14. fejezet

   Éreztem a nap első sugarait, de még vártam egy picit a lyukcsinálással. Kimásztam és visszazártam, nem bajlódtam vele, talán elbír egy embert, ha meg nem, nincsenek titkos dolgok lent.
   Ez alatt az egy hónap alatt iszonyúan hozzászoktam az új erőmhöz, a strapabírásomhoz, ami csak most tűnt fel, mivel gyengébb lettem, mintha egy tesi tanár kínzott volna egy héten keresztül.
   Ahogy kóvályogtam az erdőben, eszembe jutott a menekülés, amivel ez az egész kezdődött. Akkor legalább ismertem a helyet és hallottam a követőmet, ha most ered utánam egy vámpír, azt csak a legutolsó pillanatban veszem észre.
   Közeledett a december, a reggeli hűvös mellé még fagyos szél is társult, de ennek amiatt örültem, hogy tiszta volt az ég, a felhőket elfújta helyet hagyva a napnak. Jack szerintem az időjárást is nézte, mikor a szökést tervezte. Szorosabbra húztam a kabátom, már mindenem lefagyott.
   Megreccsent a közelben egy faág, mire ijedten kémleltem körbe. A lábam beakadt valamibe és térdre estem, az utolsó pillanatban sikerült leraknom a tenyeremet. Hajamba túrtam, nem érdekelt, hogy piszkos a kezem. A lábaim már kezdték feladni a szolgálatot, és emellett mindentől a frász tört ki. Hangosan ziháltam, hiába próbáltam visszafojtani.
   Pár perc után úgy éreztem sikerült leküzdenem a pánikot és talpra kecmeregtem, hogy folytassam az utat. Reméltem jó irányba megyek és messzire elkerülöm az őrházakat.
   Lassan vánszorogtam előre, semmi erőm nem maradt, a lábaim időközönként annyira remegni kezdtek, hogy neki kellett támaszkodnom a fáknak. Ha Mattnek, vagy Sztellának nem sikerül előbb elintéznie, a vérhiány lesz, ami végez velem.
   A Nap már magasan járt az égen mire kiértem az útra. Körülkémleltem és nagyon idiótának éreztem magam, azt se tudom, merre kell menni. Elindultam az egyik irányba, majd kikötök valahol alapon. Nem sok kedvem volt Leóval találkozni, Even kívül már senkiben se bíztam.
   Egy kocsi közeledésére kaptam fel a fejem. Kizárt, hogy valaki követne, nyugtatgattam magam fölöslegesen, mert a szívem a torkomban dobogott és majdnem remegtem a rémülettől.
   Az autó lefékezett mellettem.
   - Jól vagy? – szólt ki egy fiatal srác. – Elvigyünk? Merre mész?
   A kocsi felé fordultam. A férfi vezetett, két lány ült még benne. Mindhárman huszonéveseknek néztek ki. Aggodalmasan néztek végig rajtam, elképzeltem mit láthatnak. Egy fiatal lányt kócosan, koszosan és teljesen kimerülten, a szememen pedig valószínűleg látszott a sok sírás. Nem akartam őket bajba sodorni, de a fuvar jól jött és csak este tudnak utánam indulni, az pedig még odébb van.
   - Megvagyok csak eltévedtem – hazudtam. – Köszi, az jó lenne – varázsoltam mosolyféleséget az arcomra. – Edmontonba.
   - Mi is oda megyünk – mosolygott rám kedvesen a hátul ülő csaj és kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam és úgy éreztem fel se fogok tudni megint állni, már kellett a pihenés.
   - Elég messze vagyunk mindentől, hogy sikerült ilyen messzire kerülnöd? – kíváncsiskodott hátrafordulva félig a másik lány, mire három szempár szegeződött rám.
   Az agyam lassan pörgött valami válasz után.
   - Kocsival jöttem, de egy másik úton parkoltam le – találtam ki, remélve nem mondok semmi baromságot. – Egy barátomat majd ráveszem, hogy menjünk el érte – tettem hozzá gyorsan mielőtt még felajánlanák a keresést.
   - Biztos jól vagy? – aggodalmaskodott mellettem a lány.
   - Nem volt túl jó napom – erőltettem ki magamból a szavakat.
   - Akarsz beszélgetni, vagy valami? – kérdezte együtt érzően.
   - Nem, de azért köszi.
   Kifelé néztem az ablakon, teljesen magamba roskadtam. Folytatták a beszélgetést, egy kis idő után hallgatni kezdtem őket -, mert úgy éreztem mentem megőrülök az agyamban kavargó képektől -, hétköznapi dolgokról csevegtek. Eszembe jutottak a barátnőim, honvágyam lett. Bármit megtettem volna azért, hogy hazamehessek és mindent elfelejtsek, ami történt. Ugyanakkor ezt nem tehetem meg, más barátaim lettek a Fellegzuhatagban és tartozom Evenek annyival, hogy nem hagyom el, pont most.
   Megnyugodtam mikor megérkeztünk, nem akartam tényleg bajba sodorni őket. Megköszöntem, hogy elhoztak aztán elindultam valamerre. Fogalmam se volt Leóval hol kéne találkoznom.

    Zsebre dugtam a kezem és meglepetten húztam ki belőle a dolgokat. Jack belerakta a hamis irataimat, amit csináltak nekem. Széthajtogattam egy kis cetlit.

Menj a reptérre! Leó már ott fog várni és elvisz a többiekhez.

