24. fejezet

    Nem bírtam túllépni a meglepettségen, amit azért éreztem, amiért Madie itt van és tud a boszorkányokról. Eszembe jutott Layne, a lánya temetése, ezek szerint jól éreztem, hogy hazudott. De ő miért tudott arról a helyről? Aleida elvitte oda és tényleg csak érez valamit, emlékei viszont nincsenek? Úgy gondoltam ennél többről van szó.

   Eve közben beavatta őt is mindenbe, míg én a döbbenettel küszködtem. Azon már nagyon fenn se akadtam, hogy Eve mindenkit szövetségesként kezel. Bár tévedés ne essék, még mindig zavart, de most más érdekelt.
   - Nem térhetnénk át arra, hogy befejezi mindenki a titkolózást és megmagyarázzátok ezt az egészet? – szólaltam meg végül.
   Eve egyetértően bólogatott.
   - Elég hosszú lenne mindent elmesélni – sóhajtott Madie.
   - Van időnk, főleg, ha továbbra se akarsz minket elengedni – néztem szúrósan Lylera.
   - Segíteni fogok nektek, de előtte beszélnünk kell majd – vetette oda egyszerűen.
   Tágra nyíltak a szemeim. Ez szórakozik? Ha tényleg segíteni fog, azt nem most döntötte el. De akkor eddig miért kellett hazudnia, húznia az agyamat?
   - Miről? – kérdeztem dühösen.
   - Ahhoz, hogy segítsek a vámpíroknak, tudnom kell biztosra, hogy megérdemled-e.
   Istenem ez a pasas kikészít. A nemtörődöm modora, ahogy ezeket mondta, mintha ezek lennének a világ legnyilvánvalóbb, legfeleslegesebb dolgai.
   - Cathy! – tette figyelmeztetve a kezemre a sajátját Eve. – Inkább hallgassuk meg, hogy Madie honnan tudja.
   - Akkor gondolom, kezdjük a legelejétől. Az első vámpíroknak a lánya vagyok és az egyetlen, aki emlékszik mindenre.
   - Szóval tudod, mi történt? – szaladt ki egyből a számon.
   - Persze, Aleida barátnője voltam – mosolyodott el halványan Madie. – A vámpírok iszonyúan hataloméhesek voltak már a kezdetekkor is. Hetven év alig telt el és már voltak páran, akik el akartak jutni az ángelekhez és megkaparintani az erejüket. Egyre többen álltak melléjük és titokban szervezkedtek. A párom is közéjük tartozott, így szereztem róla tudomást. Hiába szerettem és hordtam már akkor a gyermekünket a szívem alatt, nem hagyhattam, hogy ezt tegyék. Elárultam őket Aleidának. Egyébként is megbánta a megteremtésünket, a fellázadását otthona ellen, ezután viszont el akart pusztítani mindenkit. De ott voltam én és még páran, akik nem csináltunk semmit.
   - Segítséget kért Tynishától – vette át a szót Lyle. – Majd kitört a legszörnyűbb háború 2272 évvel ezelőtt, ami három éven át tartott. Mindkét oldalról voltak veszteségek, de megöltük a lázadókat. Azt a párat hagyta Aleida életben, akik nem szövetkeztek ellene és mellette harcoltak végig. Viszont mindenkinek, kivéve Madiet, kitöröltük az emlékeit.
   - Én pedig maradtam végig köztük és tartottam a kapcsolatot Lyle barátunkkal.
   - Szóval pontosan tudtál mindent, de egy szót sem szóltál volna – mondtam felháborodottan. – Vagy neked se fontos, mi lesz a sztella üggyel?
   - Megértem a haragodat, de megígértem Lylenak, hogy titokban tartok mindent a boszorkányokról. Amúgy pedig magadtól is eljutottál idáig.
   Ordibálni támadt kedvem, de csendben maradtam. Viszont felálltam és kisétáltam a teremből. Meglepetésemre senki se akadályozott meg.
   Hogy lehetnek ilyenek? Egy percig se akartam vángel lenni. Erre mindenki olyanokat vár el tőlem, hogy az iszonyúan bosszantó. Mint ez is, rögtön bonyolult helyzettel kell kezdenem az uralkodásomat és még, aki tudna segíteni, az se mond el semmit. Nehogy már bárki megkönnyítse a dolgomat legalább egy icipicit. Lyle is csak leáll szórakozni.
   Gőzöm se volt, hova megyek, csak egyedül akartam maradni. Nem bírtam Lyle és Madie közelében lenni. Sőt tenni akartam azonnal valamit. Az aggódásom Damon és Kordélia iránt még jobban közrejátszott a gyors bedühödésemben. Azonban úgy éreztem, semmit sem reagáltam túl.
   A folyosó üres volt ezen a részen, de ismerős is, mert pont itt jártam az álmomban, vagyis majdnem teljesen így nézett ki.
   Az ellenkező irányba mentem, nem arra amerről jöttünk. Megfordult a fejemben, hogy elszökök, de ez rossz ötletnek tűnt, még ha fel is húztak. Segítségre van szükségünk és nem válogathatunk a lehetőségek közül.
   Lementem egy kanyargó lépcsőn, aminek az aljánál ott volt egy udvarra vezető ajtó és egy folyosó a másik irányba. Kiléptem a szabadba és beszívtam a virágok kellemes illatát. Pont, mint az álomban. Eszembe jutott Lyle is, talán azért volt körülötte feketeség, mert félig vámpír.
   Aztán észrevettem, hogy vannak mások is kint, akik mind elhallgattak és felém fordultak. Rájuk se hederítve indultam el a macskaköves kis járdán. A vámpírok mellett töltött idő miatt szerencsére nem okozott gondot az, hogy rezzenéstelen arccal haladjak el mindenki előtt, mintha senki se lenne ott, vagy észre se venném a rám meresztett szempárokat.
