Ünnep

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

 

Üdv.:

   Cathy

Tippek!

Sziasztok!

A következő fejezetekben ki fog derülni ki is áll a zűrzavarok mögött.:) Szóval kíváncsi lennék kinek mi az ötlete. Kérlek írjátok le bejegyzésbe itt, ha van valami tippetek! Várom őket.:)

Üdv.:
   Cathy

11. fejezet

   Egy óra telhetett el lent. Fáradtan mentem Eve mellett a nagy terembe, ahonnan nyüzsgés hallatszott. Valójában a dolgok miatt merültem ki, a testem teljesen rendben volt. Meglátva az ajtó mellett ácsorogó Mattet, elöntött a megkönnyebbülés. A karjaiba vetettem magam, nem érdekelt ki van ott.
   - Hol voltál? – kérdezte aggodalmasan, eltolva magától, hogy alaposan szemügyre vehessen.
   - Lent. – Matt egy fura pillantást vetett Damonre, amit nem tudtam hova tenni. – Jól vagyok – mosolyogtam rá, aztán Evehez fordultam. – Nem baj, ha vele maradok?
   Matt mellett akartam maradni, mellesleg valami azt súgta, hogy Eve és Jack is kettesben akar lenni. Mondhattak akármit, szerették egymást.
   - Dehogy, minden rendben lesz.
   - Miről maradtunk le? – kérdeztem visszanézve.
   - A felfordulás miatt holnapra hívtak össze mindenkit. Sajnálom, hogy így kellett alakulnia a nagy napodnak – tette hozzá halkabban.
   Engem ez nem bántott, pont elég volt ennyi ünneplés, még sok is. Elbúcsúztunk a többiektől és elindultunk Mattel a szobája felé. Kaptam pár fura pillantást, de nem törődtem velük, gondoljanak, amit akarnak, úgyse vágyom a szeretetükre. Holnap a gyűlésen megmutatom alkalmasságomat a vezetésre. A jelen pillanatban semmit se lehetett tenni, ugyanis totál káosz uralkodott, a vámpírok egy része nem is volt itt, ahogy körülnéztem.
   A legfelső emeleten a kilenc, fő család vezetője számára tartottak fenn lakosztályokat. Matt megkapta az apjáét. Az ajtó egy hatalmas nappaliba nyílt, amire nem igazán lehetett a családias kinézetet mondani.
   - Kérsz valamit?
   - Meleg fürdőt, aztán pihenést – vigyorogtam.
   - Annyira sajnálom, hogy nem voltam veled – ölelt át.
   - Én is, Damon nem engedett eljönni. Erről jut eszembe, miért utál ennyire? – kíváncsiskodtam, na meg tématerelésnek is jól jött, rossz volt látni mennyire bántja a dolog.
   - Különösebb okot nem tudok. – A fürdőszobába menet folytatta. – Meglepett a legutóbbi beszélgetésünk. Jóban akar velem lenni, el tudod te ezt hinni?
   Még álmomban sem, majdnem tátott szájjal bámultam a hátára. Szerencsére nem fordult meg.
   - Miért? – kérdeztem.
   Leült a kád szélére megvonva a vállát.
   - Azt mondta olyannak tart, akivel jó barátságot tudna kialakítani. Apámmal eléggé feszült volt a viszonya, de mivel ő… - fájdalom suhant át az arcán egy pillanatra – rájött, én más vagyok.
   Hát ez nagyon bűzlött. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Damon szájából ilyen hangozzék el. Matten viszont nem látszott kételkedés csak a meglepettség.
   - Ezt eddig nem mondtad – esett le.
   - Azt hittem szórakozik.
   De úgy tűnik valahogy meggyőzte a későbbiekben. Szokásomhoz híven ezt a témát is félretettem, ha tovább erőltetem, az feltűnő lenne és nem akartam neki elmondani a véleményemet ezzel az egésszel kapcsolatban. Majd Damont jól kifaggatom.
   Végig néztem magamon, elhúztam a számat a koszos ruha láttán. Matt kuncogni kezdett.
   - Szerintem lenyűgözően festesz. – Odalépett elém, az arcom a kezébe fogta. – Csodálatos voltál ma, mint egy földre szállt angyal.
   A szívem hevesen kezdett verni az izzó tekintetétől, ami csak fokozódott, mikor az ajkai az enyémhez értek. Kibújtunk a ruháinkból és bementünk a vízbe. Neki dőltem a mellkasának. A forró víz és az érintése hamar ellazított. Ennyi felfordulás után jól esett a karjaiban lenni. Elmeséltem neki a történteket.
   - Te vagy az én gyönyörű, erős istennőm – mondta, a végén félig megjátszott áhítattal.
   - Ne túlozzunk – fordultam felé, hogy meg tudjam csókolni. – Elkábulok az illatodtól.
   - Most már megértheted a vámpírokat – vigyorgott.
   Ahogy csodaszép arcába bámultam, elmerülve kék szemeiben, melyekkel úgy nézett rám, mint valami bálványra, eldöntöttem, hogy eleget vártam. Minden porcikám vágyott rá.
   - Nem csak érteni akarom – súgtam a fülébe, kezemmel végigsimítottam tökéletes felsőtestén, közben teljesen felé fordultam.
   - Ezen könnyen segíthetünk – felelte az ajkamhoz közeledve.
   Szorosan magához vont, a kezei simogattak, amitől még jobban kezdtem elveszteni a fejem. A szája levált az enyémről és elindult lefelé a nyakamon a mellemig. Beletúrtam a hajába. Semmi se maradt meg a fejemben, csak az érintése, a nyelve játéka.
   - Átmegyünk… az ágyba – mondtam nagy nehezen.
   Matt az ölébe kapott, a lábaimmal átkulcsoltam a derekát és a nyakát kezdtem csókolni. Ez hamar kiderült, hogy nem volt túl jó ötlet. Az illata elöntötte az elmém, egy dologra tudtam koncentrálni, a bőre alatt folyó vérre, ami csupán harapásnyi távolságban van. Elképzeltem a torkomon végigfolyó hideg vérfolyamot, ami a hűvössége ellenére még is megtölt élettel. A fogaimat végighúztam a bőrén.
   Lerakott az ágyra és picit eltávolodott tőlem, ez térített magamhoz. Azonnal elszégyelltem magam, a kezembe temettem az arcom.
   - Sajnálom – suttogtam.
   - Nincs mit – mondta kedvesen Matt és elvette a kezem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Semmi rosszat nem csináltál – a fejemet csóváltam lesütött szemekkel. – Most már ilyen vagy, hallod? A természetedhez tartozik, nincs ebben semmi ördögi.
   - De. Vagy nyugodtan szívhatom a véredet, fájdalmat okozva ezzel? – A többit inkább nem mondtam, ő születésétől vámpír még jó, hogy természetesnek tartja.
   - Jaj Cathy! – nevette el magát. – Ez csak akkor fájdalmas, ha az illető úgy akarja, vagy az áldozat nagyon ellenkezik.
   - Aha, mert megbabonázzátok – vágtam rá gúnyosan és egy kicsit élesen.
   - Az csak a félelmét veszi el, ha nem akarod bántani, akkor csak pici szúrást érez.
   - Téged hidegen hagy a vérem? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy rajta sose vettem észre hasonlót.
   - A te illatodból sugárzik az erő, ami a vámpírokat meghajlásra kényszeríti. A táplálkozás eszünkbe se jut. Már a vángellé válásod előtt ott volt ez nagyon halványan. A fajtánkat ez akkor még csak taszítja, valami érthetetlen okot éreznek más ember keresésére. Persze vannak, akik ezt fel tudják ismerni, vagy a többi vámpírt, nekik ugyanis nem „étel” illatú a vérük, kivéve neked – mosolyodott el picit. – Tapasztalat kérdése minden, az önmegtartóztatás is. Hamar meg fogod szokni.
   - Remélem, de ebből elég volt ennyi.
   Nem akartam tovább részletezni ezt a témát, hogy még jobban elvegye a kedvem, ezért megcsókoltam, esélyt se adva neki a válaszra. Szerencsére megértett és úgy tett, mintha semmi se történt volna az imént. 

