22. fejezet

   Két mondat maradt csak a fejemben. Egyrészt, hogy ez nem lehet igaz, itt van Lyle életben, és tényleg ős vámpír. Másrészt belesétáltunk a csapdába. Ezért csalogatta ide Evet, hogy elkapják, vele együtt pedig engem. Segítség reményében tálcán kínálom az életemet. Mert még ha nem is Sztellával van, akkor simán magának akar, elvégre Lyleról van szó, akit onnan ismer mindenki, hogy meg akart ölni egy vángelt és elvenni az erejét.
   Én viszont nem adom magam harc nélkül. De mivel ki tudja lesz-e bármi esélyem később, most kell lépnem. Megragadtam a tüzet, ami nem volt most elzárva tőlem, és a láncaimnak veselkedtem. Ám nem tudtam kiszabadulni. Mindez azonban egy röpke pillanatig tartott, mert a fegyver csöve rám irányult. A falnak repítettem, de a férfi meghúzta a ravaszt.
   Egy pillanatra azt hittem most fogok meghalni. De a golyó a karomba fúródott, a vállam alatt. Perzselő érzés járta át, sikítani tudtam volna kínomban, ám még így is örülhettem, hogy gyorsan léptem és nem a szívembe kaptam.
   Azonban rögtön leblokkolt Lyle. Viszont ez sem állított meg, vergődtem a székben, a karomban lévő fájdalommal mit se törődve – a szándékom ellenére, azonban minden próbálkozás gyengére sikeredett, hiszen a sérült karomat alig tudtam megmozdítani. Mellette pedig próbáltam elérni az elemeket, de egyfolytában áttörhetetlen falnak ütköztem, ami egyik próbálkozás után se lett gyengébb.
   Közben a másik pasas is feltápászkodott, arcáról sütött a düh. Keze a pisztolyra szorult, ujja a ravaszon. Hát ennyi volt. Még jó, hogy nem mentem haza. Vajon Eve él még egyáltalán? Megint kudarcot vallottam, csak most én is meghalok.
   - Tedd le! – szólalt meg Lyle.
   Ezen egy pillanatra meglepődtem, ám a következő másodpercben már tudtam, hogy az erő miatt kellek neki életben. Csak álmodhatom a gyors halálról.
   - Ha nem húzod meg a ravaszt, meg foglak ölni – néztem fenyegetően a hezitáló boszorkány szemébe. Talán a dühe miatt hallgat rám. De csak gyilkos tekintettel nézett vissza.
   Lyle nevetése hangzott fel.
   - Milyen vakmerő vángellel van dolgunk. Senki se fog megölni senkit! – vált parancsolóvá a hangja, ahogy folytatta. – Hagyj magunkra Adam!
   - De…
   - Boldogulok. Menj, nyugtasd le magad!
   Adam egy utolsó pillantást vetett rám, majd kivonult és becsapta maga mögött az ajtót.
   - Nem számítottam arra, hogy ekkora hatást ér el a nevem, de most már lehiggadhatsz. Nem tudom pontosan, mit hiszel, viszont semmi rosszat nem tervezek veled. Ez az egész pedig annak az eredménye, hogy a területünkre jöttél, mi pedig nem szeretjük a vámpírokat.
   - Ezt komolyan te mondod? Tudom mi vagy.
   - Fogalmad sincs róla – vigyorgott rám. – Megnézem a karod, addig próbálnál viselkedni? – kezdett közeledni felém.
   - Nem – vágtam rá egyből, pedig a kezem irtóra fájt.
   - Nem bántalak, szóval lehetnél olyan együttműködő, mint Eve.
   - Meg vagyok kötözve, előtte letámadtak, pisztolyt fogtak rám, itt van maga, aki meg akart ölni egy vángelt. Miért lennék együttműködő?
   - Sose akartam megölni egyet sem közületek.
   - Bocsáss meg, csak az erejét akartad.
   Most először változott dühössé, fenyegetővé a kifejezése. Akaratlanul is még jobban a székhez simultam, mintha elbújhatnék benne.
   - Semmit se tudsz a szándékaimról. Ha meg ilyen nagy a szád, gyógyítsd meg magad és szólj, ha tudsz normálisan beszélni! – mondta fagyosan és megfordult.
   Nem akartam megint egyedül maradni a gondolataimmal, amik az új információk után csak szörnyűbbek lennének.
   - Várj! – kértem. – Befogtam, ha elmondod ki is vagy, mit keresel itt és a többi.
   Hátrafordult, arcán halvány mosolyt vettem észre, mulatott rajtam. Nyugi Cathy, ha továbbra is kimutatod a dühödet, nem tudsz meg semmit!
   - Előbb bekötjük a kezed. Ha bármivel próbálkozol, nem csak elzárlak az erődtől. – A hangja közönyösen, kijelentően csengett, de ezzel még jobban rám hozta a frászt.
   Odajött hozzám és leszedte a láncaimat. Meg akartam nézni, hogy a fal még mindig ott van-e a fejemben, de ha észrevenné és fenyegetésnek vélné… Így bármennyire kísértett, nem tettem semmit.
   Felállni se mertem, mire felnevetett. Csak ennyi kellett, mérgesen talpra ugrottam. Lábaim teljesen elgémberedtek – jobban mondva mindenem – és a hirtelen mozdulattól majdnem visszaestem, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Lyle megcsóválta a fejét, majd megfogta az ép, jobb karomat és elindultunk.
   Adam kint állt az ajtónál és döbbenettel, vegyes gyűlölettel nézett. Rávigyorogtam, amitől kezdett az arcszíne vörös lenni, de mielőtt ő vagy én mondhattunk volna valamit, Lyle egyikünkre se figyelve ment tovább, ezért kénytelen voltam követni, hacsak nem akartam orra bukni.
   Egy ablaktalan, hosszú, lámpával jól megvilágított folyosón jártunk. Ugyanolyan ajtók nyíltak, mint ahonnan kijöttünk. Úgy gondoltam az épület alagsorában vagyunk. Szerencsére nem hasonlított börtönre. A falak egyszerű fehérre festve. Az ajtókon kis táblák tűntek fel, ahogy haladtunk. Különböző raktárak, egy-két iroda, semmi rémisztő.
   A folyosó végén volt lépcső és lift is. Felmentünk a földszintre, ahol már másokat is láttunk. Kinézve az egyik ablakon láttam, hogy már javában délelőtt van. Remek, jól kiütöttek.
   Különböző korú lányok és fiúk mentek el mellettünk, mindenki kíváncsian fürkészett és udvariasan köszöntek Lylenak. Én csak szótlanul követtem és próbáltam senkire se ránézni. Így is eléggé idegesített, hogy mindenki bámul.
   Egyszer felpillantottam Lylera, aki barátságosan mosolyogva viszonozta a köszönéseket. Ezen megint meglepődtem. Semmit se tudtam elképzelni arra, miért viselkednek vele így, mikor vámpír. Lázadó, az igaz, de ez még akkor sem magyarázat semmire, főleg a vezetőségre nem.
   Elértük az orvosi szobát, ahol egy fiatal nő pakolászott éppen a szekrényben. Majdnem vállig érő szőke haját összecsurizta, de sok tincs lógott szabadon.
   - Szia Helen – köszönt Lyle, mire a nő kicsit ijedten fordult meg.
   - A szívbajt hozod mindig rám a… - Hirtelen elhallgatott meglátva a vérző karom. – Mi történt? – kérdezte, miközben egyből az ágyhoz húzott. – Mondtam, hogy ne bízd Adamre! – nézett megrovóan Lylera.
   - Az egész egy félreértés volt.
   Hát igen, ha meghaltam volna, mert a célzott pontban talál el a golyó, akkor is csak egy félreértés lenne. De mindegy, Lyle felé fordultam míg Helen a szükséges dolgokat készítette az ágy mellé.
   - Szóval, ki vagy te?
   - A Tynisha által teremtett boszorkányok első gyereke.
   De ez azt jelentené, hogy ő is boszorkány. Vagy nem? A vámpírok gyereke is vámpír lesz. Ha náluk nem így lenne, miért lennének ennyin?
   - Te vámpír vagy, méghozzá a fők közé tartozó – ellenkeztem.
   - Pontosabban hibrid, méghozzá az egyetlen.
   - Mi? – pislogtam értetlenül.
   - Boszorkány voltam, de aztán Aleida átváltoztatott. És mivel ő tette, a vámpír énem a főcsoportba tartozókéval egyezik meg.
   - De hát, hogyan lehetséges ez?
   - Pont úgy, ahogy te embert át tudsz változtatni. Én Aleida vérével a testemben haltam meg. Igaz, akkor már elvesztette a halhatatlanságát, de akkor is olyan volt, mint egy ángel. Ezért majdnem olyan lettem, mint az a kettő, akiket megteremtett. Legalábbis a vámpír részem.
   Döbbenten néztem rá, az egész hihetetlenül hangzott. Aleida megbánta, hogy létrehozta a vámpírokat, miért változatta volna át?
   - Nem hiszek neked.
   - Akkor mégis mivel magyaráznád?
   - Biztos valami boszorkányos megtévesztés, amit érzek rajtad – találtam ki hirtelen. – Aleida sose tett volna ilyet.
   - Mert te nagyon sokat tudsz róla, igaz? – kérdezte gúnyosan. – De ez csak a vámpírok tudásánál több. Én viszont ismertem.
   - De akkor is…
   - Igazat mond – szólalt meg mellettem Helen. – Viszont ezt nem beszélhetnétek meg később?
   - Vettem a célzást, már itt sem vagyok – mondta Lyle és kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
   Már nyitottam a számot, hogy megállítsam, de végül nem mondtam semmit. Úgyse tudom elhinni, amit mond. Ugyan tényleg ismerheti Aleidát, hiszen nagyon idős, de még most sincs semmi magyarázat az átváltoztatására.
   Várjunk, ismeri Aleidát. Tudja a nevét és Tynisháét is. Ez még csak most esett le, annyi hihetetlen dolgot mondott, hogy fel se tűnt hirtelen. Viszont egy vámpír se tudja a nevüket, sőt Tynisháról egyáltalán semmit. Ez azt jelentené, hogy mégiscsak van igazság a hallottakban?
   - Szétvághatom a felsődet? Úgy könnyebb lesz levenni.
   - Tessék? – néztem Helenre meglepetten, aki ollóval a kezében várta a válaszom. – Utána nincs mit felvennem – tiltakoztam.
   - Majd szerzünk neked, ne aggódj! – mosolygott rám.
   Miután megszabadult a ruhától lemosta a sebet, ami nagyon fájt. Az ágy szélét szorongattam, de még így is felszisszentem az égő érzéstől. A továbbiakat csukott szemmel, összeszorított fogakkal, csendben tűrtem. Végül is mikor megkaptam az erőt az sokkal jobban fájt, ez semmi ahhoz képest és kaptam egy fájdalomcsillapítót is.
   - Bekötöm és készen vagyunk. Viszont úgy tudom, a vérrel gyorsabban gyógyulnál, majd megmondom Lylenak.
   - Maga szerint adna a véréből? – nyitottam ki a szemem.
   - Nem gonosz ő. Amúgy pedig tegezz nyugodtan.
   Ezt nehezemre esett elhinni, de legalább Helen eddig jó fejnek tűnt. Vagy csak azt akarják elérni, hogy valakiben megbízzak és engem is sikerüljön úgy behálózni, mint Evet.
   - Te tudod, hol van Eve?
   - Passz, én általában késő informálódom a dolgokról, mert a legtöbb időmet itt töltöm. De úgy gondolom, hogy körbevezeti valaki az épületben.
   Nagyszerű, remélem legalább szökési utat is keres. Ebben azonban nem reménykedtem, mert tökéletesen el tudtam képzelni, ahogy leesett állal sétál, és közben a fellegekben szárnyal.
   - Kész is vagy. Nézek neked gyorsan ruhát.
   Hamar talált egy fehér pólót, amit nehezen magamra vettem. Köszönetet mondtam Helennek és elindultam Lyle-al, aki kint várt rám. Azt mondta, elvisz egy szobába, ahol pihenhetek és odahívja Evet is.
