21. fejezet

   Magára hagytam Evet pakolás közben. Levegőhöz akartam jutni és kicsit egyedül lenni. Persze pont beleütköztem Damonbe, aki kijött a nappaliból. Ahogy felnéztem az arcába találkozott a tekintetünk és egymás szemébe mélyedve álltunk. Úgy nézett rám, hogy attól zavarba jöttem, mégsem tudtam elszakítani a pillantásom.
   - Hova készülsz? – kérdezte halkan.
   - Ki az udvarra.
   Bólintott és megfogva a kezem kihúzott a bejárati ajtón. A nap még látszott az ég alján, de mi pont árnyékban voltunk. Viszont így is furcsa volt kint lenni egy vámpírral, miközben süt a nap. Ami pedig ennél is különösebb volt, azaz érzés, amit az váltott ki belőlem, hogy fogta a kezem.
   Felém fordult, a szeme perzselte az arcom. Még mindig fogta a karom, magához rántott, amitől mellkasának csapódtam, de fel se fogtam még semmit mikor megcsókolt. Ajkai éhesen tapadtak az enyémekre. Visszacsókoltam és ingébe markoltam. Nyelvével utat tört magának, én pedig gondolkodás nélkül engedtem.
   Szenvedélyes csókcsatánk percekig tartott, aztán végre kitisztult annyira a fejem, hogy el tudjam tolni magamtól.
   - Sajnálom, ez nekem nem megy – próbáltam hátralépni, de ölelő karjával nem engedett.
   - Miért? – kérdezte értetlenül.
   Hát igen a viselkedésem elég ellentétesre sikeredett. Megbántam, hogy visszacsókoltam, de már hiába, mert abban a pillanatban egy részem se ellenkezett ellene.
   - Én… - elnémultam. Mit kéne mondanom? Mit érzek egyáltalán iránta?
   Újra hátráltam, most nem gátolt meg, karja lehullott maga mellé. Normális távolság keletkezett köztünk, amitől talán kicsit jobban tudtam gondolkozni, de még így se ment. Mágnesként vonzott vissza magához, azonban ellenálltam a késztetésnek.
   - Nem tudom, mit érzek – mondtam bénán, pedig hát ez az igazság.
   - Nem kellett volna, így letámadnom téged – nézett rám bocsánatkérően.
   - Semmi baj – mondtam zavartan.
   - A repülős esetért is bocsánat. Csak nem tudtam, hogy Leó beszélt neked Lissáról.
   - Az én hibám volt, én kérdeztem, hogy miért utáljátok ennyire egymást Sztellával, ő először azt mondta, tőled kéne megkérdeznem – magyarázkodtam, nehogy összevesszen emiatt az öccsével.
   - Nem haragszom rátok – nézett rám kedvesen.
   - Akkor, miért akadtál ki annyira? - Megvonta a vállát és az arcából láttam, hogy nem fogja elmondani az igazságot úgyse.
   Hirtelen rádöbbentem, hogy ezzel elterelődött a téma rólunk. Habár kíváncsi voltam, mit érez pontosan irántam, örültem, amiért nem kell erről beszélgetnünk. Szerintem ő is így volt vele.
   Vagyis ezt hittem a következő pillanatig, mikor visszatért korábbi mondatomra.
   - Ezek szerint, valamit azért érzel. – Ez inkább volt kijelentés, mint kérdés.
   Hosszú pillanatokig töprengtem a válaszon. Én se tudtam, hogy most mi van bennem, akkor hogyan fogalmazzam meg neki. Így hát kezdtem azzal, amiben biztos voltam.
   - A Mattel történtek után semmi szerelemmel kapcsolatos dologra nem vagyok képes jelenleg. Ezt ne értsd úgy, hogy szerintem olyan vagy, mint ő. Egyszerűen csak nagyon megviseltek a történtek és pont emiatt azt se tudom kibogozni a zavaros érzelmeim közül, hogy irántad mit érzek. Eleve nem volt még időm alaposan átgondolni, a meglepettségen is alig tudok túllépni.
   - Olyan nehéz elképzelni, hogy szerethetek valakit?  Pont téged? – Kapásból bólintottam csak utána jutott el a tudatomig, hogy hangjában szomorúság bujkált és igazából választ se várt volna. – Te egy nagyon erős, bátor, gyönyörű nő vagy – nézett mélyen a szemembe. Az, hogy nőnek lát, minden mással együtt, amit mondott, és ahogyan mondta, boldogsággal árasztott el, és abban a pillanatban teljesen elhittem neki. – Hagylak gondolkozni, remélem, mikor visszajöttök, sikerül majd tisztáznunk mindent.