    Kiléptem a friss levegőre, a nap lenyugvóban volt. Legalább senki nincs kint, az ablakokra mindenhol sötétítő eresztve. Kiélveztem az egyedüllétet és lassan sétáltam át.
   Damon tervén törtem a fejem. Vajon mit akarhat? Még ha tényleg meggondolta magát, akkor se érdekelte Matt este. Miért hazudott? Szerinte mi nincs rendben Matt körül? Elismerem, hogy néha fura a viselkedése, de sok mindent mesélt már magáról és én semmi durvát nem találtam benne.
   - Sziasztok! – köszöntem az ajtón belépve.
   Jack jött le a lépcsőn mikor a nappaliba értem.
   - Jó reggelt! – mosolygott. – Fenn vagyunk a könyvtárban.
   - Oké, megyek mindjárt.
   Felmentem átöltözni, aztán miután szereztem magamnak egy almát bementem hozzájuk. Jack a szekrénynek dőlve valamilyen könyvet nézegetett. Eve az asztalnál mélyedt bele az írásba, mikor meghallott felnézett.
   - Hali. Mit csinálsz?
   - Befejezem a naplómat. – Felvett egy barna bőrkötésű, régi, vastag füzetet és felém hajította. – Itt a tiéd – vigyorgott. – Már lesz is bele mit írnod.
   - Hát én nem fogok sok olvasnivalót hagyni az utódokra.
   Lenéztem a bal kezemben tartott kis könyvecskére. Nem csak réginek tűnt az is volt és gyönyörű festés díszítette, bármelyik múzeum szívesen venne egy ilyen régi antik darabot. Persze ez is valami varázsos cucc volt, mivel a semmiből ott termett rajta a nevem.
   - Ezt, hogy? – néztem még mindig ámulva.
   Eve csak vállat vont.
   Lezárta a saját vángel életét az utolsó mondatokkal, közben látszott rajta némi nosztalgiázás.
   - Ezt el ne olvasd egy ideig! – nézett rám komolyan, becsukva a fedelét.
   - Nem fogom – forgattam a szemem.
   Felmentünk a vángel szobába lerakni a naplókat a többihez. A fal mellett mélyedés volt, amit eddig nem is vettem észre, ebben tündököltek egymás mellett.
   - Fel lehet szedni a padlót – mutatott a rés szélére. – Alatta vannak még. A név meg valami kis varázslat. Egyszer megnéznék magamnak egy boszorkányt – mondta elmerengve. - Akarsz most beszélgetni, vagy készüljünk a gyűlésre?
   - Az első.
   Már a gondolattól is csupa ideg lettem. Tudtam mit kell csinálnom, csak attól féltem, meg se fogok tudni mukkanni.
   - Ott leszek melletted. Jelen körülmények között még bele is szólhatok egy keveset.
   Rámosolyogtam. Előbb-utóbb meg kell szoknom ezt az egész uralkodásos dolgot. Eve pedig egy héten belül elmegy valami napsütötte szigetre, így nem támaszkodhatok rá nagyon, minél hamarabb muszáj belejönni.
   Elmentünk kettesben a tóhoz, hogy senki se hallhasson bennünket.
   - Tudod nem értem, az a két vámpír miért nincs itt?
   - Ez jó kérdés – vált elgondolkodóvá Eve. – Én is gondolkoztam ezen. Tizenhét, vagyis most már csak tizenöt „ős” vámpír van. A legidősebbek a három nő és a hat férfi a tanácsból, valamint nekik a párjuk, kivéve Madiet, de ő terhes volt. Viszont egyikük sem emlékszik semmire azelőttről, hogy Aleida megszülte a lányát. Abból kiindulva, mennyire utálta a teremtményeit, én arra gondolok, megölte a többieket és csak azokat hagyta, akiket szeretett, de az emlékeket tőlük is elvette. Alesia szerint jók voltak, mellesleg nem tudott semmit az előző vámpírokról, legalábbis nem írta le. Ezt a titkot valószínűleg magával vitte Aleida.
   - De hát hogy lehettek ilyen sokan?
   - Fajfenntartás – felelte szórakozottan Eve egy vállvonás kíséretében.
   - Fúj… - grimaszoltam. – A tanácsot ez nem érdekli?
   - Néhányukat, viszont mit csináljanak? Nem emlékeznek semmire és tárgyak se maradtak fenn. A mi tudásunkról fogalmuk sincs. Van, aki azt hiszi, akkor lett vámpír és az emberi élete eltűnt.
   - És a boszorkányok? Ők lehet, tudnak valamit.
   - Lehet. Nyomoztunk utánuk keveset titokban Jackkel, semmit se találtunk. Ha érdekel, folytathatod a kutatást. Öhm… Jack annyit tud, hogy érdekel a boszorkány ősöm. A vámpírok többsége nem igazán hisz bennük, aminek a legnagyobb oka, hogy senki se találkozott velük soha. Szóval légy óvatos ezzel a témával!
   - Rendben, csak annyit tudok, amit hallottam tőled az elején – kacsintottam. – De elhalasztom, míg minden rendbe jön.
   Beszélgettünk erről-arról, próbáltam húzni az időt, de nem sikerült. Mialatt készültem a fejemben lejátszottam nagyjából a mondókáimat. A tükörképem riadtan meredt vissza rám, felkacagtam. Így kiállni eléjük és elmondani egy félig betanult szöveget tiszta gáz. Lehiggadásképp elképzeltem, hogy érettségizni megyek, a sok, nagyhatalmú, idős vámpír pedig csak tanár. Ez bevált valamicskét.
   Végül eljött az idő, átsétáltunk. A terembe most egy nagy kör alakú asztal állt középen, körülötte tizenegy szék. Mindenki felállt és maghajolt, amikor beléptünk. A helyünkhöz mentünk és leültünk. A Zeklos család helye üres volt, minél hamarabb el akartam intézni Matt bejutatását. 
   - Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – kezdtem, a hangom tisztán csengett. – A tegnapi eset még egyszer nem fog megtörténni! Senki se számított rá, csupán ennek köszönhették azt a kis szerencséjüket.
   - Ez nem igaz! – szakított félbe Galbraith, a keresztneve nem ugrott be. Ellenszenves férfi volt, az arcvonásai mindig érzéketlenül kemények, a hangja érdes, fület sértő. – Páran nyíltan kimondtuk, hogy támadástól tartunk. – És miket mondhattak ki rejtve, gondoltam magamban.
   - De ilyen esetre eddig még nem történt példa! – állt fel mellettem Eve, visszafogta magát, ennek ellenére most is sütött belőle a hatalom. Irigyelve néztem rá, én sose leszek képes így viselkedni. – És tekintve, hogy milyen hamar elmenekültek csak a meglepetés miatt jutattak be, semmit se sikerült elérniük.
   - Felfordulást, azt elég nagyot csináltak – dünnyögte szórakozottan Jordan, Damon apja.
   Nem ismertem, de Eve elmondta, hogy benne megbízhatok teljesen és a személyisége inkább Leóéra hasonlít, nyugtatgatott – ez mondjuk semmit se számított, mivel fogalmam se volt Leó milyen -, Jordan mellett Madiet mondták még normálisnak, aki most is mellettünk állt, látszólag legalábbis.
   - Akkor nyugodjunk meg? – szólalt meg megint Galbraith. – Halljuk vángel! Mit akar tenni? Van közöttünk egy áruló, – erre megfagyott a teremben a levegő - hogy akarja kideríteni a kilétét?
   Egyenesen a szemembe nézett, de én álltam a tekintetét, pedig legszívesebben sikítottam volna. Mit várnak tőlem? Belecsöppenek ebbe és máris tudjak mindent? Ennek ellenére nyugodtan válaszoltam.
   - Úgy vélem, először mindenkinek le kéne higgadnia! Biztosítani fogom az őrséget, aki ennek ellenére nem érzi, itt magát biztonságban az elmehet, ahová akar. A bűnösök keresésének ügyében megteszek minden tőlem telhetőt és ugyanezt várom mindenkitől! Bizonyítékok nélkül viszont nem sokat tehetek, annak viszont hiányában vagyunk. Mellesleg szeretném a Zeklos család szabad helyébe behelyezni Mattet!
   - Mi? – Jordan, aki eddig nyugisan, szórakozottan ült, most felelevenedett. – Mi mind itt voltunk már az elején és most hirtelen ilyen körülmények között be akarnánk venni egy elké… fiút?
   Ennyit arról, hogy mellettem áll. Úgy néz ki az egész Dragomir család utálatot táplál a Zeklosok iránt.
   - Plusz egy vámpír csak jól jönne, szerintem.
   A következő pár óra Matt helyzetének, a Fellegzuhatag pontos védelmi felépítésének, a belső áruló keresésének és néhány lényegtelen dolognak a vitájával telt el. A fejem a végére már szét akart robbanni. De legalább Matt ideiglenes engedélyt kapott a tanácson való részvételre. Jordan és még ketten csak úgy mentek bele, ha a bátyja veszi át a helyét, amint lehetséges. Nem sokat tudtam a Zeklos családról, csupán annyit, hogy négyen vannak testvérek, egy bátyja és két húga van Mattnek. Még egyikkel se találkoztam, az egyik húga szokott ide járni néha, de ő most a szüleik temetését intézte.
   Jordan úgy mosolygott, mintha sikerült volna valamilyen remek terve. Nekem elég volt a fia fura viselkedésén agyalnom, ezzel már nem törődtem.
   Mikor végre mindent befejeztünk megköszöntem a részvételt és kisiettem.
   - Éhes vagyok – szólalt meg Eve meglepetten, mikor már hazafele sétáltunk. – Olyan fura embernek lenni megint. A megbeszélés meg kínszenvedés.
   Elmosolyodtam, egyáltalán nem látszott rajta benn még a legkisebb gyötrelem jele sem.
   - Köszönöm a segítséget, mindenben! – Kis szünet után még megkérdeztem. – Mikor fogsz elmenni?
   - Maradok, amíg akarod – mosolygott rám kedvesen.
   - Ennek örülök, de nem akarom, hogy miattam legyél itt. Ha bármi van, úgyis tartjuk a kapcsolatot.
   - Biztos vagy benne? – állított meg.
   - Igen, teljesen – válaszoltam a szemébe nézve, pedig fogalmam se volt mi lesz velem nélküle. Ez alatt a pár hét alatt a legjobb barátnőm lett, de nem akartam, hogy maradjon. Mondhattam biztonságosnak a helyet, bár őszintén ebben alig voltam biztos, elvégre közöttünk is áruló van.
   - Eredetileg holnap akartam indulni.
   - Ma este akkor nem fogsz sokat aludni! – vigyorogtam.
   Megcsóválta a fejét, de ő is nevetett.
   - Napközben. Látod, csak megszoktad – elkomolyodott és megölelt. - Hiányozni fogtok!
   - Te is. Biztos egyedül akarsz menni?
   - Sokat gondolkoztam már ezen – engedett el. Elindult elmerengve a távolba és úgy folytatta – Döntöttem, szeretem, de így lesz a legjobb.
   A válasza nem győzött meg, viszont tudtam, fölöslegesen mondanék bármit. Matt jutott az eszembe. Vajon én hogy fogok dönteni száz év múlva?
   Az egész napot átbeszéltük, míg Eve be nem aludt. Jack átment megbeszélni az utazást, én meg lefeküdtem a nappaliban. Próbáltam rájönni bármire, nem sok sikerrel. Egy idő után meg el is aludtam.
   Sötétség borult rám, az égvilágon semmit se láttam. A hideg futkározott a hátamon. Hamar rájöttem, hogy ez nem szokványos álom. Most történt meg velem harmadjára és már tudtam mi ez. Így az a fura érzés -, amit az előzőeknél is éreztem, csak egyáltalán nem törődtem velük - bizonyította, hogy egy „látomásos” állomban vagyok.
   Rá akartam jönni, hogy hol vagyok, de semmi se volt körülöttem. Eddig sose féltem a sötétben, most viszont rettegés öntött el. Az izmaim meg voltak feszülve, mintha a testem tudatában lenne a környezetemben lévő dolgoknak, csak az agyamig nem jut el semmi.
   Messziről valami halk hang hallatszott, ami egyre erősödött, pár pillanat múlva már tisztán ki tudtam venni. Gúnyos, lenéző, fenyegető kacaj volt a javából. Elkezdtem futni, ott akartam hagyni ezt a helyet, azonban a hang mindenhonnan körülvett nem tudtam előle menekülni. Kétségbeesve rohangáltam, mert akkor úgy tűnt nem erősödik, de mindenhol csak a sötétség és üresség várt.
   Végül összerogytam, a könnyeim eleredtek, amikor fájdalmas veszteség hasított belém, aminek az okáról semmit se tudtam. A nevetés hangosodni kezdett és éreztem, ahogy az a valami közeledik felém, én pedig végtelen vagyok.
   Valami vagy valaki megfogta a kezem, mire felsikítottam, ám mielőtt bármi kijött volna a torkomon egy kéz szorult a számra. Hirtelen kipattant a szemem, Damon állt előttem és fürkésző tekintettel vizslatott, majd elengedett.
   - Jól vagy? – az előbbi komoly nézése teljesen eltűnt, így a kérdése is hidegen hagyott.
   - Mit keresel itt?
   Felültem és gyorsan letöröltem az arcom, mert miért is ne tiszta könnyes lett, ennek pedig pont Damon volt a tanúja, remek.
   - Összefutottam Jackkel, elmondta, hogy Eve elmegy és átjöttem.
   - Alszik, amit gondolom, tudsz. Szóval?
   - Gratulálok neked – vont vállat, aztán ledobta magát egy fotelbe. – Az apám szerint egész jó vángel vagy.
   - Waw… - mondtam gúnyosan, szemforgatással.
   Ez az egyik legostobább duma, amit tőle hallottam eddig. Már azt is nézve, hogy Jordan egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki figyel.
   - Mit akarsz Mattel?
   - Minek nézel te engem? – meresztette a szemét szórakozásból. – Én a nőket szeretem.
   - Tudok a beszélgetésetekről.
   - Akkor miért kérdezel? A barátja akarok lenni, esetleg féltékeny vagy?
   A képébe tudtam volna vágni valamit, de nem adtam meg neki az örömöt, hogy lássa, mennyire felhúz. Helyette kedvesen elmosolyodtam.
   - Elmondod a tervedet vagy szépen kitálalok Mattnek mindent, akkor tuti nem akar már a haverod lenni!
   - Miért hallgattad el előle? – hajolt felém.
   Megfogott a kérdéssel. Valójában miért is akartam előbb Damont kifaggatni? Erre nem tudtam válaszolni.
   - Mert előbb pontosan tudni akarom mit tervezel. – Ez igaz is volt, legalábbis félig.
   - A barátja akarok lenni – ismételte el.
   - Engem nem tudsz ilyennel beetetni – kezdtem kifogyni a türelmemből.
   - Akkor így jártál.
   Felpattantam és épp kezdtem volna kioktatni, amikor megjött Jack. Felmért mindkettőnket, aztán megcsóválta a fejét.
   - Folytassátok nyugodtan.
   Damonre nézett, aki nyugisan vigyorgott rá.
   - Tudod mit, Eve alszik szóval húzz a francba!
   - De hát itt van Jack – nézett rám ártatlan fejjel.
   - Szállj! Le! Mattről! – mondtam fenyegetve mielőtt leléptem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy húzhat fel ennyire mindig.
   Felmentem olvasgatni egy kis vámpír történelmet, hátha az eltereli a figyelmem. Damon kérdése kényelmetlenül érintett. Miért súgta azt valami, hogy ne mondjam el Mattnek? Megráztam a fejem, mintha ezzel ki tudnám űzni a gondolatokat a fejemből és közben levettem egy nehéz könyvet a szekrényről.
   Az első oldalak után úgy belemélyedtem, hogy jó pár óra eltelt. A kezdeti eseményekről volt szó. Alesia uralkodása alatt minden szép és jónak tűnt, de miután ő elment a tanács nagy része jobban felbátorodott és több beleszólást követelt magának. Ekkor kezdődött el a vámpírok átalakítása hatalmas mértékben, ugyanis rádöbbentek, hogy még ha képesek is az utódnemzésre, ez náluk nehezen jön össze. Tehát emiatt nem olyan nagy a létszámuk a fővámpíroknak.
   Olvastam még Lyle Rebeldéről, akit már Matt is említett, ő támadt meg egy vángelt. Semmi konkrétat nem írtak arról, hogy mi lett vele, amit furcsállottam.
   Hallottam Evet, így leraktam a könyvet és próbáltam nem is gondolni Damonre, aki minden bizonnyal még mindig itt van.
   - Kialudtad magad? – csatlakoztam hozzájuk.
   Olyan fura volt nézni Eve teljesen emberi viselkedését. Az vált megszokottá, hogy alig alszik, alig eszik stb., viszont mindig üdébb nálam, most meg pont én lettem hasonló. Bár szerencsére a kómás arckifejezésétől leszámítva amennyire lehetséges újra a régi volt. Legalább ő kipihente az erőcserét.
   - Nem teljesen, de az úton elég időm lesz – Damonre nézett. – Vagy még se.
   - Jó társaságod lesz, örülj neki – vigyorgott.
   Na, az ő elmenetelének már örülök.
   - Mit tudtok Lyle Rebeldéről? – kérdeztem, mert még mindig a fejemben motoszkált.
   Hirtelen beugrott mi volt még a fura. Őt is fővámpírként emlegették és a tanács tagjaival egy idősnek vagy még öregebbnek, amiből az következik, hogy még egy valakit hozzá lehet írni az „ős” vámpírokhoz.
   - A támadása után az őrség lerendezte – vont vállat Jack.
   - A legkülönösebb alak volt szerintem a történelemben – merengett el Eve. – Senki se tud róla semmit, azon a cselekményén kívül, még a teljes nevét se, a Rebelde szó lázadót jelent, ezt ragasztották rá. – Rám nézett, leolvasta rólam a kérdésem és hozzátette. – Valószínű.
   - Lyle az én példaképem – szólalt meg Damon, elvégre neki is muszáj hozzá fűznie valamit.
   - Miért? – kérdezte Jack.
   - Tudjátok, szerintem él és többet tud, mint bárki más. Mellesleg meggyőződésem, hogy a tettének az okai kitalációk.
   - Akkor halljuk, mi célból akarta megölni a vángelt? – forgattam a szemem.
   - Nem ismertem, honnan tudjam? – vigyorgott rám Damon.
   Eve mosolyogva oldalba könyökölt. Jackkel mindig kiválóan szórakoztak a viselkedésemen Damon közelében.
   - Mi lesz az első állomás?
   - Az Indonéz-szigetekre gondoltam, jól fog jönni a napsütés. Nem gondoltad meg magad?
   - Dehogy, minden rendben lesz. Aztán majd megyek is látogatni téged – nevettem.
   - Azt ajánlom – ölelt meg. – És van egy búcsú ajándékom a számodra. Kordi!
   Kordélia jelent meg az ajtóban egy nagy dobozzal a kezében.
   - Megjött a futár – nevetett, a kezembe nyomva.
   Kíváncsian nyitottam fel a tetejét és a meglepetéstől meg se tudtam szólalni. Tele volt a régi cuccaimmal, fényképekkel, emléktárgyakkal, ékszerekkel.
   - Úristen, én… annyira örülök, köszönöm – mondtam kissé könnyes szemekkel.
   - A szüleiddel szépen lerendeztem, fel se fog nekik tűnni, hogy hiányzik néhány dolgod – mosolygott Kordi.
   Miközben én nézegettem a doboz tartalmát, addig Eve elbúcsúzott Jacktől. Soha nem örültem még ennyire egy ajándéknak sem.
   - Vigyázz magadra! – öleltem meg Evet immár kint a kapunál. A kis cseles jól kitalálta mivel veheti el a figyelmemet.
   Visszamosolygott rám, aztán elindult Damonnel és Kordival a kocsihoz. A fellegzuhatag kerítésétől távolabb az őrházakat összeköti egy ösvény, ahol a vámpíroknak van a parkolójuk. Nagyon reméltem, hogy előbb-utóbb beleegyeznek a vámpírok egy útba, mert így olyan elszigetelt az egész hely, emberek meg úgyse jönnek ide, amitől tartanak.