   Örültem, hogy végre találkozhatok vele. Ha nem lesz semmi baja, tuti én fogom felpofozni. Jöjjünk a boszorkányokhoz, jöjjünk. Aztán megtámadnak, lelőnek bennünket, vagy pontosabban csak engem.
   De az utat úgy gondoltam hasznosan töltöm ki, így tovább folytattam a kérdezősködést.
   - Mi volt az a vángel támadás?
   - Hazugság az egész – válaszolta dühösen. Nem érintheti jól ez a téma, ha ilyen hirtelen felhúzza rajta magát.
   - Ezt kétlem. A nő megsebesült és téged mondott támadónak, sőt láttak is.
   - Mint már megjegyeztem, semmit se tudsz a szándékaimról.
   - Akkor magyarázd meg!
   - Mi értelme, ha nem hiszel nekem?
   - Te mondasz olyanokat, amik képtelenségek.
   - Eve sokkal nyitottabb – mormogta.
   - Mert teljesen megszállottá vált.
   - Mindegy, én befejeztem ezt a szópárbajt. Talán másnak hiszel majd.
   - Kinek?
   - Egy olyan valakinek, akit ismersz.
   - Nem mehetnék egyszerűen el, úgyse fogsz nekünk segíteni?
   Erre Lyle megtorpant és felém fordult meglepetten.
   - Te komolyan azt hiszed, hogy elengedlek titeket?
   - Nem azt mondtad, hogy nem bántasz? – kérdeztem vissza.
   - Ez még nem jelenti azt, hogy szabadon eresztelek, aztán meg hadd beszélhess nyugodtan rólunk másoknak.
   Hát ezt nem hiszem el. Segítség helyett itt ragadunk. Egyből más megvilágításba került a szoba is ahova mentünk, valószínű az lesz majd a cellám.
   - Mi ez a hely amúgy? – kérdeztem, miközben sétáltunk tovább. - Mert nem hiszem, hogy nagyon érdekelné a vámpírokat – oké, ez lehet, sőt biztos hazugság - és eleve nem terveztem elmondani nekik.
   - Mondhatnánk iskolának is, viszont oda nem sokan szeretnek járni, ezt a helyet azonban imádják a fiatalok is. Akit tudunk, összeszedünk azok közül, akikben megvan a boszorkányság. Itt pedig megtanulhatnak mindent, amit akarnak, kortól függetlenül.
   - Szóval ők szabadon dönthetnek? – kérdeztem gúnyosan. – Ők is fecseghetnek az embereknek.
   - Megvan a tökéletes rendszerünk, ami megakadályozza ezt.
   - Óh, és mi lenne az? Velünk miért nem lehet megcsinálni?
   - Megjöttünk – állt meg egy ajtó előtt, majd kinyitotta.
   Bementem és körülnéztem. Egy kollégiumi szobához hasonlónak tűnt. Csak a legfontosabb berendezésekkel, ágy, szekrény, íróasztal egy székkel. Na, álmodhatok ezek szerint arról, hogy Eve is itt lesz, mivel egyszemélyes szoba volt.
   - Eskütétel, amit egy varázslat miatt senki se tud megszegni – válaszolt közben a kérdésemre Lyle. - Attól még ide tudnátok őket hozni. Szerinted miért bujkálunk a vámpírok elől?
   - Passz, utáljátok őket és féltek tőlük? – tippeltem. – De ők, amúgy sem hisznek bennetek, Tynisháról semmit se tudnak.
   - Még szép, mert a vángelek sem beszélhetnek az ángeles ügyekről.
   - Tessék?
   - Azok a dolgok, amiket tudsz Aleidáról és Tynisháról, csak olyanokkal tudsz beszélni róluk, akik szintén hallottak már felőlük.
   - Ezt honnan szeded?
   - Segítettem a varázslat létrehozásában, sőt ami azt illeti én találtam ki. De ha nem hiszed el ezt se nekem, válaszolj! Elmondtál már valamit valakinek, Even kívül.
   - Nem, de eszembe se jutott, hogy meg kéne beszélnem mással.
   - Látod – vigyorgott rám elégedetten.
   Már nyitottam volna a számat, amikor eszembe jutott Matt fura szótlansága. Pont arra gyanakodtam, hogy egy boszorkány csinált valamit, amitől nem tud beszélni. Innen nézve már könnyebben el tudtam hinni, hogy tényleg van igazság abban, amit mondott.
   - Inkább térjünk vissza a fontosabbra – mondtam, miközben megcéloztam az ágyat és leültem a szélére. Duzzogni akartam kicsit a „raboskodás” miatt, de szédülni kezdtem az állástól. Igaz nem fájt annyira a karom a fájdalomcsillapítótól, ám gyengének éreztem magam. – Mi volt az a vángeles dolog régen?
   - Az én feladatom lenne figyelni a vámpírokra a háttérből – válaszolta egy sóhajtás után. Közelebb húzta a széket az ágyhoz és leült rá. – Akkoriban álltak elő legjobban a vámpírok teremtésének megvalósítására szánt ötletekkel. A fővámpírok terjedését nem tudtam megakadályozni, de nem engedhettem meg az emberek átváltoztatását. Így mikor megszületett a briliáns ötlet, hogy a vángel vérével próbálkozzanak, közbe kellett avatkoznom, hiszen én a saját létem miatt sejtettem, hogy sikerülhet ezzel a módszerrel.
   Meglepetten hallgattam. Épp közbe akartam szólni, amikor tenyerébe hajtott fejjel halkabban folytatta.
   - Minden sikeresnek látszott. Aztán eljött a pillanat és az a ribanc a legvégén meggondolta magát. Muszáj volt elmenekülnöm, mert hívta az őröket és azzal a hazugsággal etetett be mindenkit, hogy el akartam venni az erejét. Legszívesebben megöltem volna, de ez az ígéretemmel szemben állt. Viszont miatta nem tudtam teljesíteni Aleida kérését, elbuktam a feladatommal.
   - Aleida miatt tetted?
   - Persze – emelte fel a fejét és egyenesen a szemembe nézett. – Ezért változtatott át, hogy többet tehessek az ügyért, mint egyszerű boszorkányként.
   Ez az ok már érthető is volt, de miért pont Lylet bízta meg ezzel a feladattal?
   - Viszont mit akartál tenni? Hogyan akadályozhattad volna meg? Elvégre, mindig lesz új vángel.
   Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor kinyílt az ajtó és Eve jött be egy olyan lánnyal, akit nagyon jól ismertem. Fehér bőrével és vörös hajával remekül beillett a családunkba. Míg én kilógtam kicsit, mert színeimet apámtól örököltem.
   - Kristin? – kérdeztem döbbenten. Nem tudtam elhinni, hogy az unokatestvérem van itt.
   - Igen – vigyorgott rám, a következő pillanatban már előttem is volt és megölelt. – Annyira jó, hogy életben vagy.
   - Te mit keresel itt?
   - Boszorkány vagyok – mosolygott rám, miután elengedett. - Pár hétre rá miután eltűntél kiderült rólam és aztán Lyle mester elintézte, hogy idejöhessek.
   Az említettre sandítottam, gondolom szívesen tette. És mester? Elvárja, hogy így szólítsák? Röhej.
   - Nem kell rosszra gondolni. Egyszerűen meggyőztem a szüleit arról, milyen jó iskola ez, vagyis Slyvia nénikétek segítségére siettem.
   - Képzeld, ő is boszorkány – újságolta vidáman Kristin.
   Sylvia anya anyjának a húga. Kristin meg a nagybátyám lánya. Mindenesetre én nem tudtam olyan lelkes lenni, mint ő. Már attól rosszul voltam, hogy Eve és Kristin is úgy csinál, mintha nem is lenne ennél az egésznél jobb dolog.
   - Akkor hogyhogy nincs itt? – kérdeztem gúnyosan.
   - Megtanult már mindent innen, amit akart – válaszolt Lyle. – Arra vállalkozott, hogy tudatlan boszorkányokat keres. És persze közel marad a családjához, mert ti bizony nem vagytok még hozzánk képest se átlagosak. Nem csoda az sem, hogy te lettél a vángel. Miután Kristin idekerült vele együtt kutattam kicsit a családfájában, mint kiderült ahhoz a vonalhoz áll a legközelebb, amelyikből sok nagyhatalmú boszorkány került már ki. Közben pedig veled kapcsolatban is végeztem egy kis kutatást. Anyai ágról a boszorkányokhoz húzol, de apád családjára visszavezetve lehet találni korábbi vángeleket.
   - Nagyon értesz a nyomozáshoz – néztem szúrósan Lyle szemébe, ő csak megvonta a vállát.
   - Mint boszorkányok vezetője kötelességemnek érzem, hogy a lehető legtöbb érintettet felvilágosítsam különleges helyzetükről és biztosítsam számukra a tanulást. Ezért képben kell lennem a családfákkal. Elvégre még így is nehéz megkeresni a szerteágazó vérvonalakban azokat, akik örökölték a képességet.
   - Pont úgy működik, ahogy sejtettem – szólalt meg Eve. Rápillantottam és végigfutottam a szememmel, semmi baja nem volt. – Azok a leszármazottak lesznek boszorkányok, akikben ott van az a bizonyos lélek. És ettől függ az is, hogy milyen erősek lesznek.
   - Ez egyébként ugyanaz, ami a vángeleknél is van – vette vissza a szót Lyle. - Mivel Aleida és Tynisha is a lélek erejét használta a két faj megteremtésénél.
   - Azt nem akarjátok megkérdezni, hogy ez érdekel-e? – csattantam fel, már nem bírtam tovább elviselni. - Mert nem.
   - Mi a baj? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Eve. Majd észrevette a karom. – Uram atyám, jól vagy?
   - Amint elhagyhatom ezt a nyavalyás helyet, jól leszek.
   - Kristin segítenél meggyőzni Cathyt, hogy ez egy jó hely? – fordult szórakozottan unokatestvérem felé Lyle.
   - Igen az – mosolygott rám megnyugtatóan Kristin. – Elmagyarázunk Evevel mindent.
   - Nem érdekel! Baromi nagy bajban csücsülünk éppen, nincs idegrendszerem ezt hallgatni tovább, sem itt maradni! Felfogta mindenki?
   - Cathy, nyugi! – tette a vállamra a kezét Eve. – Megoldunk mindent, bízz bennem!
   Habár most teljesen komoly képet vágott, semmit se változtatott a hangulatomon. Visszaültem az ágyra és a jobb kezembe temettem a fejem. Idegességemen az se javított, hogy a bal karom is egyre jobban sajgott.
   - Jut eszembe. Lyle, telefonálhatnék?
   - Nem mondhatsz semmit, tudod! És itt kell maradnod mellettem!
   Kikukucskáltam kicsit. Lyle kihúzott a zsebéből egy telefont és odaadta Evenek. Azt a, talán velem is így viselkednének, ha olyan idióta megszállottsággal viselkednék, mint Eve? Csak az a baj, hogy erre képtelen vagyok.
   - Felhívom Jacket és megnyugtatom őket, biztos aggódnak már – mondta nekem Eve, miközben leült mellém és tárcsázott. – Aztán beszélünk, oké?
   Nem néztem fel.
   - Szia, én vagyok az – köszönt. Még így is megváltozott kicsit a hangja, attól hogy csak telefonon keresztül beszéltek. – Minden rendben, bocsi, hogy csak most jelentkezünk. Viszont nem tudom, mikor megyünk vissza.
   Azért az valamelyest megnyugtatott, hogy ez alapján ő sem tervezett itt maradni a végtelenségig.
   - Micsoda? – emelkedett meg a hangja. Ezután újabb szünet következett. Most már felpillantottam és Eve egyre jobban elfelhősödő arcát néztem. – Ne csináljatok semmit! Kitalálunk valamit és visszahívlak nem soká.
   Mi történhetett már megint? Eve lerakta a telefont és felém fordult. Tekintete kétségbeesett volt és szomorú.
   - Damon és Kordélia eltűntek.