   Rátaláltam a kert egy eldugottabb részére és leültem az ott lévő padra.
   Miben sántikálhat megint Sztella, és mit akar csinálni velük? Azt nem tudtam, hogy Kordéliával kapcsolatban mit higgyek. Nem ismertem jól, szóval lehetett áruló is, de Leóra gondolva reménykedtem benne, hogy nem így van. Neki még rosszabb lenne, mint nekem Mattel kapcsolatban, főleg amiért a bátyja életét vitte veszélybe. De ők egyébként is sokkal régebb óta ismerik Kordéliát és Eve is bízik benne.
   Viszont így is aggasztó volt, hogy ha kapott egy üzenetet, akkor miért nem mondta el senkinek, és miért tűntek el, ha nem mentek a kijelölt helyre. Sztella ilyen pontosan kiderítette volna, hol vagyunk? Sőt még azt is tudta, mikor lesznek csak ketten? Egyáltalán miért nem értem jött? Miért ők ketten kellettek neki, hiszen az én erőmet akarja?
   Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de semmire se tudtam választ találni. Könnyek buggyantak ki a szememből. Én csak egy átlagos életet szerettem volna, miért kellett ennyi mindennek történnie? Hiányzott a szüleim ölelése, a barátnőim. De mindenki halottnak hisz, ami sokkal jobb alternatívának tűnik, mint a valóság. Abban az esetben nem nehezedne az én vállamra ez a probléma, nem kellene nekem felelni minden vámpírért, akik közül valaki biztosan ebben a pillanatban is kioltja egy ártatlan ember életét. Még ha nem is tudok ezekről, akkor is úgy érzem, az én kezemhez is vér tapad.
   Elfeküdtem a padon és az árnyékot nyújtó fa leveleit nézegettem, de igazából emlékképek sora pergett szemeim előtt. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, azonban elnyomott az álom. miért is ne, tele volt vérrel, de legalább csak egy sima rémálom volt.
   - Cathy! – szólalt meg valaki.
   Ez a hang ébresztett fel és hozta egyben a szívbajt is rám, amitől lefordultam a padról.
   - Au... – nyögtem fel.
   - Megütötted magad? – jött az aggódó hang és egy segítő kéz.
   - Jól vagyok, köszi.
   Elfogadtam a segítséget és visszaültem, csak aztán ébredtem fel teljesen. Lyle volt az, akire dühösnek kellene lennem.
   - Mit akarsz? – fontam karba a kezem.
   - Beszélgetni – ült le mellém. – Normálisan.
   - Miről? – kérdeztem még mindig fagyosan.
   - Alesia apja vagyok, de ezt már gondolom elmondták, azaz rokonok vagyunk, ha nagyon távoliak is.
   - Ezen a helyen mindenki a rokonod – vágtam rá belefojtva a folytatást. Örültem, hogy legalább valami megmaradt ebből az összevisszaságból.
   - Igen, igazad van, de végül is ez nem olyan lényeges. Viszont beszélhetnénk úgy egy kicsit, hogy félreteszed az előítéleteidet?
   Vicces volt, hogy ezzel a rokonsággal akart rám hatni. Pont mint, ahogy Kristinnel is próbálkozik meggyőzni.
   - Előbb áruld el, mit akarsz?
   - Segíteni szeretnék neked és kielégíteni a kíváncsiságodat, hogy megbízz bennem.
   - Miért játszottál eddig? És honnan veszed, hogy ha elárulsz mindent, bízni fogok benned? Hazudhatsz is.
   Idegesen sóhajtott egyet.
   - Meg akartam nézni, milyen vagy. Plusz Madiet is kikérdezni rólad. Lásd be, megfontoltan kell döntenem, ha ennyi eltelt évszázad után felfedem a boszorkányokat. A vámpírok könnyen dönthetnek az üldözés mellett, aminek soha nem akarom kitenni ezeket az embereket. Szóval, ha már kockázatot vállalok, főleg érted, látnom kell, mennyire érdemled meg. Ami meg a második kérdést illeti, nincs miért hazudnom.
   - Szóval átmentem a teszteden ezek szerint?
   - Félig, én se bízok meg egykönnyen másokban hozzád hasonlóan. Viszont Sztella komoly veszélyt jelent és mellette áll egy boszorkány. Szóval, ha nem segítek a családom védelme miatt, semmit sem jelent, mert más leplez le minket.
   Meglepett, hogy a családom szót használta. Úgy tűnt, tényleg nagyon sokat foglalkozik a boszorkányokkal és felelősnek érzi magát értük. Ez igazán naggyá tette a szememben, de még mindig voltak kételyeim afelől, mennyire hihetek neki, hiszen meg is játszhatja magát.
   - Ez aztán szép kezdés – mondtam, ugyanis ebből megint az is lejött, hogy már rég eldöntötte, tenni fog valamit.
   - Tudom, de nem ezért jöttem most – vigyorgott. – Hanem, hogy elmondjam azt a múltbéli incidenst, ami miatt rosszként tekintesz rám.
   Óh, milyen igaz, már meg is feledkeztem róla egy kicsit. Jobban kezdtem rá odafigyelni.
   - Mint mondtam az én kötelességem lett volna, hogy gátat szabjak a vámpírok elterjedésének. Akkoriban még a Fellegzuhataghoz közel voltam, bár akkor se voltam sokat közöttük. Viszont mikor feljött az emberek átváltoztatásáról szóló kérdés kapcsolatba léptem a vángellel. Elárultam neki, ki vagyok, és hogy mit szeretnék csinálni. Habár a varázslat veszélyes volt, meggyőztem és mindent elkövettem annak érdekében, hogy ő túlélje.