Új fejezet!

Sziasztok!

Holnap felkerül a 11. fejezet, amibe néhány új dolog részlete is bekerül.
Az éjszakai játékok bővítésével egy jó ideig még nem fogok foglalkozni. De, akit érdekel annak ott az első változat ;)

Üdv.:
   Cathy

Kérés

Sziasztok!

Ha nem túl nagy kérés válaszolnátok egy kérdésre? Kíváncsi vagyok, ki hanyadik fejezetnél tart? Ugyanis eddig csak az 1. és a 2. fejezetről kaptam véleményt, így nem tudom a folytatás jó -e.
Előre is köszönöm :)

Üdv.:
   Cathy

Sziasztok!

Mostanában nem vagyok valami írós hangulatban, ezért sincs új fejezet. De ígérem, hamarosan folytatom. Addig is várom a véleményeteket.
Kinek hogy tetszett a 10. fejezet?


Üdv.:
    Cathy

ÉJ 2. rész

Adrian

   Miközben iszogattam az italom, az új lányt figyeltem. Az előző hisztérikusan sikítozva rohant ki a bárból, miután szemtanúja volt a Fortune titkos játékának. Egy hátsó szobában szerencsejátékokkal lehet elütni az időt, viszont itt az orosz rulett is előkerül párszor az este folyamán.
   Claire mora volt, de szép formás alakkal rendelkezett, nem olyan lapossal, mint a legtöbbjük. Sápadt bőréhez remekül illett bronzvörös haja, amit most összefogva viselt, így semmi se takarta határozott, szép arcvonásait. Kék szemei ragyogtak, mint a víz tükre napsütésben. Rajta legeltetve a tekintetem azon töprengtem, hogyan vehetném le a lábáról.
   Nagyon vonzónak találtam, és az elutasító viselkedése még jobban felcsigázott. Rose-zal is ez volt, gondoltam dühösen, bár meglepett mennyire ki ment a fejemből.
   Lehajtottam a maradék italomat, a pulthoz mentem. A lányról -, aki kiszolgált - lerítt, hogy flörtölni szeretne, de nem kaptam az alkalmon, mint máskor. Kedvesen rámosolyogtam, majd az újra teli poharammal hátra sétáltam.
   Az ajtón belépve felvettem az álarcomat, ami eltakarta a fél arcom. Ez egy szabály volt, hogy ne ismerjük a játszótársakat. Leültem a nagy asztalhoz, éppen sima rulettet játszottak.
   Csak figyeltem, azon töprengve, mi vezetett idáig. Nem bírtam sokáig az udvarban maradni, a sok rossz szokásom se segített, Rose és Dimitrij boldogságának látványán túltenni magam. Így Seattle ezen bárjába tévedtem. A lélek miatti jó meggyőzésem, pedig hamar bejutatott a titkos elit csoportba.
   Közelebb húztam a székem, hogy beszálljak, amikor előkerült a pisztoly. Elmosolyodtam azon gondolkodva, minek kellene örülnöm, a nyerésnek, vagy a vesztésnek. Tudtam, ez félig egy őrült vigyora, de letojtam magasról. Mi értelme erőlködni, ha úgyis bekattanok az idő múltával.
   A kezembe vettem a fegyvert, és a mellkasomba lőttem. Megint, mint eddig mindig, szerencsém volt, már ha az jó, hogy életben maradok. Mondjuk altató lövedékkel játszottunk. Itt, akinek pechje lett, azt elvitték valahova, persze ezt is így kellett elfogadni, engem egyáltalán nem érdekelt. Úgy fogtam fel, hogy aki orosz rulettezik, az a halállal játszik, ez még jobb is, hisz nem a túlvilágra kerülsz.
   Tovább adtam a fegyvert, közben végignéztem a társaságon. Néhány döbbent tekintet meredt vissza rám, őrültnek hittek, amiért olyan nyugisan csinálom végig.
   Mindenki megúszta a kört, de csak én akartam volna folytatni. A többiek megelégedtek azzal a pár körrel, amiket a többi játék közben csinálunk.
   Az este lassan telt, a póker unalmas volt. Jó pár óra múlva, felálltam, hogy behozzam az italokat magamnak és a többieknek. A bár vezetője tanult az esetből, nem engedte a pincéreket be. A fejem szédült, miközben kimentem, rögtön körülnéztem. Igazából Claire volt az egyik oka kijövetelemnek, de elkeseredésemre már elment. Visszabandukoltam a megrakott tálcával, magamnak dupla adagot rendeltem.
   Zárásra totálisan lerészegedtem. Még szerencse, hogy a hotel, ahol megszálltam két utcával volt csak odébb. Azonnal bezuhantam az ágyba és már aludtam is.

ÉJ 1. rész

A kezdésen kevés változtatás van csak.

Claire

   Eltelt az első munkanapom háromnegyede és eddig még semmi szokatlan nem történt. A Fortune bárban találtam felszolgálói munkát. Hosszú töprengés után jöttem csak ide. Szinte mindig kerestek új alkalmazottakat. Akik itt hagyták csak annyit árultak el, hogy a neve épp az ellenkezője a valóságnak, mást nem mondtak róla.
   De egy nem nemesi mora 20 éves lánynak, mint amilyen én is vagyok, nehéz beilleszkedni az emberek közé. Egyetemre jártam Seattleben és próbáltam saját talpra állni. Ennek a helynek pedig a tulajdonosa mora volt, így gondoltam egy próbát megér.
   A Fortune délután 6-tól reggel 6-ig tartott nyitva. A morák szerették a helyet -, bár emberek is akadtak bőven a vendégek között – főleg a vámpíros hangulatú berendezése miatt. Bordó falak, fehér, kényelmes, bőrfotelekkel, sötét barnára festett asztalokkal és halvány megvilágítással. Otthonos, kellemes hangulatot árasztott, ez segített a döntésben.
   Szerencsére megkaptam az éjfélig tartó műszakot. Hajnalban egy titkos társaságba jártam, ahol a morák tanulták a mágiával való küzdelmet.
   Másfél hete megkoronázták Vasilissa Dragomirt, akiről olyan hírek terjedtek, miszerint ő a mellett van, hogy a morák is harcoljanak, ha akarnak. Ez segítség lenne, mert nem kell titokban tanulni. De még ha igaz, akkor is beletelik egy időbe, míg ezt elfogadja annyi tanácstag, hogy meg tudják szavazni.
   Valami fura idegen foglalta le az egyik sarki helyet. Persze az én részemen. A kezére támasztott fejjel nézte az asztallapot.
   - Üdvözlöm! Mit hozhatok?
   Közelről már jobban meg tudtam nézni. Mora volt, az öltözékéről pedig lerítt, hogy valamelyik főnemesi család sarja. Barna haja borzosan állt.
   Hátradőlt a székben, közben előkotorta a cigijét. Gyönyörű zöld szemeiben valami furcsa látszott, mint aki nincs teljesen észnél. Úgy tűnik, a sok pénze nem teszi boldoggá, gondoltam gúnyosan.
   - Whiskyt kérek.
   - Máris hozom.
   Odasétáltam a pulthoz leadni a rendelését. Anna, a munkatársnőm, aki az asztal másik végén szorgoskodott hatalmas, izgatott mosollyal sietett felém.
   - Istenem bármit odaadnék, ha most a helyedben lehetnék – ledöbbent értetlen nézésem láttán. – Ő Adrian Ivaskov, azt ne mondd, hogy téged nem érdekel! Mostanában minden nap benéz – unottan bámultam rá, végül felfogta, hidegen hagy a srác. Befejezte a mondókáját és elkezdett az italokra koncentrálni.
   Imádott beszélni, főleg a pasikról. Csodálkozott, hogy engem nem hoz lázba a téma. Szerencsére megtanultam, ha unottan nézek, abbahagyja hamar. Bár azt be kellett vallanom, irtó helyesen néz ki Adrian, de a főnemeseket jobbnak láttam elkerülni.
   Elindultam vissza az itallal az asztal felé. Kis sajnálat kúszott belém, ahogy ránéztem. Viszont ezt hamar elhessegettem. A nagyanyja nem rég halt meg és állítólag jóban volt vele, ám a rossz pletykák közül többet hallottam róla. Nagy nőcsábász hírében állt, bár most nem igazán tűnt annak. 
   - Hozhatok még valamit? – kérdeztem miközben leraktam a poharat.
   - Az egész üveg jó lenne – mosolygott. - Te is csatlakozhatnál.
   - Bocs, ezek közül egyik se megoldható.
   Megint rágyújtott, tiszta láncdohányos meg alkoholista. Talán jobb elfoglaltságot nem talál magának. Szegfűszeg illatú füst lengte körül.
   - Kár. Szívesen beszélgetnék veled – mért végig. Végül megállapodott a tekintete a szemeimben. – A nevedet megtudhatom?
   - Claire Smith – mondtam, mert nem akartam udvariatlannak tűnni.
   - Hát Claire remélem, még találkozunk.
   Elegem lett belőle, így egy szó nélkül elvonultam. Én annyira nem akartam vele összefutni. Bár éreztem valamit, ami a közelében akart tartani. A többi vendéggel foglalkoztam, felé néha vetettem pár pillantást.

