Sziasztok!

Tudom, hogy el vagyok maradva kicsit, de a napokban már elkezdtem írni az új fejit. Viszont please véleményeket, egy kis szülinapi ajándékként ;) igaz már elmúlt, de pont az nap raktam fel  a fejezetet, szóval csak megérdemlek pár szót :D

puszy Cathy

Pár infó

Sziasztok!

A következő fejezettel kicsit késni fogok, de ha biztatásként kapok pár véleményt, akkor ígérem sietek vele. Viszont sajnos alapos átgondolás előtt állok, mert egy két változtatással sikeresen felborítottam a legtöbb eltervezett dolgot, plusz jelentkeztem egy pályázatra és azon is gondolkozok. De ígérem, hogy nem fog nagyon sokat váratni magára a friss. Most pedig, hogy nem sokára vége a sulinak talán több szabadidőm is lesz a folytatásra.
Addig is gyertek játszani! Itt! Megéri kipróbálni. :)

Puszy Cathy

18. fejezet

   - Nektek teljesen elment az eszetek? Damonből kinézem, de belőled.
   Ez így folytatódott még jó darabig. Leó kiabált, én meg csendben maradtam és iszogattam a vért. Ezzel is bosszantottam, de nem akartam veszekedni, ha azt vesszük, igaza van, tényleg őrültségre készülök.
   - Baromi nagy tévedésben élsz! A testőrök nem azért vannak, mert gyengék vagyunk, hanem mert párfősnél több csoporttal már nehéz felvenni a küzdelmet. A fővámpírok általában az erősebbek, főleg az idősek. - A szemet forgattam, ennyit azért csak tudok.
   Tenyerébe temette az arcát és így ült pár percig némán. Azt hittem végre végzett, de hirtelen felnézett, méghozzá fenyegetően.
   - Ha kell, idehívom Evet!
   - Nem tennéd meg.
   - Ebben ne légy biztos! – gúnyolódott. – Ha Eve idejön garantáltan leállsz.
   - Várjunk, ti nem is tudjátok? – Mindketten Christian felé fordultunk, akinek a tekintete közöttünk cikázott. – Matt Evet gyanúsítja, vagyis hát olyan dolgokat hozott fel, amik után ez merült fel a tanácsban.
   - Mi értelme ennek? – kérdezte Leó. – Hogy akarja Sztellát visszajuttatni?
   - El akarnak minden vezetőt intézni, pár kivételével gondolom. Így teljesen mindegy mit talál ki, míg az eltereli a figyelmet róluk. Szerintem van egy szép nagy hadseregük, ami hamarosan lecsap. Szóval már ezért is gyorsan kell lépnünk.
   - Pontosan, nekünk! Nem egyedül megöletni magadat – csapott dühösen az asztalra.
   - Az istenért, túl fogom élni, értsd már meg! Erősebb vagyok, mint amilyennek Matt ismer, plusz arra számít, hogy félek használni az erőmet és ez nagy előnyt fog jelenteni nekem.
   - Na ja, mert olyan ügyesen összeszedted magad? Gondolj vissza az őrháznál történtekre! Nem úgy néztél ki, mint aki teljesen irányítás alatt tudja tartani saját magát.
   Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak valamivel, de be is csuktam. Eddig nem akartam arra az esetre gondolni és valahogy sikerült is kizárnom. Ám most minden másodperc előjött és közel sem volt jóleső érzés. Megöltem valakit, aki hiába érdemelte meg a halált, régen ember volt. Én pedig amúgy se dönthetem el, hogy kinek kell meghalnia. Ehhez képest alig hezitáltam valamennyit.
   Lesokkolva meredtem Leóra, ahogy értelmet nyertek szavai. Eszembe jutott milyen düh árasztott el a vámpír iránt és mennyi mindent képes lettem volna megtenni vele. Hányingerem támadt, éreztem, hogy pillanatok múlva visszajön minden ezért gyorsan leszaladtam a mosdóba. Épp odaértem és már hánytam is, semmi nem maradt bennem. Kiöblítettem a számat, megmostam az arcom hideg vízzel majd lerogytam a kőre, arcomat a hűvös csempének nyomtam.
   Holtestek látványa kínzott, mindenkié, akit az utóbbi két hónapban láttam. Szemeimből ömlöttek a könnyek megállás nélkül. Rosszul voltam saját magamtól. Majdnem hidegvérrel öltem meg valakit, mégis mi ütött belém?
   Nyílt az ajtó, Christian lépett be és leült mellém, magához húzva. Hiába ismertem alig, megnyugtatott a jelenléte.
   - Szörnyeteg vagyok – suttogtam két hüppögés között.
   - Dehogy is – simogatta nyugtatólag a hajam. – Csupán előjöttek a vámpír ösztöneid. Vagy a vángel tulajdonságaid – tette hozzá bizonytalanul.
   - Te ott se voltál. Leó arcán is látszott a döbbenet.
   Mindkettőjüknek igaza van. Mindegy, hogy a vámpír, vagy a vángel énem, de valamelyik befolyásol.
   - Mert másmilyennek ismer. De te se láttad őt vadászni, különben ő is szörnyetegnek lenne nevezve. Most viszont tedd ezen túl magad, ha véghez akarod vinni, amit elterveztél. Mert, ha nem tudod elfogadni, hogy fogod megölni Mattet?
   Majdnem rávágtam, miszerint ez képtelenség ilyen állapotban, amilyenben vagyok, amikor valami furcsa tűnt fel.
   - Szerinted jó ötlet?
   - Viccelsz? Borzalmas – kuncogott fel. – Ugyanakkor elhiszem, hogy képes vagy rá, és valljuk be, erre van szükség, ha el akarunk érni valamit.
   Milyen jó, hogy más hisz bennem, de én magamban nem tudok.
   - Azt hiszem, pihenek egyet – tápászkodtam fel és megmostam megint az arcom.
   Nem akartam felmenni a szobámba, ezért a nappaliban feküdtem le a kanapéra. Azt hittem esélytelen lesz az alvás, ennek ellenére hamar álomba merültem, ami annyira nem is csoda a hosszúra nyúlt és kimerítő nap után. Természetesen most se jutott sok nyugalom nekem, mivel egyből megéreztem a boszis álmok jellemzőit.