   - Áh, szóval belehalt volna.
   - Nem tudom és akkor se tudtam pontosan milyen hatással lesz rá, mivel ezt a szertartást még senki nem hajtotta végre. Ez a vángelek vonalának teljes megszűnését eredményezte volna, amit lehetetlen visszafordítani.
   - Mégis mit akartál csinálni? És honnan szedted egyáltalán, ha senki nem csinálta addig?
   - Elmondom a félbeszakító kérdéseid nélkül is. Tehát onnan tudom, hogy Aleida és Tynisha hagyta rám, még pár titkos feljegyzéssel együtt. A folyamatot viszont nem tudom nagyon részletesen elmagyarázni, meg amúgy se értenéd, de a lényege az, hogy beindítottam volna az erőcserét. Persze én semmilyen szempontból nem vagyok alkalmas rá és így meg is ölt volna, de egy folyamat miatt az is megsemmisült volna velem együtt. A kérdés már csak az volt, hogy a vángellel mi lesz. Valószínűleg az idő előtti erő elvesztése miatt belehalt volna, de hívtam segítséget magammal, hogy megmentsék. Így majdnem teljesen biztos lett az ő túlélése. Ennek ellenére az utolsó pillanatban meghátrált és beadta azt a mesét mindenkinek, miszerint az életére törtem.
   - Félt, nem akart meghalni.
   - Mindent elkövettem érte, míg én egy szó nélkül vállaltam a rám jutó következményt. Erre ő megfutamodott, hogy aztán még több vámpírt szabadítson az emberekre. Plusz engem is elkezdtek üldözni és keresni, így képtelenné váltam az Aleidának tett ígéretem betartására. El kellett rejtőznöm, amiért nem akartam leleplezni magam és a boszorkányokat. A száját is csak azért nem hagyták el a kilétemről szóló igazságok, mert tudta, hogy akkor megkeresem és megölöm.
   Nem tudtam mit mondhatnék. Ha ez mind igaz, akkor Lyle pártját kellett fognom. Egy kicsit érthető a nő ijedtsége a haláltól, de én nem tudtam volna megfutamodni, ha ilyen árat kell utána fizetni.
   - Velem megcsinálhatod. Elegem van a vángelségből, még az se érdekel, ha nem élem túl. Bármit megtennék, hogy megszabadítsam a világot a vámpíroktól. – Na, jó volt pár kivétel.
   - Már teljesen felesleges, mert temérdeken vannak, és úgyse pusztulnak el ettől a varázslattól. Szóval valaki kell, hogy féken tartsa őket. Azonban örülök, hogy ezt hallom tőled.
   - De én nem vagyok rá képes – fakadtam ki ismét közel állva a síráshoz.
   - Elintézted Mattet, még életben vagy és elég harcias egy nálad sokkal erősebbel szemben is. Szerintem ez nem gyengeségre utal. Higgy magadban jobban! Sikerülni fog főleg, hogy én is segítek. Persze, ha életben kerülünk ki a végén, valamivel meghálálhatod majd.
   - Mivel? – kérdeztem rosszat sejtve.
   - Nem tudom. Majd, ha nekem kell segítség, te ott leszel.
   - Nincs más választásom, igaz?
   - Nem igazán – rázta meg a fejét vigyorogva. – De úgyse kérnék semmi olyat.
   - Hát jó, akkor mondd el, hogy most mit tegyünk? Nem tudod Sztellát megkeresni?
   - Elég nehéz lenne, úgyhogy egyáltalán nem ismerem és nincs nálam semmilyen fontos dolga se. De még, ha ez nem is lenne akadály, van vele egy boszorkány, aki biztos csinált valami blokkolást ilyen eshetőségekre. – Egy kis szünetet tartott. - Előbb azt kell kiderítenünk, hogy pontosan mekkora serege van. Száz év alatt felállíthatott szép számban és akkor még azok nincsenek is benne, akikkel lepaktált.
   - Ezt eddig mi is tudjuk, ezzel…
   - Ő fog lépni, hiszen a barátaitok nála vannak – szakított félbe. – Elmondja, mit akar, majd akkor meglátjuk mit lépünk rá. Viszont ráhagyjuk most az irányítást, látszólag legalábbis. Elő fog bújni, nincs más lehetősége, mi pedig egyetlenegy végleges csapást mérünk rá.
   - Na és ezt hogyan tervezed?
   - Mint mondtam, majd kitaláljuk, ha több információ áll a rendelkezésünkre.
   Felálltam és mászkálni kezdtem fel-alá. Ez a várás sehogy se tetszett. Damon Sztellánál van, aki kitudja, mikor gondolja úgy magát, hogy megöli a férfit, akit annyira utál.
   - Ki kellene pihenned magad!
   - Nem tudok nyugodtan aludni. – Megálltam és felé fordultam. – Gondolkoztam egyébként, itt annyi fiatal van, én nem akarom, hogy veszélybe kerüljenek.
   Meglepetten nézett rám és egy kicsit értetlenül is.
   - Efelől nem kell aggódnod - szólalt meg, mikor már épp magyarázni kezdtem volna, hogyan értettem. - Minden tettemet úgy követem el, hogy előtte rájuk gondolok. Kevés harcossal tudok majd szolgálni, de a segítségem így is elég lesz. Most azonban nyomás pihenni! – parancsolt rám.
   Nem szálltam vele vitába. Visszamentünk az épületbe, egy altató főzetet is adott, ami tényleg hatott, mert utána átaludtam az éjszakát, méghozzá álommentesen.


