23. fejezet

   Eltűntek? Mi az, hogy eltűntek? Szédelegni kezdtem.
   - Sztella állhat mögötte. Rá gyanakodik Leó és Jack. Eltűntek mielőtt…
   Ennek nincs értelme. Honnan tudta, hol talál bennünket? És hogy volt képes magával vinni őket? A gondolatoktól zúgott a fejem. A szemem előtt pedig fekete foltok jelentek meg. Hát ez korántsem jelent jót.
   - Jól vagy? – lépett közelebb Kristin.
   Eve is befejezte a beszédet és rám nézett, majd Lylera.
   - Szerintem vérre van szüksége.
   Homlokomra szorítottam az egyik kezem, ezzel próbálva megfékezni a szédülést. Erre még rázkódást is éreztem, ami mint leesett tőlem származott, mivel remegett az egész karom.
   - Most miért nézel így? Vérbanknak tűnök? – hallottam Lyle hangját.
   - Miattatok van ilyen gyenge állapotban. Most meg sokkot is kapott szerintem.
   - Jól van, mindjárt visszajövök.
   - Cathy, nyugi! Kézben tartok mindent, hallod?
   - Damon – tört fel belőlem a zokogás.
   Ha elveszítem őt, ezúttal tényleg teljesen össze fogok omlani és megőrülni. Ami az elmúlt pár hónapban történt túl sok egy 19 éves lánynak, aki előtte normális életet élt. De még magam előtt is próbáltam színlelni, hogy minden oké. Egészen addig a borzalmas alkalomig, amikor elvesztettem a kontrolt. Azok után úgy éreztem megőrülök, de Damon segített és visszahúzott a szakadék széléről egy egészen keskeny sávra. Azonban most ez megingott és a távolban már repedezni kezdett a kétségektől.
   Nem csak azért féltem, hogy Damonnek baja eshet. Nagyon sokat jelentett nekem ebben most megbizonyosodhattam. Igazi szerelmet még nem éreztem iránta, de ez érthető volt.
   - Sss… - ölelt meg Eve. – Biztosan jól van és nem is lesz baja.
   Nem sikerült megnyugtatnia és egyre rosszabbul lettem.
   Nyílt az ajtó, visszajött Lyle. Odajött és a kezembe nyomott egy poharat.
   - Tessék.
   A vér illatától összefutott a nyál a számban, ösztönösen emeltem a számhoz és nagyokat kortyoltam. A pohár felét kiürítettem, mire észbe kaptam, olyan mennyei volt. Éreztem, ahogy végigárad bennem az erő.
   - Csak ennyit adok, mint mondtam nem vagyok vérbank.
   Éreztem, hogy elpirulok. Eve megértően nézett, de Kristin tágra nyílt szemekkel, undorodó arccal. Gyorsan megtöröltem a számat. Tudtam mit gondol, hiszen pár hónapja én is azon a véleményen voltam, miszerint ez gusztustalan.
   - Jobban vagy?
   - Igen – válaszoltam Evenek, bár ez koránt sem volt igaz, csupán az erőm jött valamelyest vissza, belül úgy éreztem, darabjaimra készülök omlani.
   - Lyle, tudom, mit mondtál, de nem mehetnénk mégis el? Csak pár napra. Megbízhatsz bennünk, ha kell, már most leteszem az esküt.
   Kíváncsian és reménykedve hallgattam, talán Eve képes rábeszélni. Azonban az utolsó rész kicsit sem tetszett. Milyen esküt akar ilyen meggondolatlanul letenni?
   - Sajnálom, de ez nem így működik. Már az rossz, hogy vámpírokat hoztatok a közelünkbe.
   Tud Jackékről? Igaz nem Eve árulta el? Okos, képtelenség, hogy ilyen ostobán viselkedik emiatt a boszorkányos dolog miatt. Na persze az utóbbi időben állandóan ezt mondogatom magamban.
   - Ez még csapda is lehet – folytatta Lyle. – Persze benned bízom, de Cathyben nem és a vámpírokban sem.
   - Nem terveztem semmit – pattantam fel dühösen. Mostanában a hangulatom pillanatok alatt változott meg, nem értettem mi van velem. – De ha a barátainknak bajuk lesz miattad, akkor megöllek!
   - Cathy! – rántotta meg a karom Eve és szúrósan nézett rám.