   Beleegyeztem, aztán egyedül hagyott.
   Egészen addig kint álltam, míg nem jött Eve, hogy ideje indulni. Kordi is előkerült – fogalmam se volt, mit csinált eddig -, elköszönt, de furán idegesnek tűnt. Damon futólag megölelt, nem mondott semmit.
   Mondtam Jacknek és Evenek, hogy üljenek nyugodtan hátra és beszélgessenek, én úgyis gondolkodni akarok. Amúgy se tudnék most semmi másra odafigyelni.
   Az út elején kérdeztek Damon felől, de nem árultam el nekik semmit. Láttam rajtuk, hogy addig faggatnának, míg el nem mondom, de nem engedtem. Eddig Damon se mondott nekik semmit, ha tőlem kérdezik, bár Jacknek elmesélheti később.
   Az idő lassan telt a kínzó gondolatok között. Más esetben biztos nézelődtem volna, hiszen nem mindennap jut el az ember Olaszországba, de most semmit se láttam meg, a táj összemosódva suhant el mellettem, jelentéktelennek tűnt.
   Még Le Castella előtt elvált tőlünk Jack.
   - Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte aggodalmasan.
   Örültem, hogy legalább nem csak nekem nem tetszik ez az egész. De Eve annyira meggyőzte már Jacket, hogy most elég volt csak egy igen és máris úgy tűnt, a nagy testőr teljesen elhiszi.
   - Szia – köszöntem színtelenül.
   Kiszálltak mindketten. Míg Eve elbúcsúzott, ki se néztem, nem akartam látni mit csinálnak. Egyrészt az ő magánügyük, másrészt csak Damon jutna róla az eszembe.
   - Ne vezessek egy kicsit? – ült be előre Eve.
   - Nem vagyok fáradt és a sötétség se zavar. – Hogy ne hozza fel Damont, gyorsan rákérdeztem. – Szóval most mi van veled és Jackkel?
   - Egyikünk se akarja elveszíteni a másikat, gondolkozunk minden lehetőségen, amiből sajnos nincs sok, de megvárjuk, míg elrendeződnek a dolgok. Viszont tanulni akarok a boszorkányoktól – tette hozzá halkan az utolsó mondatot.
   - Előbb legyünk ott – mondtam, ahelyett, hogy Te teljesen megőrültél?.
   - Nem hiszed el, hogy megtaláljuk őket?
   Megvontam a vállam. – Na és, ha nem akarnak tanítani?
   - Akkor nem hívnának.
   - Tudod, hogy értem, vángel voltál.
   - Igen, de Cathy lécci, legalább egy icipici nyitottságot mutass feléjük. Hogy várod a segítségüket így?
   - Elmegyek hozzájuk, ez nem elég?
   - Akkor mondok mást. Alesia apja egy boszorkány volt, szóval egy részről hozzájuk tartozol. – Ezzel nem sikerült meggyőznie, mit számít az a parányi, ősrégi kötelék? – Ne a vámpírokhoz hasonlítsd őket! Mert…
   - Jól van – vágtam szavába és mosolyt erőltettem magamra. – Lelkes vagyok.
   - Azt látom – nézett rám gúnyosan. – Na és mi volt az erdőben?
   Sejtettem, hogy rá fog kérdezni és örültem is, hogy nem másról akar beszélgetni.
   - Ki se találnád, hol temettük el Laynet. Ott ahol Aleida és Tynisha találkozott régen.
   - Biztos vagy benne? – kérdezte hitetlenkedve.
   - Teljesen.
   Elmondtam, mit mondott Madie, majd együtt törtük a fejünket, de semmire se jutottunk. Ő is értelmetlenül állt azelőtt, hogy miért csak Madie érzett valamit, na meg persze mi miatt egyáltalán? Hisz Aleida más helyeken is megfordult, ennek nincs értelme.
   Eve egy térkép segítségével koordinált. A hely igaz nem volt a város közepén, de annyira el se különült a várostól. Csendes, nyugis részen találtunk rá, el volt kerítve és hatalmas udvar terült el az épület körül.
   - Te is érzed? – vigyorgott Eve, mint a fakutya.
   - Valamit homályosan.
   - Pedig olyan tisztán kivehetően veszi körül a mágia – mondta áhítattal teli hangon és kipattant a kocsiból.