Karácsony

Sziasztok!

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! :)

Puszy, Cathy

"22."

Sziasztok!

Kész a 22. fejezet, de még csak az kapja meg, aki teljesítette a játékot. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, hajrá! ;)

Puszy, Cathy

Fontos, a következő fejezettel kapcsolatos!

Sziasztok!

Úgy döntöttem ma, hogy hozok egy kikötést, játékszerűséget, nem is tudom pontosan minek lehetne nevezni. :) A lényeg az, hogy a fejezeteket annak átküldöm, amint kész vannak, aki teljesíti a kikötést és megadja az email címét. Az oldalra viszont pár héttel később rakom csak fel. És tudom jól, hogy ez most nem jön ki valami jól, mert eleve nem sűrűn rakok új fejezetet, viszont ez azért van, mert nincs sok időm és mikor van akkor se nagyon van mindig hangulatom a KH írásához, amiért semmilyen visszajelzést nem kapok a fejezetekhez. Viszont most bele fogok húzni ígérem és aki teljesíti a kérésemet, játékot az élvezheti a következő fejezetet hamarosan. :)
És akkor térjünk rá, hogy ez miből is áll :) Minden fejezetnél érvényes az, ha írsz egy véleményt hozzá. Viszont én adok egy kis játékot is, vagy ez lehet segítség azoknak, akik nem tudnak mit írni. Ugyanis ez a játék egy kérdés lesz az adott fejezettel kapcsolatban. :) Próbálok mindig kitalálni valami jót.
Így akkor kezdjük is el ;)
SPOILER Csak az olvassa tovább, aki már elolvasta a 21. fejezetet!!!