   Könnyek szöktek ismét a szemeimbe Jack írását látván. Tudta, hogy lehet belehal, de akkor is kihozott. Visszapakoltam a lapokat és letöröltem az arcom.
   Kerestem egy taxit, ami elvitt a reptérre. Kifizettem, majd kóvályogni kezdtem az épület előtt. A nap már kezdett lemenni, délután öt körül járt az idő és engem rémület öntött el. Már biztosan keresni kezdtek és ki tudja nincs-e erre Mattnek dolgozó vámpír.
   - Helló Cathy – szólt a hátam mögül egy hang, mire nagyot ugrottam ijedtemben.
   Megpördültem szembe nézni az illetővel. Az illatából azonnal rájöttem, hogy egy vámpír. A húszas évei elején járt, barna kicsit hosszabb haj keretezte helyes arcát. Sötétbarna szemei alaposan áttanulmányoztak.
   - Leó vagyok – lépett közelebb.
   - Szia.
   Kételkedés lappangott bennem, ami butaság, hisz honnan tudná Matt, hogy pont Leóval, pont itt kéne találkoznom.
   - Hol van Jack? – kérdezte miközben végigpásztázta a környéket.
   Gombóc nőtt a torkomban és nem bírtam válaszolni. Valami érthetetlen, ostoba oknál fogva abban reménykedtem, ha nem mondom ki, akkor valóssá sem válik. Így csak álltam, lehajtott fejjel.
   - Elfogták? Mi történt? – nézett vissza rám aggodalmasan. – Megszólalnál végre?
   Hallatszott a hangján, hogy kezdi elveszteni a türelmét. Gondolatban visszarepültem a labirintusba. A lábaim alig bírtak megtartani, hirtelen kiszállt belőlük a még megmaradt erő is és a sírás kerülgetett.
   - Ne várd őt! – suttogtam.
   Pár pillanatnyi csend után Leó átölelt, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Az én hibám volt, nem érdemlek vigasztalást.
   - Gyere! A repülő két óra múlva indul. Foglaltam egy szobát, ott kapsz majd vért.
   Hagytam, hogy vezessen. Egy hotel volt a közelben, oda mentünk. Rögtön leültem a szobába érve, nem bíztam a lábaimban. Ő mellém lépdelt és letérdelt. A csuklóját felhasította a szemfogával, majd odatartotta nekem.
   - Igyál! – szólt rám, mikor látta, hogy tiltakozni akarok.
   Vonakodva végül megfogtam a karját és a számhoz emeltem, úgyis belém erőltetné. Nem volt ínyemre, hogy közvetlenül táplálkozzak belőle, de a vér látványa és illata még csábítóbban hatott rám, mint eddig bármikor. Reméltem csak azért, mert a testem már nagyon követelte az adagját. Viszont belül tudtam, hogy ezen a téren olyan vagyok, mint a vámpírok és vágyok a frissre, amit a testből szívhatok ki.
   Azon kaptam magam, hogy mohón nyeldesem, a vénájára tapadva. Az erőm kezdett visszatérni, de belül ugyanolyan pocsékul éreztem magam.
   - Mitől voltál ilyen gyenge? – kérdezte mikor végeztem.
   - Matt nem adott vért – vontam vállat, nem akartam elmondani, hogy elvesztettem az irányítást, majdnem megölve saját magamat és még jó pár illetőt ezzel. Gyorsan témát váltottam. – Eve még mindig az Indonéz-szigeteken van?
   - Nem, már egy ideje Olaszországban.
   - Mi? – döbbentem le.
   - Tőlem ne kérdezd! – Őt is rosszul érintette a dolog, mert dühös lett. – Damon magában dolgozik, mint mindig. Eve meg Kordival, de nekem senki nem mond semmit.
   - De hát Eve mit csinál? – értetlenkedtem, mire csak mérges pillantást kaptam válaszul.
   Legalább nem én vagyok az egyetlen, akit semmibe se avattak be. Eszembe jutott, hogy Kordival még valószínűleg most se felhőtlen a viszonyuk, amitől már nem is volt meglepő. Viszont dühös voltam rájuk, amiért kihagytak. Damon legalább most az egyszer elárulhatta volna valakinek, mire készül.
   Begubóztam a fotelba, átöleltem a térdeimet és bekapcsoltam a TV-t egy zenecsatornára vittem, próbáltam arra koncentrálni, de valami mindig bekúszott a gondolataim közé.
   - Jól vagy?
   Bólintottam, mert a hangom elárult volna. Leült és elővette a laptopját. Nem akartam hallani az új híreket, de Leó magától kezdte el mondani.
   - Másnak már nem kell bejelentened a rossz hírt. Naplementekor pedig egyből a nyomodba eredtek. Milyen iratok vannak nálad?
   Különösnek találtam, hogy Matt ilyen hamar a nyilvánosságra hozta az esetet, de valószínű rajta kérnék számon, miért nem jelentette amint megtudta. Az viszont nagyon érdekelt, hogy magyarázta Jack halálát.
   - Mivel magyarázta? – kérdeztem, közben a kabátomért nyúltam, amit csak ledobtam a fotel mellé és átadtam neki a papírokat.
   - Az nincs közzé téve, majd max. a gyűlés után felrakják – válaszolta. - Nagyszerű – mondta elégedetten az iratokra, kérdőn pillantottam rá. – Ezeket titokban készítette neked Jack. Amiket hivatalosan kaptál, a vángellé válásodkor, azokat most mindenhol keresik, és hamar lenyomoznák – magyarázta.
   - Még valami? – kérdeztem fáradtan attól, hogy mindent utolsónak tudok meg.
   - Damon tombolni fog.
   - Matt már nem figyelteti?
   Megmagyarázhatatlan kíváncsiság öntött el, érdekelt mi van Damonnel.
   - Mikor megkaptam Jack titkos üzenetét felhívtam. Teljesen kiakadt, de már nem tudott megakadályozni semmit, így elintézte Matt emberét és azonnal Evehez ment.
   - Szerintem is pocsék ötlet volt – grimaszoltam. Ha hamarabb megtudom, mit tervez Jack talán megállíthattam volna a történteket.
   - Nem a te hibát.
   Válasz nélkül elfordultam tőle és úgy tettem, mint aki alszik.
   - Cathy, egy pillanat alatt el tudtalak volna intézni. Ha ott maradsz, csak annyi változás lenne, hogy az egész terv fuccsba megy, és ott ragadsz.
   Igaza volt, de ennek ellenére ugyanúgy mardosott a bűntudat. Az egész már azzal kezdődött, hogy belehabarodtam Mattbe. Aztán csak én lehetek ilyen szerencsétlen, képes vagyok elveszteni az irányítást egy hónap alatt.
   Csukott szemeim elé rögtön képek özönlöttek, amint behunytam őket. Láttam Mattet kárörvendően, ahogy Jack szívébe mártja a karót. Az agyam olyan valósághűen szerkesztette meg, mintha tényleg végig néztem volna az egészet. Egyből felpattantak a szemhéjaim, de még így is láttam egy pillanatig Jack élettelen üveges tekintetét, ami pont olyan vádlón akadt meg rajtam, mint a szeretteimé abban a régi álomban. Kirázott a hideg az emléktől.
   Leó nem kapcsolta ki a TV-t, így azt hallgattam, miközben folyamatosan űztem ki a bevillanó gondolatokat a fejemből.
   - Ideje indulni – törte meg a hosszúra nyúló csendet Leó.
   Magamra kaptam a cuccaimat és szó nélkül követtem. Már a repülőn ültünk mikor felém fordult aggódó arccal.
   - Segíthetek valahogy?
   - Miattam halt meg a barátod – kacagtam fel humortalanul. – Nekem kéne valamit csinálnom érted.
   - Sokat köszönhetek neki és mindig is ismertem, de szerintem te ugyanúgy szeretett. Emellett más dolog is történt veled. Egyáltalán nem okollak semmiért, ahogy más se fog. Szóval?
   - Segíts távol tartani Damont a bajtól! – mondtam kis töprengés után. Kérdő tekintetére magyarázni kezdtem. – Sztella áll Matt mögött és nagyon meg akarja szerezni régi ellenségét.
   - Óh, hát megteszek minden tőlem telhetőt, de neki parancsolni esélytelen. – Huncut vigyor jelent meg az arcán. – Azt csiripelték a madarak, hogy meg tudnád fojtani. Nem akarod másnak átengedni?
   - Ő is segíteni akart nekem, a maga módján – vontam vállat. Nem voltam kapható a viccelődésre, de azért jól esett, hogy próbálkozik felvidítani.
   Leó körbejárta a környékünket és megigézte az utasokat, hogy sötétítsenek el.
   - Nem szép dolog belepiszkálni az emberek agyába – mondtam mikor visszaült, de ő csak vállat vont.
   - Mit akarsz csinálni?
   - Semmit.
   Úgy terveztem ezt az utat is megpróbálom végig ülni ürességet tartva a fejemben.
   - Mit szólnál, ha történeteket mesélnék a Dragomir családról? Biztos érdekel, hisz mi vagyunk a legjobbak – vigyorgott, meg se hallva a válaszomat.
   Az volt az érzésem, nem fog leszállni rólam, tehát bele is mehetek. Tökéletes téma elterelni a gondolataimat, ami egyébként is a célja ezzel az egésszel. Mellesleg meg tényleg érdekel a családja.
   - Jól van – adtam be a derekam. – Mesélj valami érdekeset, de őt kihagynád belőle!? – céloztam Jackre, hisz nekik dolgozott.
   - Fogalmam sincs, kiről beszélsz – mosolygott rám kedvesen. – Hol is kezdjem? Szerinted milyen kapcsolat van Kordélia és Damon között?
   Visszagondoltam, hogy viselkedtek egymással.
   - Hát gondolom, csak miattad ismerik egymást és bírják ki a másik társaságát – tippeltem mosolyogva, bár nem szívből jött.
   - Mindenki ezt hiszi – nevetett. – Pedig sokkal régebb óta ismerik egymást. Nagyon jó barátok, Damon kérte a vámpírrá változtatását 879 éve. – Döbbent arcomon még jobban mulatott. - Mi hárman sok mindent csináltunk, de sajnos titoktartás fog a legtöbbnél – kacsintott rám.
   - Csak én nem látok bele Damonbe?
   - Dragomirok tulajdonsága, kevesen ismernek minket igazán.
   Hát azt kezdem észrevenni. Jordan is elég fura egy illető.
   - Na és mi jót csináltatok?
   - Poénból elindultunk kincsvadászatra, de végül olyat találtunk, amire álmunkban se gondoltunk volna. – Sikerült felcsigáznia az érdeklődésemet. – Rábukkantunk pár ősrégi naplóra és rajzokra egy barlangban. Borzalmas, földönkívüli lények harcáról szóltak. Sejted kik voltak ezek a különös alakok? – vigyorgott rám. Válaszul bólintottam, erre nem számítottam. – A legidősebbeket végig kérdezgettük később. Semmit se tudtak az egészből, ráadásul még az érdeklődés legkisebb jelét se mutatták. Valaki szerintem alapos munkát végzett rajtuk, mert olyanok voltak, mint akiket megbűvöltek. De az emberekre nem gondoltak, vagy csak nem sikerült mindegyiket elkapniuk. Ők persze semmit se tudtak, ám a nagy harc, azért feltűnt nekik.
   - Semelyik könyvben sem említenek ilyet.
   - Hát nem. Mi is megtartottuk magunknak – vont vállat. – Apám alig hitt el belőle valamit, mellesleg az egészhez úgy állt hozzá, mintha üres lenne az agya. Pont, mint a többiek. Rajta kívül csak Jacknek és Evenek beszéltünk róla.
   Mikor feltűnt neki, hogy kimondta a nevét, aggodalmasan nézett rám, de engem túlságosan lefoglalt az, amit megtudtam. Igaza volt Evenek, Aleida valamiért tényleg elintézte a többi vámpírt, de vajon mi okból?
   - Eve mit szólt hozzá? – kérdeztem a lehető legsemlegesebb hangot megütve. Nem kéne elárulni, hogy mi tudunk dolgokat.
   - Furán reagált. Meglepődött, de esküdni mernék rá, hogy azért, amiért rátaláltunk.
   Pillantása mélyen fúródott az enyémbe. Rajtam is hasonlót lát?
   - Mindent meg kellett neki mutatni – mondta tovább, de még mindig kíváncsian méregetett. – Folytatta egy idő után a kutatgatást egyedül, de semmit se talált. Mi sokkal hamarabb feladtuk, mint ő.
   - A Dragomirok ennyire kitartóak? – viccelődtem.
   - Azért bő száz évet rááldoztunk. – Már épp meg akartam jegyezni, hogy ahhoz képest elég keveset találtak, de rájöhetett mit akarok. – Közben más dolgok is történtek. Amúgy meg elvette a kedvünket, hogy semmi egyébre se bukkantunk utána. A macska is megunja egy idő után a játékot, ha nem hagyod nyerni.
   Kezdtem megszeretni Leót. Sokkal, de sokkal kedvesebb volt, mint a bátyja, és kezdett jobb kedvre deríteni, legalábbis a figyelmem másra terelődött.
   - Te hány éves vagy? – kérdeztem kíváncsian. A húszas évei elején járt, kinézetre. Úgy tippeltem ez alapján, hogy pár száz.
   - 242 – vigyorgott rám fensőbbségesen.
   Ahhoz képest milyen idősek a tanács tagjai, a kevés gyerekük többsége is igen fiatal. Érdekelt, mi ennek az oka, ugyanis nem hittem, hogy azért lenne ez, mert nem akarnak utódokat.
   Az út hátra levő részében tovább mesélt. Főleg vicces történeteket, amiket csináltak. Sikerült megnevettetnie, habár csak felszínesen, azért már ezt is nagydolognak tekintettem.
   Este tizenegy után érkeztünk meg Rómába, ahonnan, mint megtudtam egy Latina nevű városba indultunk. A repülőtér parkolójában már várt ránk Kordélia egy kocsival. Nem tudtam rájönni milyen típusú. Az ablakai koromfeketék, épp ki tudtam rajtuk látni, vagyis egy ember biztos képtelen lenne rá. Úgy gondoltam valami speciális anyagból lehet, ami megvédi a vámpírokat a naptól. Olvastam valami olyat, hogy minden tanácstag kapott egy „napálló” autót, amivel nyugodtan közlekedhettek.
   - Szia – köszöntem Kordinak, aki kis mosollyal fogadott minket.
   - Hú, nem mondom, nektek aztán sikerült alaposan felhúznotok Damont. Ennyire még nem láttam dühösnek.
   - Eve mi után kutat? – kérdeztem elterelve a szót.
   - Boszorkányokat keres – pillantott rám hátra. – Most miért vagy ilyen meglepett? A vámpírok nagy része tud a boszi ősötökről. Az már más, hogy a két kezeden meg tudnád számolni, hányan hisznek a létezésükben. Eve viszont valamiért meg van győződve róla, hogy ők segíthetnek nekünk. Sőt mióta Damontől értesültünk Sztelláról, úgy véli azt a libát is segíti valamilyen boszorkány.
   Megdöbbenve hallgattam, Kordélia pedig csak mondta, ilyen a stílusa, ami miatt legalább nem kell sokat kérdezgetni, hogy kihúzd belőle a dolgokat.
   - Miért nem szóltatok róla? És mit kerestek Olaszországban? Mióta vagytok itt?
   - Már majdnem harmadik hete. Azért jöttünk, mert az álmai ide vezették, viszont még nem találtunk semmit, ezért is hallgattunk róla. Na meg így teljes biztonságban van Eve, hisz rajtunk kívül senki se tudja, hogy itt van. – Tartott egy kis szünetet, én meg próbáltam leküzdeni a dühömet, amiért mindenki úgy áll hozzá, hogy „míg nem tudunk valami biztosat, addig nem is szólunk”. – Valami régi várszerűséget keresünk, de egyszerűen sehol se találjuk. Csak annyit tud biztosra, hogy ebben az országban van, meg a kinézetét, amit eddig egyik ember se ismert, akit kérdeztünk.
   - Biztos eldugott helyen van – szólalt meg Leó. – Mint a Fellegzuhatag.
   Kordi megvonta a vállát, a saját verziója jobban tetszett neki.
   - Vagy csak semmi különös nincs azon az épületen, szerintem. Evenek viszont nagyon bejön valamiért, így inkább nem mondtam neki. Furán viselkedik, mint egy bosziimádó.
   Félig-meddig Leóval értettem egyet. Valamennyire biztos eldugottan élnek, de szerintem ők beolvadtak az emberek közé, jobban, mint a vámpírok.
   - Várjunk! Evenek még mindig vannak álmai? – kérdeztem hirtelen, mert még csak most fogtam fel mit mondott.
   - Én ehhez nem értek. Tőle kérdezd majd meg.
   Hát az biztos, hogy lesz egy hosszú beszélgetésünk, nem túl jó kezdéssel. Gyorsan visszahessegettem hátra a gondolatokat és az információkon kezdtem gondolkozni. Vajon segítenének nekünk a boszorkányok? Abból a szempontból, hogy milyen titokban élnek nem túl valószínű. Miért fednék fel magukat, csak azért, mert a segítségüket kérjük.
   Kordélia és Leó beszélgetni kezdtek. Engem túlságosan lekötöttek a saját gondolataim, így nem figyeltem oda. Amúgy is épp a másik csipkelődésével voltak elfoglalva.
   Egy kis kertes házhoz fordultunk be. Mihelyst megálltunk Damon lépett ki az ajtón. Kelletlenül kászálódtam ki a kocsiból, felkészülve a beszélgetésekre.   
 

