13. fejezet

    Magamhoz térve reméltem, hogy az egész csak nagyon, nagyon rossz álom volt, de a fejfájásom azonnal kijózanított.
   Egy magas nagydarab vámpír állt a szobában. Most azonnal reagáltam. A falhoz vágtam és odaszorítottam a levegővel. Elindultam az ajtó felé.
   - Én nem tenném – ütköztem Mattbe. – Jack élete függ a viselkedésedtől.
   Ez volt az a mondat, aminek sikerült megállítania. Tudtam, hogy Jack az akarná, ha minden tőlem telhetőt megtennék, és nem foglalkoznék vele, de erre képtelen voltam.
   Eleresztettem a férfit.
   - Mit akarsz? – a hangomon csak a düh hallatszott szerencsére, pedig belül rettegtem.
   - Még meggondolhatod magad és mellém állhatsz! Ha nem akkor folytatom az eredeti tervet, ami tudod, mivel végződik.
   - Mi lenne a terv?
   - Tovább folytatjuk a problémás tanácstagok kiiktatását. Azonban én veled uralkodnék, inkább. Ha segítesz, akkor együtt elintézhetjük a parancsolgatómat is.
   Kíváncsi voltam kinek dolgozik. Talán egy másik ember a tanácsból.
   - Megölted a saját szüleidet – mondtam hirtelen mikor leesett.
   - Nem a második helyre vágytam apám után – vont vállat.
   Semmi érzelem nem látszott rajta, a közönyös viselkedésétől, ahogy kijelentette bűnösségét hányni tudtam volna. Én meg még sajnáltam, az őt ért szörnyű veszteség miatt.
   - Ezek után azt várod, hogy segítsek neked?
   Miután megtettem, amit akar szemrebbenés nélkül megöl. Ebből nem kérek, akkor inkább előbb távozom az élők sorából.
   - Természetesen, míg mellettem állsz, nem esik bántódásod.
   - A megfelelőbb szó az alattad lenne – gúnyolódtam.
   Majd nem törődve vele, gyorsan felöltöztem és elindultam megkeresni Jacket. A lépcsőnél azonban elém állt.
   - Mégis mit gondolsz?
   - Látni akarom! – néztem élesen a szemeibe.
   Hátulról az embere elkapta a karomat és vissza akart húzni, de Matt megrázta a fejét és elindult intve, hogy kövessük. Megégettem a pasas kezét, majd elégedetten elmosolyodtam, amikor hirtelen eleresztett.
   A nappaliban még egy vámpír állt Jack mellett, ő a földön feküdt. Nem vettem észre rögtön -, mert a nagydarab alak eltakarta -, hogy a testébe karó van szúrva, a szíve közelébe, így még szerencsére él. Majdnem felsikoltottam, amikor megláttam, de a szemünk találkozott. A tekintete egyértelműen azt üzente, maradjak nyugton és ne mutassam ki az érzéseimet. Megfogadtam a tanácsát, eszem ágába se volt örömet okozni ezzel Mattnek.
   Odarohantam és lerogytam mellé. Már a fára raktam a kezem, mikor Matt megszólalt mögöttem fenyegető hangon.
   - Ha kihúzod, a következő a szívébe megy.
   A szemeimet szúrták a könnyek, egy csepp ki is csordult, de Jack letörölte, mintha az arcomat simogatná, mielőtt a többiek észrevették volna.
   - Ne aggódj miattam – mondta, de a hangján is hallatszott a fájdalom, hiába akarta eltüntetni.
   - Vegyétek ki! – mondtam hidegen, minden erőmet belesűrítve a mondatba.
   - Jól vagyok – nyugtatott.
   Visszanyeltem a könnyeimet. Ez az én hibám, gondoltam keserűen.
   Körülnéztem, az ajtóban is állt egy vámpír. Menyien vannak vajon Matt oldalán? Tuti nem csak a jelenlévők. Valamit akkor is ki kell találnom, hogy elhúzzunk innen. Kelepcében éreztem magam, pedig milyen biztonságosnak hittem a Fellegzuhatagot. Hát most egyáltalán nem volt az. Az őrség bő háromnegyede a távolban nyomozott, a tanácstagok is leléceltek valószínű egytől-egyig, mert ennél biztonságosabb helyre mentek.
   A támadás után senkit se lehetett meggyőzni, hogy biztonságos itt. A járatot csak belő emberek ismerték, ami alátámasztotta az árulókat is köztünk. Mindenki saját magáról gondoskodott.