A kérdésem: Mit gondoltok Lyleról?
Én itt legjobban arra vagyok kíváncsi, hogy szerintetek, hogyan került a boszorkányokhoz, hogyan lett a vezetőjük, hogyan lehet fővámpír és így tovább...
Írjatok nyugodtan bármilyen ötletet, ha van, vagy csak sima véleményt a fejezetről! Mellé pedig egy email címet és kapjátok is hamarabb a fejezetet. :)

Puszy, Cathy

21. fejezet

   Magára hagytam Evet pakolás közben. Levegőhöz akartam jutni és kicsit egyedül lenni. Persze pont beleütköztem Damonbe, aki kijött a nappaliból. Ahogy felnéztem az arcába találkozott a tekintetünk és egymás szemébe mélyedve álltunk. Úgy nézett rám, hogy attól zavarba jöttem, mégsem tudtam elszakítani a pillantásom.
   - Hova készülsz? – kérdezte halkan.
   - Ki az udvarra.
   Bólintott és megfogva a kezem kihúzott a bejárati ajtón. A nap még látszott az ég alján, de mi pont árnyékban voltunk. Viszont így is furcsa volt kint lenni egy vámpírral, miközben süt a nap. Ami pedig ennél is különösebb volt, azaz érzés, amit az váltott ki belőlem, hogy fogta a kezem.
   Felém fordult, a szeme perzselte az arcom. Még mindig fogta a karom, magához rántott, amitől mellkasának csapódtam, de fel se fogtam még semmit mikor megcsókolt. Ajkai éhesen tapadtak az enyémekre. Visszacsókoltam és ingébe markoltam. Nyelvével utat tört magának, én pedig gondolkodás nélkül engedtem.
   Szenvedélyes csókcsatánk percekig tartott, aztán végre kitisztult annyira a fejem, hogy el tudjam tolni magamtól.
   - Sajnálom, ez nekem nem megy – próbáltam hátralépni, de ölelő karjával nem engedett.
   - Miért? – kérdezte értetlenül.
   Hát igen a viselkedésem elég ellentétesre sikeredett. Megbántam, hogy visszacsókoltam, de már hiába, mert abban a pillanatban egy részem se ellenkezett ellene.
   - Én… - elnémultam. Mit kéne mondanom? Mit érzek egyáltalán iránta?
   Újra hátráltam, most nem gátolt meg, karja lehullott maga mellé. Normális távolság keletkezett köztünk, amitől talán kicsit jobban tudtam gondolkozni, de még így se ment. Mágnesként vonzott vissza magához, azonban ellenálltam a késztetésnek.
   - Nem tudom, mit érzek – mondtam bénán, pedig hát ez az igazság.
   - Nem kellett volna, így letámadnom téged – nézett rám bocsánatkérően.
   - Semmi baj – mondtam zavartan.
   - A repülős esetért is bocsánat. Csak nem tudtam, hogy Leó beszélt neked Lissáról.
   - Az én hibám volt, én kérdeztem, hogy miért utáljátok ennyire egymást Sztellával, ő először azt mondta, tőled kéne megkérdeznem – magyarázkodtam, nehogy összevesszen emiatt az öccsével.
   - Nem haragszom rátok – nézett rám kedvesen.
   - Akkor, miért akadtál ki annyira? - Megvonta a vállát és az arcából láttam, hogy nem fogja elmondani az igazságot úgyse.
   Hirtelen rádöbbentem, hogy ezzel elterelődött a téma rólunk. Habár kíváncsi voltam, mit érez pontosan irántam, örültem, amiért nem kell erről beszélgetnünk. Szerintem ő is így volt vele.
   Vagyis ezt hittem a következő pillanatig, mikor visszatért korábbi mondatomra.
   - Ezek szerint, valamit azért érzel. – Ez inkább volt kijelentés, mint kérdés.
   Hosszú pillanatokig töprengtem a válaszon. Én se tudtam, hogy most mi van bennem, akkor hogyan fogalmazzam meg neki. Így hát kezdtem azzal, amiben biztos voltam.
   - A Mattel történtek után semmi szerelemmel kapcsolatos dologra nem vagyok képes jelenleg. Ezt ne értsd úgy, hogy szerintem olyan vagy, mint ő. Egyszerűen csak nagyon megviseltek a történtek és pont emiatt azt se tudom kibogozni a zavaros érzelmeim közül, hogy irántad mit érzek. Eleve nem volt még időm alaposan átgondolni, a meglepettségen is alig tudok túllépni.
   - Olyan nehéz elképzelni, hogy szerethetek valakit?  Pont téged? – Kapásból bólintottam csak utána jutott el a tudatomig, hogy hangjában szomorúság bujkált és igazából választ se várt volna. – Te egy nagyon erős, bátor, gyönyörű nő vagy – nézett mélyen a szemembe. Az, hogy nőnek lát, minden mással együtt, amit mondott, és ahogyan mondta, boldogsággal árasztott el, és abban a pillanatban teljesen elhittem neki. – Hagylak gondolkozni, remélem, mikor visszajöttök, sikerül majd tisztáznunk mindent.
   Beleegyeztem, aztán egyedül hagyott.
   Egészen addig kint álltam, míg nem jött Eve, hogy ideje indulni. Kordi is előkerült – fogalmam se volt, mit csinált eddig -, elköszönt, de furán idegesnek tűnt. Damon futólag megölelt, nem mondott semmit.
   Mondtam Jacknek és Evenek, hogy üljenek nyugodtan hátra és beszélgessenek, én úgyis gondolkodni akarok. Amúgy se tudnék most semmi másra odafigyelni.
   Az út elején kérdeztek Damon felől, de nem árultam el nekik semmit. Láttam rajtuk, hogy addig faggatnának, míg el nem mondom, de nem engedtem. Eddig Damon se mondott nekik semmit, ha tőlem kérdezik, bár Jacknek elmesélheti később.
   Az idő lassan telt a kínzó gondolatok között. Más esetben biztos nézelődtem volna, hiszen nem mindennap jut el az ember Olaszországba, de most semmit se láttam meg, a táj összemosódva suhant el mellettem, jelentéktelennek tűnt.
   Még Le Castella előtt elvált tőlünk Jack.
   - Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte aggodalmasan.
   Örültem, hogy legalább nem csak nekem nem tetszik ez az egész. De Eve annyira meggyőzte már Jacket, hogy most elég volt csak egy igen és máris úgy tűnt, a nagy testőr teljesen elhiszi.
   - Szia – köszöntem színtelenül.
   Kiszálltak mindketten. Míg Eve elbúcsúzott, ki se néztem, nem akartam látni mit csinálnak. Egyrészt az ő magánügyük, másrészt csak Damon jutna róla az eszembe.
   - Ne vezessek egy kicsit? – ült be előre Eve.
   - Nem vagyok fáradt és a sötétség se zavar. – Hogy ne hozza fel Damont, gyorsan rákérdeztem. – Szóval most mi van veled és Jackkel?
   - Egyikünk se akarja elveszíteni a másikat, gondolkozunk minden lehetőségen, amiből sajnos nincs sok, de megvárjuk, míg elrendeződnek a dolgok. Viszont tanulni akarok a boszorkányoktól – tette hozzá halkan az utolsó mondatot.
   - Előbb legyünk ott – mondtam, ahelyett, hogy Te teljesen megőrültél?.
   - Nem hiszed el, hogy megtaláljuk őket?
   Megvontam a vállam. – Na és, ha nem akarnak tanítani?
   - Akkor nem hívnának.
   - Tudod, hogy értem, vángel voltál.
   - Igen, de Cathy lécci, legalább egy icipici nyitottságot mutass feléjük. Hogy várod a segítségüket így?
   - Elmegyek hozzájuk, ez nem elég?
   - Akkor mondok mást. Alesia apja egy boszorkány volt, szóval egy részről hozzájuk tartozol. – Ezzel nem sikerült meggyőznie, mit számít az a parányi, ősrégi kötelék? – Ne a vámpírokhoz hasonlítsd őket! Mert…
   - Jól van – vágtam szavába és mosolyt erőltettem magamra. – Lelkes vagyok.
   - Azt látom – nézett rám gúnyosan. – Na és mi volt az erdőben?
   Sejtettem, hogy rá fog kérdezni és örültem is, hogy nem másról akar beszélgetni.
   - Ki se találnád, hol temettük el Laynet. Ott ahol Aleida és Tynisha találkozott régen.
   - Biztos vagy benne? – kérdezte hitetlenkedve.
   - Teljesen.
   Elmondtam, mit mondott Madie, majd együtt törtük a fejünket, de semmire se jutottunk. Ő is értelmetlenül állt azelőtt, hogy miért csak Madie érzett valamit, na meg persze mi miatt egyáltalán? Hisz Aleida más helyeken is megfordult, ennek nincs értelme.
   Eve egy térkép segítségével koordinált. A hely igaz nem volt a város közepén, de annyira el se különült a várostól. Csendes, nyugis részen találtunk rá, el volt kerítve és hatalmas udvar terült el az épület körül.
   - Te is érzed? – vigyorgott Eve, mint a fakutya.
   - Valamit homályosan.
   - Pedig olyan tisztán kivehetően veszi körül a mágia – mondta áhítattal teli hangon és kipattant a kocsiból.
   - Eve! – Gyorsan követtem és elkaptam a karját.
   - Nyugi már, mi baj történhet? – mutatott a meseszép, díszes épület felé. El kellett ismernem, hogy tényleg lenyűgöző munka, bár nekem már túl csicsás. A kerítés elöl végig díszesen csavargó vas, a többi helyen kábé három méteres fal vette körül.
   Három alak jelent meg a kapunál, két férfi és egy nő. Ott állt egy kis őrbódé, gondolom onnan jöttek elő, de kicsit sem tetszett az arckifejezésük, már, amit innen láthattam belőlük. Épp elkezdtem visszafele húzni Evet az autóhoz, mikor kinyílt a kapu.
   - Jó estét! – köszönt Eve udvariasan és megmakacsolta magát.
   Oldalba böktem - lehet kicsit erősen -, majd felemeltem a kezem. El akartam húzni a csíkot az ellenséges tekintetek elől, ezért hátráltam tovább, magasba tartott karokkal, hogy lássák, nem akarok támadni.
   Persze Eve mindezt nem vette észre. Kiverem belőle ezt az ostoba elragadtatást a boszorkányokkal szemben.
   - Elmegyünk – vettem kezembe az irányítást.
   Visszaléptem megragadni barátnőm karját. Közben készenléti állapotba helyeztem magam. Ezáltal az érzékeim is még jobban felerősödtek, tisztábban kivettem a mágia pezsgését, ami belebegte az egész helyet. Hű, igaza volt Evenek az előbb, de ez engem nem áhítattal töltött el jelenleg, hanem félelemmel. Az egyik részemet ugyan mágnesként vonzotta, meg is torpantam egy pillanat erejéig, de gyorsan összeszedtem magam és arra koncentráltam, hogy a vámpír énemet kirázza tőle a hideg.
   - Érzem. – Hallottam halkan a nő hangját, és tudtam, ez nem sok jót jelenthet.
  A következő pillanatban három szempár fúródott gyilkosan belém. Levegőből azonnal fonatokat készítettem magunk elé. Viszont hirtelen pokoli kín robbant szét a fejemben, nem úgy támadtak, mint vártam volna. Felsikítottam, éles hangom belevágott a néma éjszakába, én azonban távolról hallottam és a látásom is kezdett elhomályosulni. Kezemet fejemre szorítottam, aztán már csak annyit éreztem, hogy a betonba csapódom.