   Lyle csak felkuncogott. Marha idegesítő ez a szokása, hogy az ilyen pillanatokban is remekül szórakozik. Pont, mint Damon, villant be fájóan.
   - Jól értettem? Ha nem tudjátok őket megmenteni az azért lesz, mert nem engedtelek el benneteket, ti pedig megszökni se tudtatok. Ennek ellenére mégis képes lennél végezni velem?
   A kezem ökölbe szorult, majd felrobbantam a dühtől. Ha Eve nem fogná a karom még mindig, be is húznék neki egyet.
   - Igen, megcsinálom még akkor is, ha én is meghalok utána.
   - Merész, de tudod hiszem, ha látom. Most viszont megyek, mert van pár elintéznivalóm. Kristin kérlek, maradj velük! – Az ajtóból visszafordult és rám vigyorgott. – Adam itt lesz kívül.
   Elfojtottam egy morgást, de hát nyilvánvaló volt, hogy nem hagy minket egyedül.
   - Lyle, kérlek! – szólalt meg Eve.
   - Beszélek valakivel és majd utána eldöntöm, mit tehetek.
   Utálatos, beképzelt alak, szidtam meg magamban, miközben becsukódott az ajtó mögötte. Aztán Kristint kezdtem a szememmel vizslatni.
   - Mi az? – kérdezte zavartan.
   - Mennyire vagy elvarázsolt állapotban?
   - Jaj Cathy! Fejezd már be! – vágott közbe Eve mielőtt Kristin bármit mondhatott volna. – Csak te vagy ennyire kétkedő. Ha nem ellenkeznél egyfolytában, nem jártál volna így – mutatott a karomra.
   - Mi? Azt se tudod mi történt. Hogyan mondhatod mégis, hogy az én hibám?
   - Meséld el akkor!
   - Jó, akkor én támadtam – vallottam be nehézkesen. – De meg volt rá az okom, azt hittem meg akarnak majd ölni és lehet te se vagy már életben. Hozzá teszem, még most se bízom bennük. És ők támadtak meg minket először – mutattam rá győzedelmesen.
   - Mert nem tudták, mi okból jöttünk – védte meg őket.
   - Ezt nem hiszem el – fakadtam ki. – Mi a franctól ment el a teljes eszed? Itt ragadtunk, eddig még egy nyavalyás ötletem sincs a szökésre. Damon és Kordélia eltűntek. A tanács úgy dönthet, hogy mégis érdemesebb leváltani az újabb felszívódásom miatt. Fogalmunk sincs, mire készül Sztella és még sorolhatnám. Ezek eljutottak kicsit is a tudatodig?
   - Nézd lehet hogy furábban viselkedek egy kicsit – ezen jót nevettem volna, ha nem állok a felrobbanás szélén -, de nem vagyok hülye. Lyle segíteni fog nekünk, tudom.
   - Honnan?
   - Az álmaimból.
   A tenyerem bizseregni kezdett, annyira le akartam keverni neki egy pofont.
   - És mert én valószínűleg sokkal értelmesebb és normálisabb beszélgetést folytattam le vele, mint te.
   - Máshogy fogalmazva te bevetted minden szavát.
   Eve nagyot sóhajtott és láttam rajta, hogy próbál legalább ő nyugodt maradni.
   - Tudod, ki ő?
   - Egy boszorkány, akit Aleida átváltoztatott.
   - Gondoltam, hogy neked nem mondott el mindent. Szerinted miért őt választotta ki Aleida?
   - Honnan tudjam? – morogtam. – Azt se vágom, minek tett még valakit vámpírrá mikor utálta őket.
   - Gondolkozz kicsit! – noszogatott.
   - Nincs kedvem játszadozni és találgatni. Bökd ki, vagy ne az sem érdekel.
   - Ő az a boszorkány. – Ezt olyan lelkesen és vidáman mondta, hogy azt hittem mindjárt fel is emelkedik a földről jókedvében.
   - Aki meg akarta ölni az egyik vángelt, vagy ahogyan ő mesélte megakadályozni az alvámpírok létrehozását.
   - Nem erre gondoltam. Ő Alesia apja.
   Készen álltam arra, hogy lehordjam, amiért bedőlt valami ostoba hazugságnak, amin látszik mennyire hihetetlen, de aztán nem jutottam szóhoz.
