24. fejezet

    Nem bírtam túllépni a meglepettségen, amit azért éreztem, amiért Madie itt van és tud a boszorkányokról. Eszembe jutott Layne, a lánya temetése, ezek szerint jól éreztem, hogy hazudott. De ő miért tudott arról a helyről? Aleida elvitte oda és tényleg csak érez valamit, emlékei viszont nincsenek? Úgy gondoltam ennél többről van szó.

   Eve közben beavatta őt is mindenbe, míg én a döbbenettel küszködtem. Azon már nagyon fenn se akadtam, hogy Eve mindenkit szövetségesként kezel. Bár tévedés ne essék, még mindig zavart, de most más érdekelt.
   - Nem térhetnénk át arra, hogy befejezi mindenki a titkolózást és megmagyarázzátok ezt az egészet? – szólaltam meg végül.
   Eve egyetértően bólogatott.
   - Elég hosszú lenne mindent elmesélni – sóhajtott Madie.
   - Van időnk, főleg, ha továbbra se akarsz minket elengedni – néztem szúrósan Lylera.
   - Segíteni fogok nektek, de előtte beszélnünk kell majd – vetette oda egyszerűen.
   Tágra nyíltak a szemeim. Ez szórakozik? Ha tényleg segíteni fog, azt nem most döntötte el. De akkor eddig miért kellett hazudnia, húznia az agyamat?
   - Miről? – kérdeztem dühösen.
   - Ahhoz, hogy segítsek a vámpíroknak, tudnom kell biztosra, hogy megérdemled-e.
   Istenem ez a pasas kikészít. A nemtörődöm modora, ahogy ezeket mondta, mintha ezek lennének a világ legnyilvánvalóbb, legfeleslegesebb dolgai.
   - Cathy! – tette figyelmeztetve a kezemre a sajátját Eve. – Inkább hallgassuk meg, hogy Madie honnan tudja.
   - Akkor gondolom, kezdjük a legelejétől. Az első vámpíroknak a lánya vagyok és az egyetlen, aki emlékszik mindenre.
   - Szóval tudod, mi történt? – szaladt ki egyből a számon.
   - Persze, Aleida barátnője voltam – mosolyodott el halványan Madie. – A vámpírok iszonyúan hataloméhesek voltak már a kezdetekkor is. Hetven év alig telt el és már voltak páran, akik el akartak jutni az ángelekhez és megkaparintani az erejüket. Egyre többen álltak melléjük és titokban szervezkedtek. A párom is közéjük tartozott, így szereztem róla tudomást. Hiába szerettem és hordtam már akkor a gyermekünket a szívem alatt, nem hagyhattam, hogy ezt tegyék. Elárultam őket Aleidának. Egyébként is megbánta a megteremtésünket, a fellázadását otthona ellen, ezután viszont el akart pusztítani mindenkit. De ott voltam én és még páran, akik nem csináltunk semmit.
   - Segítséget kért Tynishától – vette át a szót Lyle. – Majd kitört a legszörnyűbb háború 2272 évvel ezelőtt, ami három éven át tartott. Mindkét oldalról voltak veszteségek, de megöltük a lázadókat. Azt a párat hagyta Aleida életben, akik nem szövetkeztek ellene és mellette harcoltak végig. Viszont mindenkinek, kivéve Madiet, kitöröltük az emlékeit.
   - Én pedig maradtam végig köztük és tartottam a kapcsolatot Lyle barátunkkal.
   - Szóval pontosan tudtál mindent, de egy szót sem szóltál volna – mondtam felháborodottan. – Vagy neked se fontos, mi lesz a sztella üggyel?
   - Megértem a haragodat, de megígértem Lylenak, hogy titokban tartok mindent a boszorkányokról. Amúgy pedig magadtól is eljutottál idáig.
   Ordibálni támadt kedvem, de csendben maradtam. Viszont felálltam és kisétáltam a teremből. Meglepetésemre senki se akadályozott meg.
   Hogy lehetnek ilyenek? Egy percig se akartam vángel lenni. Erre mindenki olyanokat vár el tőlem, hogy az iszonyúan bosszantó. Mint ez is, rögtön bonyolult helyzettel kell kezdenem az uralkodásomat és még, aki tudna segíteni, az se mond el semmit. Nehogy már bárki megkönnyítse a dolgomat legalább egy icipicit. Lyle is csak leáll szórakozni.