   Iszonyatosan fájt a fejem, mikor magamhoz tértem. Mi baj történhet, ugye? – morogtam magamban. Egy székhez volt kötve kezem, lábam. Kedves fogadtatás, de legalább még élek. Viszont Evet megnyúzom ezért. Vele mi történhetett? Ő is itt van?
   A szemeimnek kellett pár másodperc mire megszokták a szoba sötétjét, ahová csak az ajtó körül szűrődött be valamicske fény. Nem volt rajtam kívül senki és semmi a helységben. A francba, mi lehet Evevel. Elkezdtem rángatni a kezem. Úgy éreztem, hogy vastag fémbilincsek zárják le csuklóimat. Talán a tűzzel el tudnék érni valamit, így kinyúltam utána. A fejfájástól nehezebb volt koncentrálni, de amint megéreztem a kellemes érzést, mintha csillapodott volna. Azonban a fém még csak langyos se lett. Dühösen nagyot rántottam rajta, de ezzel is csak annyit értem el, hogy a húsomba vájt.
   Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Egy pasas lépett be pisztollyal a kezében, amit rám fogott. Megismertem, ő is ott volt kint.
   - Feleslegesen próbálkozol – mondta hidegen, majd felkapcsolta a szobában a villanyt, közben persze le nem vette rólam a szemét.
   Észre se vettem, hogy elengedtem egy pillanatra a tüzet, de most egyből utánanyúltam, viszont láthatatlan falba ütköztem.
   - Nyugodj meg, vagy kapsz még egy sokkolást!
   Nem vágytam megint arra a fájdalomra, főleg, hogy az egész fejem lüktetett. Szóval feladtam – egyelőre – a próbálkozást.
   - Mit csináltatok velem?
   - Agyinfarktus szerűséget okoztunk, bár lehet nagyobbat a kelleténél. – Ezt egyáltalán nem úgy mondta, mint aki sajnálná. – A vámpírok gyorsabban helyrejönnek utána. – Hát ez igazán jó taktika, öljük meg, ha van benne valamennyi vámpírság. – Most pedig falat állítottam, hogy ne tudd használni az erőt – folytatta kérdezés nélkül. – Persze át tudnád törni erőfeszítéssel, de én előtte meg tudom húzni a ravaszt.
   Magyarul jobban járok, ha nem próbálkozom semmivel, felfogtam.
   - Hol van Eve, akivel jöttem? És miért csinálják ezt velünk, mikor semmi ellenséges dolgot nem tettünk?
   - Magad miatt aggódj, Eve teljesen jól van. Te viszont vámpír vagy – mondta undorodva.
   - Vángel vagyok – vágtam vissza dühösen és uralkodói stílusban, ami lehet nem volt a legjobb ötlet.
   - Félig vérszívó – zárta le a témát.
   - Beszélni akarok a vezetővel!
   Ez a pasas egyre jobban bosszantott. Megtámad, amitől még mindig szenvedek, elzár az erőmtől, vámpírnak meg vérszívónak nevez.
   - Evevel van.
   Remek, nekem meg ideküldik ezt a bunkót. Bár talán jobb is így, úgy tűnik Evenek elnézik, hogy az ellenséggel jött. Feltéve a pasas szavahihetőségét.
   - És velem mi lesz?
   - Megvárjuk, míg ráér, aztán majd ő eldönti, hogy mit csináljunk veled.
   - Az istenért, segítségért jöttünk – fakadtam ki.
   - Úgy nézek ki, mint akit érdekel?
   Dühösen fújtattam, de csak magamban vágtam vissza. Nem, úgy, mint akinek be lesz verve a képe, amint szabad lesz a kezem.
   - Elengednél legalább? – szólaltam meg nyugodtabb hangon.
   - Álmodozz csak – vigyorgott rám gúnyosan és leült a földre.
   Feleslegesnek éreztem minden témát, így csendben ültem. Abban reménykedtem, hogy ha Eve már ilyen szépen belekevert ebbe, akkor segít kimászni. Arra nem is mertem gondolni, hogy a férfi hazudott vele illetően. Most nekem kéne megvédenem. Én meg rögtön a legelején hatalmas kudarcot szenvedek. Jack is majdnem meghalt, mert nem voltam képes semmit tenni, most pedig Eve.
   Rendbe hozom, zártam le fájó gondolataimat. Ki fogunk innen jutni, méghozzá élve. Amúgy sem ölnének meg, igaz? Szörnyű volt semmit se tudni a boszorkányokról, így arra se tudtam a választ, mikre számíthatok. De azt elhatároztam, hogy mindent megteszek.
   Bő egy óra telhetett el -, ami alatt már mindenre gondoltam – mire végre nyílt az ajtó. Őrzőm felpattant, én meg beleszimatoltam a levegőbe. Egyből éreztem, hogy mi az új pasas, emiatt teljesen össze is zavarodtam, főleg, hogy a bunkócska üdvözli, a megtámadás helyett. Ez most valami elfuserált vicc?
   - Nehéz helyzet elé állítottál Cathy – szólalt meg a férfi, üdvözlés nélkül.
   Hosszabb sötétbarna haj, barna szemek, valamiért dezsavű érzés fogott el, pedig nem láttam még és nem is hasonlított senkire, akit ismerek.
   - A vezetővel akarok beszélni – mondtam dühösen. – Amúgy is mit keres itt egy vámpír, mikor én meg le vagyok kötözve? – fordultam a másikhoz, mert bizony a jövevény vámpír volt.
   - Beszélj tisztelettudóbban! – szidott meg felháborodva bunkócska.
   - Hadd mutatkozzam be – szólalt meg a vámpír.
   Az előbbi érzésem még jobban felerősödött. Egy pillanatra felvillant újra a kert képe és a férfi, akit sötétség lengett körül. Nem tudtam felidézni eddig gyűlölettől izzó arcát, ám most hirtelen felismertem az előttem álló alakban. Ő volt az, de ez… Ez…
   - Lyle Wray vagyok, a boszorkányok vezetője. Vagy, ahogy te ismerhetsz Lyle Rebelde.
   Kicsin múlott, hogy az állam nem esett le, de még így se jutottam szóhoz. Itt áll előttem Lyle Rebelde, akit azért ismernek a vámpírok, mert megtámadott egy vángelt nagyon régen. Akivel senki se tudja, hogy mi lett. Akiről senki se tudja, hogy kinek a gyereke, pedig ős vámpír, ezt én is érzem, még a nyálam is összefut a vérének illatától. És akit mellesleg gyanúsítottam a támadásokért.