   Hosszú folyosón álltam egyedül. A falak egy kastélyba illettek és még sohase láttam. Ez bizakodással töltött el, talán tényleg sikerül megölnöm Mattet és utána kerülök erre a helyre valahogy. Persze ez csak egy reménykedő, kósza gondolat volt.
   Elindultam, a lépteim zaja visszhangzott a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. Sehol egy ajtó, ablak vagy elágazás, de ez most kicsit se ijesztett meg. Úgy éreztem magam, mintha a nyugalom szigetére kerültem volna. Aztán hirtelen a semmiből egy ablak került elém, ami csodaszép kertre nézett. Épp a virágokban gyönyörködtem, amikor megpillantottam egy alakot a kert közepén álló fa mellett. A napsütésben fürdő tájtól teljesen elütött az őt körülvevő halvány sötétség. Mindennek ellenére valami oknál fogva magához vonzott és az árnyaktól se hittem, hogy gonosz.
   Az ablakból eltűnt az üveg, így át tudtam ugrani a párkányon és elindultam az idegen felé. Teljesen megbabonázott a szín kavalkád, a virágok csodás édes illata és a lágy, kellemes kántálás hangja. Épp ezért egy időbe bele tellett mire leesett, hogy hiába megyek előre a fa és a mellette ácsorgó alak egy centivel se lettek közelebb hozzám. Értetlenül hátrapillantottam, de az ablak már messze volt tőlem. Amikor visszafordultam dühös szempárral találtam szembe magam és egy pillanat múlva minden eltűnt.
   A szemeim felpattantak, ébredésem okát keresve, de teljes csend vett körül. Próbáltam visszaemlékezni az ember arcára, azonban minden erőlködésem sikertelennek bizonyult. Biztos voltam benne, hogy a boszorkányoknál jártam, de nem értettem miért lett vége ilyen hirtelen mikor olyan jó érzés árasztott el azon a helyen. Aztán újra éreztem azt a dühös pillantást. Az idegen dobott ki, egyből tudtam, hogy ez az igazság, amint eszembe jutott. Vajon hogyan képes erre?
   Így már nem is furcsa, hogy Eve hiába kutatja őket. Ez után az álom után egyértelmű, hogy nem szeretnek minket. Bár Eve egyszer se mondta, hogy kihajították az álmából. Lehet nem tudták kicsoda, vagy pontosabban ki volt.
   - Minden oké? – kérdezte Leó, akit eddig észre se vettem.
   - Naná – ásítottam. Az órára pillantottam, háromnegyed órát aludhattam körülbelül, mivel este hét múlt.
   Kivágódott az ajtó és Christian viharzott be rajta két másik vámpírral.
   - Baj van. Elmentem, hogy beszéljek Jordannel, de nem sikerült találkoznom vele. Összehívtak egy tanácsot, amiről senki se árult el semmit. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy vajon miről lehet szó. Treyt elküldtem a többiekért, szükségünk lesz rájuk. – Trey volt az egyik őr.
   Szótlanul meredtem magam elé és próbáltam felkészülni lelkileg. Miután megcsináltam, ráérek összeroppanni. Vagyis hát nem teljesen, mert akkor következik Sztella és a boszorkányok segítségére se számíthatunk. Bezzeg az a liba talált magának egy segítőt.
   - Cathy, kérlek! – nézett rám esdeklően Leó.
   - Már nincs visszaút – mondtam közönyösen. – Elértem a célom, összefogtak ellenem és hamarosan el is indulnak értem. Szerinted miért?
   - Megoldjuk máshogy.
   Megráztam a fejem és felálltam. Felvettem a kabátomat meg a cipőmet.
   - Várjuk meg őket kinn.
   Már nyitottam volna a bejárati ajtót, amikor eszembe jutott valami. Felszaladtam a konyhába a törvénykönyvért. Amit Leó kivett a kezemből, mikor kiléptünk a ház elé.
   - Nyugi, csak bele akarok nézni – forgatta a szemét hezitálásomon. – Hátha félreolvastál valamit.
   Tudtam, hogy az utolsó pillanatig fog próbálkozni és ez elkeserített. Meg el is bizonytalanított. A gyomrom egyre jobban kavargott, az agyam pedig más terven gondolkozott. Ezért egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy sikerülni fog, erős vagy.
   Pár perc múlva megérkeztek a többiek és heten voltak öt helyett. Az egyik felem örült, a másik viszont gúnyosan suttogta: „Mindegy hányan vannak melletted, egyedül kell harcolnod.”.
   Mindenki bemutatkozott, én meg nyugis mosolyt erőltettem az arcomra, de meg se hallottam szinte a szavakat. 

   Kis idő múlva tele lett a környék. Pont középen álltam az elágazásnál, mellettem Leó, mögöttünk pedig félkörívben a testőreink. Szemben a tanácstagok alkottak egy sort és őket vették körül az őrök, akik szerintem mind idejöttek. Sőt a Fellegzuhatagban szolgálók többsége is megjelent a háttérben.
   Néma csend borult a hatalmas társaságra, ahogy mindenki arra várt, lépjen valaki. A tanácstagok is egymásra pillantgattak, egyiküknek se volt mersze kiállni. Mindez csak pár másodpercig tartott, hiába tűnt soknak.
   - Vegyük úgy, hogy ez a mai titkos gyűlés meg se történt – törtem meg a csendet. – Mint tegnap kijelentettem, most nyilvánosságra is hozom és hivatalossá teszem Matt Zeklos kitagadását a tanácsból. – Miközben beszéltem átvettem Leótól a könyvet és a magasba emeltem. – Mind ismerjük a törvényt, ami lehetővé teszi ezt.
   - De…
   - Támogatom – szakította félbe Sofia tiltakozását Jordan.
   Madie és egy másik tag majdnem egyszerre ismételték el a szót. Győzedelmes mosolyt vetettem Sofiára. A törvény kimondta, hogy ha nem eredeti tanácstagról van szó, akkor a vángel és három másik vezető jóváhagyásával ki lehet rakni. Így ez Matt esetében könnyen megvalósítható, ha eleve tag lett volna, mind a nyolcuknak bele kellene egyeznie.