Új fejezet!

Sziasztok!

Ma vagy holnap felkerül a 14. fejezet. :) De mivel már csak át kell jobban nézni, szerintem pár óra múlva kész leszek vele. A fejezettel együtt indítok egy szavazást is majd, ahol a kedvenc karakterekre lehet voksolni. Kíváncsi vagyok kiket szerettek. :D

Üdv.:
   Cathy

Friss

Sziasztok!
Picit változtattam az oldalon, az Éjszakai játékoknál, plusz majd felkerül egy könyvajánlós rész.

Üdv.:
   Cathy

Éjszakai játékok

   Eltelt az első munkanapom háromnegyede és eddig még semmi szokatlan nem történt. A Fortune bárban találtam felszolgálói munkát. Hosszú töprengés után jöttem csak ide. Szinte mindig kerestek új alkalmazottakat. Akik itt hagyták csak annyit árultak el, hogy a neve épp az ellenkezője a valóságnak, mást nem mondtak róla.
   De egy nem nemesi mora 20 éves lánynak, mint amilyen én is vagyok, nehéz beilleszkedni az emberek közé. Egyetemre jártam Seattleben és próbáltam saját talpra állni. Ennek a helynek pedig a tulajdonosa mora volt, így gondoltam egy próbát megér.
   A Fortune délután 6-tól reggel 6-ig tartott nyitva. A morák szerették a helyet, bár emberek is akadtak a vendégek között. Szerencsére megkaptam az éjfélig tartó műszakot. Hajnalban egy titkos társaságba jártam, ahol a morák tanulták a mágiával való küzdelmet.
   Másfél hete megkoronázták Vasilissa Dragomirt, akiről olyan hírek terjedtek, miszerint ő a mellett van, hogy a morák is harcoljanak, ha akarnak. Ez segítség lenne, mert nem kell titokban tanulni. De még ha igaz lenne, akkor is beletelik egy időbe, míg ezt elfogadja annyi tanácstag, hogy meg tudják szavazni.
   Valami fura idegen foglalta le az egyik sarki asztalt. Persze az én részemen. A kezére támasztott fejjel nézte az asztalt.
   - Üdvözlöm! Mit hozhatok?
   Közelről már jobban meg tudtam nézni. Mora volt, az öltözékéről pedig lerítt, hogy valamelyik főnemesi család sarja. Barna haja borzosan állt.
   Hátradőlt a székben, közben előkotorta a cigijét. Gyönyörű zöld szemeiben valami furcsa látszott, mint aki nincs teljesen észnél. Úgy tűnik, a sok pénze nem teszi boldoggá, gondoltam gúnyosan.
   - Whiskyt kérek.
   - Máris hozom.
   Odasétáltam a pulthoz leadni a rendelését. Anna, a munkatársnőm, aki az asztal másik végén szorgoskodott hatalmas, izgatott mosollyal sietett felém.
   - Istenem bármit odaadnék, ha most a helyedben lehetnék – ledöbbent értetlen nézésem láttán. – Ő Adrian Ivaskov, azt ne mond, hogy téged nem érdekel. Mostanában minden nap benéz – unottan bámultam rá, végül felfogta, hidegen hagy a srác. Befejezte a mondókáját és elkezdett az italokra koncentrálni.
   Imádott beszélni, főleg a pasikról. Csodálkozott, hogy engem nem hoz lázba a téma. Szerencsére megtanultam, ha unottan nézek, abbahagyja hamar.
   Elindultam vissza az itallal az asztal felé. Kis sajnálat kúszott belém, ahogy ránéztem. Viszont ezt hamar elhessegettem. A nagyanyja nem rég halt meg és állítólag jóban volt vele, de a rossz pletykák közül többet hallottam róla. Nagy nőcsábász hírében állt, bár most nem igazán tűnt annak. 
   - Hozhatok még valamit? – kérdeztem miközben leraktam a poharat.
   - Az egész üveg jó lenne – mosolygott. - Te is csatlakozhatnál.
   - Bocs, ezek közül egyik se megoldható.
   Megint rágyújtott, tiszta láncdohányos meg alkoholista. Talán jobb elfoglaltságot nem talál magának. Szegfűszeg illatú füst lengte körül.
   - Kár. Szívesen beszélgetnék veled – mért végig. Magas, vékony alakom van. Bronzvörös hosszú hajamat lófarokba fogva viseltem. Végül megállapodott a tekintete a kék szemeimben. – A nevedet megtudhatom?
   - Claire Smith.
   - Hát Claire remélem, még találkozunk.
   Elegem lett belőle, így egy szó nélkül elvonultam. Én annyira nem akartam vele összefutni. Bár éreztem valamit, ami mintha hozzá húzott volna.
   A többi vendéggel foglalkoztam, felé néha vetettem pár pillantást. Egy idő után felállt és a hátsó részhez indult. Vajon mi lehet ott? Sokan mentek már be az este folyamán, de nekem tilos volt. Ki tudja, lehet, amiatt megy el mindenki és ezért nem engednek be, nehogy elriasszanak.
   Hamar lejárt a műszakom, gyorsan felszedtem a cuccaimat és már rohantam is ki. Már mindenféle gondolat megfordult a fejemben mi lehet hátul. Minél előbb el akartam tűnni, még a hely közeléből is.
   Kint már várt rám Ardanthe, egy fekete Range Rovernek dőlve. Régen testőrként dolgozott, de elege lett a főnemesekből és lelépett. Később négy barátjával létrehoztak egy saját striga vadász csoportot. A legtöbben megvetették őket, én nem. Messze álltak azoktól, akik ész nélkül belerohannak a halálba, hogy megmutassák milyen kemények. Okosan kitervezve győzték le a magányos strigákat vagy a pár főből álló csoportjaikat.
   Ardanthe alacsonyabb, izmos alakja félelmetes benyomást keltett, ugyanakkor egy nagyon kedves dampyr volt, világos barna rövid hajjal és kék szemekkel. Ő a nagymamám második házasságából – egy dampyrhoz ment feleségül - született gyermeke, azaz a nagybátyám. Mikor ráért testőrként vigyázott rám.
   - Szia. Mehetünk?
   - Szia. Persze.
   Rávettem, hogy jöjjön el a társaságunkba és tanítsa meg nekünk, hogy kell strigát karózni. Annyira nem örült neki, de nagy nehezen elfogadta.
   - Milyen a hely? – érdeklődött.
   - Semmi szokatlan nincs benne, kivéve a hátsó titkos részt.
   - Van egy olyan érzésem meg akarod tudni, mi folyik ott – csóválta a fejét. – Előbb-utóbb valami bajba fogsz keveredni. Légy óvatos!
   Csodálkozva néztem rá. Szokásához híven nem kezdte el mondani a hosszú betanult szövegét, hogy mit fog csinálni, ha megpróbálom beleütni az orrom ebbe vagy abba. Bár még jó is, mert mióta szakított a barátnőjével ő se volt a legmegfontoltabb.
   Szerettem mindent felfedezni, ami tényleg nem sült el mindig jól. Bő fél éve így sétáltam bele strigákba. Szerencsére megérkezett Ardanthe a társaival. Az óta kezdte el a kiselőadásait tartani. Néha azért megfogadtam. A kis csapatomat is titokban fedeztem fel.
   - Igaz nem abban reménykedsz, hogy kirúgnak.
   - Dehogy, viszont hiába mondok bármit, semmi haszna. Legrosszabb esetben csak elveszted a munkát.
   Nem mondott teljesen igazad, jöttem rá. Félt, hogy ha munka nélkül maradok, akkor megpróbálok beszállni az ő kis vadász bandájába. Valószínűleg ez volt a legnagyobb ok, hogy húzta a száját a mágia fegyverként tanulása miatt is.   

   Másnap hulla fáradtan mászkáltam az egyetemen, dolgozni pedig egyáltalán nem volt kedvem. Emellett izomláz is gyötört, a közelharci próbák miatt.
   A Fortune előtt megpillantottam Adriant. Először el akartam sétálni mellette mintha észre se venném, de ahogy végignéztem rajta megsajnáltam. Kizártam a fejemből az előítéleteimet és odasétáltam hozzá.
   - Szia. Jól vagy?
   - Claire, micsoda meglepetés! – üdvözölt. – Egy ilyen szépség társaságában csak jól lehet lenni – mosolygott szívdöglesztően, a szeméből viszont még mindig fájdalom sütött.
   A szegfűszeg illat mellé alkohol szag társult.
   - Bocs – szólalt meg gyorsan mikor már fordultam el, hogy otthagyjam. – Megvagyok.
   Visszapillantottam, az arca most komoly volt.
   - Mondd, mi van a hátsó részben? – kérdeztem kíváncsian.
   - Te dolgozol a bárban és tőlem kérdezed? – vigyorgott.
   - Akarod, hogy itt maradjak beszélgetni nyitásig? – mosolyogtam vissza ártatlanul.
   Hezitált a válasz előtt.
   - Orosz rulettet játszanak bent a morák – vont vállat.
   - Komolyan?
   Nem sok mindent hallottam erről a játékról csak annyit, hogy forgótáras pisztollyal, egy golyóval játsszák. Na meg fejbe lövik magukat. Ezek után érthető, ha elmennek a dolgozók.
   - Altató töltények vannak a fegyverben, aki veszít, azt elviszik valahova.
   - Te is játszol? Mégis hova?
   - Persze – válaszolta, mintha csak focicsapatban lenne benne. – Passz, ha nem fogadod el a feltételeket, akkor kimész a teremből. Másrészt álarcokban játszunk, szóval azt se tudjuk ki az illető, akit elszállítanak.
   - Őrült vagy a többi játékossal együtt.
   - Már mondták páran és valószínűleg igaz is – nézett le szomorúan a járdára. – Ezt teszi a lélek – kuncogott.
   - Sajnálom – mondtam együtt érzően. – De ezért nem kell belesétálni mindenbe! Biztos van valami mód a segítségére.
   - Mint például egy társ, aki otthagy az előző pasijáért, mert ő élete szerelme, te meg csak pótlék voltál.
   Kezdett átalakulni a véleményem róla. Pár dolgot hallottam csak a lélekről, de ezek közül csak az volt jó, amit mással tudtak tenni. A legrosszabb, hogy lehetetlen vele nem törődni. Bármelyik elemre is szakosodtál, érzed a jelenlétét képtelenség megakadályozni a használatát.
   - Eljössz velem munka után megvigasztalni, ha nem megyek játszani? – nézett rám féloldalasan mosolyogva.
   - Ez a te érdeked lenne. És amúgy dolgom van.
   Olyan arcot vágtam, mint akire semmi hatással sincs a csábító nézése, pedig volt. Iszonyú helyes pasi és még izmosabb alkatú is, ami a moráknál igen ritka.
   - A holnappal mi a helyzet?
   - Talán munka előtt szánhatok rád pár órát. Most viszont ideje mennem, mindjárt nyitás van – ezzel megfordultam és elindultam.
   A nap további része lassan telt. Magamon éreztem Adrian tekintetét legtöbbször, de én megpróbáltam nem nézegetni felé. Kezdett érdekelni, ám emlékeztettem magam a róla szóló pletykákra. Jobb, ha elfelejti, hogy én is egy leszek a sok csaja közül. Valahol belül viszont abban reménykedtem, azért akar velem találkozni, mert érdeklem és nem úgy, mint a többi lány.
   Mikor kiszolgáltam megbeszéltük, mikor és hol találkozunk. Később viszont lelépett játszani. Tehetetlen érzés kerített a hatalmába. Segíteni akartam neki, leszoktatni, hogy ilyen ostoba dolgokat csináljon elkeseredésében.
   Mérgesen mentem el, a műszakom végén. Lehet, hogy a játékosok nem törődnek vele, mi lesz, ha vesztenek, engem viszont idegesített. Rossz érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Arra meg gondolni se mertem, hogy Adrian a legnagyobb oka a feszültségemnek.   
   Az edzésen a dühömet a csapásokban adtam le, aminek nem sokan örültek. A karózás is egyre jobban ment, majdnem minden alkalommal sikerült a próbababák szívébe juttatnom a fegyvert.
   - Egész éjszaka türelmesen vártam – törte meg a csendet Ardanthe a kollégium előtt, ahol laktam. – Beavatnál végre abba, amiért ilyen feszült vagy?
   - Én nem vagyok ideges, – tagadtam le – csak álmos, szóval megyek is. Szia.
   Meg se várva mit mond, otthagytam. Szemétség volt tőlem, de ha elmondom neki mit tudtam meg, ki tudja, mit tesz. Abban viszont biztos voltam, nem engedné, hogy bármit is kiderítsek.
   Még magam se döntöttem el, akarok-e szaglászni. Valami azt súgta tartsam távol magam attól a helytől, mert nagyon pórul járhatok. Ám ez még jobban kíváncsivá tett.
   Este alig aludtam, végig gondolkoztam a hajnalt.
   Egyetem helyett a Fortune felé vettem az irányt. Délelőtt nem volt a közelben a tulaj, se a dolgozók. Odaérve szétnéztem, aztán lementem az épület melletti sikátorba.
   Pontos tervem nem volt, abban reménykedtem, hogy találok valamit. A mellékutca hátul keskenyen, barátságtalanul haladt tovább. Innen nem könnyen tudják elvinni az eszméletlen morákat, kocsinak kevés a hely. Vagy megvárják a zárást és elől viszik ki vagy valamelyik úthoz mennek, ahol már várják őket. Bíztam ezekben a lehetőségekben, mert itt akarok lenni hajnalban.
   Elindultam vissza. Ettől a helytől borsódzott a hátam és én normálatlan még vissza akarok jönni. Lassan meg kéne fogadnom Ardanthe tanácsait, de a makacs énem ezt nem engedte. Ha valamit a fejembe veszek, akkor mindenbe képes vagyok beleugrani az ügy érdekében.