10. fejezet

   Matt nem jött át. Igaz, hogy itt volt reggel, de már hiányzott.
   Ezüstszínű, földig érő, pántnélküli ruhát vettem fel. A hajamat kontyba fogtam.
   Három negyed órával korábban kész lettem. A nappaliban ültem. Szólt a TV ugyan, de nem bírtam odafigyelni rá, az idő pedig rohamosan közeledett.
   - Lélegezz nagyokat! – jött oda Eve elkészülve.
   Csodálatosan nézett ki. A ruhája fekete, fodros, szintén pántnélküli. Ez hagyomány volt. A régi feketében, az új vángel fehérben vagy ezüstben. Az utóbbit választottam, a fehérről a házasság jutott az eszembe, ami örök életre szól.
   - Indulhatunk? – sétált az ajtó felé Jack. Mikor lejöttem próbált megnyugtatni, de aztán a TV-t nézte, mert rájött, hiába erőlködik.
   Megittam a maradék vért a pohárból – megint szükség volt rá a próba miatt, bár nem nagyon bántam, isteni és még nyugtató is – majd felálltam. Kifújtam a levegőt és „felvettem” az álarcomat, amit tökéletesen megtanultam.
   - Végig így legyél! – biztatott Eve.
   Úgy sétáltam át, mintha a temetésemre mennék. Persze csak belül voltam tiszta ideg, kívülről sugárzott belőlem az erő, a királynőiesség. Meglepődve láttam, mennyien vannak a főépület előtt. Úgy látszik, míg a labirintusba voltunk még többen érkeztek. Rögtön észrevettek minket, mindenki felénk fordult. Mikor közelebb értünk szívükre tett kézzel meghajoltak. Viszonoztam a köszöntést és mentem tovább.
   Felemelt fejjel haladtam, semerre se akartam nézni. Igaz, hogy félig már én is közéjük tartoztam, mégis ideges lettem ennyi vámpírral magam körül. A rossz akaróm pedig lehet, itt van valahol, ebbe már belegondolni szörnyű volt.
   Elállt a lélegzetem belépve a tanácsterembe. Minden bútort eltüntettek. Egy nagy, faragott trónszék állt az egyik sarokban. Már ez magában csodaszép volt. A hátulja két félig szétnyílt szárny alakúra formálva. Teljesen úgy nézett ki, mintha igazi lenne. Ez a szoborra emlékeztetett, amitől gondolkodni kezdtem. Vajon tényleg egyszerű fából van?
   A terem díszletén az öt elem uralkodott. Fekete bársonnyal voltak letakarva a falak. Az északi oldalon mű indák futottak végig, lenyűgöző mintákat festve a falra, néhány helyen zölden világító kis lámpákkal. A keletin hasonló formák halványkék színben, itt is voltak világító részek. A délin vörös, pár fáklyával. A nyugatin pedig sötétkék ugyancsak világítva. Ez a kevert fény árasztotta be a helyiséget.
   Felnéztem a mennyezetre. Ezüst és arany szalagok hálózták be, bonyolult alakzatokat alkotva. Úgy éreztem, mintha valami mesébe csöppentem volna.
   Jack lemaradt tőlünk. Eve és én a trón felé közeledtünk. Végig a környezetemet csodáltam, nem tudtam betelni a látvánnyal. Ahogy odaértünk, megfordultunk. Mindenki meghajolt, a szívemre tettem a kezem majd leengedtem. Körül kémleltem a termen Matt után. A legelső sorban a kilenc tanácstag állt, mögöttük a családjuk. Matt is ott volt legelöl. Ő foglalta el ezen az estén az apja helyét. Ezt megengedte neki a tanács, de hogy átvegye a teljes hatalmát, és bekerüljön közéjük még nem mindenki fogadta el. Még sose halt meg egy tag se.
   - Eljött, hát megint a nap, melyen új vángel kerül a trónra – kezdte Eve ünnepi, magasztos hangon. Egymás felé fordultunk, letérdeltem, Eve pedig folytatta tovább. – Megkaptad Ángel erejét. Használd a földet, a levegőt, a tüzet és a vizet, a néped javára! A lélekkel gyógyítsd magadat!
   - Ángel népét fogom szolgálni az erőmmel, amiben a lélek lesz a segítségemre – sikerült magabiztos, erőteljes hangon elmondanom a betanult szövegemet. – Esküszöm!
   - E pillanattól fogva te is a vámpírok közé tartozol, bármi történjék, nem hagyhatod cserben őket! Ha elmész az árulással ér fel és alkalmatlanságod bizonyítja a vángel névre.
   - Mindig a népem mellett maradok, esküszöm! – A szöveg rövid, lényegre törően volt megfogalmazva, ez nekem furának tűnt, de ha a vámpírok szemszögéből nézzük valahol érthető. Én is halálra unnám magam ugyanazon hosszú szöveg hallatán, száz évenként megismételve.
   - Így legyen hát – hajtott fejet Eve. Felálltam. – Foglald el a téged illető helyet!
   A trónhoz léptem. A lábam remegett az idegességtől, mégis sikerült biztosan haladnom. A tömeg felé fordultam és kecsesen leültem.
   Jó volt a megérzésem, miszerint ez nem egy átlagos szék. Átjártak az elemek, a két szárny kitárult. Rémülten néztem, ahogy az elevennek tűnő tollas szárnyak körbe ölelnek, ugyanakkor valami nyugalom is elárasztott.
   Hirtelen eltűnt minden. Egy ismeretlen csarnokban találtam magam, valaki másnak a testében. A terem márványból volt. Körben székek, mindegyik előtt álltak, kivéve azt, amelyik nagyobb volt a többinél. Az ángelek között vagyok, döbbentem rá. Elképesztő látványt nyújtottak a fehér, gyönyörű ruháikban és a fénylő szárnyaikkal. Az arcuk is káprázatos, szebb, mint bármelyik emberé lehetne. Hosszú hajukba legtöbben virágokat fűztek.
   Valószínűnek tartottam, hogy Ángel testében vagyok, akinek fogalma sincs erről. Csupán szemlélőként létezem itt. Valamilyen bűbáj segítségével elérhette, az utódai számára, a múlt bemutatását.
   Belépett a hiányzó illető is, Quyen a vezetőjük. Miután helyet foglalt, a többiek is leültek.
   - Nem hiszem el, hogy ilyesmire kerül sor – törte meg a csendet Quyen haragos szava. Körbejártatta a szemét mindenkin. – A népünk feladata, a Föld környezetének megóvása! Elfelejtettétek volna? Nem avatkozhatunk bele az emberek életébe!
   - A halandók gonoszak. Azt hiszik ők a leghatalmasabbak a Földön. Miért ne teremthetnénk fajokat, akik erősebbek náluk? – szólalt meg Ángel.
   - Ez nem megoldás, Aleida! – Szóval így hívják. Nem értem, miért titkolta, sokkal jobb, mint az Ángel.
   Körülöttem helyeselni kezdtek páran.
   - Akkor mi lenne a megoldás? – kérdezte gúnyosan a mellettem lévő nő. – Tétlenül nézzük végig, míg tönkreteszik a Földet is?
   - Találunk rá valami módszert. De az, hogy teremtsünk hatalmasabb lényeket, borzalmas ötlet. Ha pusztítást hozunk az emberekre, azzal semmise lesz jobb! Netán a ti szörnyeitek, nem fogják rombolni a természetet?
   - Engedelmeskedni fognak nekünk – álltam fel.
   - Aleida, senkitől, de főleg tőled nem vártam volna, hogy egyszer fellázadsz – mondta sajnálkozva Quyen. – Az embereket szidjátok. Nézzetek végig magatokon! Csupán harminchárman vagyunk, és még összetartani sem tudunk – hajtotta le a fejét szomorúan. – Nem tudlak benneteket örökké megállítani. Ha ennyire ezt akarjátok, menjetek! De ne feledjétek, aki elhagyja a Fellegzuhatagot, többé nem jöhet vissza! A tetteiteknek pedig következményei lesznek!
   Úgy látszik, később csak vissza akart térni, ha a Fellegzuhatag nevet adta az új otthonának.
   Aleida végig nézett nyolc lázadó társán. Tynisha -, aki meg is szólalt egyszer - mellé állt, a többiek közül páran ingatták a fejüket, vagy csak lebámultak a semmibe.
   - Gyávák – horkant fel Aleida, majd hátra fordult. – Meglátjuk, kinek lesz igaza!
   A kijárat felé indultak ketten. Az ajtó a szabadba nyílt. Virágzó fák terültek el, távolabb semmi se látszott. Egyenesen odatartottak. Véget ért a talaj és csak a levegő volt alattunk, messze lent látszottak a hegyek, völgyek. Rémisztő és csodás egyben, hogy valahol a Föld felett lebeg ez a hely, a lent élők tudta nélkül.
   Aleida és Tynisha megfordultak, felemelkedtek a magasba, még egyszer szemügyre vették, mit hagynak itt. Megtudtam, miért hívják Fellegzuhatagnak. A fellegekben volt és a másik végét egy hatalmas hegy foglalta el, amiről egész hosszában kristálytiszta víz zuhogott le. Kis folyócskák tekergőztek a fák között. Előttük pedig a lenyűgöző szépségű palota rengeteg, különböző formájú tornya magasodott.
   - Biztos vagy benne? – kérdezte Tynisha.
   - Persze.
   Nem tudtam mit gondoljak. Valahol megértettem Aleidát és a többieket, de a tervük szörnyű volt.
   Megint megváltozott minden. Egy férfival és nővel voltam az erdőben. Az asszony a földön feküdt véres szájjal.
   - Igyál! – parancsolt rá Aleida a férfira. A megvágott kezét a szájához tolta.
   Addig ivott, míg el nem ájult. Ekkor Aleida feléjük hajolt, a szívükre tette a kezeit és bevetette minden erejét, hogy erősebb, halhatatlan lényekké változtassa őket. A vérhiány miatt eleve gyenge volt, de ez a többi energiáját is felemésztette. Végül ájultan rogyott a két ember közé.
   Sötétség helyett, Quyen jelent meg.
   - Megmondtam, hogy következményei lesznek, de te mégis a saját fejed után mentél – szólalt meg sajnálkozó hangon. – Halhatatlant nem teremthetsz átok nélkül, ostoba leány!
   - Miféle átokról beszélsz? – kérdezte Aleida értetlenül.
   - A véredet használtad. Az életben maradásukhoz ember vért kell inniuk, neked pedig az övéiket. Én pedig büntetésül elveszem a halhatatlanságod. – Aleida lesokkolt a szavak hallatán. – Mivel fontos voltál nekem – folytatta kedvesebben – kapsz száz évet. Szülhetsz egy leánygyermeket, aki megörökli a lélek hatalmának a felét. Miután… - Láttam rajta, hogy nem bírja kimondani azt a bizonyos szót, még mindig szereti. - letelt az időd megkapja a teljes erődet száz évig, ez alatt uralkodhat. Gyereket szülhet, ha azt akarja, hogy az erőd tovább szálljon valakire utána. De, nem élhet a családjával. Így az ő, a te leszármazottjaid közül mindig a legerősebb lélekkel rendelkezőre száll az erő.
   Aleida a fejét rázta, temérdeknyi késszúrással értek fel ezek a szavak. Én is éreztem minden fájdalmát. Könnyek csorogtak végig az arcán.
   - Sajnálom – suttogta Quyen, aztán eltűnt.
   Újra ott feküdtem az erdőben. Zokogtam én is Aleidával együtt.
   A következő helyszín egy tó mellett volt. Némán bámultam a vízben úszkáló halakra. Teljesen egybeolvadtak a gondolataim az Aleidáival.
   Mit tettem? Ez a kérdés gyötörte húsz éve. Mikor a vámpírokra nézett – ezt a nevet adta nekik – csak a hibáját látta, amivel tönkretette az életét. Ángelként mutatkozott be nekik. Aleida meghalt benne azon a napon, mikor megkapta a büntetését. Nem érezte többé méltónak magát, ehhez a névhez.
   Tynisha jelent meg. Ő boszorkányokat hozott létre, tőle is elvette Quyen a halhatatlanságát, ugyanazt a lehetőséget kapva mellé. Évente találkoztak.
   Megölelték egymást, sírva fakadtak mind a ketten.
   - Én akarok egy gyereket – törte meg a csendet Aleida. – Szörnyű hibát hoztam. A vámpírok rosszabbak az embereknél. Kell valaki, aki megfékezi őket, ha én már nem leszek – kétrét görnyedt a zokogástól.
   Tynisha átkarolta, próbálta megnyugtatni a barátnőjét.
   - Van egy erős boszorkány férfi. Ha ő lenne az apa, az plusz segítséget jelentene.
   - Köszönöm – motyogta. – Veled mi lesz?
   - Meghalok, és nem hagyok magam után senkit… csak a boszorkányokat. Tanítom őket, remélve tovább adják gyermekeiknek, akik jó célra használják majd az ajándékukat.
   - Neked hiányzik…? – kérdezte Aleida.
   - Minden nap – válaszolta szomorúan Tynisha.
   Ezután csendben ültek. Képzeletben ismét a Fellegzuhatagban járva.
   A következő emlékben a lányával voltam, gyönyörű szép nő lett belőle. Aranyszínű hajába színes virágokat font, az otthoni szokásra emlékezve. Kék szemeiből szomorúság sugárzott. Aleida sose gondolta, mennyire meg fogja szeretni. Megtanított neki mindent, Tynishával találtak neki egy boszorkányt. Alesiának is lett egy leánya, akit néha meglátogathatott, csak kilétét kellett titkolnia.
   Aleida képtelen volt fájdalmat okozni neki, ezért azt hazudta gyermekének, visszatérhet otthonába. Alesiát ugyan bántotta ez is, de azt akarta, hogy édesanyja boldog legyen.
   - Vigyázz magadra kincsem! – ölelte meg. – Ne feledd, légy erős, bátor és magabiztos mindig! – mosolygott rá melegen. – Te vagy a legjobb tettem egész hosszú életem során – ez az egy vigasztalta. - Mindig a szívemben leszel.
   - Te is anyám – mondta Alesia a könnyeivel küszködve.
   - Ég veled! – búcsúzott el végleg Aleida, és elrepült.
   Elfogadta a jövőjét. Már csak az bántotta, hogy becsapta a lányát, akit mindennél jobban szeretett, de nem tehetett mást. Ha elmondja neki az igazat, ki tudja, mi válik majdan belőle is.
   A Tynishával való találkozás helyszínére repült. Élvezte az utat. Magába szívta, eggyé vált a levegővel. Végig cirógatta testét, játszott a szárnya tollaival. Kelletlenül szállt le. Megint amellett a kristálytiszta vizű tó mellett voltunk.