   Gőzöm se volt, hova megyek, csak egyedül akartam maradni. Nem bírtam Lyle és Madie közelében lenni. Sőt tenni akartam azonnal valamit. Az aggódásom Damon és Kordélia iránt még jobban közrejátszott a gyors bedühödésemben. Azonban úgy éreztem, semmit sem reagáltam túl.
   A folyosó üres volt ezen a részen, de ismerős is, mert pont itt jártam az álmomban, vagyis majdnem teljesen így nézett ki.
   Az ellenkező irányba mentem, nem arra amerről jöttünk. Megfordult a fejemben, hogy elszökök, de ez rossz ötletnek tűnt, még ha fel is húztak. Segítségre van szükségünk és nem válogathatunk a lehetőségek közül.
   Lementem egy kanyargó lépcsőn, aminek az aljánál ott volt egy udvarra vezető ajtó és egy folyosó a másik irányba. Kiléptem a szabadba és beszívtam a virágok kellemes illatát. Pont, mint az álomban. Eszembe jutott Lyle is, talán azért volt körülötte feketeség, mert félig vámpír.
   Aztán észrevettem, hogy vannak mások is kint, akik mind elhallgattak és felém fordultak. Rájuk se hederítve indultam el a macskaköves kis járdán. A vámpírok mellett töltött idő miatt szerencsére nem okozott gondot az, hogy rezzenéstelen arccal haladjak el mindenki előtt, mintha senki se lenne ott, vagy észre se venném a rám meresztett szempárokat.
   Rátaláltam a kert egy eldugottabb részére és leültem az ott lévő padra.
   Miben sántikálhat megint Sztella, és mit akar csinálni velük? Azt nem tudtam, hogy Kordéliával kapcsolatban mit higgyek. Nem ismertem jól, szóval lehetett áruló is, de Leóra gondolva reménykedtem benne, hogy nem így van. Neki még rosszabb lenne, mint nekem Mattel kapcsolatban, főleg amiért a bátyja életét vitte veszélybe. De ők egyébként is sokkal régebb óta ismerik Kordéliát és Eve is bízik benne.
   Viszont így is aggasztó volt, hogy ha kapott egy üzenetet, akkor miért nem mondta el senkinek, és miért tűntek el, ha nem mentek a kijelölt helyre. Sztella ilyen pontosan kiderítette volna, hol vagyunk? Sőt még azt is tudta, mikor lesznek csak ketten? Egyáltalán miért nem értem jött? Miért ők ketten kellettek neki, hiszen az én erőmet akarja?
   Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de semmire se tudtam választ találni. Könnyek buggyantak ki a szememből. Én csak egy átlagos életet szerettem volna, miért kellett ennyi mindennek történnie? Hiányzott a szüleim ölelése, a barátnőim. De mindenki halottnak hisz, ami sokkal jobb alternatívának tűnik, mint a valóság. Abban az esetben nem nehezedne az én vállamra ez a probléma, nem kellene nekem felelni minden vámpírért, akik közül valaki biztosan ebben a pillanatban is kioltja egy ártatlan ember életét. Még ha nem is tudok ezekről, akkor is úgy érzem, az én kezemhez is vér tapad.
   Elfeküdtem a padon és az árnyékot nyújtó fa leveleit nézegettem, de igazából emlékképek sora pergett szemeim előtt. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, azonban elnyomott az álom. miért is ne, tele volt vérrel, de legalább csak egy sima rémálom volt.
   - Cathy! – szólalt meg valaki.
   Ez a hang ébresztett fel és hozta egyben a szívbajt is rám, amitől lefordultam a padról.
   - Au... – nyögtem fel.
   - Megütötted magad? – jött az aggódó hang és egy segítő kéz.
   - Jól vagyok, köszi.
   Elfogadtam a segítséget és visszaültem, csak aztán ébredtem fel teljesen. Lyle volt az, akire dühösnek kellene lennem.
   - Mit akarsz? – fontam karba a kezem.
   - Beszélgetni – ült le mellém. – Normálisan.
   - Miről? – kérdeztem még mindig fagyosan.
   - Alesia apja vagyok, de ezt már gondolom elmondták, azaz rokonok vagyunk, ha nagyon távoliak is.
   - Ezen a helyen mindenki a rokonod – vágtam rá belefojtva a folytatást. Örültem, hogy legalább valami megmaradt ebből az összevisszaságból.
   - Igen, igazad van, de végül is ez nem olyan lényeges. Viszont beszélhetnénk úgy egy kicsit, hogy félreteszed az előítéleteidet?