   - Akkor ezt eldöntöttük – pillantottam Mattre, aki valószínűleg erre egyáltalán nem számított.
   Zűrzavar támadt, de el kell fogadniuk, hogy törvényes megoldás volt. Engem pedig még nem tudtak leváltani és ezzel most meg is előztem őket.
   De mindez csak egy szükséges lépés volt a nagyhoz képest. Leóra néztem, megcsóválta a fejét, de nem hagytam magam elbizonytalanítani. Halvány mosolyt vetettem rá, mielőtt előrébb léptem, és mikor emiatt sok tekintet rám szegeződött, hangosan kijelentettem életem egyik legnehezebb mondatát.
   - Kihívom párbajra Matt Zeklost! – A hangomat döbbenet követte.
   A vámpíroknál ez egy régi szokás, amivel könnyebben meg tudják oldani a komolyabb nézeteltéréseiket. A vángelekre viszont vonatkozott egy plusz kiváltság, akit kihívnak annak nincs lehetősége tiltakozni. Természetesen az illető nem lehet tagja a tanácsnak, ezért is volt szükséges Matt kirakása.
   - Szomorú helyzetedben mindünkkel végezni akarsz? – nevetett fel gúnyosan Matt.
   Erre páran elmosolyodtak, de nem figyeltem rájuk. Ügyes húzás Mattől a csúnya „balesetemet” felhozni, viszont közel sem elegendő.
   - Csak veled.
   - Nem használhatja az erejét a harcban! – szólalt meg Galbraith.
   - Ez kész vicc – mondta mérgesen Madie. – Akkor alig van csekélynyi esélye.
   Majdnem mérges lettem, de belegondolva ez pont az én javamra szolgál. Becsüljenek csak le alaposan.
   - Mi lenne, ha kompromisszumot kötnénk a feltételekről? – vetettem fel.
   Rövid vita után végül sikerült megegyeznünk. Nem használhattam a tüzet és a többit is csak korlátozott mennyiségben. Emellett, ha egy pici esélyét is látják, hogy el fogom megint veszíteni az irányítást, szemreppenés nélkül megölnek.
   Nem dobott fel túlságosan ez az új változás, de sose mutattam volna ki, helyette szó nélkül beleegyeztem. Persze Leót hidegen hagyta a nagy közönség.
   - Erről nem volt szó – húzott hátrébb és a fülembe suttogta olyan halkan, hogy éppen csak hallottam.
   - Menni fog, te meg nyugtasd le magad! – néztem rá élesen. Ha az aggódása miatt közbeavatkozik, akkor nem csak elrontja az egészet, de magát is megöleti. Mivel ha elkezdődött az élet-halálharc senki se léphet közbe komoly büntetés nélkül.
   Mielőtt válaszolhatott volna elléptem. Ideje elkezdeni a párbajt, ami az életembe kerülhet. Közben hálát adtam a sok nehézségért, amiknek köszönhetően most sikerült megőriznem a higgadt álarcomat és nem remegtek a lábaim, mint a kocsonya.
   A gyepes részen szabad helyet hagytak nekünk, testőrökkel körbeállítva. A gyomrom labdaméretűvé zsugorodott, a torkomban dobogott a szívem, miközben odasétáltam. Életemben nem volt még hasonló küzdelmem játékból se, erre most teljesen élesben fogom megtapasztalni. Na meg akkor még figyeljek oda jól, nehogy félreértsenek valamit - egészen véletlenül - és kinyírjanak abban a szent minutumban.
   - Kezdhetjük? – kérdezte valaki. Minden bizonnyal az őrök vezetője -, mert neki kell intéznie a hasonló dolgokat -, de nem néztem oda, Mattet tanulmányoztam.
   Az érzések sorra rohamoztak vele kapcsolatban, újra felidéződtek bennem a közös emlékeink. Árulása miatt úgy éreztem, mintha késeket szúrtak volna belém és még meg is forgatták őket. De ettől még nem leszek képes megölni, már ha akad rá esélyem. Elhittem egyáltalán egy percig is, hogy sikerülni fog legyőznöm? Soha, hiába hajtogattam. Innen pedig már nincs visszaút, ezt a helyet csak egyikünk fogja élve elhagyni. Az esélyeimet meg jobb nem is említeni.
   Körbenéztem, hogy még egyszer láthassam a számomra kedves arcokat. Ki fognak majd találni valamit, nálam sokkal tapasztaltabbak és ügyesebbek. Ez nem az én világom, ideje inkább elhagyni, ha már haza úgyse térhetek.
   Christian ott állt Leó mellett és bár eltakarták előlem, de biztosra vettem, hogy fogva tartja a karját. Jordan szokásos nemtörődöm mosolya alá rejtette érzéseit, ám észrevettem rajta a feszültséget is. Mélyen a szemembe nézett és biccentett, talán tényleg hisz bennem. Madiere szintén vetettem egy utolsó pillantást. Tekintetében elismerés keveredett a szomorúsággal – ezek szerint ő se nagyon hiszi, hogy sikerülhet – és valami különössel, amire nem tudtam rájönni micsoda.
   - Persze – Matt válasza rántott ki a kábulatomból.
   - Igen. – A hangom most is tisztán, magabiztosan csengett, amit el se tudtam képzelni, hogy lehetséges.
   Alig hagyta el a szó a számat, az ellenfelem már támadásba lendült. Pördültem egyet kitérve előle, de az ökle eltalálta a karom, és hú de fájt, ez volt az első rendes ütés, amit egy vámpírtól kaptam. Legszívesebben leálltam volna dörzsölgetni, úgy éreztem még egy ilyen és kiszakad tőből. Szedd össze magad! – kiabáltam magamra.
   Ezután levegőt se maradt időm venni Matt ostromlásától. Egyfolytában tértem ki előle a levegőt is segítségül hívva, és próbáltam helyben tartani a földdel. Mondani se kell mennyi sikerrel. A szívem majd kiugrott a helyéből, kezdtem kimerülni pedig pár perc se telt el. A kimerültség nagy része viszont a kétségbeesésből származott és az ütések helyén maradt fájdalomból. Az egyik pillanatban düh tombolt bennem, a másikban már a teljes reménytelenségben csücsültem és könnyek szúrták a szemem. Az adrenalinnak viszont sikerült egyben tartania, még.