   Tynisha a part mellett lebegett, a víz felszínén. Aleida is mellé feküdt és egybeolvadt az összes elemmel. Elöntötte a boldogság. Kihasználta utolsó perceit, minden gondolatot kiűzött fejéből. Így akart eltűnni örökre, ezzel a kivételes érzéssel, melyet a népe képességének köszönhetett.
   Visszatértem a jelenbe. Kicsordult könnyeimet gyorsan letöröltem, miközben a szárnyak szétnyíltak és újra összecsukódtak félig. Körülnézve, megállapítottam, hogy itt valószínűleg nem telt el idő.
   Eve együtt érzően nézett rám. Odalépett kinyújtva a kezét. Megfogtam és felálltam. Megöleltük egymást.
   - Ezt soha nem mondhatod el senkinek – suttogta a fülembe.
   Elengedett, rám mosolygott melegen, aztán ott hagyott. A fejem zakatolt az élménytől, hátra tuszkoltam agyam rejtett zugába, hogy majd később nyugodtabb körülmények között gondolkodhassak rajta.
   Mivel a ceremóniának vége lett, vagy családdal, vagy egyedül mindenki odajött gratulálni meg minden jót kívánni. Egy idő elteltével már nem is figyeltem rájuk, mosolyogtam, válaszoltam rutinból és örültem mikor végre tovább mentek. Ennyi nyalizós alaktól már kivoltam. Damon zökkentett ki, megállt előttem.
   - Hol is kezdjem? Ha átmentél a teszteken csak… - hirtelen kitört a pánik.  – Gyere! – rántott meg miközben kerestem a kiváltó okot.
   A kezemnél fogva húzott. Gyorsan kellett szaladnom, ha nem akartam orra bukni. Pillanatok alatt az udvaron voltunk.
   - Eve! – próbáltam kiszabadítani magam. Mattért is nagyon aggódtam, de ezt inkább nem említettem neki.
   - Ott van Jack mellette – mondta még csak rám se pillantva.
   Tovább ráncigáltam a karját, mire felkapott és még gyorsabban futott. Bementünk valahol, aztán egy szobából ki az ablakon. Eltávolodtunk az épülettől, be a fák közé. Ott lerakott.
   - Mi történt? Ha valami baja lesz Evenek, megöllek!
   - Igaza volt azoknak, akik féltek itt maradni. Jack mellett pedig Evenek haja szála se fog görbülni. Láttam, ahogy elviszi onnan, tudta, hogy veled vagyok.
   - Miben volt igazuk? – értetlenkedtem, de aztán összeállt a kép. – Óh.
   Eszembe jutott, amit Jack mondott. Szóval mégis bemertek ide törni.
   - Kösz. Ezzel aztán igazán nagyra fognak tartani!
   - Nem azért van eleve testőröd, hogy te küzdj meg velük. Esetleg meg akarsz halni? Vigyázz!
   Maga mögé rántott. Négy vámpír jött felénk. Olyan tíz lépésre tőlünk megálltak. Nem velünk vannak az tuti. Kintről jöttek és eltorzult arccal meredtek ránk.
   - Add át a lányt! – lépett előrébb az egyik. – Vagy megöllek!
   - Próbáld csak meg! Nem fogok elfutni – vigyorgott szét tárva a karjaid.
   Ledermedve néztem. Damon harcra készen állt, de nyugodtan. Egy a négy ellen, sikerülni fog neki?
   Az elöl álló intett a társainak. Kettő Damon felé indult egy pedig felém. Damon távolabb repítette azt, aki hozzám akart jönni, aztán vissza is perdült a másik kettő felé.
   - Azért csinálhatnál valamit! – kiáltott rám. – Most az egyszer segítettem, itt az idő, hogy megmutasd, mit tudsz!
   Elképedve meredtem rá. Harcolni még nem tudok, mit vár tőlem? A férfi még dühödtebb arccal tért vissza. Rémülten néztem, ahogy közeledik. Damon oda sem figyelt. Próbáltam összeszedni magam, elvégre vángel vagyok nem egy erőtlen kislány. Máris őrültségnek gondoltam, előző mondatomat.
   - Mi az? Nem véd meg most senki? – kérdezte gúnyosan. Röhögni kezdett, de azért fél szemmel Damont leste.
   A félelmemet felváltotta a düh. Tűz gömb gyulladt a kezemben.
   - Játszani akarsz? – hagyta abba a nevetést.
   Az arcának dobtam a golyót, ő viszont elhajolt. Mennyire utálom a vámpírokat. Kipróbáltam, amit Eve csinált. Felgyűrtem alatta a földet. Szitkozódva elvesztette az egyensúlyát a mozgó talajon. Egy helyben tartottam nagyjából, aztán felgyújtottam. Vadul csapkodta magát, mintha ezzel el tudná oltani a lángokat.
   - Szúrd szíven! Nehéz elégetni minket.
   Erre magam is rájöttem. Körülnéztem, letört ágak után. Felvettem egy nagyobb darabot. A vámpír elé léptem. Hátrahúztam a kezem és amilyen erősen csak tudtam előre lendítettem. Kettétört a mellkasán, majd meggyulladt. Remek, ennyit erről.
   Damon a másodikat karózta meg. A főnök vicsorogva megfordult, menekülőre fogta.
   - Meg akartál ölni nem? – kiabált utána Damon és eldobta a karót. Az beleállt a vámpír hátába, mire összeesett. El kellett ismernem, hogy jó harcos. – Oltsd el!
   Engedelmeskedtem. Miután végzett az utolsóval is megszólaltam.
   - Visszamegyek!
   Most már nem az előbbi okok miatt akartam menni. Matt mellett akartam lenni.
   - Nem! – kapta el a karom pár lépés után.
   - Ide figyelj! Eddig nem említettem, mert tudom, hogy leszarod, de Matt valahol bent van.
   - Igazad van. Tőlem akár ki is belezhetik – mondta gúnyosan. – Úgyse lesz semmi baja – tette hozzá alig hallhatóan, fura hangon. Nem értettem mit akart ezzel.
   Pofonra emeltem a kezem. Gyorsabb volt nálam, így elkapta.
   - Jack a barátom. Te meg ne vitázz velem, mert hidegen hagy, hogy vángel lettél. - Elkezdtem rángatni a kezem, hiába. A tűzhöz nyúltam. – Púpot akarsz a fejedre? – kérdezte mikor megérezte.
   Befejeztem mindent. Egyáltalán nem kételkedtem benne. Simán kitelt volna tőle, hogy fejbe vág, eszméletlenül már probléma mentes vagyok.
   Elindultunk az őrök épülete felé. Az agyam vadul pörgött. Ez az egész támadás érthetetlen volt. Eddig meg voltam győződve arról, hogy itt biztonságban vagyok. Váratlanul eszembe jutott a legutolsó rémálmom. Ezt láttam előre benne, döbbentem rá. Igaz máshogy, de befolyásolták az érzelmeim. Megrettentem a halálomra gondolva. Az csak a megjátszott dolgot jelenthette, nyugtatgattam magam.
   Próbáltam az előttem álló építményre terelni a gondolataimat. Még nem jártam benne, Eve mesélte, hogy a kezdetekben csak Aleida lakott az egész Fellegzuhatagban, így érdeklődést erőltettem az irányába. Viszont Mattet se sikerült kivernem a fejemből. Vannak testőrök felé és eleve kevesen lehetnek azok a vámpírok, akik betörtek, de ennek ellenére bármi történhet.
   Spártai berendezésre számítottam a berendezést illetően, elvégre az őrök helye. Ezzel szemben nagyon modern volt. A falakat gyönyörű festmények díszítették. Amennyire megnéztem őket, mind valamilyen csatát ábrázolt vagy vezéreket, részletesen kidolgozva.
   Senkivel sem találkoztunk. Úgy látszik minden őrt riasztottak már a főhelyszínre. Egyenesen a lépcsőhöz mentünk. Damon végre elengedett és a falhoz lépett. Megdörzsöltem a kezem, csöppet sem foglalkoztatta az erős tartása. Nem tudtam követni mit csinált, de kinyílt egy járat.
   - Mi ez? – érdeklődtem, bár már aránylag kezdtem hozzászokni a titkos dolgokhoz.
   - A vángelnek is van menekülő útja a Fellegzuhatagból. Mivel azt csak te használhatod, kellett egy a vámpíroknak is. Hajrá! – szólt rám, mivel nem moccantam meg.
   - Miért? Nem hiszem, hogy Jack lelépett…
   - Lent vannak – szakított félbe mérgesen.
   Lassan elindultam a bejárattól kezdődő lépcsőn lefelé. Az ajtón keresztül beszűrődő halovány fényben figyeltem hova lépek. Megtorpantam mikor teljes sötétség lett. Ilyen helyzetben az én kissé vámpíros látásom semmit se ér.
   Rettegés járt át. Már emeltem a kezem, hogy tűzgömböt gyújtsak mikor Damon elkapta. Összerezzentem az érintésétől, mire kuncogni kezdett. Pofon akartam vágni, arrogáns, szemét modora miatt.
   Szuper extra látásának köszönhetően a korom sötét csak estének ért fel neki. Én csupán szemének halvány fényét tudtam kivenni.
   - Bízol bennem? – suttogta közelebb hajolva, akaratlanul hátra akartam hőkölni, de a fogása miatt nem ment.
   - Nem.
   - Akkor itt az ideje – kacarászott újra. – Vezetlek, te csak legyél csendben!
   - Miért is lopakodunk?
   - Megérzés. Szerintem ők is lentről jöttek.
   Először megijedtem, aztán elnevettem magam.
   - Ja, biztos az őrökön keresztül.
   - Mind három épületben van titkos lejáró – mondta hidegen.
   Ezzel belém is fojtott minden további mondandód. Így van Eve biztonságban? Nagyszerű. Rémülten követtem, abban reménykedve, nem gurulok le a lépcsőn. Pici megkönnyebbülés fogott el az utolsó fok után.
   A sötét miatt jobban figyeltem a szagokra és hangokra. Az elsőre próbáltam nem koncentrálni, mióta megváltoztam. Egyfolytában megrettentett a vámpírok jó illatának rám való hatása. Jacknek mivel alvámpír csak kellemes, de a fővámpíroknak minél öregebbek annál étvágygerjesztőbb. Damonné is fantasztikus volt, a nyál összefutott a számban, örömmel belemélyesztettem volna a fogaimat. Elképzeltem, ahogy a hideg, isteni vér lefolyik a torkomon. Úristen, döbbentem rá min is jár az agyam. Állítsd le magad! Fejben összeszidtam magam.
   Az első pár kanyar után már nem figyeltem oda merre megyünk. Volt egy olyan érzésem, labirintus féle ez az egész hely. Mit szerethetnek a vámpírok ezen? Töprengtem el. Végül is jó, mert csinálhatnak maguknak rejtekhelyeket, és az ellenségnek sem olyan könnyű be- illetve kijutnia – feltéve, ha nem belső ember.
   Damon hangtalanul suhant, csak az én neszezésem hallatszott. A föld hideg volt a lábam alatt – a cipőt már rég levettem az épületbe érve -, de legalább sima. Olyan váratlanul torpant meg Damon, hogy neki mentem. Hallgatva álltam, míg ő töprengett valamin.
   - Felgyorsítjuk a tempót, ha leraklak, meggyújtod ezt! – nyomott a kezembe valamit, a tapintása alapján fa volt. – Aztán elzárod az utat!
   Magyarázatra nem szánt időt. Felkapott és extra sebességre kapcsolt. Ha ennek az egész őrületnek vége, majd jól megmondom neki, kinek parancsolgasson. Most viszont összegyűjtöttem a tüzet a környezetemből, hogy meg tudjam gyújtani pillanatokon belül a kezemben fogott valamit.
   Fél perc se telt el már le is rakott. Lángra lobbantottam a… fáklyát. Elkapott a düh és legszívesebben hozzá vágtam volna, de megláttam öt vámpírt pár méterre, akik épp elindultak felénk.
   - A kereszteződésig zárd le az utat!
   Már majdnem ott jártak, rögtön neki láttam. Egybeolvadtam a földdel és beomlasztottam a tetőt, a hosszú szakasz fölött.
   Damon felé fordultam, meglóbáltam a fáklyát, ő meg csak megvonta a vállát.
   - A lejáratnál vannak. Út közben torlaszolhatsz még egy darabig.
   Folytattam a folyosó lefordulásáig. Damon pár lépés múlva eltűnt. Odaléptem. Keskeny rés volt a falban, amit csak mellőle lehetett észrevenni. Féloldalasan becsusszantam rajta. Kisebb térré nyílt szét. Jackék is bent álltak. Damon kezébe nyomtam a fáklyát mogorván, majd megöleltem Evet.
   - Annyira örülök, hogy jól vagy. Miért ide jöttetek?
   - Biztonságosnak tűnt és a legközelebbinek – válaszolta Jack. – Később gondolkodtunk el rajta, hogy itt juthattak be.
   - Sokan vannak? – kérdezte aggódva Eve.
   Megértettem az ijedtségét. Újra ember, elvesztve az erejét pont, mikor szüksége lenne rá.
   - Nem – mondta Damon nyugisan. – Akikkel most találkoztunk, már elfele tartottak. Várunk, aztán felmegyünk.
   Logikus volt, amit mondott, de féltem, hogy Evenek szánja nyugtatásként. Bár ez nem Damon stílusa.
   Leültem a falnak dőlve. Elkezdtem megemészteni a történteket. Ismerni a múltat, ilyen szinten több mint fura. A vámpírok még csak nem is tudnak ezekről a dolgokról. A tanács tagjai elégedettnek tűnnek nagyrészt a hatalmukkal, de végig gondolva a vángelen múlik minden, a vétójogunknak köszönhetően. Ha mind a kilencen egyet is értenek, valamivel semmit se tehetnek az uralkodó ellen, ha annak nem tetszik.
   A négy vámpírra gondolva kirázott a hideg. Mégis mit akarhatnak tőlem? Először meg akarnak ölni, most meg elvinni. Ami pedig a legfontosabb kérdés, ki áll mögötte? Erre ötletem se volt, de mit várok mikor még Evenek sincs.
   Matt hol van most? Fogott el ismét az aggódás. Eszembe jutott Damon mondata „Úgyse lesz semmi baja.”. Ezt mire érthette? Tuti nem arra gondolt, hogy meg tudja védeni magát. Az ellenszenv beszélt valószínű belőle. Miért utálhatja ennyire? Lehet történt köztük valami régen, amiről nem tud más csak ők. Utána fogok járni, döntöttem el.
   Eve letelepedett mellém.
   - Ez ám a remek szertartás – viccelődött.
   - Jaja – mosolyogtam vissza rá. – Beszélnünk kell majd négyszemközt! – néztem rá jelentőségteljesen.
   Bólintott. Egymásnak dőlve ücsörögtünk tovább.

