölni, de a fogása miatt nem ment.
- Nem.
- Akkor itt az ideje – kacarászott újra. – Vezetlek, te csak legyél csendben!
- Miért is lopakodunk?
- Megérzés. Szerintem ők is lentről jöttek.
Először megijedtem, aztán elnevettem magam.
- Ja, biztos az őrökön keresztül.
- Mind három épületben van titkos lejáró – mondta hidegen.
Ezzel belém is fojtott minden további mondandód. Így van Eve biztonságban? Nagyszerű. Rémülten követtem, abban reménykedve, nem gurulok le a lépcsőn. Pici megkönnyebbülés fogott el az utolsó fok után.
A sötét miatt jobban figyeltem a szagokra és hangokra. Az elsőre próbáltam nem koncentrálni, mióta megváltoztam. Egyfolytában megrettentett a vámpírok jó illatának rám való hatása. Jacknek mivel alvámpír csak kellemes, de a fővámpíroknak minél öregebbek annál étvágygerjesztőbb. Damonné is fantasztikus volt, a nyál összefutott a számban, örömmel belemélyesztettem volna a fogaimat. Elképzeltem, ahogy a hideg, isteni vér lefolyik a torkomon. Úristen, döbbentem rá min is jár az agyam. Állítsd le magad! Fejben összeszidtam magam.
Az első pár kanyar után már nem figyeltem oda merre megyünk. Volt egy olyan érzésem, labirintus féle ez az egész hely. Mit szerethetnek a vámpírok ezen? Töprengtem el. Végül is jó, mert csinálhatnak maguknak rejtekhelyeket, és az ellenségnek sem olyan könnyű be- illetve kijutnia – feltéve, ha nem belső ember.
Damon hangtalanul suhant, csak az én neszezésem hallatszott. A föld hideg volt a lábam alatt – a cipőt már rég levettem az épületbe érve -, de legalább sima. Olyan váratlanul torpant meg Damon, hogy neki mentem. Hallgatva álltam, míg ő töprengett valamin.
- Felgyorsítjuk a tempót, ha leraklak, meggyújtod ezt! – nyomott a kezembe valamit, a tapintása alapján fa volt. – Aztán elzárod az utat!
Magyarázatra nem szánt időt. Felkapott és extra sebességre kapcsolt. Ha ennek az egész őrületnek vége, majd jól megmondom neki, kinek parancsolgasson. Most viszont összegyűjtöttem a tüzet a környezetemből, hogy meg tudjam gyújtani pillanatokon belül a kezemben fogott valamit.
Fél perc se telt el már le is rakott. Lángra lobbantottam a… fáklyát. Elkapott a düh és legszívesebben hozzá vágtam volna, de megláttam öt vámpírt pár méterre, akik épp elindultak felénk.
- A kereszteződésig zárd le az utat!
Már majdnem ott jártak, rögtön neki láttam. Egybeolvadtam a földdel és beomlasztottam a tetőt, a hosszú szakasz fölött.
Damon felé fordultam, meglóbáltam a fáklyát, ő meg csak megvonta a vállát.
- A lejáratnál vannak. Út közben torlaszolhatsz még egy darabig.
Folytattam a folyosó lefordulásáig. Damon pár lépés múlva eltűnt. Odaléptem. Keskeny rés volt a falban, amit csak mellőle lehetett észrevenni. Féloldalasan becsusszantam rajta. Kisebb térré nyílt szét. Jackék is bent álltak. Damon kezébe nyomtam a fáklyát mogorván, majd megöleltem Evet.
- Annyira örülök, hogy jól vagy. Miért ide jöttetek?
- Biztonságosnak tűnt és a legközelebbinek – válaszolta Jack. – Később gondolkodtunk el rajta, hogy itt juthattak be.
- Sokan vannak? – kérdezte aggódva Eve.
Megértettem az ijedtségét. Újra ember, elvesztve az erejét pont, mikor szüksége lenne rá.
- Nem – mondta Damon nyugisan. – Akikkel most találkoztunk, már elfele tartottak. Várunk, aztán felmegyünk.
Logikus volt, amit mondott, de féltem, hogy Evenek szánja nyugtatásként. Bár ez nem Damon stílusa.
Leültem a falnak dőlve. Elkezdtem megemészteni a történteket. Ismerni a múltat, ilyen szinten több mint fura. A vámpírok még csak nem is tudnak ezekről a dolgokról. A tanács tagjai elégedettnek tűnnek nagyrészt a hatalmukkal, de végig gondolva a vángelen múlik minden, a vétójogunknak köszönhetően. Ha mind a kilencen egyet is értenek, valamivel semmit se tehetnek az uralkodó ellen, ha annak nem tetszik.
A négy vámpírra gondolva kirázott a hideg. Mégis mit akarhatnak tőlem? Először meg akarnak ölni, most meg elvinni. Ami pedig a legfontosabb kérdés, ki áll mögötte? Erre ötletem se volt, de mit várok mikor még Evenek sincs.
Matt hol van most? Fogott el ismét az aggódás. Eszembe jutott Damon mondata „Úgyse lesz semmi baja.”. Ezt mire érthette? Tuti nem arra gondolt, hogy meg tudja védeni magát. Az ellenszenv beszélt valószínű belőle. Miért utálhatja ennyire? Lehet történt köztük valami régen, amiről nem tud más csak ők. Utána fogok járni, döntöttem el.
Eve letelepedett mellém.
- Ez ám a remek szertartás – viccelődött.
- Jaja – mosolyogtam vissza rá. – Beszélnünk kell majd négyszemközt! – néztem rá jelentőségteljesen.
Bólintott. Egymásnak dőlve ücsörögtünk tovább.