   - Ezzel kapcsolatban rengeteg pletyka kering itt – szólalt meg Kristin, aki eddig csendben figyelte a vitánkat. – Állítólag nagyon szerették egymást. Lyle pedig azóta se volt együtt senkivel.
   - Na persze, ő is férfi – mondtam, de még mindig le voltam döbbenve.
   - Igazi kapcsolata akkor se volt.
   - Ő a tanárféleségetek és ilyen pletykák vannak róla? Nem féltek, hogy megtudja és büntetést oszt ki? – mondtam enyhe gúnnyal.
   - Nem olyan, mint amilyennek hiszed.
   Megforgattam a szemem és leültem. Ugyan mit tudhat ő olyan sokat róla? Én is hasonló elképzelésekkel voltam Mattel szemben.
   - Biztos, hogy ő az? – kérdeztem fáradtan.
   - Igen, elmondta nekem.
   - Oké, de ennek ellenére ne feledkezz meg arról se, hogy megtámadott egy vángelt. Igaz, ő tagadja, de valamit akkor is titkol. Mégis mit akart csinálni? Úgyis jön mindig egy újabb vángel.
   - Nem tudom. Rákérdeztem, de azt mondta, hogy hosszú lenne elmagyarázni, szóval másról beszéltünk tovább.
   - Neked pedig elég is ennyi – kérdeztem, bár inkább kijelentésnek hangzott.
   - Hiszek neki – vonta meg a vállát. – Ha te is előtérbe helyeznéd a boszorkány mivoltodat, nem lenne ennyi kétséget.
   - Legalább én tisztán gondolkozok kettőnk közül. Szóval foglalkoznánk végre azzal, hogy mit fogunk csinálni?
   - Persze. Itt van a telefonod? – fordult Kristin felé.
   - Igen, de…
   - Nyugi, én fogok csak rajta beszélni, nem lesz semmi baj, viszont tudnunk kell, hogy pontosan mi van.
   Kristin bizonytalanul elővette a készüléket és átnyújtotta Evenek. Hát a saját unokatestvérem segítségére se számíthatunk. Sürgősen ki kell találnom valami menekülési tervet.
   Vagy hagynom kéne, hogy kiderüljön, Lyle enged-e végül? Istenem már annyit beszélnek, hogy kezdek hinni nekik. De mi van, ha tényleg igazat beszélnek? Eve száz éven keresztül egy jó uralkodó volt és én is úgy ismertem meg, mint akinek helyén van az esze és lehet rá számítani. Most pedig szilárdan kitart a boszorkányokkal kapcsolatos gondolatai mellett. Talán adnom kellene nekik egy esélyt, persze odafigyelés mellett.
   Az egyik felem hevesen tiltakozott, de próbáltam azzal is érvelni magamnak, hogy segítenem kell Damonnek, ahhoz viszont ki kell jutnom, amire saját magamtól képtelen vagyok. De ha nem működöm együtt talán el se fognak engedni, szóval jobb lesz jó benyomást kelteni, még ha nagyrészt csak meg is játszom majd magamat.
   - A boszorkányok is halhatatlanok? – kérdeztem Kristintől, annyi információt kell szereznem, amennyit csak tudok.
   - Nem, de van egy varázslat, amivel nagyon sokáig meg lehet gátolni az öregedést. Ezt viszont mindenkinek magának kell csinálnia és nagy erő szükséges hozzá. Minél erősebb valaki annál tovább lehet életben. Lyle azt mondja, nekem is meg lesz hozzá a képességem, csak fejlődnöm kell még – mondta vidáman, aztán komoly lett az arca. – Cathy, hidd el remek ez a hely, semmi rossz nincs.
   Vajon mennyi mindenre képesek a boszorkányok, különböző varázslatok - meg ki tudja, pontosan miket is használnak – segítségével? Ez most még ijesztőnek tűnt, de ha kapunk tőlük támogatást az előnyünkre válhat. Viszont, ahogy Kristint néztem elbizonytalanodtam. Ha tényleg jó ez a hely, hogy kérhetném őket arra, nézzenek szembe a vámpírokkal. Hiszen tele van fiatalokkal, ártatlanokkal, sőt ők emberek.
   - Megpróbálom – mosolyogtam rá halványan, miközben még mindig az előző gondolaton járt az eszem.