   Rám vetette magát, gyorsan oldalra ugrottam, a levegővel sikerült megőriznem az egyensúlyomat is, de hirtelen megragadta a karom és magához rántott. Másik keze már a nyakamnál járt, ijedten fontam levegőből egy vastag, sűrű nyakláncot, hogy ne tudjon hozzáférni. Bevált a taktika, de szorításából nem tudtam kiszabadulni, sokkal erősebb volt nálam. A legnagyobb esélyem a győzelemre a tűzből eredt -, ami most is segítene – erre elvették tőlem.
   Eve szavai villantak a fejembe, amiket még régebben mondott: „A tűz tűnhet a legerősebbnek és a legjobb fegyvernek, de a többi is éppen ugyanolyan jó, csak rá kell jönni mindegyik titkára.” Összeszedtem magam, legyűrtem a rám törni készülő pánikot. Indákat fontam Matt lábára és erősen meghúztam őket, ezzel egy időben a levegőt is ráeresztettem hátra lökve. Pillanatnyi meglepettsége miatt – mondtam én, hogy előnyöm lesz abból, amiért azt hiszi, nem merek komolyabb feladatokat csinálni az erőmmel – lazult a szorítása. Így sikerült kiszabadítanom magam, hogy ne essek vele együtt hátra.
   A következő pillanatban már újra talpon volt és látszott rajta mennyire bosszantja az előbbi műveletem. Dühösen nekem esett, szemfogait kimutatva. Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam időben reagálni, aminek az orrom látta kárát. Hallottam a csont reccsenését és zuhanni kezdtem hátrafelé. Hirtelen kellett döntenem, hogy megállítom az esést, vagy hárítom a közeledő Mattet. Az utóbbit választottam – ennél még talán van esélyem -, kemény föld falat húztam a magasba köré, aztán éreztem is a becsapódást. Az egész hátamat bevertem a fejemmel együtt és az orromból is folyt a vér.
   Mattnek alig tellett pár pillanatba lerombolni a falat, és már ott is tornyosult előttem a megtestesült kaszás képében, aki az életedért jön. Hátrakúsztam újabb akadályt emelve, utána víznyúlványokat csináltam, lefagyasztottam őket és az újra előtűnő Matt mellkasába repítettem. Az egyik a kettő közül nagy örömömre szorosan a szíve mellé fúródott. Ez egy kicsit tovább lebénítja, mint a falak, így összeszedtem a megmaradt erőmet és talpra álltam újból.
   Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Vagyis már pár másodperce biztosan, de eddig nem vettem észre, annyira lefoglalt Matt. Mi a fene folyik itt? A minket körülvevő kör felbomlott, mindenki tébolyultként viselkedett. Pont Mattre siklott a tekintetem, aki megszabadította magát a hegyes jégdaraboktól és a fogaitól eltorzult mosollyal nézett rám.  Aztán döbbentté és fájdalmassá vált az arckifejezése, a mellkasából egy karó állt ki. A fájdalma ellenére hátra csapkodott. A támadója -, aki nem más volt, mint Madie – a földre lökte és megforgatta a fegyvert.
   - Megmozdulsz, meghalsz – jelentette ki fagyosan.
   Döbbenettől lemeredve álltam, az agyam nem volt képes követni az eseményeket. Hol egymással harcoló alakokat láttam, hol menekülőket, akik fejvesztve próbálnak kikeveredni innen.
   - Térj magadhoz! – rázott meg Madie.
   Ettől az erős mozdulattól minden fájdalmam újra előjött, a legrosszabb az orrom volt. Még szerencse, hogy a vámpírok nem kívánják a véremet.
   - Nincs esélyetek – röhögött fel gúnyosan Matt.
   Madie belerúgott egyet az arcába. – Az a szerencséd, hogy szükség van a vallomásodra.
   Lassan kezdett a kábulaton átszűrődni a valóság. Megtámadtak minket megint, pont, ahogy gondoltam. Tényleg nem lenne esélyünk? Körülnéztem, felfordulás az nagy volt, de mégse tűnt vészesnek a helyzet. A tömegben megpillantottam Jordant, épp rátámadtak, már a segítségére akartam sietni, de kiderült, hogy nincs szüksége rá. Nem úgy, mint Galbraithnek, akinek a testőre ment neki. A mellettük lévő őr végzett egy támadóval és a tanácstag segítségére sietett. Azonban hátulról is megközelítették Galbraithet – nyilvánvalóan a vezetőkre mennek –, egy tűzgolyót repítettem az illető felé, ami felhívta az áldozat figyelmét és tudott védekezni.
   Kerestem, hogy hol tudnék még segíteni, de sokszor nem tudtam megkülönböztetni a mieinket a támadóktól. Viszont a harc pár perc alatt lezajlott, ami nagyon bűzlött.
   - Büdös kurva! – szitkozódott Matt.
   - Kiről beszélsz? – hajolt le hozzá Madie.
   Matt kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta semmi, pedig úgy tűnt ki akar mondani valamit és ő is meglepődött, hogy nem sikerült. Bár a válasza, ha igazat akart mondani, akkor valószínűleg Sztella lenne.
   - Csak nem cserbenhagytak? – döbbentem rá. A tekintete mindent elárult. – Hadd találjam ki! Hatalmas rajtaütést terveztetek, amit miattam előrébb hoztál, ebbe Sztella bele is ment, de igazából hazudott és cserbenhagyott téged meg a kis csapatodat.
   - Milyen okosnak hiszed magad.
   - Tévednék? – Nem válaszolt. – Azt hiszem jól gondoltam. Szóval most mondd csak el, hogy hol van Sztella! Majd mi megbosszuljuk az árulását, mást úgyse tehetsz, a párbajt én nyertem – céloztam a közelgő megölésére.
   Elgondolkodóvá vált és pár másodperc után mondani is akart valamit, de megint semmi. Madie mérgesen nézte, látszott rajta, hogy mindjárt máshogy kezdi el faggatni. Én viszont hirtelen megértettem. Hát persze, Sztellának dolgozik egy boszorkány, aki miért ne tudná elintézni valamilyen varázslattal, hogy senki se tudjon róluk beszélni. Meg kell hagyni ennek az Alvarnak tényleg van esze, nem úgy, mint Mattnek.