   Vicces volt, hogy ezzel a rokonsággal akart rám hatni. Pont mint, ahogy Kristinnel is próbálkozik meggyőzni.
   - Előbb áruld el, mit akarsz?
   - Segíteni szeretnék neked és kielégíteni a kíváncsiságodat, hogy megbízz bennem.
   - Miért játszottál eddig? És honnan veszed, hogy ha elárulsz mindent, bízni fogok benned? Hazudhatsz is.
   Idegesen sóhajtott egyet.
   - Meg akartam nézni, milyen vagy. Plusz Madiet is kikérdezni rólad. Lásd be, megfontoltan kell döntenem, ha ennyi eltelt évszázad után felfedem a boszorkányokat. A vámpírok könnyen dönthetnek az üldözés mellett, aminek soha nem akarom kitenni ezeket az embereket. Szóval, ha már kockázatot vállalok, főleg érted, látnom kell, mennyire érdemled meg. Ami meg a második kérdést illeti, nincs miért hazudnom.
   - Szóval átmentem a teszteden ezek szerint?
   - Félig, én se bízok meg egykönnyen másokban hozzád hasonlóan. Viszont Sztella komoly veszélyt jelent és mellette áll egy boszorkány. Szóval, ha nem segítek a családom védelme miatt, semmit sem jelent, mert más leplez le minket.
   Meglepett, hogy a családom szót használta. Úgy tűnt, tényleg nagyon sokat foglalkozik a boszorkányokkal és felelősnek érzi magát értük. Ez igazán naggyá tette a szememben, de még mindig voltak kételyeim afelől, mennyire hihetek neki, hiszen meg is játszhatja magát.
   - Ez aztán szép kezdés – mondtam, ugyanis ebből megint az is lejött, hogy már rég eldöntötte, tenni fog valamit.
   - Tudom, de nem ezért jöttem most – vigyorgott. – Hanem, hogy elmondjam azt a múltbéli incidenst, ami miatt rosszként tekintesz rám.
   Óh, milyen igaz, már meg is feledkeztem róla egy kicsit. Jobban kezdtem rá odafigyelni.
   - Mint mondtam az én kötelességem lett volna, hogy gátat szabjak a vámpírok elterjedésének. Akkoriban még a Fellegzuhataghoz közel voltam, bár akkor se voltam sokat közöttük. Viszont mikor feljött az emberek átváltoztatásáról szóló kérdés kapcsolatba léptem a vángellel. Elárultam neki, ki vagyok, és hogy mit szeretnék csinálni. Habár a varázslat veszélyes volt, meggyőztem és mindent elkövettem annak érdekében, hogy ő túlélje.
   - Áh, szóval belehalt volna.
   - Nem tudom és akkor se tudtam pontosan milyen hatással lesz rá, mivel ezt a szertartást még senki nem hajtotta végre. Ez a vángelek vonalának teljes megszűnését eredményezte volna, amit lehetetlen visszafordítani.
   - Mégis mit akartál csinálni? És honnan szedted egyáltalán, ha senki nem csinálta addig?
   - Elmondom a félbeszakító kérdéseid nélkül is. Tehát onnan tudom, hogy Aleida és Tynisha hagyta rám, még pár titkos feljegyzéssel együtt. A folyamatot viszont nem tudom nagyon részletesen elmagyarázni, meg amúgy se értenéd, de a lényege az, hogy beindítottam volna az erőcserét. Persze én semmilyen szempontból nem vagyok alkalmas rá és így meg is ölt volna, de egy folyamat miatt az is megsemmisült volna velem együtt. A kérdés már csak az volt, hogy a vángellel mi lesz. Valószínűleg az idő előtti erő elvesztése miatt belehalt volna, de hívtam segítséget magammal, hogy megmentsék. Így majdnem teljesen biztos lett az ő túlélése. Ennek ellenére az utolsó pillanatban meghátrált és beadta azt a mesét mindenkinek, miszerint az életére törtem.
   - Félt, nem akart meghalni.
   - Mindent elkövettem érte, míg én egy szó nélkül vállaltam a rám jutó következményt. Erre ő megfutamodott, hogy aztán még több vámpírt szabadítson az emberekre. Plusz engem is elkezdtek üldözni és keresni, így képtelenné váltam az Aleidának tett ígéretem betartására. El kellett rejtőznöm, amiért nem akartam leleplezni magam és a boszorkányokat. A száját is csak azért nem hagyták el a kilétemről szóló igazságok, mert tudta, hogy akkor megkeresem és megölöm.