   Egyébként őszintének látszott, ő pedig nem válhatott profi színésszé ennyi idő alatt, ezért éreztem még inkább azt, hogy talán hihetek nekik. De nem feltétlenül kell tudnia mindenről, ami itt zajlik.
   - Amúgy, hogy működik ez a hely? Lyle említett valami esküt.
   - Egyszerűen. Amikor idejössz, végre kell hajtanod egy feladatsort, hogy kiderítsék, mekkora képességed van. Ezután eldöntheted, hogy akarod fejleszteni magad, vagy csak megtanulsz egy-két trükköt, amivel meg tudod akadályozni a jövőbeli véletlen baleseteket. De ilyenkor is van egy kis eskü, hogy ne tudj beszélni senkinek erről a helyről. Ha viszont többet akarsz tanulni, akkor addig maradsz, ameddig akarsz. Csak ebben az esetben egy bonyolultabb esküt teszel le. Így nem tudunk beszélni az ángelekről és a többi titokról, csak olyanokkal, akik ugyanúgy tudnak róluk.
   - Tanultok az ángelekről? – lepődtem kicsit meg.
   - Persze, hiszen Tynisha miatt vagyunk ilyenek, ő meg egy közülük.
   - Szeretnék én is többet megtudni róluk – sóhajtottam.
   Eszembe jutott, amikor legelőször leültem a trónra és visszarepültem a múltba. Olyan szép volt az igazi Fellegzuhatag. Na meg az ángelek is érdekes, kedves személyeknek tűntek.
   - Biztos te is tanulhatnál – mosolygott rám Kristin.
   Igen, határozottan nem kéne őket is bevonni egy vámpír csatázásba.
   - Talán majd egyszer.
   Eve lerakta a telefont és odaült mellém, majd mesélni kezdte az új információkat.
   - Leó belépett Kordélia e-mail fiókjába és ott volt egy levél Sztellától, hogy legyenek a megadott helyen, vagy nézzen szembe a másik lehetőséggel. Ennek az előzményeit már nem találták meg és így nem tudjuk, pontosan mi mire vonatkozik. Azonban egy olaszországi hely volt megadva, szóval Sztella tudta a tartózkodási helyünket – foglalta össze.
   - Kordélia elárult minket?
   - Nem hiszem. Emellett pedig találtak verekedésre utaló jeleket, úgyhogy valószínűbbnek tartom, hogy értük mentek.
   - Na és ha csak Kordélia tett valamit Damonnel?
   - Miért tett volna ilyet? Én bízom benne, szereti Leót is. Nincs semmi oka az árulásra.
   Próbáltam hinni neki, hiszen régebb óta ismeri. Viszont a Mattel történtek után nem tudtam bízni szinte senkiben. Na meg, ha megfenyegették, ami biztos, kitudja mire nem lett volna hajlandó.
   Egy gyors kopogás után feltárult az ajtó és bejött Lyle.
   - Gondolom, már éhesek vagytok, szóval együnk valamit. Közben tudunk beszélgetni, jön egy vendég is nem sokára.
   Átmentünk Lyle lakrészébe. Ez a hely illett igazán, a régi kastélyszerű épülethez. A külön étkezőjébe érkeztünk. A terem tágas volt, a falakat úgy festették, hogy azok úgy tűntek, mintha az eredeti kőfal lett volna előttünk. Hatalmas festmények díszítették, amik közül az egyik egy gyönyörű naplementében fürdő várat ábrázolt. A továbbiakon is inkább tájképeket lehetett megcsodálni.
   A szoba közepén hosszú, sötétbarna faasztal volt, körülötte párnázott székekkel. Az egészet, mintha a múltból hozták volna ide, ami könnyen meg is lehet.
   Habár sok étvágyam nem volt, csipegettem a finom ételekből. Közben Eve legnagyobb idegességemre beavatta Lylet a friss információkba. Végül már fáradtan támasztottam a fejem a tenyerembe. Újból túl voltunk pár vitán.
   Hirtelen hallottam az ajtó nyílását, de mivel háttal voltam neki nem láttam ki jött be és meg se érkeztem fordulni, mikor megéreztem az illatot és a szokásos erővibrálást. Hátrakaptam a fejem és teljesen ledöbbenve néztem a jól ismert vámpírnőre.