Álarc mögé rejtve

Sziasztok!

Nem rég belekezdtem egy új történetbe, aminek nyitottam is egy blogot. Kivételesen semmi fantasy nem lesz benne, viszont akcióból így se lesz hiány ;)

Tartalma:

Park Kitty HyoYeon egy átlagos lány, vagy lehet mégse? Magyarországon él, de Koreában született, hisz édesanyja koreai, viszont szinte rögtön születése után apjával visszajött Magyarországra. Azt, hogy miért váltak szét szülei nem tudja. Az édesapját hiába kérdezte, sose árult el semmit. Csak annyit tud anyjáról, hogy tőle örökölte a nevét, mert őt is Park HyoYeonnak hívják, és van egy fényképe róla, semmi több. Azt viszont hamar megtanulta, hogy ha kérdezgeti apját, azzal csak felhúzza. Persze nem adta fel ilyen könnyen, mióta az eszét tudja egyetlen vágya kijutni Koreába és megkeresni édesanyját. Persze fél attól, hogy a nő azért dobta el magától, mert nem akarta őt, ám még ez se fogja vissza.
Most pedig érettségi után egy nagyszerű lehetőséget kapott. Kisgyerekkora óta táncol és a tanára most egy Seoulban (Korea fővárosa) megrendezett versenyen akarja, hogy részt vegyen. Nem is kérdéses, Kittynek a beleegyezése. Viszont apjának mást hazudott, mert tudta jól, hogy Koreába soha nem engedné el.
Így mivel vihet magával egy kísérőt, barátnőjével, Nórával útnak indulnak Seoulba -, szüleik szerint persze Amerikába tartanak egyetemre.
A versenyen megismerkedik egy énekes, táncos csapattal, akik beveszik maguk közé. Úgy látszik remek barátokra lelt és talán többre is az egyik srác személyében. De bizony nem minden az, aminek látszik...
Vajon megtalálja az édesanyját? Megtudja miért nem kereste soha lányát? Ami pedig a legfontosabb, keresés közben vajon milyen mélyre kerül, Nórával együtt Korea alvilágába?

Katt a képre, ha érdekel! ;)

Puszy, Cathy

20. fejezet

   Miután visszamentem a házba felvonultam forró zuhanyt venni és átöltözni száraz ruhába. Mindezt úgy, hogy nem foglalkoztam a többiek pillantásával. Szerencsére megérthették, egyedül akarom túltenni magam a történteken, mert egyikük se zavart és utána se tettek említést.
   Alig ültem le a nappaliban egyből kopogott valaki. Kinyitottam a bejárati ajtót, Madie állt előttem.
   - Ma lesz Layne temetése, elhívtam Damont is. Ha akarsz, eljöhetsz.
   Értetlenül pislogtam rá, főleg mivel a damonös részt úgy mondta, mintha nagyon fontos lenne. Miről maradtam már megint le?
   - Szívesen elmegyek – válaszoltam végül. Már eleve Layne miatt is elmentem volna.
   - Fél óra múlva találkozunk a parkolóban.
   Ezzel ott is hagyott. Hamarabb nem szólhatott volna? Visszamentem a többiekhez elújságolni a hírt. A reakciókból ítélve tuti csak én nem jöttem rá a lényegre.
   - Majd én megyek Cathyvel – mondta Jordan komor arccal. Leó persze azonnal tiltakozni kezdett.
   - Neked itt sokkal több hasznod van. Le fogom tudni beszélni bármiről, amit tervez.
   Végre kezdtem kapizsgálni a dolgot, bár még most se értettem mitől olyan biztosak. Mindenesetre úgy döntöttem átöltözök valami fekete ruhába, míg ők veszekednek.
   Hát mi se kapunk egy perc nyugit se, hiába intéztem el Mattet. Evehez is mehetünk hamarosan találkozni a boszorkányokkal. Damon meg ki tudja, mit tervez már megint. Volt rá ötletem, de arra gondolni se akartam. Pedig biztos, hogy bosszút akar állni és ész nélkül rohanni, megölni Sztellát. Viszont miért pont most?
   Elkészülve lementem. Leónak sikerült meggyőznie az apját, aminek örültem, mert Jordannek tényleg több hasznát vesszük, ha itt marad. Jack is csatlakozott hozzánk – Matt „kihallgatása” alatt visszahozták és már egész jó színben volt, de még ráfért a pihenés – a lánnyal együtt.
   - Ennek még egyszer nem akarok a tanúja lenni – ráztam meg a fejem és a lányra néztem, aki szó nélkül jött mellettünk maga elé meredve, mint egy báb. – Nem helyes így bánni az emberekkel.
   - Pedig leszel – szólalt meg Leó. – Azzal, hogy Jack csak bizonyos mennyiséget csapolt le nem épült fel teljesen.
   Jack megköszörülte a torkát és éles pillantást vetett Leóra.
   - Hagyd – sóhajtottam. – Vámpírok vesznek körül, meg kéne ezt szoknom. Ahogy észrevettem nem sokan használják a zacskós vért – hangomból csöpögött a gúny. Eszembe jutott Matt, aki milyen jónak tüntette fel magát. Hányszor csókolt meg miután kiszívta valakiből az életet? - Ideje kinyitnom a szemem, mert attól még, hogy nem akarok tudomást venni róla, megtörténik. Viszont a közelemben senkit se fogtok megölni! – vetettem figyelmeztető pillantást Leóra.
   - Embert nem – bólintott rá mosolyogva.
   Megcsóváltam a fejem, de nem mondtam rá semmit. Mi jogon tilthatnám meg, mikor már én is gyilkoltam? Meg, ha a szükség úgy kívánja?
   Odaértünk a parkolóba, mondjuk kicsit késtünk. Madie egy testőrrel az oldalán várt minket.
   - Ez ki? – nézett a lányra kérdőn Madie.
   - Kirakjuk majd a városban – válaszolta Leó.
   Nem firtatta tovább csak rámosolygott futólag Jackre, majd beszállt a kocsijába. Mi négyen külön autóval mentünk Madiék után.
 