   Eljött az Adriannel való találkozás ideje. Besétáltam a plázába ahová megbeszéltük.
   - Helló Claire – jött elém Adrian és megölelt. -  Azt hittem meggondoltad magad.
   - Nem is értem, miért vagyok itt – mosolyogtam vissza.
   A mozi felé vettük az irányt, megnézni valami jó filmet. Már alig vártam, hogy beülhessek a sötétbe. A morák fordított napszakban érzik jól magukat. Ebből utáltam egyetemre járni, de már kezdtem megszokni. Adrianen viszont látszott, hogy még nálam is rosszabbul érzi magát.
   A film után egy kávézóba mentünk beszélgetni. Nem ivott semmi alkoholt, amiért örültem, a cigit viszont szívta.
   Elmesélt mindent, ami az utóbbi időben történt vele. Próbálta viccesen előadni, de láttam rajta, hogy belül eléggé megviselte mind a nagynénje halála, mind a szakítás. Aztán elkezdett engem kérdezgetni.
   - Imádok a csapatommal lenni – csúszott ki a számon véletlenül.
   - Milyen csapat? – kérdezte vigyorogva.
   - Semmi érdekes – mondtam lazán. – Pár morával szoktuk használgatni az elemeket.
   - Úgy érted, harcra – hajolt közelebb az asztalon. – Tudtam én, hogy vad csaj vagy.
   Ideges lettem. Nem akartam ezt szétkürtölni, főleg nem főnemeseknek. Egyetérthet a pletykák szerint ezzel a nézettel a királynő, de ez korántsem biztos.
   - Nyugi. Christian Ozera is ezt csinálja. Mi más helytelen dolgot csinálsz még?
   - Ha találok valami érdekes dolgot, utánajárok – vontam vállat.
   Elmeséltem pár kalandomat. A mostani terveimről viszont nem mondtam semmit.
   Nagyon jól éreztem vele magam. A bár közelébe se akartam menni és attól féltem, hogy most is elmegy játszani.