   Eve keltett fel. Kómásan néztem rá és kicsit durcásan. Olyan jól aludtam most, hogy semmi kedvem nem volt felkelni.
   - Bocsi, hogy nem hagylak aludni, de jött Sztellától egy üzenet. Gondoltam nem szeretnéd, ha nélküled néznénk meg.
   - Eltaláltad – ugrottam ki erre egyből az ágyból.
   Arra se pazaroltam az időt, hogy a sortomat lecseréljem hosszúnadrágra, csak egy pulcsit kaptam magamra és az ajtónál is voltam. Négy percbe került körülbelül az út, mire Lyle lakrészébe értünk, amit legszívesebben még így is futva tettem volna meg. Az idegesség hatalmasra duzzadt bennem.
   Madie és Lyle már vártak ránk a számítógép előtt, emellett Adam is a helyiségben tartózkodott. Az üzenet egy videó volt, meg valami két soros szöveg, amit nem tudtam elolvasni, mert elindították, amint leültünk Evevel.
   - Hali mindenkinek – jelent meg egy fiatal, hosszú, barna hajú nő a képernyőn. Ha nem tudtam volna máris biztosra, hogy ki ő, talán szimpatikusnak is tűnhetett volna. – Gondoltam már semmi értelme rejtegetni magam, hiszen úgy hallottam Mattnek hamarabb eljárt a szája rólam, mint ahogy gondoskodtam a „némaságáról” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. – Tehát, Sztella vagyok, ez persze csak neked szól Cathy Noche, hiszen még nem volt alkalmunk személyesen is találkozni, de erre sort kerítünk hamarosan. Elvégre meg akarod menteni a drága barátaidat nem igaz? – kérdezte vigyorogva, majd megfordult és hátrébb sétált.
   A falnál állt meg és mivel most már semmi sem takart, szemügyre vehettük jobban az egész helyet. Két falhoz láncolt illető közül fordult vissza hozzánk. Kordélián nem látszottak sérülések, csak az arca volt megviselt. Rendesen egyenesen állt, bár a fejét lesütötte. Damont ezzel ellentétben csupán a láncai tartották meg. Csupasz felsőtestét vörös foltok tarkították. Az odaszáradt véren kívül, azonban nyílt vágások, szúrások is voltak rajta.
   Elszörnyedtem a látványtól és egyre rosszabbul éreztem magam. Ilyen távolról tenni se tudok semmit, csak nézni a szenvedését, ami kínzással ért fel. Borzalmas volt belegondolni, mi mindent tettek vele és miket fognak még.
   - A levélben leírtam a találkozó helyét és az időpontot. Legyél ott és visszakaphatjátok a kis árulótokat – pillantott Kordéliára. – Gondolom, megbocsájtotok neki, szegény nagyon szenved a tette miatt – odalépett a másik nőhöz és a hajánál fogva hátrahúzta a fejét, hogy lássuk az arcát. – Főleg te Leó, hiszen téged választott – vigyorgott ismét a kamerába. - Bár büntetést érdemelne, amiért nem tartotta be a szavát, de én most az egyszer kedves leszek. Elvégre valahogyan el kell érnem, hogy találkozz velem Cathy, meg kell beszélnünk pár dolgot. Óh és természetesen a boszorkákat hagyd ki ebből! Meg vámpír sereget se hozz magaddal, talán öt kísérőt még elfogadok, de több egy se legyen, ha szeretnétek visszakapni élve… bármelyiküket! – Elengedte Kordéliát és tett egy lépést előre. – Lyle Rebelde, gondolom te is megnézed ezt a felvételt, így hozzád is intéznék pár szót. Maradj ki ebből az egészből és akkor továbbra is megmarad a titkotok! Ha azonban beleavatkozol, az első dolgom a boszorkányüldözés elrendelése lesz – jelentette ki teljes lelki nyugalommal fenyegetőzéseit. – Most pedig búcsúzom is, nem sokára találkozunk Cathy – kacsintott egyet.
   A felvétel véget ért, de én tovább meredtem a monitorra, miközben az ereimben a vér savvá változott és úgy járta be egész testemet. Aztán a végtagjaim maguktól mozdultak és próbáltak elszaladni valahová, ahol összekuporodva megvárhatom, míg a fájdalom megszűnik. Azonban tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, hiszen Damon megmentésére nincs esélyünk. Ezt már most világosan láttam. Sztella egy árva szóval sem említette a férfi elengedését és azóta mióta felvette ezt a videót, akár meg is ölhette.
   Csupán ezzel tudtam jelenleg foglalkozni. Pedig ott volt még a többi dolog is, amire gondolhattam volna. Például, hogyan fogjuk a kiszabadítást véghezvinni? Akkor Kordélia elárult mégis minket, hacsak részben is? Vagy Lyle ezek után még mindig velünk akar tartani? De ezek mind nem számítottak jelenleg.
   A menekülésemet Eve akadályozta meg, aki megölelt. Erőtlennek éreztem magam a küzdésre, így lerogytam ott helyben a földre. Ő is leült mellém és szótlanul karolt át, miközben zokogni kezdtem.