   A városban kiraktuk a lányt és felvettük Damont. Ő beszállt a másik kocsiba, aztán valami eldugott földúton vezetett bennünket Madie, majd még beljebb az erdőbe gyalog. Senki más nem volt rajtunk kívül, ez azért meglepett. De a temetés is különös volt, az egyszer szent.
   A szertartás annyiból állt, hogy Madie búcsúztató szöveget mondott el, majd mindenki beszélhetett, ha akart. De csak Damon és Aaron, az őr mondott pár mondatot. Mint kiderült Aaron leginkább Laynere vigyázott. Damon pedig elég közel állhatott hozzá, legalábbis ezt vettem ki szavaiból és láttam is rajta mennyire megviselte a dolog.  Most kivételesen nem leplezte valódi érzéseit, ami megint csak arra utalt, milyen komolyan érintette. Lehet pont, emiatt készül valami őrültségre?
   Layne holtteste – fel se lehetett már ismerni - ott hevert előttünk, majd a végén lett elásva. A rövidke temetés alatt átengedtem magam a szomorúságnak, elvégre senki kedvéért se kell a kemény, erős vángelt játszanom.
   Miközben hallgattam a többieket felidéztem magamban a rövid ismeretséget. Őszintén sajnáltam, aranyos volt, kedves és vidám.
   Közben még próbáltam elképzelni a saját temetésemet. Vajon ott is ilyen gyászos volt a hangulat? Biztos többen voltak rajta, de most értettem miért vagyunk ennyin. Elég az a pár ember, akik igazán szerették Laynet, bár úgy gondoltam akkor is lenniük kéne még itt valakiknek. Mondjuk, lehet nem tudtak eljönni, vagy Madie nem szólt nekik. A Fellegzuhatagban viszont biztos tartottak már megemlékezés féleséget.  
   Egy furcsa érzés lappangott bennem végig, olyan volt mintha jártam volna már itt. A tájat bámultam mikor vége lett a temetésnek. Mindent alaposan megfigyeltem, hogy rájöjjek mi ismerős, de semmi.
   - Cathy! – kezdett legyezni a szemem előtt Jack. Arckifejezéséből ítélve úgy gondoltam nem most szólított elsőnek, eléggé elbambultam. – Indulunk.
   Bólintottam, de ugyanúgy álltam és néztem a környéket. Egy kép villant fel a szemem előtt. Tynisha, a tó felett lebegve. Különbözik az a hely ettől, mégis feltűnnek most már a hasonlóságok, azok, amik a hosszú évszázadok során változatlanok maradtak. Lesokkolva meredtem magam elé, közben megrohamoztak Aleida érzései.
   - Madie – szólaltam meg nagy nehezen, a nőre pillantva. – Mi ez a hely?
   Meglepetten nézett vissza rám, de egy pillanatra, mintha más is átsuhant volna az arcán, viszont annyira a hely és Aleida foglalt le, hogy még abban se voltam biztos, nem e csak képzeltem, nem hogy megállapítsam mit jelenthetett.
   - Mire gondolsz?
   - Nem is tudom – mondtam, mert ötletem se volt, hogyan kérdezzem. – Miért pont itt akartad eltemetni Laynet?
   - Régen találtam erre a helyre és valami fura érzés öntött el. Azóta is gyakran járok ide, ha nyugalomra van szükségem. Olyan ez nekem, mint az embereknek a templom, egy szent hely. Így úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb hely, ahol békére lelhet. – Egy pillanatra elhallgatott és a sírra nézett, de aztán eltűnt a gyász az arcáról. Van egyáltalán olyan vámpír, aki hosszabb ideig kimutatja, mit érez, és nem rejti mindig egy megszokott álarc mögé?  – Te is érzel valamit?
   - Igen, azt hiszem – válaszoltam pár másodperccel később. Ha úgy nézzük ez nem is volt teljesen hazugság.
   Milyen különös. A többiek miért nem éreznek semmit, ha Madie igen? És ő is miért? Talán járt volna itt Aleidával csak nem emlékszik rá? Nem, Aleida sose hozott volna ide egy vámpírt. De akkor mi az oka? Nem tudtam rájönni.
   - Mehetünk? – kérdezte Jack.
   - Persze – bólintottam rá és elindultam, hisz mindenki rám várt. Mellesleg most hiába nem kérdeztek rá, tudtam, hogy érdekelni fogja őket az előbbi különös viselkedésem.
   Szótlanul ballagtam Jack mellett Madie és Aaron után. Leó és Damon meg kicsit lemaradva beszélgettek, de olyan halkan, hogy csak néha tudtam kivenni pár szót, amiket hangosabban mondtak. Ezekből azonban semmi lényegeset nem tudtam meg.
   Jackre pillantottam, összpontosító arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy a testvérek beszélgetésére figyel és többet hall, mint én, az is lehet, hogy az egészet. Plusz az volt az érzésem, Madie se csak a gyász miatt van csendben.
   Bekaphatják az extra erős hallásukkal, meg Damonék is, amiért nem beszélnek hangosabban, hogy én is halljam. Gyerekes módon minél hangosabban próbáltam menni, ráléptem minden gallyra. Szemem sarkából kiszúrtam Jack ideges pillantását, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
   Húsz perces séta után értünk vissza a kocsikhoz. Hazafele Damon is hozzánk ült be és a hátsó ülésen folytatták tovább a beszélgetést a testvérek.
   - Nem zárhatnánk már le? – kérdezte ingerülten Damon.
   Leó megrázta a fejét és közben felvette a kocsiban hagyott mobilját.
   - Eve hívott.
   Már megtalálták volna? Vagy valami más baj van? Az elsőre tippeltem, de ennek ellenére szemernyi jókedvet se éreztem miatta. Szükségünk van segítségre, az meglehet, de a boszorkányokból könnyen lehet újabb probléma forrása. Ez meg egyenlő azzal, hogy elbukunk.
   Leó fel is hívta, majd szinte egyből nyújtotta át nekem.
   - Szia – köszöntem bele a telefonba.
   - Szia, megfejtettem – majdhogynem visította a szavakat. Nekem is adhatna egy kicsit a felfokozott hangulatából, gondoltam gúnyosan. Mondjuk így legalább itt voltam én, hogy mindent alaposan átvizsgáljak, és ne bizalommal menjek az idegenekhez. – Ha velünk akartok tartani, akkor induljatok, mert nem bírok várni.
   - Egy napot kibírsz, míg odaérünk, főleg a hosszú keresgélés után.
   - Csak viccelek – védekezett egyből, biztosan kihallotta a hangomból a nemtetszést. – De azért tényleg siessetek!
   - Oké, hol találkozzunk? – kérdeztem.
   Megbeszéltük a részleteket, aztán elköszöntem.
   - Kordi lerendezi a repülőutat azzal, akivel jöttünk Leóval – világosítottam fel a többieket, majd gyorsan átvitattuk az utazással kapcsolatos infókat.
 
   Bő egy óra múlva már a reptéren voltam Jackkel és Damonnel. Madievel gyorsan beszéltem, hogy hova megyek és Leó is visszament a Fellegzuhatagba az apjának elmondani mindent, majd csak aztán indul utánunk.
   - Mégis mit akartál csinálni? – kérdeztem Damontől. A pilótára vártunk, Jack pedig elment enni.
   - Miért kérdezel olyat, amit már úgyis tudsz? – sóhajtott.
   - Mert fogalmam sincs, miért jött ilyen hirtelen ez nálad és igazából nem tudom, mire készülsz. Be akarsz sétálni Sztellához egyedül?
   - Layne fontos volt nekem és már képtelen vagyok tétlenül nézni, ahogy Sztella nyugodtan gyilkol, arra várva, ki lesz a következő. Így legszívesebben, amint megtudtam a hírt mentem is volna, de megígértem, hogy vigyázok a családodra. Miután végeztél Mattel pár emberemet odahívtam magam helyett és indultam is, de a temetést nem hagyhattam ki. Ennyi, nincs kedvem egyfolytában ismételgetni mindenkinek – zárta le a témát. – Amúgy pedig büszke vagyok rád – nézett rám egy féloldalas mosollyal.
   - Köszönöm. – Nekem viszont eszem ágában sem volt annyiban hagyni a témát, főleg mivel az volt a sanda gyanúm, amint egyedül hagyjuk, lelép. – Tudom és megértem, hogy miért akarsz ennyire végezni Sztellával, de nincs értelme egy öngyilkos akciónak. Együtt van esélyünk.
   - Úgy látom, nem értetted, amit az előbb mondtam.
   - De, viszont te nem érted, hogy el kéne felejtened az egyéni tervezgetést.
   - Meg tudom ölni – mondta dühösen, állkapcsa megfeszült.
   - Elhiszem, de nem úgy, hogy ott vannak az emberei és vagy holtan, vagy elfogva kerülsz elé. – Kezdtem én is egyre ingerültebb lenni, már a kiabáláshoz is közel jártam. – Ha megöleted magad, azzal nem állsz bosszút Érte.
   Láttam rajta, hogy készül leordibálni a fejemet, de a végétől meglepetés suhant át az arcán.
   - Leótól tudom, de alig mondott valamit.
   Kinyitotta a száját, majd újra becsukta és otthagyott. Nem értettem mitől akadt ki ennyire. Leó alig említette és jó sokan amúgy is tudhatják. Mindenesetre nem mentem utána, ez tűnt jobb választásnak.
   Karba font kézzel ácsorogtam és néztem a hátát, több méterrel odébb parkolt le. Épp egy cigarettára gyújtott rá. A vámpírok is dohányoznak? Bár miért ne tehetnék, ők még rákosak se lesznek.
   Hamarosan megjelent Jack és fejcsóválva nézett hol egyikünkre, hol másikunkra. Leállt Damon mellett és beszélgetni kezdtek. Már készültem, hogy odamegyek hozzájuk, mikor megszólalt mögöttem a pilóta.
   - Üdvözlöm kisasszony!
   Megfordultam és köszöntem én is. Jackék még váltottak pár szót, aztán csatlakoztak és felszálltunk a repülőre. Magamhoz vettem egy ásványvizes palackot a gépen lévő hűtőből, míg ők leültek. Majd duzzogásból a lehető legtávolabbra ültem tőlük – ez nehézkes volt, hisz alig pár hely közül lehetett választani - és úgy tettem, mintha aludni akarnék.
   Damon odajött hozzám, de én csak néztem ki az ablakon.
   - Bocsánat a viselkedésemért – szólalt meg. – Igazad van, és nem megyek sehova, de akkor meg kell ígérned, hogy én végezhetek Sztellával.
   - Rendben – néztem rá. – Amúgy sem akarok senki mást megölni – tettem hozzá halkan.
   - Jól csináltad. - Megfogta ölemben heverő kezemet és gyengéden megszorította. – Hogy vagy?
   - Tűrhetően – vontam vállat.
   Úgy láttam mondani akar valamit, de aztán csak egy halvány kedves mosolyt vetett rám és felállt, majd elment, mielőtt bármit mondhattam volna.
   Kicsit később sikerült elaludnom és át is aludtam az utat. Megérkeztünk Santa Domenicába, de a pontos úti cél Le Castella volt. A szememet dörzsölgetve szálltam le a gépről. Eve és Kordi már vártak ránk.
   Eve egyből Jack nyakába ugrott, majd mivel sütött a Nap, gyorsan beszálltunk a vámpíroknak készített kocsiba.
 