Jó hír

Sziasztok!
Folytatom az írást és hamarosan felkerül a 10. fejezet, amiben új és érdekes dolgokat tudhattok meg a múltról ;) Emellett az Éjszakai játékokat is ki fogom bővíteni. Így mivel próbálom mind a kettőt csinálni (és ott van a suli is), nem fogok valami gyorsan haladni.

Üdv.:
   Cathy

VA

Sziasztok!
Aki szereti a Vámpírakadémiát, az nézzen be ide. Megéri, szerintem nagyon jó.

Üdv.:
   Cathy

hír

Sziasztok!
Bocsánat a késért, VA pályázatra írtam történetet, amivel most lettem kész (később fel fogom rakni ide is).
A könyvet nem tudom, mikor fogom folytatni. Ha van, aki akarja a folytatást, írjon! Akkor biztos elkezdem újra.

Üdv.:
   Cathy

Hír

Sziasztok!
A facebookon is megtaláltok ezentúl, ahová fel fognak kerülni mindig a hírek.
itt.

Üdv.:
    Cathy

Fejezetek

Sziasztok!
Mostantól a fejezeteket a Fejezetek menüpont alatt érhetitek el, de a blogarchívumban is megtalálhatjátok őket.

9. fejezet

    Evevel meleg cuccokat kerestünk a túrához. Végre eljött az ideje, hogy megnézzük a labirintust.
   - Ez az egész olyan szuper – vigyorogtam. – Már csak neked kéne itt maradnod.
   - Pár napig még vigyázok rád – viccelődött, aztán átváltott komolyra. – Emlékezz mindig a két legfontosabb szabályra! Az első, a víz, a tűz, a föld, a levegő, még ha most a részed is nem hozzád kötődik, mindig vándorol. Te a lélek vagy, ami háromnegyed részben egy volt, van és lesz veled örökre. Ez kapcsolódik a többihez meg a maradék lélekhez, így kiteljesedsz, átveszi teljesen a vángel vér a régi énedet. És a lélek irányít, azaz te. Sose hagyd, hogy bármelyik másik elem átvegye a hatalmat feletted. Ha elveszted a kontrollt van 1% esélyed a visszaszerzésére tizedmásodpercek leforgása alatt, ami képzelheted mennyire képtelenség. A visszakapása nélkül viszont az elem elemészti a véredet ezzel együtt téged. Bizonyos szinten kapcsolódik ehhez a második. Mindig legyen benned megfelelő vérmennyiség és kéznél is legyen.
   - Oké. Felfogtam elsőre is mindkettőt. Mi több soha nem fogom elfelejteni ne aggódj, a félelmem nem hagyja.
   Eve alaposan kitért arra mi történt azokkal a vángelekkel, akik elvesztették a kontrolljukat. Szerencsére hat ilyen eset történt, ami azért nem olyan rossz. Ebből négy azonnal meghalt, a másik kettőnek sikerült visszanyernie az uralmat. Az egyikkel nem sokkal az első szerencsétlenség után mikor újra használta az elemeket megint megtörtént, de akkor már nem élte túl. A másikról viszont kerülte a témát Eve. Azt mondta nem akar rám ijeszteni, majd, ha már megkaptam az erőm olvassam el a nő naplóját, abban mindent leírt.
   Volt egy ilyen szokás miszerint minden vángel ír egy naplót. Ez nem éppen egy magánjellegű dolog inkább fontos események, tanulságok és egyéb olyan információk, amiket meg akar osztani az utódaival.
   Ez a kötelező olvasmány az első hetemre, aztán jöhet az összes többi könyv fontossági sorrendben. Előre rosszul voltam. Szeretek én olvasni, de csak olyat, amit én választok ki. Persze valami könnyű lesz hisz ezek a vámpírok történelméről, fontos személyekről, biológiáról szólnak nagyrészt. Engem pedig érdekel milyen világba is csöppentem, ugyanakkor a bioszt sose szerettem.
   Elhessegettem a „könyveket”.
   - A lélekre utalt Jack mikor azt mondta továbbra is megmarad az átlagon felüliséget?
   - Igen. Tudod nem igazán leszek beteg még öregen se és azért a tűrőképességem is jobb lesz nagyjából. De ez meg volt már a születéstől is. Gondolkozz! Voltál valaha beteg?
   - Nem nagyon emlékszem rá. Talán egyszer, de az is elmúlt hamar.
   Ez még eddig eszembe se jutott. A barátaim sokszor szórakoztak, hogy én igazi túlélő vagyok.
   - A lélek gyógyít. Maximum akkor lehetsz, ha valami komolyabb betegséget nem tud teljesen meggyógyítani időben, ezért kijön például egy kis megfázás formájában hisz csak annyi maradt belőle, de azt is hamarabb rendbe hozza mielőtt gyógyszerre vagy bármire gondolnál.
   - Értem. – Végig néztem magamon, esőkabát, gumicsizma. – Miért pont szakadó esőben kell mennünk?
   - Nem tehetünk arról, hogy ilyen az időjárás. Viszont dél van, indulás ideje.
   Jó nagy helyet foglalt el az átláthatatlan sövényfal. Eve és Jack előre engedtek mikor odaértünk. Elnéztem oldalra, alig tudtam kivenni a kijáratot az eső miatt.
   - Ott kell kijutni? – kérdeztem.
   A gyomrom idegesen összerándult. Lehet ez egy próba, azonnal elment a kedvem attól, hogy beljebb merészkedjek az ismeretlenbe.
   - Ne a kijutás érdekeljen, először megkeressük azt, amit rejt – válaszolt Eve. – Ne rémülj meg, veled megyünk! Bár te mutatod az utat. Az a fontos, hogy bízz magadban mindig. Többet nem segíthetünk.
   - Ez tényleg egy teszt. Amin gondolom az erő megkapása után kell túlesni. Miért nem szóltatok? Fel se tudtam rá készülni.
   - Nem lehetett, ahogy semmi mást nem mondhatok róla. Felkészületlenség, ismeretlenség ez a lényeg.
   Próbáltam kizárni az aggodalmam a teszt miatt, nem sok sikerrel. Mi van, ha nem megyek át rajta? Erre gondolni se akartam, de egyfolytában a lehetőségeken járt az agyam. Ki tudja, lehet, eltesznek láb alól, hisz kiderül, hogy mégse vagyok alkalmas az uralkodásra. Bár ezt kétlem, aki utánam jönne az nálam is gyengébb lenne. Szóval valószínű semmi ilyen nem fog történni.
   Közel két óra múlva még mindig kóvályogtunk. Már kezdtem a csukott szemem előtt is sövényt látni.
   Az eső továbbra is zuhogott, még több pocsolyát teremtve. A gumicsizmának köszönhetően száraz maradta a lábam, viszont össze-visszacsúszkáltam jó párszor.
   Belefáradtam abba, hogy valamilyen logikát keresek, ami nincs. Helyette mentem arra, amerre kedvem támadt.
   Evet időközben Jack a karjaiba vette. Még mindig ramatyul festett az alvás ellenére.
   - Ti tudjátok, merre kell menni?
   - Az átalakítása óta egyszer voltam még itt. Az agyam is visszafejlődött lassúba – fanyalodott el Eve. – Fogalmam sincs.
   - Én a bejárattól oda találtam volna azon az útvonalon, amin mentem. Most viszont gőzöm sincs, hol vagyunk.
   - Remek. Csalhatok legalább picit?
   - Hangolódj rá!
   Nagy nehezen végül odataláltunk. Egy szobor magaslott. Gyönyörű fiatal nőt ábrázolt a hátán hatalmas szárnyakkal.
   - Ő Ángel – ez inkább hasonlított kijelentésre, mint kérdésre, de Eve bólintott.
   Na, igen elég fura név, Ángel. Az emberek között innen terjedt el az angyal szó, pedig semmi köze ahhoz, amit ők gondolnak, egyedül a szárnyak. Ángel sose árulta el a valódi nevét és azt se honnan jött. Csak annyi maradt fenn a múltjáról, hogy az ángelek népéből származik, akik irányítani tudják az elemeket.
   - A szobor alatt van egy lejárat.
   Le kell menni a föld alá? Milyen feladatok lehetnek ott, rémültem meg.
   Hozzáértem a szoborhoz, éreztem, ahogy átjárják az elemek. Elkezdett a furcsa kőzete elevenedni. Végül olyanná vált, mintha egy örökre mozdulatlan ám élő ember állna előttünk. Fényes szőke haj omlott le a derekáig, a szárnyán a tollak pedig vakítóan fehérlettek. A legsokkolóbb pedig csak ezután jött, a szárnyai kezdtek szétnyílni a hátán. Ijedtemben elkaptam a kezem és majdnem elestem, Jack kapott el.
   - Igazából ez nem egy átlagos szobor. Meghalt és ilyenné vált. Ne kérdezd hogy, fogalmam sincs. Ha érintkezik az elemekkel, akkor elevenedik meg.
   Bambán néztem rá. Ilyen nem létezhetne. Mint sok más dolog se. Páran azt gondolják, bárcsak lenne varázslat a világon vagy hasonló. De megtapasztalva a létezésüket a fura dolgoknak korán sem olyan jó, mint, amilyennek elképzeljük. Tudomásul venni azt, hogy, amit megszoktál semmivé foszlik és a megmagyarázatlan dolgok tömegét nehéz. Bár kétségtelenül lenyűgöző.
   Ismét megérintettem - a mostanra kővé vált alakot – ugyanazt csináltam, mint a szobában mire félrecsúszott épp annyira, hogy egy ember leférjen rajta. 
   Lent meggyújtottunk két fáklyát. A barlang egyre mélyedt és szélesedett.
   Az első dolog, ami a szemem elé tárult hatalmas szakadék volt a közepén irtó keskeny híddal. Az egyik szélen a fal mellett már sokkal nagyobb út terült el.
   - Ezen kell végigmenni?
   - Igen, mi ott megyünk szélen.
   A legszéléhez sétáltam és lenéztem. Semmit se tudtam ki venni az ürességen kívül.
   - Igaz van az alján valami?
   - Nincs – ingatta szomorúan Eve a fejét. – A talajt kivéve, de szerintem nem arra gondoltál.
   Úgy láttam, mintha nagyon nehezen tudná magában tartani a segítő mondatokat. Ezek szerint csak aggódtak, engem viszont ez most nem vigasztalt.
   - Mi van, ha lezuhanok? – a hangom dühösen csattant.
   A híd megfelel egy vastag kötélnek, amiről azért elég könnyű leesni. Nem vagyok kötéltáncos, két lépés után lezúgok, és akkor, így jártam?  Legalább megússzák, hogy nekik kelljen megölniük. Remek mondhatom. Ennyire aggódnak Jackék, nyugodtan meghalhatok segítséget ne várjak tőlük.
   - Nem fogsz meghalni!
   - Miért? Eddig mindenki túlélte? Mi fog megmenteni baleset esetén?
   Eve kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Láttam az arcán, hogy valakinek nem sikerült.
   - Menj! – fordította el Jack és megtolta a fal felé, végül nagy nehezen elindult. – Figyelj! Már így is rosszul érzi magát, hogy ennyi dolgot megszegett, ezt nem akarja, a te érdekedben. – Nagy erőfeszítésembe került a szemébe nézni és nem elhátrálni előle. Szigor sugárzott a tekintetéből, némi haraggal. Kevesen mondhatják el magukról, hogy felbosszantották Jacket, lám nekem ez is sikerült. Megkönnyebbülésemre átváltott kedvesre. – Semmi bajod se lesz, csak bízz magadban.
   - Miért akkor a hídon maradok? – gondoltam gúnyosan, de véletlen hangosan is kijött.
   - Ott vannak az elemek, azok is a részeid. Sok sikert – ezzel magamra hagyott.
   Próbáltam megnyugodni.
   - Menni fog – suttogtam.
   Óvatosan ráléptem a hídra. Legalább nem mozog, mint egy igazi kötél. Elindultam lassan araszolva.
   Eddig sose volt tériszonyom, most rám tört. A lábam annyira remegett, hogy végül leguggoltam és a kezemmel is szorítani kezdtem. Viszont lecsúsztam. Hálát adtam a teremtőnek, amiért lehajoltam, ha nem teszem, valószínű már zuhannék. Ahogy lógtam a kezem is kezdte feladni. Adrenalin keveredett a pánikkal, amit próbáltam leküzdeni.
   Hirtelen eszembe jutott a tó felett lebegő Eve. Hogy lehetek ilyen hülye, az egész próba gyerekjáték.
   Összesűrítettem a levegőt, megnéztem megy e, aztán elengedtem a hidat. A zuhanást fékeztem kicsit, készenlétben tartva a levegőt.
   Hallottam Eve sikítását, de pillanatnyilag a fantasztikus élménnyel voltam elfoglalva. Az adrenalin átjárta minden porcikámat, a légkör süvített mellettem. Ide gyakran fogok ellátogatni döntöttem el.
   Leállítottam a zuhanást, és kezdtem felemelkedni. Ez már ezerszer nehezebb volt, a híd is messze felettem ívelte át a szakadékot. Csak a levegőre koncentráltam, nem mertem belegondolni abba, hogy nem sikerül.
   Hosszú perceknek tűnt az idő, de miután meg tudtam kapaszkodni pillanatok alatt már a kövön álltam és folytattam az utat. Magam elé néztem, kerültem Eve tekintetét. Elég volt rá egy pillantás, sütött róla a düh.
   - Sajnálom Eve.
   - Sajnálhatod is. Leállsz vitatkozni utána meg játszadozol. Megőrültél?  - kiabálta. Sokkal indulatosabb, mint amire számítottam. – Az egy dolog, hogy segítesz magadnak az egyensúlymegtartásban vagy, ha valamit felemelsz. De magadat mozgatni csak úgy a semmiben a legnehezebb. Nem pont ilyen helyen kéne kikísérletezned mire vagy képes! – kezdett lenyugodni, ahogy kiadta magából. – A lebegést direkt segítségként csináltam. Erre gondolom rájöttél. Ám a lebegés nem egy a repüléssel – fújta ki dühösen a levegőt. – A többit már saját magadnak kell kiokoskodni, de ha még egyszer ilyen ostobaságot csinálsz, felpofozlak.
   - Tanultam a hibámból nyugi. Nem volt könnyű azt elismerem, de lehetetlen sem. – Szúrós pillantással válaszolt, ezért gyorsan befejeztem. – Mi a következő feladat? – sóhajtottam.
   - Végig ugyanaz. Juss át a túloldalra!
   Egy kiálló kőtömbhöz vezettek. Kinyitottam az ajtót, tele volt földdel. Rámosolyogva Evere beléptem, bátorítóan nézett, aztán bezárt.
   Megtartva az egyenes irányt elindultam lassan, szétnyitva magam előtt az utat. Nehéz volt a haladás. Sőt egyre jobban pánikba estem. Nem elég, hogy semmit se láttam még a levegő is kezdett elfogyni. Próbáltam csak az irányra koncentrálni, ennek ellenére még most se értem el a falig pedig becslésem szerint már ideje lett volna.
   Megálltam gondolkozni, kell még lenni valaminek, amit tudok használni. Az egyik problémám megoldása eszembe is jutott. Óvatosan levegőt szívtam magamhoz. Elmosolyogtam a friss légáramlatra.
   Jöhet a kijutás. Bízzak magamban ezt mondta Eve. Meglátjuk mennyit ér, ha az ösztöneim után megyek. Bejött, kis idő múlva kikötöttem az ajtónál.
   Sikertelenül próbáltam leporolni a ruhám.
   - Hagyd! Úgyis a víz jön – szólt Eve.
   Arcán megkönnyebbülés látszott, amiért nem csináltam semmi butaságot. Néha idegesített, hogy úgy bánik velem, mintha még túl fiatal lennék. Bár tény, sokkal idősebb nálam. Viszont kinézetre egyidősek vagyunk és mellesleg jó barátnők.
   Megálltunk egy hasadék előtt. Tele volt vízzel, ami folytatódott a szikla alatt is. Jóval arrébb láttam csak egy másik nyílást.
   - Tudjátok, nem vagyok valami profi úszó – viccelődtem.
   - A nélkül is át tudsz jutni valahogy. Viszont itt ne próbálkozz a levegő magadhoz vételével!
   Már lefele ereszkedtem, de erre megtorpantam.
   - Megfulladtam volna – mentegetőztem.
   - Jól csináltad – nevetett Eve. – De most nem sikerülne. Max egy levegő buborékot kéne megtartanod a fejed körül. Ám ezt máshogy kell megcsinálnod! Ugyanakkor addig nem kötelező elindulnod, míg rá nem jöttél.
   - Remek – csobbantam bele.
   A víz jéghideg volt, de nekem meg se kottyant különösebben.
   Ráfektettem a kezeimet a kő szélére és töprengeni kezdtem. Levegő nélkül képtelenség átjutni, azaz valami lehetetlen dolognak kell lennie. Végig gondoltam, amiket eddig tudok.
   Csupán egy kézenfekvő ötletem akadt. Ha az én részem a víz, akkor miért kéne levegő? Egyik felem szívesen kinevette a másikat, amiért az teljesen jónak tartja az elképzelést. Végül is bármikor visszafordulhatok, ha nem működik.
   - A végén találkozunk – vigyorogtam rájuk, aztán lebuktam.
   Eggyé váltam a vízzel. Szuper volt, olyan érzés mintha én is egy hullám lennék. Most még azt is elhittem volna valakinek, hogy képes lennék itt élni. Bár sejtettem, hogy nem a végtelenségig, de elég sok ideig.
   Jókedvűen úszkáltam a túloldalra. Kibukkantam a vízből.
   - Tudjátok régebben merengtem azon, milyen lehet vízben élni. Megkaptam a választ, remek.
   - Szerintem is jó – mosolygott Eve. – Már csak a tűz van.
   Ajaj, kelletlenül kimásztam a mélyedésből. Ha ezeket túléltem csak menni fog az utolsó.
   Pár lépésre láttam a feketeföldet, ami árulkodott az előzményekről.
   - Meggyújtod?
   - Ha rajtam múlik, akkor nem – mondtam, de azért tüzet keltettem. Felcsaptak a lángok a területen. – Mondjátok, hogy csak ennyi a feladat.
   - Te is tudod jól. Át kell menned rajta.
   Kifújtam a benn tartott levegőt és közelebb mentem. Melegség áradt szét. Becsuktam a szemem és egyesültem a tűzzel. Nehezen ment, túl közeli volt még az emléke annak, amikor „elevenen megégtem”.
   Végig akartam csinálni a feladatokat és ez megadta a kellő löketet. Gyorsan, nehogy meggondoljam magam beléptem. Nem gyulladt ki semmim, ennek ellenére majdnem futólépésben mentem tovább. Alig bírtam állva maradni, mikor túljutottam, úgy remegett a lábam.
   - Minden rendben – ölelt meg Eve. – Ügyes voltál.
   Mikor lenyugodtam a falhoz vezetett.
   - Itt van egy másik kijárat. Föld zárja le pár méter hosszan az alagutat, ami kivezet a kerítésen kívülre. A végén fel lehet menni az erdőbe.
   - Hány menekülő hely van? – csodálkoztam.
   - Csak ez a kettő.
   Visszaindultunk. A szobor attól, hogy csodálatos volt, még most is rémisztő. Meggyorsítottam a lépteimet. Egyrészt minél távolabb akartam kerülni tőle, másrészt a labirintusból is kint akartam már lenni. Hamarabb kitaláltunk szerencsére.
   Hat óra elmúlt mire hazaértünk. Az estély éjfélkor kezdődött, szóval addig nem sok idő maradt pihenni. Pedig legszívesebben bedőltem volna az ágyba. Bár csak lelkileg voltam fáradt.
   Éjféltől most már hivatalosan is én leszek a vángel. Akárhányszor erre gondoltam összeszorult a gyomrom. Tizenkilenc éves vagyok a suli miatt kéne aggódnom, nem egy egész nép miatt. Eve bárhogy bizonygatta nem hittem magamban. Mindent megtanultam a viselkedésről, a politikájukról, a tanácskozásukról. Mégis ki fog komolyan venni engem. Jack erre ezt mondta egyszer:
   - Ha nem bízol magadban, csak akkor fogsz így járni. Tűnj erősnek, magabiztosnak! Légy olyan lázadó stílusú, mint az elején! – nevetett. – Egyszer se hagyd, hogy valaki föléd kerüljön, ezt ne feledd!