   - Nem fogja tudni elmondani – néztem Madiere. – Igaz? – fordultam aztán Matthez. Nem fejtettem ki, hogy mire jöttem rá, a boszorkányokat jobb titokban tartani.
   Lassan kezdtek újra körénk gyűlni az emberek és a felfordulás is csökkent.

17. fejezet

   Leó felhívta Christiant és beavatta a dolgokba. A férfit megkötözve otthagytuk, míg mi a földalatti járatokon mentünk vissza. Szerencsére nem futottunk bele senkibe csak Madiebe, de ez is furcsa találkozás volt. A tőle megszokott nyugodtság nem látszott rajta. Mikor mellém ért kezét a szívére tette és meghajolt. Aztán a fülembe suttogta: - Eddig melletted álltam, de a lelépés nem kellett volna. Bizonyíts és rám számíthatsz! – Ezután pedig elviharzott.
   A meleg vízben épp azon gondolkoztam, mivel kéne bizonyítanom. Lehet csak elég lesz, ha kezelésbe veszem a dolgokat a pár óra múlva kezdődő gyűlésen, amire sietve kiadtam a parancsot.
   Kikászálódtam a kádból, megtörülköztem és egy köntösben kezdtem megfelelő ruhát keresni.
   - Basszus – hallottam Leó káromkodását a konyhából.
   Gyorsan kiválasztottam egy elegáns, ezüstszínű ruhát és magamra kaptam. Ez majd emlékezteti őket arra, hogy én vagyok a vángel. Hisz a felavatásomon is ezüstben voltam.
   - Mi a baj? – kérdeztem befordulva az ajtón. Az asztalnál ült a laptopját nézve, ez már nem kezdődik jól, megint valami rossz hír.
   - Ezt nézd! – fordította felém.
   Leültem egy székre és a képernyőre meredtem. Újabb gyilkosság történt, ezúttal Madie gyermeke az áldozat. Ez megmagyarázza, miért tűnt annyira másnak. Ezen kívül viszont nem volt semmilyen támadás, ami nyugtalanított. Úgy gondoltam, hogy valami nagyszabású rajtaütést terveznek. Az előző Fellegzuhatagot ért támadás pedig csak a pontos megtervezéshez kellett, hisz azt nem gondolhatták egy percig se komolyan, hogy olyan kevesen bármilyen célt el tudnak érni.
   - Mit gondolsz, Madie tudja ki tette?
   - Passz – vont vállat. - Ő mindig a nyugodtság példaképe és szűkszavú, de nagyon okos. Szerintem többet tud, mint bárki gondolná, szóval meglehet, hogy tisztában van Matt árulásával. Bizonyítéka viszont lehet, hogy nincs. – A tekintete megváltozott, ahogy szemügyre vett. – Jó választás.
   - Kösz.
   Visszatoltam neki a gépet és egy pohár vízért mentem. Nem akartam tovább nézni a szöveget és a képeket, arról a lányról, aki annyira kedves volt velem. Layne – Madie lánya – is jelen volt pár alkalommal azokon az estéken, amiket a tanács tartott az idekerülésem után, ezek egyikén találkoztam vele.

   Egy ablakhoz húzódtam és elmélyülten tanulmányoztam a kertet, legalábbis ezt a látszatot akartam kelteni, nehogy azt higgyék, el akarok bújni előlük. Pedig ez volt a tervem.
   - Üdvözöllek – lépett mellém egy fiatal nő és meghajolt kezét a szívére téve.
   Zavarba jöttem, de gyorsan én is követtem a mozdulatot a kezemmel, mivel addig így marad, míg én le nem engedem a karom.
   - Ez igazán nem szükséges, még nem vagyok vángel – kezdtem bele idegesen a fecsegésbe.
   - A hagyományok mélyen belém ivódtak – mosolygott rám kedvesen. Szőke hajával, kékes-zöldes szemével inkább nézett ki angyalnak, mint vámpírnak. - Layne Griswold vagyok.
   Pár pillanatig eltartott mire beazonosítottam neve alapján, Madie lánya. Bár ahhoz képest, hogy neki is harmincnak kéne kinéznie – hisz eléggé idős -, jóval fiatalabbnak látszott.
   Nem fáradtam a bemutatkozással, elvégre mindenki tudja, ki vagyok.
   - Úgy látom nem nyerték el a tetszésedet ezek a „vacsorák” – mosolygott. – Hidd el, nem vagy egyedül, én is utálom az ilyeneket, de szerencsére anyám csak a fontosabb eseményeken várja el, hogy részt vegyek. Persze ez még csak a bemelegítés a Nagy estéig. – A szemében őszinte együttérzést láttam és úgy véltem inkább az utóbbiért. – Van kedved beszélgetni?
   - Miért is ne – mosolyogtam vissza rá. Már azért kiérdemelte, amiért megkérdezte.
   - Gondolom, hiányzik a családod. Nekem csak anya van, de nem bírnám ki nélküle.
   - Hiányoznak persze, de nem tudok mit csinálni. Így jobb – ismételtem Jack szavait.
   - Hát, ha kitalálsz egyszer egy megoldást, akkor nyugodtan fordulj hozzám segítségért.
   Nem tudtam eldönteni, hogy őszintén beszél, vagy csak a bizalmamat akarja megszerezni és aztán elárulni. Ennek ellenére bólintottam válaszként.

   Az este többi részét vele töltöttem, később csatlakozott hozzánk Matt is. Ezután még kétszer találkoztam vele. Egyszer a következő összejövetelen, de mivel Damonnel volt, így csak pár szót váltottunk, mivel ő is látta mennyire nem csípjük egymást. Utolsónak pedig a vángellé avatásom után jött oda Madievel. A szertartás után viszont elment a Fellegzuhatagból és most már többet nem is fogunk találkozni. Pedig kezdtem úgy érezni, hogy talán találtam egy barátnőt magamnak.