23. fejezet

   Eltűntek? Mi az, hogy eltűntek? Szédelegni kezdtem.
   - Sztella állhat mögötte. Rá gyanakodik Leó és Jack. Eltűntek mielőtt…
   Ennek nincs értelme. Honnan tudta, hol talál bennünket? És hogy volt képes magával vinni őket? A gondolatoktól zúgott a fejem. A szemem előtt pedig fekete foltok jelentek meg. Hát ez korántsem jelent jót.
   - Jól vagy? – lépett közelebb Kristin.
   Eve is befejezte a beszédet és rám nézett, majd Lylera.
   - Szerintem vérre van szüksége.
   Homlokomra szorítottam az egyik kezem, ezzel próbálva megfékezni a szédülést. Erre még rázkódást is éreztem, ami mint leesett tőlem származott, mivel remegett az egész karom.
   - Most miért nézel így? Vérbanknak tűnök? – hallottam Lyle hangját.
   - Miattatok van ilyen gyenge állapotban. Most meg sokkot is kapott szerintem.
   - Jól van, mindjárt visszajövök.
   - Cathy, nyugi! Kézben tartok mindent, hallod?
   - Damon – tört fel belőlem a zokogás.
   Ha elveszítem őt, ezúttal tényleg teljesen össze fogok omlani és megőrülni. Ami az elmúlt pár hónapban történt túl sok egy 19 éves lánynak, aki előtte normális életet élt. De még magam előtt is próbáltam színlelni, hogy minden oké. Egészen addig a borzalmas alkalomig, amikor elvesztettem a kontrolt. Azok után úgy éreztem megőrülök, de Damon segített és visszahúzott a szakadék széléről egy egészen keskeny sávra. Azonban most ez megingott és a távolban már repedezni kezdett a kétségektől.
   Nem csak azért féltem, hogy Damonnek baja eshet. Nagyon sokat jelentett nekem ebben most megbizonyosodhattam. Igazi szerelmet még nem éreztem iránta, de ez érthető volt.
   - Sss… - ölelt meg Eve. – Biztosan jól van és nem is lesz baja.
   Nem sikerült megnyugtatnia és egyre rosszabbul lettem.
   Nyílt az ajtó, visszajött Lyle. Odajött és a kezembe nyomott egy poharat.
   - Tessék.
   A vér illatától összefutott a nyál a számban, ösztönösen emeltem a számhoz és nagyokat kortyoltam. A pohár felét kiürítettem, mire észbe kaptam, olyan mennyei volt. Éreztem, ahogy végigárad bennem az erő.
   - Csak ennyit adok, mint mondtam nem vagyok vérbank.
   Éreztem, hogy elpirulok. Eve megértően nézett, de Kristin tágra nyílt szemekkel, undorodó arccal. Gyorsan megtöröltem a számat. Tudtam mit gondol, hiszen pár hónapja én is azon a véleményen voltam, miszerint ez gusztustalan.
   - Jobban vagy?
   - Igen – válaszoltam Evenek, bár ez koránt sem volt igaz, csupán az erőm jött valamelyest vissza, belül úgy éreztem, darabjaimra készülök omlani.
   - Lyle, tudom, mit mondtál, de nem mehetnénk mégis el? Csak pár napra. Megbízhatsz bennünk, ha kell, már most leteszem az esküt.
   Kíváncsian és reménykedve hallgattam, talán Eve képes rábeszélni. Azonban az utolsó rész kicsit sem tetszett. Milyen esküt akar ilyen meggondolatlanul letenni?
   - Sajnálom, de ez nem így működik. Már az rossz, hogy vámpírokat hoztatok a közelünkbe.
   Tud Jackékről? Igaz nem Eve árulta el? Okos, képtelenség, hogy ilyen ostobán viselkedik emiatt a boszorkányos dolog miatt. Na persze az utóbbi időben állandóan ezt mondogatom magamban.
   - Ez még csapda is lehet – folytatta Lyle. – Persze benned bízom, de Cathyben nem és a vámpírokban sem.
   - Nem terveztem semmit – pattantam fel dühösen. Mostanában a hangulatom pillanatok alatt változott meg, nem értettem mi van velem. – De ha a barátainknak bajuk lesz miattad, akkor megöllek!
   - Cathy! – rántotta meg a karom Eve és szúrósan nézett rám.
   Lyle csak felkuncogott. Marha idegesítő ez a szokása, hogy az ilyen pillanatokban is remekül szórakozik. Pont, mint Damon, villant be fájóan.
   - Jól értettem? Ha nem tudjátok őket megmenteni az azért lesz, mert nem engedtelek el benneteket, ti pedig megszökni se tudtatok. Ennek ellenére mégis képes lennél végezni velem?
   A kezem ökölbe szorult, majd felrobbantam a dühtől. Ha Eve nem fogná a karom még mindig, be is húznék neki egyet.
   - Igen, megcsinálom még akkor is, ha én is meghalok utána.
   - Merész, de tudod hiszem, ha látom. Most viszont megyek, mert van pár elintéznivalóm. Kristin kérlek, maradj velük! – Az ajtóból visszafordult és rám vigyorgott. – Adam itt lesz kívül.
   Elfojtottam egy morgást, de hát nyilvánvaló volt, hogy nem hagy minket egyedül.
   - Lyle, kérlek! – szólalt meg Eve.
   - Beszélek valakivel és majd utána eldöntöm, mit tehetek.
   Utálatos, beképzelt alak, szidtam meg magamban, miközben becsukódott az ajtó mögötte. Aztán Kristint kezdtem a szememmel vizslatni.
   - Mi az? – kérdezte zavartan.
   - Mennyire vagy elvarázsolt állapotban?