7. fejezet

   A következő négy nap ugyanúgy telt. Először gyakoroltunk. Tökéletesen éreztem a körülvevő elemeket, ami szuper volt, de idegölő is. Ugyanis pár apróságon kívül nem tudtam megcsinálni semmit.
   Aztán átjött Matt, később pedig mentünk a vacsorákra. Ez az elnevezés egyébként értelmetlen volt mivel maximum vért ittak.
   A szüleimmel kapcsolatban úgy döntöttem hagyom egyelőre addig, míg Eve el nem megy. Aztán megpróbálok Jack tudta nélkül beszélni velük, és ha sikertelenül járok, rábeszélem valahogy a segítésre.
   Következett a találkozó ideje nagy örömömre. Szokás szerint követtem Evet belépéskor, körbejártunk üdvözölni a fontos embereket.
   - Maradjak veled, míg Matt beszélget? – rántott vissza a merengésből.
   Követtem a tekintetét, Matt egy kis csoporttal állt az egyik sarokban és elmélyülten beszélgettek. Damon minden lépésemet figyelte, ezért leszoktam a nézelődésről, mert csak felidegesítettem magam, ha megláttam.
   - Dehogy, elleszek.
   A kertre néző üvegajtóhoz sétáltam. Gyönyörű, tiszta holdfényes éjszakánk volt.
   Hirtelen lökést éreztem. Valaki befogta a számat és kisuhant velem az éjszakába. A félelmem dühbe csapott át amikor Damon falhoz szorított egy mások elől takarásban lévő helyen.
   - Melyik szót magyarázzam el abból, hogy szállj le rólam?! – a lehető legtöbb fenyegetést sűrítettem a hangomba, de rajta nem értem el semmit.
   - Megteszem, amint te meg Mattet ejted!
   Tőle szokatlan komolyságot vettem észre. Nem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés.
   - Féltékeny vagy?
   - Hahaha… kiröhögtük magunkat – közelebb hajolt belém fojtva a mosolygást. Kétujjnyi távolság keletkezett köztünk, éreztem a belőle sugárzó dühöt. – Eve és Jack a barátom, te meg normálisnak nézel ki, ezért akarok neked jó tanácsot adni.
   - Na, ide figyelj! Normális vagyok. Ne adogass nekem semmilyen tanácsot, oké!
   Lassan bólintott, az arcára visszatért a gunyoros vigyor.
   - Én segíteni akartam, ez jusson majd eszedbe, amikor pofára esel!
   Már elindult, de utána szaladtam és megfogtam a karját. Magam se tudom mi késztetett erre.
   - Miért vagy ennyire biztos benne?
   - Jó emberismerő vagyok, emellett van időm figyelni mindenkit. Egy-két kivétellel mindig bejönnek a megérzéseim – szünetet tartott. – Őszintén kívánom, hogy neked legyen igazad.
   Leesett az állam. Most komolyan kedves volt velem? Vagy csak képzeltem?
   - Azt hitted egy érzéketlen barommal jóban lenne Eve?
   Gyorsan lepleztem a meglepettségemet.
   - Mellesleg mi bajod Mattel?
   - Valami nincs rendben körülötte – vonta meg a vállát aztán otthagyott.
   Néztem a távolodását. Mi van, ha igaza van? Hisz Jackék is osztják valamilyen szinten a véleményét, bár előlem rejtik.
   Nem törődve a ruhával leültem a földre, hátamat a falnak döntve. Kitört belőlem a zokogás, amire már a Jackkel való találkozás óta vártam. Hiányoztak a szüleim. Minimum egy régi ismerőssel való beszélgetésre vágytam. Kikészített a tudat, hogy senkit se ismerek, akikben meg akarnék bízni azok egymással, sincsenek olyan viszonyban.
   Vissza kellett volna mennem, mert gáz, ha így találnak rám, de féltem Matt közelébe menni. Bántott az elbizonytalanodásom, mert szerettem teljes szívemből most mégis könnyű volt Damonnek elgondolkoztatnia. Ilyen pocsék helyzetet.
   A hideg miatt remegni kezdtem. Úgy döntöttem haza megyek. Talpra kecmeregtem, elindultam az orromat szívogatva és a könnyeimet törölgetve.
   A baj ott kezdődött, hogy a kertből kijutni csak az épületen keresztül lehet. A sötét részeknél kerestem ajtót. Szerencsére elég világosság volt, így hamar találtam egy bejáratot. A cipőm hangosan koppant a parkettán a nagy csendben. Gyorsan lehúztam mielőtt valaki meghallaná.
   Sajnos idebent már semmi nem adott fényt és azt sem tudtam pontosan hol vagyok. Arra következtettem, hogy hátul az irodáknál. Elindultam balra a szálloda rész felé, hátha ott kevesebb eséllyel futok bele valakibe. A vendégek csak a találkozón vannak.
   Már a sarok felé közeledtem, mikor meghallottam valakinek a hangját. A közelemben lévő legelső ajtón besurrantam. Megkönnyebbültem, hogy egy mosdó és nincs bent senki.
   Tudom a viselkedésem gyerekes picit, de mik kezdenének el keringeni rólam, ha így látnának.
   Szerencsémre kiszökésre tökéletes ablakot vettem észre. A hosszú ruha miatt szenvedtem a kijutással. Amennyire csak tudtam sietve elindultam haza. A két ház közt kis félkört tettem és futottam, nehogy meglásson valaki.
   Időközben eszembe jutott a nappaliban lévő telefon, amin fel tudom hívni a szüleimet. Így egyből ahhoz szaladtam és tárcsáztam a számot. A harmadik csörgésre vették fel. Apa szólt bele. Lefagytam, egy hang se jött ki a torkomon.
   - Van ott valaki? – mikor erre se kapott választ letette.
   Próbáltam összeszedni magam és újra hívni, de nem ment. Mégis mit mondhatnék neki? „Én vagyok az a lányod. Nem haltam meg, de ezt senki sem tudhatja és a találkozásra se gondolj, mert nem tudok haza menni, ahogy ti se jöhettek ide.” Kiordibálná a telefonba magát, aztán lecsapná, egy szavamat se hinné el.
   Felmentem és lecseréltem a ruhám jó meleg bemelegítőre. Kényelmes cipőt húztam, lépcsőn lefelé pedig felvettem a kabátot. Elfutottam a ház sarkáig, aztán lassítva elindultam a hátsó kerítésig.
   Az átmászás valamint az átbújás esélytelen volt. Közel jártam, hogy beletörjem a lábam egy fába idegességemben, mikor eszembe jutott a megoldásféleség. Csak találnom kell egy olyan helyet, ahol át tudok mászni a fák segítségével.
   Sétálni kezdtem a kerítés mellett, míg végül találtam egy megfelelőt. Vagyis nekem nem teljesen jót. A törzs vastag és jó magasan nyúlt ki belőle csak ág. Feladtam a próbálkozást, be kellett ismernem magamnak, hogy az itteni fákra nem fog sikerülni felmászni.
   A tóhoz sétáltam, leültem egy fa tövében. Átöleltem a térdem. A hold tükörképét figyeltem a vízben, míg el nem homályosították a szemem a könnyek.
   - Akarsz róla beszélni?
   Ugrottam egyet ijedtemben. Damon állt az egyik közeli fának dőlve.
   - Mit keresel te itt? – hangosan akartam mondani, de alig volt több suttogásnál.
   - Igazából Eve küldött. Azt mondta miattam jöttél el, keresselek is meg. Na meg kérjek bocsánatot – grimaszolt. – Nézd, sajnálom, tényleg. Ez az én véleményem, de nem jogosít fel arra, hogy így viselkedjek veled – szünetet tartott. – Amúgy, ha jól sejtem most Matt is a bajod valamilyen szinten szóval lehet, igazam van valamiben.
   - Bocsánatot kértél most már elmehetsz – mondtam gúnyosan, de ő figyelmen kívül hagyta.
   - Még gondolnod sem kéne arra, hogy elmész!
   - Miért is?
   - Talán mert te leszel az vángel. Most is Eve azt hazudta, rosszul érezted magad, azért tűntél el. Vagy, mert megölnének, és ez érdekel valakit.
   - Csak téged nem. Akiket szeretek úgyis halottnak hisznek.
   - Tehát Eve és Jack nem is érdekel?
   - De igen, viszont még egy hónapja se ismerjük egymást, hamar túltennék magukat rajta.
   - Azt figyelve mennyire szenved Eve, ezt nem hiszem. Tudod, azt hiszi az ő hibája, hogy bármit csinál te mindig szomorú vagy. Tudja min mész keresztül hisz ő is átélte. Bár neki könnyebb volt. Szerette a családját természetesen, de utálta a gondolatát is, hogy hozzá kéne mennie ahhoz, akit az apja kiválaszt neki. Ilyen idősen meg az anyja se tudta tovább halasztgatni és az apja már ki is tűzte a házasság napját. Úgyhogy ő nagyon örült ennek az egésznek. Nem kellett az apja akaratának ellentmondani, vagy megszökni. Sőt kezdhetett egy új életet, amit saját maga irányít betartva pár megkötést, ami az ő korában máshol lehetetlen volt. Jack pedig itt végig mellette állt, segített neki. Neked már ennél nehezebb, mert te az eddigi életedben is felépíthetett volna azt, amit akartál. Most viszont már csak száz év múlva tudod ezt megcsinálni. De keresd te is a jó oldalát ennek az egésznek.
   - Mégis mi ebben a jó?
   - Hosszú élet, esély az örökkévalóságra, erő, amivel csak te rendelkezel. Száz év, amiben azt csinálsz, amit akarsz az uralkodás mellett.
   Felálltam és elindultam a hát felé.
   - Szedd össze magad, Eve miatt!
   Megfogadtam a tanácsát. Vettem egy forró fürdőt, pizsibe bújtam aztán bekuporodtam a TV elé a nappaliban.
   Elszenderedtem, az ajtó nyílására riadtam fel.
   - Jól vagy? – jött oda egyből Eve.
   - Persze csak fáradt vagyok – mosolyogtam rá.
   Most ébredtem csak rá mennyire igaz, amit Damon mondott. Eve mindig aggódott miattam és szörnyen kedves volt velem én meg csak befordultam magamba.
   - Bocs, hogy későn jöttünk, kitört egy vita arról mit kéne tenni – rázta a fejét. – Mi történt?
   - Semmi – vontam meg a vállam. – Elgondolkoztam mindenen és nem volt kedvem visszamenni. Sajnálom, hogy én is gondot okoztam.
   - Damon hibája – mosolygott. – Menj, aludd ki magad! Rémesen festesz. Matt nem fog jönni, majd holnap. Megbeszéltem vele.
   - Köszi.
   Megöleltem gyorsan, aztán felmentem bedobni magam a puha ágyba, tovább aludni.