   Jack rájött min gondolkozok.
   - Ne csinálj semmi butaságot! – nézett komolyan a szemeimbe és némán még hozzátette: Majd én megoldom.
   - Jól van – bólintottam, bár nem állt szándékomban betartani. Mégis mit tudna tenni? le mertem volna fogadni, hogy egy mozdulata után a karót a szívébe mártják, szemreppenés nélkül.
   - Ideje felmenni! – mondta Matt mögöttem.
   - Nem hagyom egyedül! – förmedtem rá.
   - Aranyom, én mondom meg, ki mit csinál! – vigyorgott rám gúnyosan Matt.
   Rosszul voltam attól, hogy milyen elbűvölő, kedves embernek néztem. Soha életemben nem éreztem még magam ilyen nyomorultul. Olyan volt, mintha hátba szúrtak volna és még forgatták is benne a pengét.
   - Menj! – simította meg az arcom Jack.
   Kelletlenül felálltam és elindultam felfelé. Rá se néztem Mattre mikor elhaladtam mellette. Mérges voltam a parancsolgatás miatt, ami nagyon jól jött, hisz meggátolta, hogy pánikba esve sikítozzak, bőgjek a hajamat tépve. A embere, mint egy kiskutya jött utánam.
   Hogy lehettem ilyen ostoba? Senkire se hallgattam, megbíztam Mattben teljesen. Damon jutott az eszembe. Neki mi köze van ehhez? Lehet nyomozott, de akkor arról Jack is tudna. Felvillant előttem Jack arca, amikor tegnap arról beszélgettünk, ki a tettes és ő bánatos fejjel nézett rám. Még jó, hogy tudta, valószínűleg Eve is be van avatva, csak nekem nem szólt senki. De miért tették volna, Damonre se hallgattam.
 
   A nap hátralevő részét a szobámban töltöttem, Matt csak reggel jött.
   - Nem gondoltad még meg magad? – dobta le magát az ágyra mellém.
   - Menj a pokolba! – álltam fel, messze mentem tőle, a szemben lévő falnak dőltem.
   - Most miért vagy ilyen? – nézett rám megjátszott megbántottsággal.
   - Damon, hogy került ebbe bele? – kérdeztem, mert az óta is fúrta az oldalamat.
   - Be akart szállni és a főnök belement – vont vállat. – Persze alig avattuk be valamibe, így nem tud ellenünk bizonyítékkal szolgálni.
   - Ezt nem értem.
   - Kell neki, és abban reménykedik, hogy így el tudja majd kapni. Bár azt el kell ismerni Damon profin ki tud csúszni mindig a karmai közül. Szóval játszunk, mindketten tudjuk, a másik hazudik, de úgy teszünk mintha nem így lenne.
   Valami ismerős volt a szavaiban. Elkezdtem gondolkozni, kinek kelhet Damon. Nagy nehezen végül eszembe jutott, Sztellának. Mikor Jack mesélt róla, elmondta, mennyire utálták egymást és mindent megtettek a másik eltörlése érdekében. Sztella viszont eltűnt, senki se tudott róla semmit. Ez megmagyarázza az idegen vámpírokat, még mikor vángel volt, titokban kiépíthetett magának egy hadsereget.
   - Sztellának dolgozol?
   - Milyen ügyes kislány vagy – mosolygott rám. – Ha segítesz nekem, legyőzhetjük. A támadáskor Damon nem véletlen volt éppen melletted, én bíztam rá, hogy védjen meg, Sztella akart elrabolni, de akkor semmi esélyem nem lett volna többé vele szemben.
   - Jack miért nem tudott rólad? – szegeztem neki a következő kérdést.
   - Gondolom ő is tisztában volt Damon sejtésével, azonban te nagyon nem ismered azt a férfit. Nincs bizonyítéka ellenem, te pedig nem hittél volna senkinek sem – vigyorgott rám csábosan. – Mellesleg minden lépését figyelem Damonnek, Sztella ellen jól jöhet.
   Még mindig homályos volt néhol a dolog. Például Jack, ha bármit tudott, miért hagyott volna együtt lenni Mattel, ez nem rá vall. Damon ennyire nem árult el semmit neki se? Tényleg nem ismerem, pedig most jól jönne belelátni a fejébe.
   - Kezdek türelmetlen lenni – szakította meg a gondolataimat Matt.
   - Azt hittem a vámpírok türelmesek - válaszoltam gúnyosan. – Tőlem ne várj segítséget.