   - Jaj Cathy! Fejezd már be! – vágott közbe Eve mielőtt Kristin bármit mondhatott volna. – Csak te vagy ennyire kétkedő. Ha nem ellenkeznél egyfolytában, nem jártál volna így – mutatott a karomra.
   - Mi? Azt se tudod mi történt. Hogyan mondhatod mégis, hogy az én hibám?
   - Meséld el akkor!
   - Jó, akkor én támadtam – vallottam be nehézkesen. – De meg volt rá az okom, azt hittem meg akarnak majd ölni és lehet te se vagy már életben. Hozzá teszem, még most se bízom bennük. És ők támadtak meg minket először – mutattam rá győzedelmesen.
   - Mert nem tudták, mi okból jöttünk – védte meg őket.
   - Ezt nem hiszem el – fakadtam ki. – Mi a franctól ment el a teljes eszed? Itt ragadtunk, eddig még egy nyavalyás ötletem sincs a szökésre. Damon és Kordélia eltűntek. A tanács úgy dönthet, hogy mégis érdemesebb leváltani az újabb felszívódásom miatt. Fogalmunk sincs, mire készül Sztella és még sorolhatnám. Ezek eljutottak kicsit is a tudatodig?
   - Nézd lehet hogy furábban viselkedek egy kicsit – ezen jót nevettem volna, ha nem állok a felrobbanás szélén -, de nem vagyok hülye. Lyle segíteni fog nekünk, tudom.
   - Honnan?
   - Az álmaimból.
   A tenyerem bizseregni kezdett, annyira le akartam keverni neki egy pofont.
   - És mert én valószínűleg sokkal értelmesebb és normálisabb beszélgetést folytattam le vele, mint te.
   - Máshogy fogalmazva te bevetted minden szavát.
   Eve nagyot sóhajtott és láttam rajta, hogy próbál legalább ő nyugodt maradni.
   - Tudod, ki ő?
   - Egy boszorkány, akit Aleida átváltoztatott.
   - Gondoltam, hogy neked nem mondott el mindent. Szerinted miért őt választotta ki Aleida?
   - Honnan tudjam? – morogtam. – Azt se vágom, minek tett még valakit vámpírrá mikor utálta őket.
   - Gondolkozz kicsit! – noszogatott.
   - Nincs kedvem játszadozni és találgatni. Bökd ki, vagy ne az sem érdekel.
   - Ő az a boszorkány. – Ezt olyan lelkesen és vidáman mondta, hogy azt hittem mindjárt fel is emelkedik a földről jókedvében.
   - Aki meg akarta ölni az egyik vángelt, vagy ahogyan ő mesélte megakadályozni az alvámpírok létrehozását.
   - Nem erre gondoltam. Ő Alesia apja.
   Készen álltam arra, hogy lehordjam, amiért bedőlt valami ostoba hazugságnak, amin látszik mennyire hihetetlen, de aztán nem jutottam szóhoz.
   - Ezzel kapcsolatban rengeteg pletyka kering itt – szólalt meg Kristin, aki eddig csendben figyelte a vitánkat. – Állítólag nagyon szerették egymást. Lyle pedig azóta se volt együtt senkivel.
   - Na persze, ő is férfi – mondtam, de még mindig le voltam döbbenve.
   - Igazi kapcsolata akkor se volt.
   - Ő a tanárféleségetek és ilyen pletykák vannak róla? Nem féltek, hogy megtudja és büntetést oszt ki? – mondtam enyhe gúnnyal.
   - Nem olyan, mint amilyennek hiszed.
   Megforgattam a szemem és leültem. Ugyan mit tudhat ő olyan sokat róla? Én is hasonló elképzelésekkel voltam Mattel szemben.
   - Biztos, hogy ő az? – kérdeztem fáradtan.
   - Igen, elmondta nekem.
   - Oké, de ennek ellenére ne feledkezz meg arról se, hogy megtámadott egy vángelt. Igaz, ő tagadja, de valamit akkor is titkol. Mégis mit akart csinálni? Úgyis jön mindig egy újabb vángel.
   - Nem tudom. Rákérdeztem, de azt mondta, hogy hosszú lenne elmagyarázni, szóval másról beszéltünk tovább.
   - Neked pedig elég is ennyi – kérdeztem, bár inkább kijelentésnek hangzott.
   - Hiszek neki – vonta meg a vállát. – Ha te is előtérbe helyeznéd a boszorkány mivoltodat, nem lenne ennyi kétséget.
   - Legalább én tisztán gondolkozok kettőnk közül. Szóval foglalkoznánk végre azzal, hogy mit fogunk csinálni?
   - Persze. Itt van a telefonod? – fordult Kristin felé.
   - Igen, de…
   - Nyugi, én fogok csak rajta beszélni, nem lesz semmi baj, viszont tudnunk kell, hogy pontosan mi van.
   Kristin bizonytalanul elővette a készüléket és átnyújtotta Evenek. Hát a saját unokatestvérem segítségére se számíthatunk. Sürgősen ki kell találnom valami menekülési tervet.
   Vagy hagynom kéne, hogy kiderüljön, Lyle enged-e végül? Istenem már annyit beszélnek, hogy kezdek hinni nekik. De mi van, ha tényleg igazat beszélnek? Eve száz éven keresztül egy jó uralkodó volt és én is úgy ismertem meg, mint akinek helyén van az esze és lehet rá számítani. Most pedig szilárdan kitart a boszorkányokkal kapcsolatos gondolatai mellett. Talán adnom kellene nekik egy esélyt, persze odafigyelés mellett.
   Az egyik felem hevesen tiltakozott, de próbáltam azzal is érvelni magamnak, hogy segítenem kell Damonnek, ahhoz viszont ki kell jutnom, amire saját magamtól képtelen vagyok. De ha nem működöm együtt talán el se fognak engedni, szóval jobb lesz jó benyomást kelteni, még ha nagyrészt csak meg is játszom majd magamat.