   Miért őt kellett megölni? Ez persze egy költői kérdés volt. Pontosan a tudatában voltam annak, hogy Madie volt a célpont, aki máshol tartózkodott. Ez újabb kérdéseket vetett fel, eddig a gyilkosok mindig pontosak voltak. Vajon Madie hol járt titokban?
   Leó felállt és az ablakhoz lépett, ez kirántott a gondolataim és emlékeim közül.
   - Hát ez egyre jobb lesz – sóhajtott fel.
   Miközben odamentem mellé jobban figyeltem a hangokra. Így nagyon halványan meghallottam a kintről beszűrődő beszélgetés zaját -, vagy inkább vitáét -, amit aztán a saját szememmel is meg tudtam nézni. A tanács tagjai és még jó páran kint veszekedtek. Már elindultak felénk a szomszédos épülettől, de nem jutottak messzire, mivel a csoport fele maradni akart.
   - Nagyszerű, bár azt hittem ez hamarabb el fog kezdődni – mondtam gúnyosan.
   - Mit szólsz? Csatlakozzunk, ha már úgyis elkészültél?
   Megvontam a vállam és nem túl lelkesen elindultam lefelé Leóval a sarkamban. Mire kiléptünk az ajtón már az út felét megtették, pont az elágazásnál álltak. A tekintetek sokfélék voltak, amikor megláttak. Akadt köztük döbbent, gúnyos, lenéző, sajnálkozó, de pár büszke is. Ezek alapján sikerült alaposan megosztanom őket.
   - Milyen kedves önöktől, hogy elém jöttek – mosolyogtam rájuk.
   A pillanatnyi meglepettségük elmúlt és üdvözöltek a hagyománynak megfelelően. A legelső volt Madie és Jordan, páran csak lassan utánozták a többieket, Sofia Pride pedig az utolsó. Most kivételesen nem vetettem véget neki hamar. Ehelyett öntelten néztem végig a meghajoltakon és csak lassan engedtem le a kezem a szívemről.
   - Remélem erre hamar vissza fognak szokni, mert eddig nem sok tiszteletreméltó üdvözlést kaptam.
   - Talán azért, mert nem érdemli meg – mondta Sofia.
   - Akkor miért is hajolt meg? – kérdeztem gúnyosan. Dühösen nézett rám vissza, de nem tudott mit válaszolni. Legalábbis pár pillanatig.
   - Ez felháborító! Megszegte az esküjét! – kiabálta. – Mit kell ezen annyit tárgyalni, őrizetbe kell venni! – nézett a mellette állókra.
   Lenézően elhúztam a számat, a sértettség túl bátorrá tette, pedig gyávaságból hajolt meg, nem mert egyedül ellentmondani, mikor mindenki megtette. Hiába vannak ellenem, attól még tartanak a vángelek erejétől, amit ki kell használnom.
   Megköszörültem a torkom, hogy jelezzem, még mindig itt vagyok.
   - Sajnálom – szólalt meg Matt együttérzést csempészve a hangjába, amitől felfordult a gyomrom -, de ez a legmegfelelőbb ötlet, míg nem tisztázódnak a dolgok.
   Eddig próbáltam nem ránézni, de most a pillantásom rásiklott és úgy kellett visszafognom magam, nehogy nekirontsak. Épp érvekkel győzködtem magam, amikor mozgás terelte el a figyelmemet. Jobb felől tíz őr termett a csoport mellett. Feltartottam nekik a kezem megállítva a közeledésüket. Össze voltak zavarodva, de megtorpantak.
   - Ide figyeljenek! Az, hogy bizonyos okok miatt, amiket közölni is fogok magukkal, leléptem pár napra azzal még nem szegtem meg az esküt. – Nem kiabáltam, de a hangomban ott volt az uralkodói él.
   Tiltakozni kezdtek volna, de ekkor egy újabb kis csoport bukkant fel, mindenkit meglepve. Átfurakodtak a kialakult kis tömegen és mögém álltak kivéve az egyiküket, aki előrébb lépett és a tanácstagoktól elválasztott helyen állt meg, majd meghajolt. A hátsó három is követte a mozdulatot, és mint akik most kaptak észbe az előbb megérkező őrök is. Megint elhúztam egy picit, hogy ne legyen feltűnő, pedig már nagyon elegem volt ebből a hagyományból.
   - Christian Luchador, szolgálatára – mutatkozott be.
   Megnyugodtam egy kicsit, hogy megérkezett és nem is egyedül, bár négy ember az még nem sok. Ugyanakkor mindegyik remek harcosnak nézett ki. Christian a többiekhez hasonlóan jól megtermett férfi volt, a harmincas éveinek elejében járhatott, amikor átváltoztatták. Barna hajához illettek kék szemei, amiben ravaszság és huncutság csillogott, de ezek el is tűntek egy szempillantás alatt, hogy átvegye a helyét a harciasság, a parancsnokisság.
   - Mi vállalnánk Cathy vángel őrzését – fordult a tanács felé.
   Ez kétértelműen hangzott és a nemtetszésükből kiindulva ők is arra jutottak, hogy most közel sem arról van szó, amit ők akarnak.
   - Ez nagyon kedves öntől és társaitól. Örömmel elfogadom – vágtam rá mindenkit megelőzve. – Most pedig mi lenne, ha elmennénk a tanácsterembe és elkezdenénk a gyűlést?
   Válaszra nem várva indultam el, és ha morgással is, de követtek. Jól esett belépni a melegbe a kinti fagyos levegő után, mert természetesen most is elfelejtettem magamra kapni egy kabátot. Christian végig mellettem jött Leóval együtt, de a nagyterem előtt leállítottam őket. A helyemre sétáltam, a nagy kerek asztal legdíszesebb, legnagyobb székéhez. Leültem és türelmesen néztem, ahogy mindenki elfoglalja a helyét.
   - Ne is húzzuk az időt. Elkövettem egy kis hibát, aminek máris elmondom az okait, aztán pedig ki lehet deríteni az igazságot.
   Szép sorjában elmeséltem mindent, pár dolgot azonban kihagytam. Nem említettem például, hogy Jack életben van, Evet is kihagytam a boszorkányokkal együtt.
   Több tekintet felháborodott volt, amiért Mattet gyanúsítom. Az utolsó mondatomtól pedig elszabadult a pokol. – Éppen ezért Matt Zeklost kizárom a tanácsból.