   - Pedig kéne, mert nem fogom szépen kérni következő alkalommal! – jött oda elém.
   - Komolyan azt hiszed, ezzel meggyőzhetsz? Ölj csak meg nyugodtan!
   Álltam a tekintetét és nem mozdultam el, annak ellenére, hogy a gyomrom végig görcsbe volt szorulva közelségétől.
   - Ha Jack élete függ tőle – vont vállat.
   - Utána úgyis végeznél vele, nem fogok neked örömöt szerezni.
   Szerencsére nem csuklott el a hangom. Valószínűleg képtelen lennék ölbe tett kézzel nézni, de komolyan gondoltam, amit mondtam. Jack is ezt akarná.
   - Mi a helyzet a szeretett családoddal?
   Ezt már nem bírtam elviselni. Jack feláldozná magát, ahogy én is. A családomnak viszont ehhez semmi köze, ők tudatlanok. Bármit megtennék, hogy megvédjem őket. Éreztem, hogy az egész testemet elárassza a düh. Az összes érzés, amit próbáltam eddig elfojtani most őrült erővel tört rám. Mind a négy elemmel egyesültem és rátámadtam Mattre. Döbbenten nézett rám, aztán félelem öntötte el.
   - Cathy! – kiabált. – Fejezd! Be!
   - Soha. – A hangom halkan csengett, de rémisztően.
   Az erőmet felerősítettem a lélekkel is, ami minden porcikámban ott volt. A szobában felgyulladtak könnyen éghető tárgyak, minden össze-visszarepkedett, de én ennek alig voltam tudatában.
   Erősnek, legyőzhetetlennek éreztem magam. Meg akartam fizetni mindenért Mattnek, látni akartam a szenvedését, amit nekem is okozott.
   Aztán hirtelen elkezdtem süllyedni, mintha távolodtam volna. Tehetetlenné váltam, csak néztem a káoszt belülről. Lesokkoltam, mikor leesett mi történt. Túl messzire mentem, az erő átvette felettem a hatalmat és egyre mélyebbre taszított. Kétségbeesve próbáltam visszaszerezni, de egyáltalán nem tudtam irányítani a testemet.
   A falhoz lapított Mattre siklott a tekintetem, az arca eltorzult a kíntól, amit az elemek okoztak. A testén égés csíkok vöröslöttek. Ettől egy kis öröm járt át, legalább őt is magammal viszem a másvilágra. Egyre jobban ereszkedtem alább, a távolság fokozódott.
   Túl kell élned! Kiabálta egy hang a fejemben. Engedelmeskedni akartam neki, de képtelen voltam bármit is tenni. Bevillant az utolsó lehetőségem, amit megragadtam és görcsösen kapaszkodtam bele. Így Jack is meghal, ezt nem hagyhatom.
   Nem lehet így vége! Nem! A lélek után nyúltam, hisz a fele egy volt velem, már születésem óta. Ezzel küzdöttem. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a szobában uralkodó pokol a testembe ment volna át.
   Perzselő fájdalom öntött el, miközben darabokra akartam szakadni, de nem adtam fel. Harcolni fogok az utolsó pillanatig. A kín rosszabb volt, mint amikor megkaptam az erőt. Itt a vég, ezt biztosan nem élem túl, de meg kell tennem Jackért.
   Pár pillanat telhetett el, ami egy örökké valóságig tartó fájdalomnak tűnt, aztán minden elsötétült.
   Egy ideig feküdtem a némaságban, nem éreztem semmit, az agyamra ólomsúllyal nehezedett valami, egybefüggő gondolkozásra képtelen voltam. Aztán megváltozott valami, továbbra is sötétség vett körül. Pár pillanatba beletelt, mire rájöttem, hogy álmodok, méghozzá megint a „kedvencemet”. Ez picit megnyugtatott, hisz ezek szerint élek, különben nem álmodnék, főleg nem boszisat.
   A feketeség villódzott, sűrűn egymás után. Behunytam a szememet, mert bántotta. Mikor végre abbamaradt és kinyitottam, a labirintusban találtam magam. A pánik, a félelem, a fájdalom erősebbé vált, szinte ledöntött a lábamról, de az oka rejtve maradt. Meggörnyedve fogtam át magam, valami szépre akartam emlékezni, azonban minden kicsúszott a kezeim közül.
   - Cathy! – hallottam meg Matt nevetését.
   Összeszedtem az erőm, futni kezdtem. Rohantam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, fogalmam se volt, hol járok csak mentem előre. Matt hangja pedig egyre közelebb araszolt. A fejem ide- odakapdostam, kerestem a tekintetemmel mikor bukkan elő, hogy véget vessen az életemnek.