   - Szia! Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Ardanthét, aki kint várt a bár előtt. Küldtem neki egy smst, hogy ma ne jöjjön elém.
   - Netán felborítottam a tervedet? Tegnap otthagysz ma meg ez. Azt hiszed, nem jövök rá, miért csinálod? – a hangja dühösen csengett.
   - Nem vagyok már kisgyerek, akire folyton vigyázni kell – vágtam vissza élesen.
   - Csak a viselkedésed olyan – mondta gúnyosan.
   Benéztem a bárba, de amit láttam azon csak még jobban felhúztam magam. Adrian tűnt el a hátul.   
   - Magadat is nézd meg előtte! – fordultam vissza hozzá. - Attól még, hogy a te csapatod megfontoltan cselekszik, ugyanolyan ostoba, veszélyes dolog a strigák karjaiba sétálni – a végén már szinte kiabáltam.
   - Én legalább tisztában vagyok azzal, mibe rohanok bele – kezdte mikor sikerült legyűrnie a meglepettségét. – Ismerlek már jól. Kiderítettél valamit, ami nem éppen jó és ezért titkolod el előlem. Legutóbbi hasonló alkalommal majdnem meghaltál, de te semmiből sem tanulsz.
   Felidőződött bennem az a bizonyos eset. Egy fura srác az egyetemről a morák után szimatolt. Nekem meg feltűnt és követtem egyik alkalommal.
   Sötét volt és hideg. Összehúztam a kabátomat még jobban, ahogy a pasi után lopakodtam a sikátorban.
   Megállt, körülnézett én meg a falhoz simultam amennyire csak tudtam. Az ő emberi szemével, ilyen sötétben nem vett észre. Aztán eltűnt egy hátsó ajtó mögött.
   Odamentem. A fülemet rátapasztottam a bejáratra, lépések távolodó zaját hallottam. Hirtelen felpattant az ajtó, hátra ugrottam ijedtemben. Magas férfi tornyosult előttem. Először azt hittem egy mora, de aztán a gyér fényben észrevettem, hogy a szeme vörösen izzik. Egykor mora volt, akiből gyilkoló szörnyeteg lett.
   - Nocsak, nocsak! Házhoz jött a vacsora – mosolygott vérfagyasztóan.
   Felsikítottam. Megragadta a karom és belökött, egyenesen a falhoz vágott. A kezemmel fékeztem picit az ütést, de még így is csillagokat kezdtem látni.
   Akit követtem most odalépett mellém és levonszolt a lépcsőn. Bevezetett egy ablaktalan szobába. Pár székből állt csak a berendezés. Hozzákötözött az egyikhez, aztán az ajtóhoz ment.
   A fejemen nedvességet éreztem. Pánikba esve roskadtam a székbe, várva, hogy mi fog velem most történni.
   Megjelent a striga eléggé dühös arccal.
   - Ostoba – vágta pofon a férfit, mire az elesett. Aztán felém fordult. – Kezdd el szépen mesélni miért vagy itt, ha gyors halált akarsz!
   - Én… én csak… - dadogtam – követtem őt – böktem a fejemmel a falhoz bújó ijedt srác felé.
   A striga elindult felém. Meg voltam győződve róla, hogy megölni készül. Elkezdtem rángatni a lekötözött kezeimet. Kiabálni nem akartam. Még ha meg is halja valaki, egy ember semmit se ér itt.
   Hirtelen megtorpant, a fejét a folyosó felé kapta.
   - Mi a fene? Kit hoztál magaddal? – üvöltött rám.
   Válaszolni nem maradt időm, mert feltűnt Ardanthe a társaival a folyosón. A zajra előjött az itt tartózkodó többi striga is. Kitört a harc. Szerencsére a dampyrok voltak többen így az erő kiegyenlítődött.
   Ardanthe rávetette magát a közelemben lévő szörnyetegre. A kezében megcsillant az ezüst karó. Kapott bár ütést, de a striga még fiatal volt és jobbnak érezte magát. Nem figyelt arra, hogy védje a szívét, így Ardanthe kihasználva az alkalmat beledöfte a fegyvert. A striga ernyedten esett össze, arcán meglepettséggel.
   Nagybátyám a társaira nézett, már csak egy striga volt életben a háromból. Odasietett hozzám és kioldozta a köteleimet. Mihelyst szabaddá vált a karom a nyakába vetettem magam, kitört belőlem a sírás.
   Nekik is feltűnt ez a kis striga csapat és aznap estére tervezték a lecsapást rájuk. Nagy mázlim volt. Félig beismerem magamnak a saját hibámat az esetben, de akkoriban senki se számított arra, hogy emberek dolgoznak strigáknak.
   Ez után az alkalom után döntöttem el, hogy meg fogom tanulni megvédeni magam. Semmi se rosszabb annál, mintha tehetetlenül várod a halálodat.
   Visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. Most más a helyzet. Meg tudom védeni magam és fel leszek készülve a veszélyre.
   - Figyelj ide! Nem kell a segítséged! Menj vissza a hülye csapatodhoz, ne engem oktass ki! Otthagytál mindent, hogy belevágj az öngyilkos küldetésedbe. Igaz, ti jobbak vagytok, mint más elvetemült alakok, de ti is ugyanúgy fogtok járni. Meghaltok vagy strigává váltok.
   Elindultam. Ez gonosz volt tőlem. Ám az igazat mondtam, nagyrészt.
   - Azt hittem csak a rendszert hagytam hátra – szólt utánam, mire megtorpantam.
   - Idő kérdése és a családodat is.
   Nem akartam belegondolni, hogy elvesztem, de úgyse tehettem, mintha nem ez várna rá. Hiába térképeznek fel mindent, ha egyszer is tévednek, és nagyobb csoportba sétálnak, mind ott maradnak. Meg persze bármikor megtörténhet, elvégre ez a valóság, nem csak a rosszak halnak meg.
   Úgy terveztem beülök valahova elütni az időt, de elment a kedvem tőle. Nem akartam megbántani Ardanthét, viszont a dühöm miatt kijött minden. Csavarogni kezdtem.
   Pár óra múlva azon vettem észre magam, hogy majdnem a Fortune előtt vagyok. Csak zárás előtt akartam visszajönni, de úgyse tudtam mit csináljak, ezért besétáltam a kisutcába. A fejem lehajtottam miközben elhaladtam a bár előtt.
   A sarokig sétáltam. Átlestem, csak a sötétség terjeszkedett. A hátsó kijárat úgy hatlépésnyire volt, ha valaki kijön, azt meghallom. Nekidőlve a falnak leültem a járdára.
   Neszt hallottam az utca felől. Felkaptam a fejem, megnézni kitől jött. Ardanthe jelent meg.
   - Te követtél? – kérdeztem halkan.
   - Nem – ült le mellém.
   Megcsapta az orrom az alkohol szaga. Ennyit a férfiak problémamegoldó készségéről, igyunk.
   - Megláttalak a bárból, a lopakodásodon még van mit javítani – mosolygott rám, de látva az arcomat komolyra váltott. – Sajnálom. Megértem az álláspontodat, de az ilyen dolgoknál vállalni kell a kockázatot. A testőrök arra adják fel az életüket, hogy megvédjenek másokat, de lépni nem lépnek pedig valakinek kell. Mi erre vállalkoztunk – tartott egy kis szünetet. – Én nem tudok úgy élni, hogy valamilyen nemest védek, miközben a családommal senki se törődik. És úgy se, hogy arra várok, mikor támadnak meg.
   - Én is sajnálom. Egyszerűen csak rémes várni a jelentkezésetekre egy újabb harc után. Nem akarlak elveszteni.
   - Szint úgy – karolt át. – Ígérd meg nekem, hogyha bármire készülsz, elmondod nekem! Cserébe én is megígérem, nem tarok kiselőadást viszont veled megyek.
   - Rendben – mosolyodtam el. – Ígérem.
   - Akkor kezdheted is.
   Elmondtam neki mi folyik itt és mit tervezek. Az arca folyamatosan komorodott. Mikor befejeztem megcsóválta a fejét.
   - Ez nagyon nem tetszik nekem. Ide lehet, kevesen leszünk ketten. Azt javaslom, jöjjünk vissza máskor a csapattal.
   Mielőtt bármit válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó. Átkukucskáltam.
   Két ember lépett ki egy harmadikat fogva, aki eszméletlenül lógott az egyik vállán. Vajon kit hagyott el a szerencse?
   Fájdalom hasított belém a felismerésre, Adrian volt az.
   A falnak vetettem a hátam, a könnyeimmel küzdöttem. Miért kellett neki ma is bemennie.
   - Utánuk megyünk – suttogtam.
   - Claire…
   - Adrian az – szakítottam félbe. – Nem engedem, hogy baja essék.
   Bólintott aztán kikémlelt.
   - Csináld azt, amit mondok, oké?
   - Jól van.
   Mikor elég távol értek lassan elindultunk. Pár sarkot haladtak, aztán bementek egy hátsó ajtón. Egy alak jelent meg mögöttük, aki körülszimatolt. Félelem kúszott végig rajtam.
   - Strigák – súgta Ardanthe, miután az illető visszament a házba.
   A szó hatására megremegtem. Én is sejtettem ezt, de nem akartam, hogy igaz legyen.
   Az ajtó felé indultam, pedig minden porcikám rettegett. Ardanthe elkapta a kezem és visszarántott.
   - Megőrültél? Meg akarsz halni?
   - Adrian bent van – mondtam alig hallhatóan. Erőt vettem magamon és ellentmondást nem tűrően kijelentettem. – Valakinek segítenie kell rajta! Nem hagyom cserben!
   - Mi is bent maradhatunk, ezzel remélem tisztában vagy?
   Bólintottam. Tisztában voltam a lehetőségekkel, de jelen helyzetben semmi se érdekelt csak az, amit Adrian iránt éreztem.
   - Éjjel van, lehet, itt sincs mindenki – legalábbis ebben bíztam. Az a csoport, aki ilyen szervezetten szerez áldozatokat biztos magas létszámú.
   - Minél csendesebben kell elintéznünk őket, minden lehetőséget kihasználva, hogy külön-külön végezzünk velük! – kezdte kifejteni a tervet Ardanthe. – Az ajtónál valószínű van egy őr, akit ki kéne csalnod!
   - Menni fog – erőltettem magamra egy biztató mosolyt.
   Elindultam az ajtóhoz. Mély levegőt vettem. Lélekben felkészültem, ha kijutunk innen élve, ráérek akkor összeomlani.
   Megbirizgáltam a kilincset, amikor zajt hallottam belülről, felöltöttem a részeg kiscsaj álarcát. A férfi, aki kitárta a bejáratot, Adrian egyik kísérője volt. Enyhén hátratántorodtam.
   - Asszem eltévesztettem az ajtót – motyogtam ostoba vigyorral az arcomon.
   Dülöngéltem picit, amit ő az állapotom mellékhatásának hitt, de csak azért csináltam, hogy mögötte körül nézhessek. Hosszabb, egyenes folyosó nyúlt mögötte, üresen örömömre. A fejemet enyhén oldalra döntöttem, jelezve Ardanthénak, hogy minden rendben.
   - Egyedül vagy?
   - Mint látod – válaszoltam, mire kárörvendő mosoly jelent meg a képén.
   A férfi jobb oldalánál lévő falhoz léptem, mint vártam felém fordult, így nagybátyám könnyen a háta mögé lopakodhatott.
   - Nem akarsz bejönni? – udvariaskodott, bár választásom nem igen lett volna.
   - Kösz, hogy kérded.
   Meglepetten nézett rám, aztán egy kar fonódott a nyaka köré eltörve azt mielőtt bármit csinálhatott volna. Hirtelen lesokkolt a halála hisz ember volt, de nem értem rá ilyesmivel törődni. Előbb utóbb ez a sors várt rá, az mellékes ha strigává válásként. Ardanthe előhúzta a négy elemmel megáldott ezüst karóját.
   Elindultunk a folyosón. Benyitva minden szobába. Az első kettőnél nem hallottunk semmit. A következőtől morajlás hallatszott ki. Ők is meghallhattak minket, mert csend lett, másodpercek múlva pedig szemben állt velünk két striga. Vicsorogva ránk rontottak, vagyis engem az elején békén hagytak, nem jelentettem fenyegetést a számukra csak azután, hogy tűzgömböket kezdtem rájuk dobálni.
   Az egyikük hozzám fordult. A tűz segítségével távol tartottam magamtól, míg Ardanthe elintézte a másikat és a segítségemre sietett.
   A zajra egy harmadik is előkerült, a másik emberrel. A striga neki vágott a falnak, ahogy elhaladt mellettem. Épp időben néztem körül, a férfi pisztolyt fogott rám. Gyorsan még mielőtt elsüthetné felmelegítettem a fémet. Kihasználva a meglepettségét feltápászkodtam. Teljes erőmből a két lába közé rúgtam. Felkaptam a pisztolyt és odaléptem hozzá.
   - Hányan vagytok még? – kérdeztem halkan, annyi fenyegetést sűrítve a hangomba amennyit csak tudtam.
   - Nincs esélyed – mondta gúnyosan, képen vágtam.
   Odajött Ardanthe hatalmasat vágva a fejére. Ennyit az információszerzésről.
   - Ott egy lépcső – mutatott be abba a szobába, ahonnan az első kettő előjött.
   Lementünk, tágas szobába értünk. Adrian is lent volt, székhez kötözve. Nem tudtam alaposan megnézni, mert a mellette álló striga felénk ugrott. Az előzőek fiatalabbaknak tűntek. Ezen látszott, hogy képzett testőr volt mielőtt át nem változtatták.
   Ardanthét a falhoz kente. Tűzgolyókat dobáltam az arcához, elterelve nagybátyámról a figyelmét. Rám vicsorgott és a közelében álló székek közül az egyiket nekem vágta. Éppen időben húzódtam el előle, a karomat így is eltalálta. Égő érzés járta át a kezem, szerencsére azonban nem tört el.
   Ardanthe ez alatt összeszedte magát, újra támadt. A striga okosnak bizonyult, halálos táncot kezdtek járni. Így mivel egyfolytában mozogtak, köröztek én nem tudtam mit csinálni.
   Adrian mellé léptem, a nyakán harapás nyomot, az arcán pedig ütés nyomát láttam, a szája is felrepedt.  Elkezdtem kioldani a köteléket, de szemmel tartottam a harcot, az alkalmat lesve, hogy segíteni tudjak.
   Aztán minden egyszerre történt. Ardanthe bevitte a halálos döfést. Egy striga pedig előkerült hirtelen a semmiből, valahová elbújt. A testőr éppen csak hogy felé fordult, meglendítette a karót, a striga viszont elkapta a karját és visszafordította Ardanthe felé és szúrt. Lángra lobbantottam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy nem a szívébe döfte, hanem a hasába.
   Majdnem felsikítottam. Fájdalom hasított belém, végig nézve, ahogy összerogyik. Megtartva a tüzet odasiettem.
   - Sajnálom – suttogtam, kitépve a karót belőle.
   A striga felé fordultam. Nehezen elengedtem a tüzet. A bal kezemben lévő pisztoly töltényeit a fejébe lőttem. Persze tudtam, hogy ez nem öli meg, de előnyt engedett nekem. Eldobtam a fegyvert és a karót két kézzel megfogva a szívébe döftem. Tágra nyílt a szeme a döbbenettől. Biztos halála érdekében még mélyebbre nyomtam.
   Kirántottam és megfordultam. Adrian Ardanthe összegörnyedt teste mellett guggolt.
   - Kérlek, gyógyítsd meg!
   - Nem ígérek semmit – nézett fel a szemembe.
   Lehajtotta a fejét. Az arca megfeszült, az összpontosítástól. Magamban imádkoztam a sikerért. Elmondta, hogy ő nem valami jó a gyógyításban, most pedig még vérre is szüksége volt. Hirtelen eszembe jutott a férfi fent.
   Felrohantam a lépcsőn, a karót készenlétben tartva. Egy árva lélek se volt. Az ember még mindig ott feküdt a fal mellett eszméletlenül. Megragadva a két kezét elkezdtem levonszolni. Volt súlya az biztos, ám a lépcső az én javamra szolgált.
   Adrian meglepődve nézett rám.
   - Nincs vérvesztesége, csak ájult – biztattam. Ha iszik belőle, biztos nem árt meg neki annyira, hogy örökre elaludjon. Pár pillanatot hezitált, aztán rátapadt a nyakára.
   Ardanthe mellé térdeltem. Könnyek folytak végig az arcomon. Magánál volt még, de látszott rajta mennyire szenved. Megszorítottam a kezét.
   - Minden rendben lesz – mondtam, magamat is győzködve.
   Adrian újra megpróbálta, mikor befejezte az ivást. Ardanthe sebe gyógyulni kezdett, míg végül csak egy egész kis sérülés látszott.
   - Tovább… nem bírom… - suttogta Adrian alig hallhatóan.
   Az ájulás határán járt. Átkaroltam, a vállamra dőlt.
   - Hé, ne most! – szólaltam meg kissé hisztérikusan. – Hogy vagy? – kérdeztem nagybátyámtól.
   - Azt hiszem, ki fogok tudni jutni.
   Segítettem neki talpra kecmeregni. Elindultunk lassan. Fent még most se volt senki más csak a hullák. Öt striga után reméltem, nincs több a szobákban.
   Az út Ardanthe kocsijához rémes volt. Adriannek teljes támogatásra volt szüksége, sokszor az eszméletét is elvesztette pillanatokra. Nagybátyám pedig néha megint csak rászorult a segítségemre. Szerencsére erős fából faragták, ezért bírta a fájdalmat.
   Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, az ő kedvéért is. Ez kívülről ment is, de belül egyrészt marcangolt a bűntudat, hogy ebbe rángattam bele, kis híján a halálát okozva. Másrészt rettegtem, hogy feltűnik valahol egy striga.
   Óráknak tűnő idő múlva a kocsi előtt álltunk. Harmadik próbálkozásra találtam bele csak a kulcslyukba, úgy remegett a kezem. Besegítettem mindkettőjüket a hátsó ülésre. Miután becsuktam mögöttük az ajtót elöntött a pánik.
   Meg tudod csinálni, képes vagy rá! Hajtogattam magamnak. Valamennyire lenyugodtam és beültem én is.
   - Claire… - szólt Ardanthe miközben az övemet kapcsoltam be. – Jogsi?
   - Tudom, hogy nincs – szakítottam félbe. – A rendőrök a legkisebb gondom.
   Ardanthe csapatának főhadiszállására hajtottam. Dudáltam mikor leálltam a ház előtt. Steven jött ki. Ő volt a legfiatalabb ötjük közül. Barna rövid hajjal, zöldes szemekkel.
   - Helló Claire – üdvözölt mosolyogva, de azonnal lehervadt az arcáról, ahogy komolyan szemügyre vett. Nem festhettem valami jól, a véres göncöket bele se számolva. – Mi történt?
   - Ardanthét hason szúrta egy striga és van egy mora, akinek sürgősen vérre van szüksége – legalábbis nagyon reméltem, hogy az meg persze a pihenés elég lesz neki.
   Eközben megjelent Paul. Magas, izmos alakja és kemény arca ellenére nagyon kedves természettel rendelkezett. Hosszú fekete haját hátul összekötötte.
   Ketten bevitték a házba a sebesülteket. Tom és Erik is egyből odajöttek segíteni. Lefektették őket a két ágyas szobába. Többnyire itt töltötte mind az ötjük az idejét.
   Erik nekilátott Ardanthe sebének ellátásához, ő volt a csapat legjobb elsősegélynyújtója. Soha nem értettem, hogy került ide. Orvos akart lenni. A strigák megölték a párját, de a bosszúért feláldozni mindent? Ezt csak félig értettem meg.
   Leültem Adrian mellé az ágyra és elmeséltem nekik mi történt.
   - Fiúk valamelyikkőtöknek adnia kéne vért neki! – néztem az eszméletlen Adrianre.
   Paul odajött az ágyhoz kezében késsel. Megeresztett egy mosolyt majd megvágta a csuklóját. Összefutott a nyál a számban a kicsorduló vér illatától és látványától, de uralkodtam magamon. Az este történtek alaposan legyengítettek engem is, azonban kibírom addig, míg találok egy etetőt.
   Paul a fiú szájához rakta a kezét. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Adrian szája rátapadt a vágásra és nyeldekelni kezdett. Magához tért ugyan, de szörnyen festett.
   - Claire – szólalt meg.
   - Itt vagyok – fogtam meg a kezét. – Minden rendben van. Pihenj!
   Nem kellett győzködni.
   - Menj, fürödj le! – rakta a vállamra a kezét Paul. – Nézek neked egy tiszta pólót is.
   - Köszi.
   Ahogy bezártam az ajtót, átengedtem magam az érzelmeimnek. Levettem a felsőmet és észrevettem a karomon a horzsolást, ott ahol eltalált a szék. Nem csoda, hogy fájt.
   A zuhanyba a falnak dőlve lerogytam, zokogni kezdtem. Hagytam hadd folyjon rám a víz. Csípte az eleven részt, de nem törődtem vele.
   Ma majdnem elvesztettem Adriant, amibe a szívem is meghasadt. Biztos lettem abban, hogy nem akarok elválni tőle, soha.
   A könnyeim lassan apadtak el. Végül nagy nehezen összeszedtem magam és visszamentem a többiekhez.
   - Egyből jobban nézel ki – vigyorgott Steven. – Bátor voltál ma, kislány. El fogjuk intézni az egész bagázst, nyugi.
   - Látom, már tervezitek is – néztem a nappaliba, ahol a többiek ültek. Megvonta a vállát.
   - Kérsz valamit?
   - Nem, kösz.
   Bementem a szobába és leültem a két ágy közé.
   Fáradt voltam, de az alvásra gondolni se tudtam. Mihelyt lecsuktam a szemem, az utolsó striga arca jelent meg előttem, ahogy gúnyos mosollyal Ardanthéba szúrja a karót.
   Pár óra múlva felkelt Adrian.
   - Hogy érzed magad?
   - Jól, köszi – mosolyodott el, majd grimaszolt fájdalmában, ahogy meghúzódott az arca. Körülnézett. – Ő jól van? – fordult Ardanthe felé.
   - Ügyesen meggyógyítottad, így már hamar rendbe fog jönni.
   Megpaskolta maga mellett az ágyat. Rövid hezitálás után odaültem. Az egyik kezével megfogta az enyémet. Viszonoztam a szorítását.
   - Fogalmam sincs, hogy köszönhetném meg, amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok. De, ha valami bajod esett volna… - végig simított az arcomon. Épp csak hozzám értek az ujjai mégis borzongás futott végig rajtam, jó értelemben. – Ez az egész az én hibám – nevetett fel gúnyosan.
   - Ne hibáztasd magad! – szóltam rá, mert nem tudtam nézni, ahogy gyötri a már eleve sérült lelkét. – Hoztál egy rossz döntést, amikor bementél, ez igaz. Viszont saját akaratunkból mentünk utánad. Mi történt veled? – tereltem a témát kicsit odébb.
   - Az a striga nem nagyon szerette a főnemeseket. Úgy döntött erővel szedi ki belőlem azt, amit tudni akar. Mintha bűbájjal nem tudná egyszerűen megoldani.
   - Mit akart?
   - Bejutni a Királyi Udvarba – elhallgatott, az arca valamicskét megváltozott. – Én vissza akarok menni. – Fájdalmasan hatottak rám a szavai, de az utána következők megnyugtattak. – Velem jönnél? – kérdezte reménykedőn. – Lissával remekül meglennétek, Christiannal pedig tudnád tanulni a mágiát. És… - szünetet tartott, míg kereste a megfelelő szavakat – egy rövid idő múlva, teljesen túl tudnám magam tenni mindenen, ha mellettem maradnál.
   Boldogság öntött el, ezek szerint akar engem, mint normális barátnőt. Nem törődve azzal, mit hagyok hátra, rávágtam azt, amit a szívem üzent.
   - Persze – mosolyogtam. – Veled megyek.
   Felült, kezébe fogta az arcomat.
   - Remélem tisztában vagy azzal, mire vállalkoztál – vigyorgott pimaszul.
   Lágyan megcsókolt. Vigyáztam, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