   - Ezt nem teheti meg – kiabálták páran.
   - Már miért ne tehetném? – kérdeztem ártatlan hangon. – Én rendelkezem a legnagyobb hatalommal az egész vámpírtársadalomban és ebben a teremben is. Remélem, nem akar az ellenségem lenni senki önök közül. Elvégre képzeljék csak el, mi lesz akkor, ha kiderül az igazam. – Beszéd közben végignéztem a társaságon, mindegyikük pillantását fogva tartva egy kicsit. Ez a szinte teljesen nyílt fenyegetés még nagyobb felfordulást csinált. – Most pedig mindenki távozhat, kivéve Zeklos urat. Most! – nyomatékosítottam, mikor senki se mozdult. – Holnap folytatjuk – szóltam utánuk.
   Mindenki távozott alaposan felháborodva a viselkedésemen, csak ketten maradtunk. Felálltam és közelebb sétáltam hozzá, ő a székének támaszkodva várt kíváncsian.
   - Mint láthatod nem vált be a zsarolásod, mivel a saját szabályaim szerint szeretek játszani. Szóval a feltételem a következő, Jacket az életedért cserébe.
   Matt felnevetett. – Te megőrültél.
   - Igazán? Miután kiderül az igazság egyértelmű büntetés vár rád, de én képes vagyok enyhíteni rajta. Persze csak, ha megkapjuk Jacket, élve. Holnapig átgondolhatod, mennyire szeretnéd, hogy egy őrült végezzen veled.
   Elindultam kifelé, de Matt elkapta a karom, viszont azonnal el is engedte, mert lángra lobbant a keze.
   - Ezzel csak a helyzetedet rontod. Még megbeszélhetjük a dolgot.
   - Az én bajom – vetettem oda neki a második mondatát figyelembe se véve, majd kimasíroztam az ajtón.
   Pár lépésre ott állt Leó, Christian és Jordan.
   - Lenyűgöző alakítás – vigyorgott Jordan, Damont juttatva az eszembe. Észrevette a nem messze lévő Madiet és otthagyott minket. – Később találkozunk. – Reméltem, hogy beszél vele az érdekünkben. A gyűlésen semmit se tudtam leolvasni az arcáról.
   Hármasban átsétáltunk a házba és a nappaliban letelepedtem egy fotelban, mint aki jól végezte dolgát. Ami így is volt, eddig minden remekül alakult.
   - Szerintem ez a fenyegetőzés nem jó taktika, bármit is mondjon Jordan. Vagy Damon, mert ez biztos az ő ötlete. Tudtam én, hogy rossz fog kisülni a ti kis megbeszélésetekből. Gondolkozz, még több ellenséget fogsz így szerezni!
   Christian egyetértően bólogatott. Jordan biztos beavatta őket a gyűlésen történtekről.
   - Lehet – hagytam rá.
   Leó alaposan tanulmányozni kezdett. Nem fog leszállni a témáról az egyszer biztos.
   - Neked van valami komolyabb terved, igaz?
   - Talán – vontam vállat. – Hol vannak a többiek? – fordultam Christian felé.
   - Elmentek megkeresni valakit. A gyűlés alatt a kinti őrt áthoztuk ide és bezártuk a pincébe. Sikerült kiszednünk belőle egy nevet. Most azt az illetőt kutatják fel, de lassan szerintem vissza fognak érni.
   - Ez nagyszerű. Köszönöm, amiért segítesz.
   - Semmiség – legyintett. – Még ha nem hallottam volna rólad semmit, akkor is melléd állnék, Sztellát visszakapni maga lenne a pokol.
   Rámosolyogtam és azon töprengtem, hogy vajon miket mondtak rólam.
   - Cathy! – állt elém Leó.
   - Istenem, nyugi már!
   Semmi kedvem nem volt most elkezdeni magyarázni neki azt a kezdetleges tervet, amit Damonnel beszéltünk meg. Az se biztos, hogy meg fogom tudni oldani, bár eddig minden kitűnően ment az irányába. Ma viszont már semmi többet nem tehetek, kora reggel van, még ha ez a borult idő miatt nem is nagyon látszik. Azt pedig már megfigyeltem, hogy a vámpírok ilyenkor is szívesebben tartózkodnak egy épületben. Másrészt meg hagyni kell, hogy feldolgozzák a történteket. 
   Felkeltem és elindultam a lépcső irányába, hogy átöltözzek valami kényelmesbe, aztán rendet rakjak a szobámban, ami pont úgy nézett ki, mint amikor itt hagytuk. Minden törött, megégett dolgot beledobtam egy szemetes zsákba, amikből hoztam fel magammal párat. Mire végeztem nagyjából a takarítással – bő két óra múlva – a szoba teljesen kopárnak tűnt, annyira kiürült. Sőt alaposan le is hűlt, mert kitártam az erkélyajtót. Nem bírtam elviselni a benti levegőt, úgy éreztem, mintha csak pár perccel ezelőtt történt volna a kirobbanásom, fojtogattak az emlékek. Ezért az se érdekelt, ha lefagyok bár nem is tűnt fel a hideg, főleg, hogy felmelegítettem magam egy kis tűzzel. Így legalább egyre jobban elűzöm a félelmemet, sőt igazából meg is nyugtatott.
   Levittem a szemetet. Leó és Christian még mindig a nappaliban voltak, a másik három vámpír azonban még most se tűnt fel.
   - Tudod Cathy azt hittem te legalább megérted, hogy milyen idegesítő mikor nem avatnak be – szólalt meg Leó.
   - Sajnálom, de míg ennyi „ha” van a dologban addig nem érdemes szétkürtölni.
   - Eddig se volt egy biztos tervünk se.
   - Jó, bevallom, nem akarom neked elmondani, mert ellene lennél és csak le akarnál beszélni róla.
   - Eggyel több ok, hogy elmond. Valakinek le kell állítania, ha ostobaságra készülsz.
   - Tényleg bocs, de majd időben megtudod.
   Kivittem a ház elé a zsákot, majd elviszi valaki, én látni se bírom tovább. Természetesen amint visszaléptem Leó folytatta.
   - Előtte egy másodperccel? – fakadt ki. – Na, most ne lepődj meg! – utánozta a hangom gúnyosan.