   - A boszorkányok is halhatatlanok? – kérdeztem Kristintől, annyi információt kell szereznem, amennyit csak tudok.
   - Nem, de van egy varázslat, amivel nagyon sokáig meg lehet gátolni az öregedést. Ezt viszont mindenkinek magának kell csinálnia és nagy erő szükséges hozzá. Minél erősebb valaki annál tovább lehet életben. Lyle azt mondja, nekem is meg lesz hozzá a képességem, csak fejlődnöm kell még – mondta vidáman, aztán komoly lett az arca. – Cathy, hidd el remek ez a hely, semmi rossz nincs.
   Vajon mennyi mindenre képesek a boszorkányok, különböző varázslatok - meg ki tudja, pontosan miket is használnak – segítségével? Ez most még ijesztőnek tűnt, de ha kapunk tőlük támogatást az előnyünkre válhat. Viszont, ahogy Kristint néztem elbizonytalanodtam. Ha tényleg jó ez a hely, hogy kérhetném őket arra, nézzenek szembe a vámpírokkal. Hiszen tele van fiatalokkal, ártatlanokkal, sőt ők emberek.
   - Megpróbálom – mosolyogtam rá halványan, miközben még mindig az előző gondolaton járt az eszem.
   Egyébként őszintének látszott, ő pedig nem válhatott profi színésszé ennyi idő alatt, ezért éreztem még inkább azt, hogy talán hihetek nekik. De nem feltétlenül kell tudnia mindenről, ami itt zajlik.
   - Amúgy, hogy működik ez a hely? Lyle említett valami esküt.
   - Egyszerűen. Amikor idejössz, végre kell hajtanod egy feladatsort, hogy kiderítsék, mekkora képességed van. Ezután eldöntheted, hogy akarod fejleszteni magad, vagy csak megtanulsz egy-két trükköt, amivel meg tudod akadályozni a jövőbeli véletlen baleseteket. De ilyenkor is van egy kis eskü, hogy ne tudj beszélni senkinek erről a helyről. Ha viszont többet akarsz tanulni, akkor addig maradsz, ameddig akarsz. Csak ebben az esetben egy bonyolultabb esküt teszel le. Így nem tudunk beszélni az ángelekről és a többi titokról, csak olyanokkal, akik ugyanúgy tudnak róluk.
   - Tanultok az ángelekről? – lepődtem kicsit meg.
   - Persze, hiszen Tynisha miatt vagyunk ilyenek, ő meg egy közülük.
   - Szeretnék én is többet megtudni róluk – sóhajtottam.
   Eszembe jutott, amikor legelőször leültem a trónra és visszarepültem a múltba. Olyan szép volt az igazi Fellegzuhatag. Na meg az ángelek is érdekes, kedves személyeknek tűntek.
   - Biztos te is tanulhatnál – mosolygott rám Kristin.
   Igen, határozottan nem kéne őket is bevonni egy vámpír csatázásba.
   - Talán majd egyszer.
   Eve lerakta a telefont és odaült mellém, majd mesélni kezdte az új információkat.
   - Leó belépett Kordélia e-mail fiókjába és ott volt egy levél Sztellától, hogy legyenek a megadott helyen, vagy nézzen szembe a másik lehetőséggel. Ennek az előzményeit már nem találták meg és így nem tudjuk, pontosan mi mire vonatkozik. Azonban egy olaszországi hely volt megadva, szóval Sztella tudta a tartózkodási helyünket – foglalta össze.
   - Kordélia elárult minket?
   - Nem hiszem. Emellett pedig találtak verekedésre utaló jeleket, úgyhogy valószínűbbnek tartom, hogy értük mentek.
   - Na és ha csak Kordélia tett valamit Damonnel?
   - Miért tett volna ilyet? Én bízom benne, szereti Leót is. Nincs semmi oka az árulásra.
   Próbáltam hinni neki, hiszen régebb óta ismeri. Viszont a Mattel történtek után nem tudtam bízni szinte senkiben. Na meg, ha megfenyegették, ami biztos, kitudja mire nem lett volna hajlandó.
   Egy gyors kopogás után feltárult az ajtó és bejött Lyle.
   - Gondolom, már éhesek vagytok, szóval együnk valamit. Közben tudunk beszélgetni, jön egy vendég is nem sokára.
   Átmentünk Lyle lakrészébe. Ez a hely illett igazán, a régi kastélyszerű épülethez. A külön étkezőjébe érkeztünk. A terem tágas volt, a falakat úgy festették, hogy azok úgy tűntek, mintha az eredeti kőfal lett volna előttünk. Hatalmas festmények díszítették, amik közül az egyik egy gyönyörű naplementében fürdő várat ábrázolt. A továbbiakon is inkább tájképeket lehetett megcsodálni.
   A szoba közepén hosszú, sötétbarna faasztal volt, körülötte párnázott székekkel. Az egészet, mintha a múltból hozták volna ide, ami könnyen meg is lehet.
   Habár sok étvágyam nem volt, csipegettem a finom ételekből. Közben Eve legnagyobb idegességemre beavatta Lylet a friss információkba. Végül már fáradtan támasztottam a fejem a tenyerembe. Újból túl voltunk pár vitán.
   Hirtelen hallottam az ajtó nyílását, de mivel háttal voltam neki nem láttam ki jött be és meg se érkeztem fordulni, mikor megéreztem az illatot és a szokásos erővibrálást. Hátrakaptam a fejem és teljesen ledöbbenve néztem a jól ismert vámpírnőre.