   Nem tudtam mit mondhatnék. Ha ez mind igaz, akkor Lyle pártját kellett fognom. Egy kicsit érthető a nő ijedtsége a haláltól, de én nem tudtam volna megfutamodni, ha ilyen árat kell utána fizetni.
   - Velem megcsinálhatod. Elegem van a vángelségből, még az se érdekel, ha nem élem túl. Bármit megtennék, hogy megszabadítsam a világot a vámpíroktól. – Na, jó volt pár kivétel.
   - Már teljesen felesleges, mert temérdeken vannak, és úgyse pusztulnak el ettől a varázslattól. Szóval valaki kell, hogy féken tartsa őket. Azonban örülök, hogy ezt hallom tőled.
   - De én nem vagyok rá képes – fakadtam ki ismét közel állva a síráshoz.
   - Elintézted Mattet, még életben vagy és elég harcias egy nálad sokkal erősebbel szemben is. Szerintem ez nem gyengeségre utal. Higgy magadban jobban! Sikerülni fog főleg, hogy én is segítek. Persze, ha életben kerülünk ki a végén, valamivel meghálálhatod majd.
   - Mivel? – kérdeztem rosszat sejtve.
   - Nem tudom. Majd, ha nekem kell segítség, te ott leszel.
   - Nincs más választásom, igaz?
   - Nem igazán – rázta meg a fejét vigyorogva. – De úgyse kérnék semmi olyat.
   - Hát jó, akkor mondd el, hogy most mit tegyünk? Nem tudod Sztellát megkeresni?
   - Elég nehéz lenne, úgyhogy egyáltalán nem ismerem és nincs nálam semmilyen fontos dolga se. De még, ha ez nem is lenne akadály, van vele egy boszorkány, aki biztos csinált valami blokkolást ilyen eshetőségekre. – Egy kis szünetet tartott. - Előbb azt kell kiderítenünk, hogy pontosan mekkora serege van. Száz év alatt felállíthatott szép számban és akkor még azok nincsenek is benne, akikkel lepaktált.
   - Ezt eddig mi is tudjuk, ezzel…
   - Ő fog lépni, hiszen a barátaitok nála vannak – szakított félbe. – Elmondja, mit akar, majd akkor meglátjuk mit lépünk rá. Viszont ráhagyjuk most az irányítást, látszólag legalábbis. Elő fog bújni, nincs más lehetősége, mi pedig egyetlenegy végleges csapást mérünk rá.
   - Na és ezt hogyan tervezed?
   - Mint mondtam, majd kitaláljuk, ha több információ áll a rendelkezésünkre.
   Felálltam és mászkálni kezdtem fel-alá. Ez a várás sehogy se tetszett. Damon Sztellánál van, aki kitudja, mikor gondolja úgy magát, hogy megöli a férfit, akit annyira utál.
   - Ki kellene pihenned magad!
   - Nem tudok nyugodtan aludni. – Megálltam és felé fordultam. – Gondolkoztam egyébként, itt annyi fiatal van, én nem akarom, hogy veszélybe kerüljenek.
   Meglepetten nézett rám és egy kicsit értetlenül is.
   - Efelől nem kell aggódnod - szólalt meg, mikor már épp magyarázni kezdtem volna, hogyan értettem. - Minden tettemet úgy követem el, hogy előtte rájuk gondolok. Kevés harcossal tudok majd szolgálni, de a segítségem így is elég lesz. Most azonban nyomás pihenni! – parancsolt rám.
   Nem szálltam vele vitába. Visszamentünk az épületbe, egy altató főzetet is adott, ami tényleg hatott, mert utána átaludtam az éjszakát, méghozzá álommentesen.


   Eve keltett fel. Kómásan néztem rá és kicsit durcásan. Olyan jól aludtam most, hogy semmi kedvem nem volt felkelni.
   - Bocsi, hogy nem hagylak aludni, de jött Sztellától egy üzenet. Gondoltam nem szeretnéd, ha nélküled néznénk meg.
   - Eltaláltad – ugrottam ki erre egyből az ágyból.
   Arra se pazaroltam az időt, hogy a sortomat lecseréljem hosszúnadrágra, csak egy pulcsit kaptam magamra és az ajtónál is voltam. Négy percbe került körülbelül az út, mire Lyle lakrészébe értünk, amit legszívesebben még így is futva tettem volna meg. Az idegesség hatalmasra duzzadt bennem.