   Nem messze béreltek ki egy házat, odamentünk estéig. Úgy döntöttünk, hogy Jack kísér el minket egy darabig, aztán persze visszajön ide, Damon és Kordi meg végig itt maradnak. Még így is necces lesz velem a helyzet, nem kellenek még pluszba a vámpírok is.
   Lezuhanyoztam és a nappaliba indultam. A folyosóról hallottam Eve hangját, majd Jack nevetését.
   -… tudom elhinni, hogy Damon szerelmes – kaptam el Jack mondatának a végét, ahogy az ajtóhoz értem, ami csak be volt hajtva.
   Megtorpantam és hallgatózni kezdtem. Belestem a kis résen, ketten voltak a szobában.
   - Beszélnie kéne Cathyvel – mondta Eve.
   Ez a három szó (Damon, szerelem, én) egy beszélgetésben teljesen meglepett. Mit akar ez jelenteni?
   - Ismered már. Még nekünk se említett semmit, soha nem veszed rá, hogy elmondja neki.
   - Ezért beszélj vele! – mondta Eve, mintha ezt magától is tudnia kéne.
   Miért kell nekem elmondani? Azért, mert tudok a Sztellás ügyről és a szerelméről? Tudtam, hogy ez hülyeség, sőt az első kérdés válaszával is tisztában voltam, elhinni viszont nem akartam.
   - Hagyjuk rá, majd teszi, amit akar.
   - Hát te miért állsz itt? – szólalt meg mögöttem Damon, amivel a szívbajt hozta rám és ugrottam egyet ijedtemben.
   Betolta az ajtót, Damonről a szobába pillantottam, ahonnan két riadt szempár nézett vissza rám. Én össze voltam zavarodva, a lebukás pedig csak még jobban zavarba hozott. Damon érdeklődve figyelt minket. Hirtelen hazudni kezdtem, az egész csak úgy jött.
   - Azt hallgattam, hogy csak ketten vannak-e bent, mert akkor nem akartam zavarni őket.
   - Nyugodtan gyertek csak – mosolyogott Eve, de tisztán láttam rajta az idegességet.
   Bementünk és leültünk. Kínos csend telepedett közénk, nekem az agyamban kavarogtak a gondolatok, Jack és Eve tudták, hogy hallottam mit beszélnek, Damon meg kiszúrta a viselkedésünket és nyílván az okán töprengett.
   - Mi történt az erdőben? – kérdezte Jack végül.
   - Különöset éreztem – vontam vállat, de ezt Evevel meg kell majd beszélnem, útközben tökéletes alkalmam is lesz rá, mivel kettesben leszünk.
   Jack kérdése csöppet sem terelte el a gondolataimat, még mindig ugyanott jártak. Tényleg érezne irántam valamit? Hisz utált, nem? Egy emlék jutott az eszembe, mikor az egyik vacsoráról kivitt magával az udvarra.
   - Féltékeny vagy? – kérdeztem rá.
   - Hahaha… kiröhögtük magunkat – közelebb hajolt belém fojtva a mosolygást. Kétujjnyi távolság keletkezett köztünk, éreztem a belőle sugárzó dühöt. – Eve és Jack a barátom, te meg normálisnak nézel ki, ezért akarok neked jó tanácsot adni.
   A poénféleségnek szánt kérdésemmel eltaláltam volna az igazat?
   - Nektek nem volt semmi furcsa? – kérdeztem ártatlanul.
   - A viselkedéseden kívül? – vigyorgott Damon. – Nem, semmi.
   Erre máskor biztos visszavágtam volna, de most belém szorult minden szó, ahogy ránéztem.
   - Mikor indulunk? – kérdezte Eve hirtelen, amiért nagyon hálás voltam. – Mert kéne egy kis segítség előtte – nézett rám jelentőségteljesen Eve.
   - Jól van – motyogtam.
   Felálltunk és átmentünk egy másik szobába. Egyikünk se szólalt meg egy ideig, aztán ő törte meg a csendet.
   - Mit hallottál?
   - Mondjuk úgy, hogy eleget.
   - Bocs, hogy nem mondtam, de biztos se voltam benne és nem tudtam hogyan kéne közölnöm.
   - Neked sehogy – sóhajtottam.
   - Azt hittem haragudni fogsz.
   - Ezt Damontől kéne tudnom, de annak tényleg nem örülök, hogy mögöttem meg jól elcseverésztek ezen.
   - Sajnálom – nézett rám bűntudatosan. – Beszélj vele!
   - Na persze – grimaszoltam. – Hogy képzelted? Szia Damon, figyelj hallottam valamit és érdekelne, hogy is érzel irántam – mutogattam idézőjeleket.
   - Oké, ez nem jó ötlet. Majd beszélek vele, hogy menjen oda hozzád.
   - Inkább ne – mondtam gyorsan. – Fogalmam sincs, hogy kéne rá reagálnom.
   - De akkor is jobb lenne nem?
   Megráztam a fejem. Ha beszélnék Damonnel az csak még jobban felkavarna, szóval nem.
   - Ti honnan tudjátok amúgy? – kérdeztem.
   Olyan válaszban reménykedtem, amiből az derül ki, hogy lehet nem is igaz. De miért akarom ezt? Damon nagyon jól néz ki. Hiába próbálnám tagadni éreztem iránta párszor vonzalmat. Viszont még Matten se vagyok túl, hogy tudnék bárkivel is együtt lenni?
   - Én akkor kezdtem gyanakodni, mikor itt voltál. Leónak is feltűnt Damon viselkedése, ő pedig jól ismeri már a testvérét. Jacknek Leó mesélt.
   - Te meg gondolom Kordival vesézted ki a témát. - Eve elfordította a szemét, ezzel be is ismerte. – Remek.
   - Sajnálom – kért megint bocsánatot. – Csak tudod ez Damontől ritkaság, én még nem is láttam szerelmesnek.
   Eszembe jutott Layne. Vele jóba volt, simán lehetett köztük több. Kíváncsi lettem, így mielőtt többet gondolkozhattam volna már ki is csúszott a számon.
   - Na és Layne?
   - Hm? – nézett rám kérdőn, aztán megértette mire értem. – Barátok voltak, többről nem tudok. – Láthatta rajtam, hogy nem akarok Damonnel kapcsolatban többet beszélni, mert előhúzta a bőröndjét és elkezdett pakolászni. Segítettem neki, közben a boszorkányokról beszélgettünk, jobban mondva ő beszélt én meg hallgattam.