   - Eve! – Gyorsan követtem és elkaptam a karját.
   - Nyugi már, mi baj történhet? – mutatott a meseszép, díszes épület felé. El kellett ismernem, hogy tényleg lenyűgöző munka, bár nekem már túl csicsás. A kerítés elöl végig díszesen csavargó vas, a többi helyen kábé három méteres fal vette körül.
   Három alak jelent meg a kapunál, két férfi és egy nő. Ott állt egy kis őrbódé, gondolom onnan jöttek elő, de kicsit sem tetszett az arckifejezésük, már, amit innen láthattam belőlük. Épp elkezdtem visszafele húzni Evet az autóhoz, mikor kinyílt a kapu.
   - Jó estét! – köszönt Eve udvariasan és megmakacsolta magát.
   Oldalba böktem - lehet kicsit erősen -, majd felemeltem a kezem. El akartam húzni a csíkot az ellenséges tekintetek elől, ezért hátráltam tovább, magasba tartott karokkal, hogy lássák, nem akarok támadni.
   Persze Eve mindezt nem vette észre. Kiverem belőle ezt az ostoba elragadtatást a boszorkányokkal szemben.
   - Elmegyünk – vettem kezembe az irányítást.
   Visszaléptem megragadni barátnőm karját. Közben készenléti állapotba helyeztem magam. Ezáltal az érzékeim is még jobban felerősödtek, tisztábban kivettem a mágia pezsgését, ami belebegte az egész helyet. Hű, igaza volt Evenek az előbb, de ez engem nem áhítattal töltött el jelenleg, hanem félelemmel. Az egyik részemet ugyan mágnesként vonzotta, meg is torpantam egy pillanat erejéig, de gyorsan összeszedtem magam és arra koncentráltam, hogy a vámpír énemet kirázza tőle a hideg.
   - Érzem. – Hallottam halkan a nő hangját, és tudtam, ez nem sok jót jelenthet.
  A következő pillanatban három szempár fúródott gyilkosan belém. Levegőből azonnal fonatokat készítettem magunk elé. Viszont hirtelen pokoli kín robbant szét a fejemben, nem úgy támadtak, mint vártam volna. Felsikítottam, éles hangom belevágott a néma éjszakába, én azonban távolról hallottam és a látásom is kezdett elhomályosulni. Kezemet fejemre szorítottam, aztán már csak annyit éreztem, hogy a betonba csapódom.

   Iszonyatosan fájt a fejem, mikor magamhoz tértem. Mi baj történhet, ugye? – morogtam magamban. Egy székhez volt kötve kezem, lábam. Kedves fogadtatás, de legalább még élek. Viszont Evet megnyúzom ezért. Vele mi történhetett? Ő is itt van?
   A szemeimnek kellett pár másodperc mire megszokták a szoba sötétjét, ahová csak az ajtó körül szűrődött be valamicske fény. Nem volt rajtam kívül senki és semmi a helységben. A francba, mi lehet Evevel. Elkezdtem rángatni a kezem. Úgy éreztem, hogy vastag fémbilincsek zárják le csuklóimat. Talán a tűzzel el tudnék érni valamit, így kinyúltam utána. A fejfájástól nehezebb volt koncentrálni, de amint megéreztem a kellemes érzést, mintha csillapodott volna. Azonban a fém még csak langyos se lett. Dühösen nagyot rántottam rajta, de ezzel is csak annyit értem el, hogy a húsomba vájt.
   Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. Egy pasas lépett be pisztollyal a kezében, amit rám fogott. Megismertem, ő is ott volt kint.
   - Feleslegesen próbálkozol – mondta hidegen, majd felkapcsolta a szobában a villanyt, közben persze le nem vette rólam a szemét.
   Észre se vettem, hogy elengedtem egy pillanatra a tüzet, de most egyből utánanyúltam, viszont láthatatlan falba ütköztem.
   - Nyugodj meg, vagy kapsz még egy sokkolást!
   Nem vágytam megint arra a fájdalomra, főleg, hogy az egész fejem lüktetett. Szóval feladtam – egyelőre – a próbálkozást.
   - Mit csináltatok velem?
   - Agyinfarktus szerűséget okoztunk, bár lehet nagyobbat a kelleténél. – Ezt egyáltalán nem úgy mondta, mint aki sajnálná. – A vámpírok gyorsabban helyrejönnek utána. – Hát ez igazán jó taktika, öljük meg, ha van benne valamennyi vámpírság. – Most pedig falat állítottam, hogy ne tudd használni az erőt – folytatta kérdezés nélkül. – Persze át tudnád törni erőfeszítéssel, de én előtte meg tudom húzni a ravaszt.