   Megbotlottam és elterültem a földön. A kezeimet füleimre tapasztottam, nem moccantam. Próbáltam kitalálni, mi az oka az érzéseimnek, mert ez az álom most még a megszokottnál is tisztább volt. Már majdnem elértem, amikor Jacknek sikerült felráznia.
   - Cathy, jól vagy? – nézett rám totál elsápadva.
   Nagyon gyengének éreztem magam, de semmim se fájt.
   - Nyugi, megvagyok – próbáltam rámosolyogni, nem sok eredménnyel, rémesen festhettem.
   Egy poharat nyomott a számhoz és ellenkezést nem tűrően megitatta velem a tartalmát, vér volt természetesen.
   - Ennél több kell neki! – fordult meg.
   - Hogy még egy ilyet csináljon? Azt már nem.
   A mondat hallatán körülnéztem a szobában. Összetört tárgy darabok borítottak mindent, itt-ott láttam csak pár dolgot egyben. Lángok nyomait is felfedeztem jó pár helyen. Az ágyam se volt ép, a matracon feküdtem, amit szintén korom nyomok tarkítottak. Azon csodálkoztam, hogy a falak állnak. Bár leálltam, még mielőtt mindent kieresztettem volna és az építők is biztos figyeltek rá, hogy sokáig álljon az épület.
   - Semmi baj Jack! – fogtam meg a kezét.
   Nem vágytam vérre. Annak a gondolatára, hogy újra egyesüljek az elemekkel felfordult a gyomrom. Tisztán emlékeztem, azokra az esetekre, amiket leírtak az elődeim, akik elvesztették az uralmat. Volt egy, aki azonnal belehalt, a másik kettő pedig világosan kifejtette, hogy másodjára sokkal könnyebb elveszteni az irányítást. Az egyikkel a legközelebbi használatkor megtörtént megint a szerencsétlenség, de akkor már nem sikerült leállnia. A harmadik meg a maradék évtizedekben rettegésben élt. Nem a legszebb jövő áll előttem.
   - Jól vagyok – mondtam, mert már nem bírtam tovább az aggodalmas pillantását.
   - Lassan el kell mennem, visszajövök hamarosan – ígérte.
   Megszorította a kezemet és közben belerakott valamit, majd kiment. Az ajtóban álló vámpír is követte. Amilyen állapotban vagyok, senkire se jelentek veszélyt, vettem észre.
   Széthajtogattam a papírlapot.
 
Maradj nyugton! Ki foglak vinni innen, nem sokára. Leónak sikerült üzennem, találkozni fogunk vele Edmontonban. Nem maradhatunk a Fellegzuhatagban. Az itt maradt őrök többsége neki dolgozik, egy szempillantás alatt megölnének minket, hogy ne tudjuk lebuktatni őket. A labirintuson keresztül fogunk kijutni. Állj készen!
 
   Jack után akartam menni, megakadályozni, hogy bármit is tehessen. Képes lenne megöletni magát, én meg segíteni se tudok neki, vagyis tudnék valamennyit, ha összekaparnám magam, de lehet, végeznék mindkettőnkkel, ha egyesülnék bármelyik elemmel. Másrészt pedig sokkal több vér kellene.
   Az álmomban is a labirintusban menekültem. Ezt láthattam előre, már a gondolattól, hogy hamarosan valósággá válik rosszul voltam. Nem engedhetem meg. A felállás első próbálkozásakor visszaestem, a pánik fojtogatott, nem bírtam megtartani magam, csak másodjára sikerült.
   A szemeimbe könnyek szöktek, de gyorsan kipislogtam őket. Megakadályozom, sose fog megtörténni az álom.
   Az ajtóig botorkáltam, meghallhatták, mert már a lépcső tetején járt a pasas. Szóra nyitotta a száját, de sose jött ki, amit mondani akart, mert egy karó bukkant elő a mellkasából. Elaszalódva összerogyott, mögötte ott volt Jack, hideg, harcos arckifejezéssel.
   - Idd meg! – nyújtott át egy üveget, amiben a negyedéig volt folyadék.
   A gondolataim össze- visszacikáztak, miközben leerőltettem a vért, amitől éreztem, hogy erősebbé tesz kicsivel. Most mit tegyek?
   - Nem mehetünk el! – suttogtam a fejemet rázva.
   - Szedd össze magad! Minden rendben lesz, megértetted? – húzott maga után lefelé.