   - Természetesen nem.
   Bár ami azt illeti pont hasonló volt a szándékom. A szilárd elhatározásom így is gyenge lábakon állt. Szóval, ha Leó elkezd ledumálni róla -, mert biztosra vettem, hogy megpróbálná, amint megtudja, mire készülök – nagy eséllyel sikerülne is neki.
   - Majd később beszélünk – zártam le a vitát és inkább Christian felé fordultam, aki eddig némán figyelte a vitánkat. – Nincs semmi hír?
   Christian idegesen nézett Leóra, majd vissza rám és ez egyáltalán nem tetszett.
   - Tudni akarom, hogy mit tervezel? – szólalt meg Leó a kérdezett helyett.
   - Most komolyan ilyen gyerekesen akarsz viselkedni? Míg én nem mondom el, addig ti se árultok el semmit?
   Leó bólintott, de Chrissen bizonytalanság látszott. Hogy lehetnek ilyenek? Mint az óvódások, esküszöm. Először én is meg akartam makacsolni magam, de végül úgy döntöttem leszek az okos hármunk közül.
   - Nyertél, de előbb még elintézek valamit.
   Először a dolgozószobába mentem a nagy, vastag, régi törvénykönyvért, majd azzal együtt fel a titkos szobába. Letelepedtem a földre az ölembe téve a nehéz könyvet. Aztán csak néztem a vörösen égő csíkokat a falon, de most más jutott az eszembe róluk. Nem bűvöltek el, helyette félelem áradt szét a testemben. Mint a csúcsból kiontott vér, ami hátborzongatóan vesz körül. Ha most elaludnék és megálmodnám a jövőt valami hasonlónak lennék a tanúja. Már csak az a kérdés, kinek a vére lesz?
   Nagy sóhaj kíséretében elvágtam a gondolataimat és kinyitottam a könyvet. Hosszas kutatás után megtaláltam azt a kis részletet, amit kerestem. Damon jól emlékezett rá. Magam elé képzeltem, ahogy lapozgatja a törvénykönyvet és az egészet elolvassa, vagyis hát próbáltam, sikertelenül. Ettől elmosolyodtam, kicsi őszinte jókedv fészkelődött aggodalmas gondolataim közé.
   Eddig épp csak beleolvastam ebbe a könyvbe, mivel már a ránézésétől elment tőle a kedvem, de most még egyszer alaposan átfutottam a nekem fontos részt. A törvény mellettünk állt, volt még pár akadály, viszont nagyon reméltem, hogy véghez tudom vinni a tervet.
   Félretettem a könyvet és előhúztam egy dobozt az egyik sarokból. Ide hoztam fel azokat a cuccokat, amiket Kordi elhozott otthonról. Akkor csak azért döntöttem így, hogy nyugodtan belemerülhessek az emlékekbe és ne legyenek mindig szem előtt. Most pedig kapóra is jött, mert nem lett bajuk és Matt se tudott hozzáférni.
   Miközben nézegettem a képeket könnyek buggyantak ki a szememből.  Megfogadtam magamban, hogyha sikerül túlélnem a rám váró dolgokat, tojok a szabályokra és hazamegyek bevallani mindent. De addig inkább hanyagolom, mert semmi értelme elmondani nekik, hogy élek, ha aztán Sztella végez velem.
   Nagyon hiányzott mindenki és a régi életem, amiben a bonyodalmak nem voltak ilyen komolyak, meg természetesen közel sem élet-halál kérdéséről szóltak a választások. De erről álmodozni is kár, mert csak előre tudunk menni, visszatekinthetünk, ám vissza nem forgathatjuk az időt. A dolgok változnak, neked pedig azt kell elfogadnod, amit a sors adott.
   Szép lassan végigmentem a doboz minden tartalmán, aztán letöröltem a könnyeimet és megfogva a könyvet lementem. Alaposan eltelt az idő, már délután négy fele járt. Én meg szinte egész nap nem ittam, nem ettem semmit, bár észre se vettem. A konyhába vonultam, a hűtőből kivettem egy üveg vért, aztán keksszel együtt leültem az asztalhoz.
   Leó és Christian is felbukkantak pár perccel később. A tekintetük a mellettem lévő törvénykönyvre esett.
   - Végre elárulod?
   - Előbb ti, az enyém sokkal hosszabb lesz.
   Christian mesélni kezdett én meg a kekszet rágcsáltam, máshoz nem volt étvágyam.
   - Akinek megtudtuk a nevét az egyik azok közül, akik elvitték innen Jacket. A kínzás után pedig el is árulta a hely címét. – Örültem, hogy nem részletezi tovább, már így is kezdett teljesen elmenni a kedvem az evéstől. Hányan fognak még meghalni vagy szenvedni miattam? – Úgy beszéltük meg, hogy elsőnek csak szétnézünk a megadott helyen és utána szabadítjuk ki. Pont nem rég értek vissza. Ha változatlan marad a helyzet, akkor könnyen ki tudjuk majd hozni – mosolygott rám. Fejben már valószínűleg a támadást tervezgette.
   - Ez remek hír. De elegen lesztek hozzá négyen?
   - Van még másik öt őr is az oldalunkon, csak gondoltam jobb, ha az ellenfél nincs tisztában a pontos létszámmal. Másrészt bennük nem bízom teljesen.
   - Jól van. – Kivételesen jó hírek. Bár az utolsó dologtól megint eszembe jutottak a kétségeim, de hát nem várhatom el, hogy mindenkiben teljesen meg lehessen bízni. Leó megköszörülte a torkát. – De türelmetlen valaki – forgattam a szemem.
   Bekaptam az utolsó falatot és leöblítettem vérrel. Hát ez nem olyan jó, mint közvetlenül a testből kiszívni, érezni, ahogy a fogaid a húsba mélyednek és ragadozó módjára elveszed, ami kell. Hiányzik az izgalom az íz mellé, gondoltam. Gyorsan leállítottam az agyam.
   Belekezdtem a terv elmesélésébe, elmondtam nekik mindent. A végén pedig pontosan úgy reagáltak, ahogy vártam, kiakadtak.
   - Felejtsd el! – jelentette ki Leó.