   Evenek és Jacknek szokatlanul jó kedve volt, amikor késő délután lementem a nappaliba. Néha kimondottan bosszantott, hogy sose látom őket aludni. Jacknek alig van szüksége rá, de Evenek se annyira, mint egy embernek. Egyik nyúzott „reggelemen” felvilágosított.
   - Tudod, ha megfelelő vérmennyiség van benned, akkor jobban hasonlítasz a vámpírokra. Elég pár órácska és ezerszer frissebb vagyok nálad – nevetett, én meg a lehető leggyorsabban nehogy ki tudja védeni hozzá vágtam egy párnát.
   - El kell fogadnod az igazságot! – dobta le magát a fotelba Jack.
   Kinyújtottam rá a nyelvem. Borzalmas érzés, amikor a körülötted lévők király adottságokkal rendelkeznek és ki is használják ellened – viccesen persze – neked meg éveknek tűnik az idő, míg megkapod.
   - Én az alvás mellett döntenék a vér helyett.
   - Cathy! – sóhajtott nagyot Eve. – Hányszor mondjam még, hogy a vérnél nincs finomabb dolog a világon? – szünetet tartott. – Most jut eszembe, hogy ezt még nem is tárgyaltuk ki. – A szememet forgattam elképzelve az újabb győzködést. Megbökött. – Amit mondani szeretnék az komoly. Kezdjük az alapnál. A mi testünk felhasználja a vámpír vért a sima emberihez képest. Emiatt hasonlítunk a vámpírokra, tudjuk használni az elemeket korlátlan mennyiségben és emiatt van kevesebb tápanyagra, alvásra stb. szükségünk. Viszont így a vér fogy a szervezetből. Ahogy csökken, úgy fáradsz, mész megint az emberek szintje felé. Ha pedig nem marad benned semmi, meghalsz.
   - Ezt eddig miért nem mondtad?
   - Olyan nyilvánvaló, hogy eszembe se jutott.
   Hát igen én se fogok megmenekülni a vérivástól.
   Leültem Eve mellé.
   - Megyek, lerendezem az őrséget.
   Jack után néztem. Az agyam erőltettem, miről feledkeztem meg? Semmi terv nem volt mára. A töprengésemet Damon szakította meg.
   - Hali csajok. Megjöttem, indulhat a buli!
   - Mi? – ennyire futotta.
   Őrség, buli én ezekről tuti lemaradtam. És Damon is mit keres itt?
   - Ennyire nem kell nekem örülni.
   - Meg akartuk lepni, elvégre most őt is ünnepeljük.
   Krákogtam, hátha nekem is elmagyarázzák.
   - Bocsi. Egy kis baráti összejövetelt szerveztünk. Jack is bulizni fog, ezért most elintézi, hogy jöjjön őrizni egy testőr a házat. Ez az én kis búcsú bulim, te meg holnap éjfélkor megkapod az erőt szóval téged is ünneplünk. Mattet is hívtam – mosolygott kedvesen.
   - Uh, szent ég kik jönnek még?
   - Ha nem tetszik valami, lépj le! – pattantam fel.
   Damon közelebb lépett, de Eve belefojtotta a szót.
   - Elég! Viselkedj! Kordiék jönnek. Menjünk reggelizni! – fordult felém.
   - Esküszöm, megölöm – háborogtam.
   - Valószínű legyőzne – vigyorgott. - Kérlek, próbálj meg ma átnézni rajta!
   - Nyugi nem fogok tönkretenni semmit, és ha beszól, majd kedvesen válaszolok neki vissza – kacsintottam rá, aztán mindketten nevetni kezdtünk.
   Egy laza, cuki ruhát húztam magamra. Alig vártam, hogy lássam Mattet. A tegnapi dologgal nem törődtem. Minden rendben van vele és szeretem, úgy ahogy eddig még senkit. Még egyszer nem hagyom, hogy bárki így kizökkentsen.
   - Itt vagytok? – kopogtak.
   - Aha – válaszolt Eve.
   Két-három évvel idősebb csaj lépett be. Hosszú, barna haja egyenesen lógott le a derekáig. A szeme zöldesen csillogott.
   - Olyan rég találkoztunk, hiányoztál – ölelték meg egymást majd odalépett hozzám. – Szia. Kordélia Boreanaz vagyok – karolt át engem is.
   - Cathy Noche.
   - Leó hol van? – kérdezte Eve miközben lesétáltunk.
   - Kis szünetet tartunk, de ezt most hagyjuk! Igaz Damon nem lesz itt?
   - Mindenki el akar zavarni? – csatlakozott az emlegetett hozzánk. – Mondtam, hogy én jobb választás vagyok, de tudod mit? Adok még egy esélyt. – Kordi a szemét forgatta. – Ugyan, Leó testvére vagyok és? Ettől még nem érdemlem ezt.
   - Igazad van. Hiányzott nagyon az utánozhatatlan modorod.
   Megjött Jack is, akire egyből rávetette Kordi magát.
   - Végre megfeledkezel az óvatosságról és a kezelésbe vehetlek. Már attól féltem soha nem jön el ez az idő.
   - Én is örülök neked. Abban reménykedtem megúszhatom most is valahogy.
   - Szeretnéd – vágták rá hárman egyszerre, majd kitört a nevetés.
   - Kordi csinálja a világon a vámpírok legütősebb piáit – magyarázta Eve. – A fővámpíroknak is csodát művel valahogy a sima vérrel. Az alvámpírokét pedig alkohollal keveri. Rajta kívül még nem találkoztam olyannal, aki le tudna „részegíteni” egy vámpírt. Ők csak akkor vesztik el a fejüket, ha temérdek vért fogyasztanak.
   - Neked is csinálhatom az italod?
   - Én…
   - A te kezedben van mindenkié – szakított félbe Eve. Rám nézett. – Nem fogod megúszni. Jack állandóan kibújt alóla. Pedig nincs itt mitől tartani. Nem hiába isznak állandóan a vámpírok. Soha nem halnak meg tőle. Mi több jó hangulatot ad.
   - Túlságosan jót – nevetett Jack. – Másnap mindig jót szórakozunk rajta. A vámpírok hiába vesztik el a fejüket, mindenre emlékeznek. Szerintük ennél jobb szórakozás nincs.
   - Igaz kiszállhatok? – kérdeztem reménykedve.
   - Dehogy is. Nyugi. Mi csak beszélgetünk, játszunk. Őrültséget pedig mind csinálunk. Te legalább még emlékezni se fogsz semmire.
   - De ti igen – grimaszoltam.
   - Lekísértek csajok? – kérdezte Kordi.
   Evevel leültünk egymás mellé a bárpulthoz, míg Kordélia szorgoskodott. Kínos csend keletkezett. Miközben jöttünk le Kordinak megváltozott az arca, feszült lett. Eve egy gyerekre hasonlított, aki lebukott valamivel, de próbál úgy csinálni, mintha észre se venné. Én inkább csendben maradtam. Fogalmam sincs semmiről, jobb nem belefolyni. Legszívesebben elosontam volna. 
   - Mi történt Eve? Hogy akarsz így elmenni? – törte meg Kordi a csendet.
   - Nem tudom, mire gondolsz – vont vállat Eve.
   - Elég régóta ismerlek benneteket, észreveszem mikor néztek, úgy egymásra!
   Egyből leesett a dolog. Evere néztem, aki zavarban volt. Kordi lehet azt hitte nekem is beszélt róla és én majd mellé állok. Más különben nem hiszem, hogy egy kívülálló előtt akarta ezt vele megbeszélni.
   - Tudok rólatok – mondtam. – Felhoztam Jacknek és ő mesélte. Sajnálom.
   - Óh… - fordult felém meglepetten Eve. – Nekem kéne bocsánatot kérnem. A barátnőm vagy és nem is mondtam el neked, csak olyan bonyolult.
   - Megértem.
   - Gondolhattam volna, hogy nem mondtad el neki. Ostobán viselkedsz, ezt titkolni is kell. Mégis mi jutott az eszedbe? Meggondolni tuti nem gondoltad magad.
   - Kordi nyugi! Igen megtörtént és? El fogok tudni menni, ha meg nem sikerül bármikor visszajöhetek megbeszélni vele a dolgokat.
   - Sajnálom, hogy foglalkozom veled. Mellesleg Jackre is gondolhatnál. Mi van, ha ő nem fogja bírni nélküled? Így még jobban meg nehezíted a dolgát.
   Eve arca megrándult, fájdalmas pontot érintett. Láttam, hogy vissza akar vágni, de még éppen időben kifújta a levegőt és nyugodt hangon szólalt meg.
   - Ez nagyon kedves tőled, de felesleges aggódnod emiatt minden lehetőségre találtunk megoldást.
   - Szerinted is túlzásba viszem Cathy?
   - Öö… - pont ezért akartam elmenni. Most mit mondjak? – Végül is mindent elrendeztek.
   - Jó igazad van, de arra nem gondoltak, hogy emiatt csökken az „élünk tovább egyedül” esély. Ezt te is tudod! Azt a pár napot alig bírtátok ki, aztán egymás karjaiba rohantatok – Kordi győzedelmesen mosolygott.
   - Oké megértettelek. Szenvedni fogunk a saját hibánk miatt.
   - Szerencsés vagy Cathy, nincsenek pasi gondjait.
   - Akkor Matt nem számít pasinak – nevetett Eve. Megkönnyebbültnek látszott, hogy végre leszállt róla.
   - Matt? Matt Zeklos? – nézett rám döbbenten, bólintottam. – Azt a! Mesélj! Milyen?
   - Te nem Damon véleményét fogod?
   - Félig, de ezen felül érdekel. Iszonyú jól néz ki.
   - Vigyázz mit mondasz! – kuncogott tovább Eve. – Különben férfi nélkül maradsz. Kordi falja a pasikat.
   - Csak én nem kellek neki, úgy látszik – vágott halál szomorú fejet Damon, aki épp csatlakozott hozzánk. Pedig már kezdtem jól érezni magam, mintha sima barátnőkkel lennék. – Mi történt? – kérdezte komolyra váltva.
   - Ment hőst játszani, mert unalmas az élete.
   Biztos Leóról beszélnek. Damonre bámultam, van tényleg jó oldala, ha ezt csak ritkán mutatja is.
   Picit furcsa volt, hogy Kordi egyből elmondta Evenek meg nem. Bár gondolom előbb az ő és Jack ügyét akarta lerendezni.
   - Szóval be akar állni az öngyilkos jelöltek közé. Észhez fogom téríteni.
   - Várjatok! – szólt közbe Eve. – Igaz nem a rejtélyes támadókat akarja megkeresni?
   - De, még hozzá két másik eszementtel, akik kitalálták ezt az egészet.
   - Nem lehet ennyire ostoba – rázta a fejét Eve.
   - Dragomir. Mit vársz? – grimaszolt Kordi.
   Lesokkolt ez az egész. Mattet se értettem, a veszély keresése miatt, de ez még azon is túltett. Én is felfogtam, hogy semmi esélyük. Simán belesétálni a csapdába, tuti hiányzik pár kerekük.
   - Hé, a Dragomirok nem ostobák. Bátrak, erősek, viccesek és totál jók. Mindenesetre beszélni fogok vele – tért vissza a szokásos stílusa.
   Elgondolkoztam picit. Látszott rajta, hogy komolyan érdekli a testvére, szóval valamit tud, amitől megnyugodott.
   - Tőlem, de engem hagyj ki belőle! Velem lenni ezek szerint halál unalmas, úgyhogy nem érdekel mi lesz vele.
   - Cathy kijönnél velem egy pillanatra? – fordult felém Damon.
   Elindultam utána azon töprengve vajon most mit akarhat.
   Kisétáltunk a ház előtti szökőkúthoz. Átkaroltam magam a hidegben. Felvehettem volna azért valamit, megfagyok így. A vizet figyeltem, vártam, hogy ő szólaljon meg.
   - Látom megfogadtad, amit mondtam – vigyorgott.
   - Örülhetsz nyugodtan, de csak Eve miatt tettem.
   - Tudom, ezért akarok még valamit kérni. Nézd, szeretném, ha ma tényleg nem veszekednénk semmin.
   - Mindig te kezded! Amúgy mondtam, hogy nem fogunk emlékszel?
   - Igen. Én viszont normálisan szeretnék viselkedni. Beszólások és csúnya nézések nélkül.
   - Tőlem – vontam meg a vállam, aztán sarkon fordultam.
   - Kösz.
   - Egyébként, ha ennyire érdekel Eve nem kéne elmondanod neki, amit Leóról tudsz? – fordultam vissza.
   - Hm?
   - Tuti van valami, amiért ilyen hamar lenyugodtál.
   Jókedvűen elnevette magát. Kellemes, dallamos hang töltötte be az estét. Most ahogy figyeltem feltűnt mennyire jól néz ki. Ezeket a gondolatokat gyorsan elűztem. Szemét nem helyes.
   - Figyelmes vagy. Nincs mit mondanom senkinek. Ismerem az öcsémet, ha valami nem megy neki hajlamos gondolkodás nélkül beleugrani bármibe. Beszélek vele és elsimítom a dolgokat.
   - Te tudod.
   Besiettem a meleg házba. Matt a nappaliban volt a többiekkel. Odajött hozzám megölelt és megcsókolt. Ez kellett volna nekem tegnap este is, egyből semmi kétség nem jut az eszembe.
   - Jól vagy már?
   - Tökéletesen – mosolyogtam.
   - Mit akart Damon? – kérdezte sikertelenül leplezett kíváncsisággal.
   - Semmi lényegeset.