   Az álmomban mindig egyedül voltam, csak ez járt a fejemben.
   - Minden simaügy lesz, miután találkozunk Leóval.
   Tudtam, miért mondta, körülbelül ezt jelentette. Ha valami történne velem, menj Leóhoz!
   A bejárati ajtót gondolom őrizték, mert az ablakhoz mentünk. Jack leszedte róla valahogy az árnyékolót és kiugrott megnézni tiszta-e a terep, én meg addig magamra kaptam a kabátomat, a cipőmmel együtt.
   Kisegített az ablakon, aztán a ház sarkához vitt, ott rakott le. A nagy csendben a szívem kalapálása egy riasztónak tűnt, ami ezt üzente: Ide gyertek, itt vagyunk! A labirintusig pedig semmi takarás nem volt.
   - Ez őrültség, próbáljunk eljutni a szolgálókhoz! – suttogtam a fülébe, lábujjhegyre állva.
   Megrázta a fejét, tudtam az okát, de azért megpróbálkoztam vele. A Fellegzuhatagban alig van valaki, Matt őrei pedig tuti mindenhol ott vannak. Jack meg csak egy bizonyos Christianban bízik, aki szintén a Dragomirok testőrei közé tartozik, és most nyomozik ő is.
   Elindult a karjaiba kapva ismét. Mikor majdnem elértük a célt, a sövény nyílásából előbukkant egy vámpír. A ház felől is odajött, sőt a bal oldalunknál feltűnt Matt még kettővel. Jack lerakott és rátámadt az előttünk levőre, az alig fogta fel a dolgot, már el is tört a nyaka, aztán karó fúródott a szívébe.
   - Fuss! – szólt rám Jack, maga mögé rántva.
   Meglökött, hogy induljak, a testem mozgásba lendült. Halványan éreztem a könnyeimet végigfolyni az arcomon, az álom mégis valóra vált. A lábaim vittek előre, nem tudtam nekik parancsolni. Az elemek közben cirógatták a bőrömet, jelezve, hogy használjam őket, úgy meg tudom menteni Jacket, ám képtelen voltam megtenni.
   - Nem segíthet senki – szólt utánam Matt, nem túl hangosan épp csak hallottam. – Tudod, mi következik most, ezzel mindenki sorsát eldöntötted. Remélem elbúcsúztál – nevetett.
   Hallani véltem a karó suhogását, megszüntetve Jack életét. Egy elfojtott fájdalmas nyögést csend követett. A szívem összeszorult, az én hibám, hogy nem akadályoztam meg.
   Ahogy befordultam a következő sarkon, ott magaslott előttem Aleida szobra. Amikor hozzáértem szinte önkéntelenül egyesültem az erővel. Megborzongtam, gyorsan lesiettem a résen és legyűrtem a rám törő hányingert. Teljes sötétség vett körül, ahogy bezáródott felettem a nyílás. A földre rogytam, a zokogás rázta a testem.
   Semmit se tettem Jackért és most már nem is tudok. Legszívesebben meghaltam volna én is, de akkor az áldozata hiábavaló lett volna. Legalább emiatt túl kell élnem, le kell győznöm Mattet. Bosszút fogok állni, döntöttem el, ez adott egy kis erőt.
   Pár próbálkozás után sikerült meggyújtanom a falon levő fáklyát és elindultam a titkos kijárat felé. Mikor kijöttünk a házból már este 11 körül volt az idő, szóval csak ki kell várnom a hajnalt. A nap miatt nem fognak tudni elkapni. Igaz, hogy nem égnek el egyből, de még a legerősebbek se bírják fél óránál tovább. Teljesen elgyengülnek, aztán perzselni kezdi a bőrüket.
   Nagy nehezen ledöntöttem a falat, végig rettegés járt át. Szűk járat tárult elém, amiben folytattam az utam. Mikor elértem a végét leültem és a föld segítségével érzékeltem a felettem levő időt. Ez se volt a legkellemesebb érzés, de mivel csak rá kellett hangolódni az elemre, tűrhető szinten maradt.
   A térdemet átölelve próbáltam nyugtatgatni magam, a könnyeim azonban még mindig ömlöttek. Sose akartam testőrt, pont ezért. Jack mindig mellettem állt, egyáltalán nem ezt érdemelte, Evevel kéne lennie. Amint eszembe jutott, még nagyobb csalódás öntött el, hogy fogok elé állni és elmondani neki, cserbenhagytam a férfit, akit annyira szeretett.