   - Szeretlek – mondta két csók között.
   - Én is – bontakoztam ki az öleléséből. Megfogtam a kezét és az ajtó felé húztam.
   Miután Ardanthe teljesen rendbe jött, utána indultunk el. Hívtam őt is, de nem akart visszatérni a testőrök életébe.
   A Királyi Udvarban kaptam egy gyönyörű luxuslakosztályt. Adriannel töltöttem szinte minden időmet az elmúlt héten.
   Beiratkoztam az egyik közeli egyetemre is, hogy folytatni tudjam a tanulmányaimat.
   - Sziasztok! – köszöntem belépve a királynő lakrészébe.
   Összejárogattunk négyen – Adrian, én, Lissa és Christian – tanulgatni a mágiát. Ozerával elsajátítottuk a másiktól tanultakat.
   Az elején fura volt, hogy Lissa a királynő, de hamar jó barátnők lettünk. Bár Roset próbáltuk általában elkerülni. Lissát szerencsére nem bántotta ez a dolog, örült nekünk és megértette, hogy könnyebb így Adriannek, aki egész jól kezelte a helyzetet, amikor véletlen összefutottunk vele.
   - Sziasztok – köszöntek Christiánék.
   - Van egy rossz hírem – kezdte Lissa. – A Fortune főnökét nem tudták elkapni.
   A királynő eljárást indított a bár azon dolgozói ellen, akik együtt működtek a strigákkal.
   - Várható volt, hogy nem fog ott maradni – mondta Christian nyugodtan.
   - A strigákat viszont elintézte Ardanthe a csapattal. – Ezzel magamat is nyugtattam, idegesség fogott el az új hírek miatt.
   - Elmennénk enni? – kérdezte Lissa. – Bocsi, csak még nem volt időnk rá – mentegetőzött.
   - Oké – mosolyogtam, közben gyengén oldalba vágtam a könyökömmel Adriant, mert láttam rajta, hogy épp valami szellemes megjegyzést akar tenni.
   Elindultunk az etetők felé. Lissa a hátsó lépcső felé vette az irányt. Szegényt sajnáltam, egy napig se bírtam volna a kísérőket.
   Lent meglepetés várt ránk. A testőr holtan feküdt a folyosón.
   - Micsoda szerencse! – lépett elő a volt főnököm.
   Megváltozott, a bőre kréta fehér lett. A hullára néztem, a nyakán csúnya harapás látszott. Úgy látszik jött bosszút állni rajtunk, amiért tönkre vágtuk az üzletét.
   Christian a háta mögé húzta Lissát. Adrian is mellé akart tolni, de nem engedtem. A lélekkel semmit se ér egy strigával szemben. Összenéztem Ozerával.
   Fegyver hiányban voltunk, de a testőrnél kellett lenni egynek.
   - Ezt akarjátok? – lóbálta meg a zacskót, aminek az aljában ott volt a karó. – Nem lesz rá szükségetek – vigyorgott. – Rossz munkás voltál – a szeme szikrákat szórt rám.
   Tűzcsáppal kivágtam a kezéből a zacskót.
   - Hopsz.
   Christian a csomag után vetette magát, én meg fedeztem.
   - Attól, hogy strigává váltál nem lettél jobb – mondtam gúnyosan.
   Lehet békén kellett volna hagynom. Előre lendült, behúzva nekem egy jó nagyot. Hatalmas reccsenés után a földön kötöttem ki. A fejem lüktetett a fájdalomtól. Elől az orrom tört el, hátul pedig valószínű a koponyám is megzúzódott az eséstől.
   Annyit láttam még, hogy ráveti magát Adrianra, de az utolsó pillanatban tűz önti el. Ezután lehúzott magába a sötétség. Egyre jobban süllyedtem, miközben a fájdalom semmit se szűnt. Azt hittem meg fogok halni, de aztán kezdett eltűnni a kín.
   - Claire – hallottam Adrian kétségbeesett hangját.
   Lassan kinyitottam a szemem. Lissa felém hajolt. A kedvesem a másik oldalon térdelt. Christian mellett egy másik testőr állt.
   - Alaposan ránk ijesztettél, kis híján kitört a nyakad – mondta Lissa megkönnyebbülve.
   - Sajnálom.
   Adrian segített felülni.
   - Baj, ha mi most lelépünk? – kérdezte Lissát.
   - Nem – mosolygott rám és átölelt. – Örülök, hogy jól vagy.
   - Később beszélünk.
   Felálltunk mind hárman. Adriannal a lakrészem felé indultunk.
   - Hogy vagy?
   - Jól – mosolyogtam rá.
   - Ennek örülök – vigyorgott csibészesen.
   Magához húzott és felemelt, a lábaim a dereka köré fontam. Megcsókolt, először lágyan aztán egyre szenvedélyesebben. Az ágyhoz vitt és lefektetett.
   Zöld szemeiben a vágy csillogott, amikor rám nézett. Ez elöntött boldogsággal és most a halál szájából kilépve csak arra vágytam, hogy a karjaiban legyek, amit meg is kaptam.