Szünet vége!!

Sziasztok!

Végre egy nagyon jó hírt hozok. :) Sikeresen túléltem a középiskolát, bár ezután jön a nehéz egyetem, ahová remélem bekerülök. Na de ezt hagyjuk is, most itt a nyár hátralévő része még. Sajna eddig mindig volt valami, szóval csak a napokban álltam neki a gépelésnek és a tervezettel ellentétben még füzetbe se sikerült befejeznem, de majd azzal is igyekszem most végre.

Az előre látható tervek: 

• A következő fejezet a következő héten fel fog kerülni.
• Ahogy elgondolkoztam rajta, eddig úgy néz ki, hogy 30 fejezet lesz összesen, tehát már csak 8 fejezet van hátra.

A helyzetjelentésekért pedig nézzetek fel a facebook-os oldalra, ahová majd írom, hogy állok! ;)

És mivel 6 hónap is kimaradt a pont egyre zavarosodó történetben, ha akarjátok írhatok egy rövid összefoglalót, vagy olvassatok kicsit vissza. :)

Puszy, Cathy

Szünet

Sziasztok!

Egy szomorú hírt hozok :( Mivel nincsen sok időm és előszeretettel foglalkozok mindig mással, plusz összesen 2 aktív olvasóról tudok, szüneteltetem egy ideig a KH-t. Arra a döntésre jutottam, hogy előbb (nagy valószínűséggel teljesen a végéig) megírom a kis jegyzetfüzetembe, csak aztán gépelem be és teszem fel. Hogy ez mikorra várható fogalmam sincs, az az egy biztos, hogy be fogom fejezni.
Addig viszont, akinek tetszik az írásom jöjjön a másik két blogomra. Az Álarc mögé rejtvé-től annak se kell megijednie, aki nem nagyon szereti a koreaiakat, hiszen egyáltalán nem az a lényeg ;).
A másik blogomon, pedig kész novellákat tudtok elolvasni, amik mostanában lehet bővülni fognak :)

Puszy, Cathy