   Magyarul jobban járok, ha nem próbálkozom semmivel, felfogtam.
   - Hol van Eve, akivel jöttem? És miért csinálják ezt velünk, mikor semmi ellenséges dolgot nem tettünk?
   - Magad miatt aggódj, Eve teljesen jól van. Te viszont vámpír vagy – mondta undorodva.
   - Vángel vagyok – vágtam vissza dühösen és uralkodói stílusban, ami lehet nem volt a legjobb ötlet.
   - Félig vérszívó – zárta le a témát.
   - Beszélni akarok a vezetővel!
   Ez a pasas egyre jobban bosszantott. Megtámad, amitől még mindig szenvedek, elzár az erőmtől, vámpírnak meg vérszívónak nevez.
   - Evevel van.
   Remek, nekem meg ideküldik ezt a bunkót. Bár talán jobb is így, úgy tűnik Evenek elnézik, hogy az ellenséggel jött. Feltéve a pasas szavahihetőségét.
   - És velem mi lesz?
   - Megvárjuk, míg ráér, aztán majd ő eldönti, hogy mit csináljunk veled.
   - Az istenért, segítségért jöttünk – fakadtam ki.
   - Úgy nézek ki, mint akit érdekel?
   Dühösen fújtattam, de csak magamban vágtam vissza. Nem, úgy, mint akinek be lesz verve a képe, amint szabad lesz a kezem.
   - Elengednél legalább? – szólaltam meg nyugodtabb hangon.
   - Álmodozz csak – vigyorgott rám gúnyosan és leült a földre.
   Feleslegesnek éreztem minden témát, így csendben ültem. Abban reménykedtem, hogy ha Eve már ilyen szépen belekevert ebbe, akkor segít kimászni. Arra nem is mertem gondolni, hogy a férfi hazudott vele illetően. Most nekem kéne megvédenem. Én meg rögtön a legelején hatalmas kudarcot szenvedek. Jack is majdnem meghalt, mert nem voltam képes semmit tenni, most pedig Eve.
   Rendbe hozom, zártam le fájó gondolataimat. Ki fogunk innen jutni, méghozzá élve. Amúgy sem ölnének meg, igaz? Szörnyű volt semmit se tudni a boszorkányokról, így arra se tudtam a választ, mikre számíthatok. De azt elhatároztam, hogy mindent megteszek.
   Bő egy óra telhetett el -, ami alatt már mindenre gondoltam – mire végre nyílt az ajtó. Őrzőm felpattant, én meg beleszimatoltam a levegőbe. Egyből éreztem, hogy mi az új pasas, emiatt teljesen össze is zavarodtam, főleg, hogy a bunkócska üdvözli, a megtámadás helyett. Ez most valami elfuserált vicc?
   - Nehéz helyzet elé állítottál Cathy – szólalt meg a férfi, üdvözlés nélkül.
   Hosszabb sötétbarna haj, barna szemek, valamiért dezsavű érzés fogott el, pedig nem láttam még és nem is hasonlított senkire, akit ismerek.
   - A vezetővel akarok beszélni – mondtam dühösen. – Amúgy is mit keres itt egy vámpír, mikor én meg le vagyok kötözve? – fordultam a másikhoz, mert bizony a jövevény vámpír volt.
   - Beszélj tisztelettudóbban! – szidott meg felháborodva bunkócska.
   - Hadd mutatkozzam be – szólalt meg a vámpír.
   Az előbbi érzésem még jobban felerősödött. Egy pillanatra felvillant újra a kert képe és a férfi, akit sötétség lengett körül. Nem tudtam felidézni eddig gyűlölettől izzó arcát, ám most hirtelen felismertem az előttem álló alakban. Ő volt az, de ez… Ez…
   - Lyle Wray vagyok, a boszorkányok vezetője. Vagy, ahogy te ismerhetsz Lyle Rebelde.
   Kicsin múlott, hogy az állam nem esett le, de még így se jutottam szóhoz. Itt áll előttem Lyle Rebelde, akit azért ismernek a vámpírok, mert megtámadott egy vángelt nagyon régen. Akivel senki se tudja, hogy mi lett. Akiről senki se tudja, hogy kinek a gyereke, pedig ős vámpír, ezt én is érzem, még a nyálam is összefut a vérének illatától. És akit mellesleg gyanúsítottam a támadásokért.