Hír

Sziasztok!
Egy hétre befuccsolt a gépem :/ , de most belehúzok, hogy minél hamarabb kész legyek az új fejezettel.
Kérek mindenkit, aki olvassa és nem ír véleményt legalább szavazzon a bejegyzések alján! Az már tényleg csak egy kattintás lenne, köszönöm :)

Üdv.:
   Cathy

13. fejezet

    Magamhoz térve reméltem, hogy az egész csak nagyon, nagyon rossz álom volt, de a fejfájásom azonnal kijózanított.
   Egy magas nagydarab vámpír állt a szobában. Most azonnal reagáltam. A falhoz vágtam és odaszorítottam a levegővel. Elindultam az ajtó felé.
   - Én nem tenném – ütköztem Mattbe. – Jack élete függ a viselkedésedtől.
   Ez volt az a mondat, aminek sikerült megállítania. Tudtam, hogy Jack az akarná, ha minden tőlem telhetőt megtennék, és nem foglalkoznék vele, de erre képtelen voltam.
   Eleresztettem a férfit.
   - Mit akarsz? – a hangomon csak a düh hallatszott szerencsére, pedig belül rettegtem.
   - Még meggondolhatod magad és mellém állhatsz! Ha nem akkor folytatom az eredeti tervet, ami tudod, mivel végződik.
   - Mi lenne a terv?
   - Tovább folytatjuk a problémás tanácstagok kiiktatását. Azonban én veled uralkodnék, inkább. Ha segítesz, akkor együtt elintézhetjük a parancsolgatómat is.
   Kíváncsi voltam kinek dolgozik. Talán egy másik ember a tanácsból.
   - Megölted a saját szüleidet – mondtam hirtelen mikor leesett.
   - Nem a második helyre vágytam apám után – vont vállat.
   Semmi érzelem nem látszott rajta, a közönyös viselkedésétől, ahogy kijelentette bűnösségét hányni tudtam volna. Én meg még sajnáltam, az őt ért szörnyű veszteség miatt.
   - Ezek után azt várod, hogy segítsek neked?
   Miután megtettem, amit akar szemrebbenés nélkül megöl. Ebből nem kérek, akkor inkább előbb távozom az élők sorából.
   - Természetesen, míg mellettem állsz, nem esik bántódásod.
   - A megfelelőbb szó az alattad lenne – gúnyolódtam.
   Majd nem törődve vele, gyorsan felöltöztem és elindultam megkeresni Jacket. A lépcsőnél azonban elém állt.
   - Mégis mit gondolsz?
   - Látni akarom! – néztem élesen a szemeibe.
   Hátulról az embere elkapta a karomat és vissza akart húzni, de Matt megrázta a fejét és elindult intve, hogy kövessük. Megégettem a pasas kezét, majd elégedetten elmosolyodtam, amikor hirtelen eleresztett.
   A nappaliban még egy vámpír állt Jack mellett, ő a földön feküdt. Nem vettem észre rögtön -, mert a nagydarab alak eltakarta -, hogy a testébe karó van szúrva, a szíve közelébe, így még szerencsére él. Majdnem felsikoltottam, amikor megláttam, de a szemünk találkozott. A tekintete egyértelműen azt üzente, maradjak nyugton és ne mutassam ki az érzéseimet. Megfogadtam a tanácsát, eszem ágába se volt örömet okozni ezzel Mattnek.
   Odarohantam és lerogytam mellé. Már a fára raktam a kezem, mikor Matt megszólalt mögöttem fenyegető hangon.
   - Ha kihúzod, a következő a szívébe megy.
   A szemeimet szúrták a könnyek, egy csepp ki is csordult, de Jack letörölte, mintha az arcomat simogatná, mielőtt a többiek észrevették volna.
   - Ne aggódj miattam – mondta, de a hangján is hallatszott a fájdalom, hiába akarta eltüntetni.
   - Vegyétek ki! – mondtam hidegen, minden erőmet belesűrítve a mondatba.
   - Jól vagyok – nyugtatott.
   Visszanyeltem a könnyeimet. Ez az én hibám, gondoltam keserűen.
   Körülnéztem, az ajtóban is állt egy vámpír. Menyien vannak vajon Matt oldalán? Tuti nem csak a jelenlévők. Valamit akkor is ki kell találnom, hogy elhúzzunk innen. Kelepcében éreztem magam, pedig milyen biztonságosnak hittem a Fellegzuhatagot. Hát most egyáltalán nem volt az. Az őrség bő háromnegyede a távolban nyomozott, a tanácstagok is leléceltek valószínű egytől-egyig, mert ennél biztonságosabb helyre mentek.
   A támadás után senkit se lehetett meggyőzni, hogy biztonságos itt. A járatot csak belő emberek ismerték, ami alátámasztotta az árulókat is köztünk. Mindenki saját magáról gondoskodott.
   Jack rájött min gondolkozok.
   - Ne csinálj semmi butaságot! – nézett komolyan a szemeimbe és némán még hozzátette: Majd én megoldom.
   - Jól van – bólintottam, bár nem állt szándékomban betartani. Mégis mit tudna tenni? le mertem volna fogadni, hogy egy mozdulata után a karót a szívébe mártják, szemreppenés nélkül.
   - Ideje felmenni! – mondta Matt mögöttem.
   - Nem hagyom egyedül! – förmedtem rá.
   - Aranyom, én mondom meg, ki mit csinál! – vigyorgott rám gúnyosan Matt.
   Rosszul voltam attól, hogy milyen elbűvölő, kedves embernek néztem. Soha életemben nem éreztem még magam ilyen nyomorultul. Olyan volt, mintha hátba szúrtak volna és még forgatták is benne a pengét.
   - Menj! – simította meg az arcom Jack.
   Kelletlenül felálltam és elindultam felfelé. Rá se néztem Mattre mikor elhaladtam mellette. Mérges voltam a parancsolgatás miatt, ami nagyon jól jött, hisz meggátolta, hogy pánikba esve sikítozzak, bőgjek a hajamat tépve. A embere, mint egy kiskutya jött utánam.
   Hogy lehettem ilyen ostoba? Senkire se hallgattam, megbíztam Mattben teljesen. Damon jutott az eszembe. Neki mi köze van ehhez? Lehet nyomozott, de akkor arról Jack is tudna. Felvillant előttem Jack arca, amikor tegnap arról beszélgettünk, ki a tettes és ő bánatos fejjel nézett rám. Még jó, hogy tudta, valószínűleg Eve is be van avatva, csak nekem nem szólt senki. De miért tették volna, Damonre se hallgattam.
 