   Madie és Lyle már vártak ránk a számítógép előtt, emellett Adam is a helyiségben tartózkodott. Az üzenet egy videó volt, meg valami két soros szöveg, amit nem tudtam elolvasni, mert elindították, amint leültünk Evevel.
   - Hali mindenkinek – jelent meg egy fiatal, hosszú, barna hajú nő a képernyőn. Ha nem tudtam volna máris biztosra, hogy ki ő, talán szimpatikusnak is tűnhetett volna. – Gondoltam már semmi értelme rejtegetni magam, hiszen úgy hallottam Mattnek hamarabb eljárt a szája rólam, mint ahogy gondoskodtam a „némaságáról” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. – Tehát, Sztella vagyok, ez persze csak neked szól Cathy Noche, hiszen még nem volt alkalmunk személyesen is találkozni, de erre sort kerítünk hamarosan. Elvégre meg akarod menteni a drága barátaidat nem igaz? – kérdezte vigyorogva, majd megfordult és hátrébb sétált.
   A falnál állt meg és mivel most már semmi sem takart, szemügyre vehettük jobban az egész helyet. Két falhoz láncolt illető közül fordult vissza hozzánk. Kordélián nem látszottak sérülések, csak az arca volt megviselt. Rendesen egyenesen állt, bár a fejét lesütötte. Damont ezzel ellentétben csupán a láncai tartották meg. Csupasz felsőtestét vörös foltok tarkították. Az odaszáradt véren kívül, azonban nyílt vágások, szúrások is voltak rajta.
   Elszörnyedtem a látványtól és egyre rosszabbul éreztem magam. Ilyen távolról tenni se tudok semmit, csak nézni a szenvedését, ami kínzással ért fel. Borzalmas volt belegondolni, mi mindent tettek vele és miket fognak még.
   - A levélben leírtam a találkozó helyét és az időpontot. Legyél ott és visszakaphatjátok a kis árulótokat – pillantott Kordéliára. – Gondolom, megbocsájtotok neki, szegény nagyon szenved a tette miatt – odalépett a másik nőhöz és a hajánál fogva hátrahúzta a fejét, hogy lássuk az arcát. – Főleg te Leó, hiszen téged választott – vigyorgott ismét a kamerába. - Bár büntetést érdemelne, amiért nem tartotta be a szavát, de én most az egyszer kedves leszek. Elvégre valahogyan el kell érnem, hogy találkozz velem Cathy, meg kell beszélnünk pár dolgot. Óh és természetesen a boszorkákat hagyd ki ebből! Meg vámpír sereget se hozz magaddal, talán öt kísérőt még elfogadok, de több egy se legyen, ha szeretnétek visszakapni élve… bármelyiküket! – Elengedte Kordéliát és tett egy lépést előre. – Lyle Rebelde, gondolom te is megnézed ezt a felvételt, így hozzád is intéznék pár szót. Maradj ki ebből az egészből és akkor továbbra is megmarad a titkotok! Ha azonban beleavatkozol, az első dolgom a boszorkányüldözés elrendelése lesz – jelentette ki teljes lelki nyugalommal fenyegetőzéseit. – Most pedig búcsúzom is, nem sokára találkozunk Cathy – kacsintott egyet.
   A felvétel véget ért, de én tovább meredtem a monitorra, miközben az ereimben a vér savvá változott és úgy járta be egész testemet. Aztán a végtagjaim maguktól mozdultak és próbáltak elszaladni valahová, ahol összekuporodva megvárhatom, míg a fájdalom megszűnik. Azonban tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, hiszen Damon megmentésére nincs esélyünk. Ezt már most világosan láttam. Sztella egy árva szóval sem említette a férfi elengedését és azóta mióta felvette ezt a videót, akár meg is ölhette.
   Csupán ezzel tudtam jelenleg foglalkozni. Pedig ott volt még a többi dolog is, amire gondolhattam volna. Például, hogyan fogjuk a kiszabadítást véghezvinni? Akkor Kordélia elárult mégis minket, hacsak részben is? Vagy Lyle ezek után még mindig velünk akar tartani? De ezek mind nem számítottak jelenleg.
   A menekülésemet Eve akadályozta meg, aki megölelt. Erőtlennek éreztem magam a küzdésre, így lerogytam ott helyben a földre. Ő is leült mellém és szótlanul karolt át, miközben zokogni kezdtem.