   A nap hátralevő részét a szobámban töltöttem, Matt csak reggel jött.
   - Nem gondoltad még meg magad? – dobta le magát az ágyra mellém.
   - Menj a pokolba! – álltam fel, messze mentem tőle, a szemben lévő falnak dőltem.
   - Most miért vagy ilyen? – nézett rám megjátszott megbántottsággal.
   - Damon, hogy került ebbe bele? – kérdeztem, mert az óta is fúrta az oldalamat.
   - Be akart szállni és a főnök belement – vont vállat. – Persze alig avattuk be valamibe, így nem tud ellenünk bizonyítékkal szolgálni.
   - Ezt nem értem.
   - Kell neki, és abban reménykedik, hogy így el tudja majd kapni. Bár azt el kell ismerni Damon profin ki tud csúszni mindig a karmai közül. Szóval játszunk, mindketten tudjuk, a másik hazudik, de úgy teszünk mintha nem így lenne.
   Valami ismerős volt a szavaiban. Elkezdtem gondolkozni, kinek kelhet Damon. Nagy nehezen végül eszembe jutott, Sztellának. Mikor Jack mesélt róla, elmondta, mennyire utálták egymást és mindent megtettek a másik eltörlése érdekében. Sztella viszont eltűnt, senki se tudott róla semmit. Ez megmagyarázza az idegen vámpírokat, még mikor vángel volt, titokban kiépíthetett magának egy hadsereget.
   - Sztellának dolgozol?
   - Milyen ügyes kislány vagy – mosolygott rám. – Ha segítesz nekem, legyőzhetjük. A támadáskor Damon nem véletlen volt éppen melletted, én bíztam rá, hogy védjen meg, Sztella akart elrabolni, de akkor semmi esélyem nem lett volna többé vele szemben.
   - Jack miért nem tudott rólad? – szegeztem neki a következő kérdést.
   - Gondolom ő is tisztában volt Damon sejtésével, azonban te nagyon nem ismered azt a férfit. Nincs bizonyítéka ellenem, te pedig nem hittél volna senkinek sem – vigyorgott rám csábosan. – Mellesleg minden lépését figyelem Damonnek, Sztella ellen jól jöhet.
   Még mindig homályos volt néhol a dolog. Például Jack, ha bármit tudott, miért hagyott volna együtt lenni Mattel, ez nem rá vall. Damon ennyire nem árult el semmit neki se? Tényleg nem ismerem, pedig most jól jönne belelátni a fejébe.
   - Kezdek türelmetlen lenni – szakította meg a gondolataimat Matt.
   - Azt hittem a vámpírok türelmesek - válaszoltam gúnyosan. – Tőlem ne várj segítséget.
   - Pedig kéne, mert nem fogom szépen kérni következő alkalommal! – jött oda elém.
   - Komolyan azt hiszed, ezzel meggyőzhetsz? Ölj csak meg nyugodtan!
   Álltam a tekintetét és nem mozdultam el, annak ellenére, hogy a gyomrom végig görcsbe volt szorulva közelségétől.
   - Ha Jack élete függ tőle – vont vállat.
   - Utána úgyis végeznél vele, nem fogok neked örömöt szerezni.
   Szerencsére nem csuklott el a hangom. Valószínűleg képtelen lennék ölbe tett kézzel nézni, de komolyan gondoltam, amit mondtam. Jack is ezt akarná.
   - Mi a helyzet a szeretett családoddal?
   Ezt már nem bírtam elviselni. Jack feláldozná magát, ahogy én is. A családomnak viszont ehhez semmi köze, ők tudatlanok. Bármit megtennék, hogy megvédjem őket. Éreztem, hogy az egész testemet elárassza a düh. Az összes érzés, amit próbáltam eddig elfojtani most őrült erővel tört rám. Mind a négy elemmel egyesültem és rátámadtam Mattre. Döbbenten nézett rám, aztán félelem öntötte el.
   - Cathy! – kiabált. – Fejezd! Be!
   - Soha. – A hangom halkan csengett, de rémisztően.
   Az erőmet felerősítettem a lélekkel is, ami minden porcikámban ott volt. A szobában felgyulladtak könnyen éghető tárgyak, minden össze-visszarepkedett, de én ennek alig voltam tudatában.
   Erősnek, legyőzhetetlennek éreztem magam. Meg akartam fizetni mindenért Mattnek, látni akartam a szenvedését, amit nekem is okozott.
   Aztán hirtelen elkezdtem süllyedni, mintha távolodtam volna. Tehetetlenné váltam, csak néztem a káoszt belülről. Lesokkoltam, mikor leesett mi történt. Túl messzire mentem, az erő átvette felettem a hatalmat és egyre mélyebbre taszított. Kétségbeesve próbáltam visszaszerezni, de egyáltalán nem tudtam irányítani a testemet.
   A falhoz lapított Mattre siklott a tekintetem, az arca eltorzult a kíntól, amit az elemek okoztak. A testén égés csíkok vöröslöttek. Ettől egy kis öröm járt át, legalább őt is magammal viszem a másvilágra. Egyre jobban ereszkedtem alább, a távolság fokozódott.
   Túl kell élned! Kiabálta egy hang a fejemben. Engedelmeskedni akartam neki, de képtelen voltam bármit is tenni. Bevillant az utolsó lehetőségem, amit megragadtam és görcsösen kapaszkodtam bele. Így Jack is meghal, ezt nem hagyhatom.
   Nem lehet így vége! Nem! A lélek után nyúltam, hisz a fele egy volt velem, már születésem óta. Ezzel küzdöttem. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a szobában uralkodó pokol a testembe ment volna át.
   Perzselő fájdalom öntött el, miközben darabokra akartam szakadni, de nem adtam fel. Harcolni fogok az utolsó pillanatig. A kín rosszabb volt, mint amikor megkaptam az erőt. Itt a vég, ezt biztosan nem élem túl, de meg kell tennem Jackért.
   Pár pillanat telhetett el, ami egy örökké valóságig tartó fájdalomnak tűnt, aztán minden elsötétült.
   Egy ideig feküdtem a némaságban, nem éreztem semmit, az agyamra ólomsúllyal nehezedett valami, egybefüggő gondolkozásra képtelen voltam. Aztán megváltozott valami, továbbra is sötétség vett körül. Pár pillanatba beletelt, mire rájöttem, hogy álmodok, méghozzá megint a „kedvencemet”. Ez picit megnyugtatott, hisz ezek szerint élek, különben nem álmodnék, főleg nem boszisat.
   A feketeség villódzott, sűrűn egymás után. Behunytam a szememet, mert bántotta. Mikor végre abbamaradt és kinyitottam, a labirintusban találtam magam. A pánik, a félelem, a fájdalom erősebbé vált, szinte ledöntött a lábamról, de az oka rejtve maradt. Meggörnyedve fogtam át magam, valami szépre akartam emlékezni, azonban minden kicsúszott a kezeim közül.
   - Cathy! – hallottam meg Matt nevetését.
   Összeszedtem az erőm, futni kezdtem. Rohantam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, fogalmam se volt, hol járok csak mentem előre. Matt hangja pedig egyre közelebb araszolt. A fejem ide- odakapdostam, kerestem a tekintetemmel mikor bukkan elő, hogy véget vessen az életemnek.
   Megbotlottam és elterültem a földön. A kezeimet füleimre tapasztottam, nem moccantam. Próbáltam kitalálni, mi az oka az érzéseimnek, mert ez az álom most még a megszokottnál is tisztább volt. Már majdnem elértem, amikor Jacknek sikerült felráznia.
   - Cathy, jól vagy? – nézett rám totál elsápadva.
   Nagyon gyengének éreztem magam, de semmim se fájt.
   - Nyugi, megvagyok – próbáltam rámosolyogni, nem sok eredménnyel, rémesen festhettem.
   Egy poharat nyomott a számhoz és ellenkezést nem tűrően megitatta velem a tartalmát, vér volt természetesen.
   - Ennél több kell neki! – fordult meg.
   - Hogy még egy ilyet csináljon? Azt már nem.
   A mondat hallatán körülnéztem a szobában. Összetört tárgy darabok borítottak mindent, itt-ott láttam csak pár dolgot egyben. Lángok nyomait is felfedeztem jó pár helyen. Az ágyam se volt ép, a matracon feküdtem, amit szintén korom nyomok tarkítottak. Azon csodálkoztam, hogy a falak állnak. Bár leálltam, még mielőtt mindent kieresztettem volna és az építők is biztos figyeltek rá, hogy sokáig álljon az épület.
   - Semmi baj Jack! – fogtam meg a kezét.
   Nem vágytam vérre. Annak a gondolatára, hogy újra egyesüljek az elemekkel felfordult a gyomrom. Tisztán emlékeztem, azokra az esetekre, amiket leírtak az elődeim, akik elvesztették az uralmat. Volt egy, aki azonnal belehalt, a másik kettő pedig világosan kifejtette, hogy másodjára sokkal könnyebb elveszteni az irányítást. Az egyikkel a legközelebbi használatkor megtörtént megint a szerencsétlenség, de akkor már nem sikerült leállnia. A harmadik meg a maradék évtizedekben rettegésben élt. Nem a legszebb jövő áll előttem.
   - Jól vagyok – mondtam, mert már nem bírtam tovább az aggodalmas pillantását.
   - Lassan el kell mennem, visszajövök hamarosan – ígérte.
   Megszorította a kezemet és közben belerakott valamit, majd kiment. Az ajtóban álló vámpír is követte. Amilyen állapotban vagyok, senkire se jelentek veszélyt, vettem észre.
   Széthajtogattam a papírlapot.
 
Maradj nyugton! Ki foglak vinni innen, nem sokára. Leónak sikerült üzennem, találkozni fogunk vele Edmontonban. Nem maradhatunk a Fellegzuhatagban. Az itt maradt őrök többsége neki dolgozik, egy szempillantás alatt megölnének minket, hogy ne tudjuk lebuktatni őket. A labirintuson keresztül fogunk kijutni. Állj készen!
 
   Jack után akartam menni, megakadályozni, hogy bármit is tehessen. Képes lenne megöletni magát, én meg segíteni se tudok neki, vagyis tudnék valamennyit, ha összekaparnám magam, de lehet, végeznék mindkettőnkkel, ha egyesülnék bármelyik elemmel. Másrészt pedig sokkal több vér kellene.
   Az álmomban is a labirintusban menekültem. Ezt láthattam előre, már a gondolattól, hogy hamarosan valósággá válik rosszul voltam. Nem engedhetem meg. A felállás első próbálkozásakor visszaestem, a pánik fojtogatott, nem bírtam megtartani magam, csak másodjára sikerült.
   A szemeimbe könnyek szöktek, de gyorsan kipislogtam őket. Megakadályozom, sose fog megtörténni az álom.
   Az ajtóig botorkáltam, meghallhatták, mert már a lépcső tetején járt a pasas. Szóra nyitotta a száját, de sose jött ki, amit mondani akart, mert egy karó bukkant elő a mellkasából. Elaszalódva összerogyott, mögötte ott volt Jack, hideg, harcos arckifejezéssel.
   - Idd meg! – nyújtott át egy üveget, amiben a negyedéig volt folyadék.
   A gondolataim össze- visszacikáztak, miközben leerőltettem a vért, amitől éreztem, hogy erősebbé tesz kicsivel. Most mit tegyek?
   - Nem mehetünk el! – suttogtam a fejemet rázva.
   - Szedd össze magad! Minden rendben lesz, megértetted? – húzott maga után lefelé.
   Az álmomban mindig egyedül voltam, csak ez járt a fejemben.
   - Minden simaügy lesz, miután találkozunk Leóval.
   Tudtam, miért mondta, körülbelül ezt jelentette. Ha valami történne velem, menj Leóhoz!
   A bejárati ajtót gondolom őrizték, mert az ablakhoz mentünk. Jack leszedte róla valahogy az árnyékolót és kiugrott megnézni tiszta-e a terep, én meg addig magamra kaptam a kabátomat, a cipőmmel együtt.
   Kisegített az ablakon, aztán a ház sarkához vitt, ott rakott le. A nagy csendben a szívem kalapálása egy riasztónak tűnt, ami ezt üzente: Ide gyertek, itt vagyunk! A labirintusig pedig semmi takarás nem volt.
   - Ez őrültség, próbáljunk eljutni a szolgálókhoz! – suttogtam a fülébe, lábujjhegyre állva.
   Megrázta a fejét, tudtam az okát, de azért megpróbálkoztam vele. A Fellegzuhatagban alig van valaki, Matt őrei pedig tuti mindenhol ott vannak. Jack meg csak egy bizonyos Christianban bízik, aki szintén a Dragomirok testőrei közé tartozik, és most nyomozik ő is.
   Elindult a karjaiba kapva ismét. Mikor majdnem elértük a célt, a sövény nyílásából előbukkant egy vámpír. A ház felől is odajött, sőt a bal oldalunknál feltűnt Matt még kettővel. Jack lerakott és rátámadt az előttünk levőre, az alig fogta fel a dolgot, már el is tört a nyaka, aztán karó fúródott a szívébe.
   - Fuss! – szólt rám Jack, maga mögé rántva.
   Meglökött, hogy induljak, a testem mozgásba lendült. Halványan éreztem a könnyeimet végigfolyni az arcomon, az álom mégis valóra vált. A lábaim vittek előre, nem tudtam nekik parancsolni. Az elemek közben cirógatták a bőrömet, jelezve, hogy használjam őket, úgy meg tudom menteni Jacket, ám képtelen voltam megtenni.
   - Nem segíthet senki – szólt utánam Matt, nem túl hangosan épp csak hallottam. – Tudod, mi következik most, ezzel mindenki sorsát eldöntötted. Remélem elbúcsúztál – nevetett.
   Hallani véltem a karó suhogását, megszüntetve Jack életét. Egy elfojtott fájdalmas nyögést csend követett. A szívem összeszorult, az én hibám, hogy nem akadályoztam meg.
   Ahogy befordultam a következő sarkon, ott magaslott előttem Aleida szobra. Amikor hozzáértem szinte önkéntelenül egyesültem az erővel. Megborzongtam, gyorsan lesiettem a résen és legyűrtem a rám törő hányingert. Teljes sötétség vett körül, ahogy bezáródott felettem a nyílás. A földre rogytam, a zokogás rázta a testem.
   Semmit se tettem Jackért és most már nem is tudok. Legszívesebben meghaltam volna én is, de akkor az áldozata hiábavaló lett volna. Legalább emiatt túl kell élnem, le kell győznöm Mattet. Bosszút fogok állni, döntöttem el, ez adott egy kis erőt.
   Pár próbálkozás után sikerült meggyújtanom a falon levő fáklyát és elindultam a titkos kijárat felé. Mikor kijöttünk a házból már este 11 körül volt az idő, szóval csak ki kell várnom a hajnalt. A nap miatt nem fognak tudni elkapni. Igaz, hogy nem égnek el egyből, de még a legerősebbek se bírják fél óránál tovább. Teljesen elgyengülnek, aztán perzselni kezdi a bőrüket.
   Nagy nehezen ledöntöttem a falat, végig rettegés járt át. Szűk járat tárult elém, amiben folytattam az utam. Mikor elértem a végét leültem és a föld segítségével érzékeltem a felettem levő időt. Ez se volt a legkellemesebb érzés, de mivel csak rá kellett hangolódni az elemre, tűrhető szinten maradt.
   A térdemet átölelve próbáltam nyugtatgatni magam, a könnyeim azonban még mindig ömlöttek. Sose akartam testőrt, pont ezért. Jack mindig mellettem állt, egyáltalán nem ezt érdemelte, Evevel kéne lennie. Amint eszembe jutott, még nagyobb csalódás öntött el, hogy fogok elé állni és elmondani neki, cserbenhagytam a férfit, akit annyira szeretett.