Ez így folytatódott még jó darabig. Leó kiabált, én meg csendben maradtam és iszogattam a vért. Ezzel is bosszantottam, de nem akartam veszekedni, ha azt vesszük, igaza van, tényleg őrültségre készülök.
- Baromi nagy tévedésben élsz! A testőrök nem azért vannak, mert gyengék vagyunk, hanem mert párfősnél több csoporttal már nehéz felvenni a küzdelmet. A fővámpírok általában az erősebbek, főleg az idősek. - A szemet forgattam, ennyit azért csak tudok.
Tenyerébe temette az arcát és így ült pár percig némán. Azt hittem végre végzett, de hirtelen felnézett, méghozzá fenyegetően.
- Ha kell, idehívom Evet!
- Nem tennéd meg.
- Ebben ne légy biztos! – gúnyolódott. – Ha Eve idejön garantáltan leállsz.
- Várjunk, ti nem is tudjátok? – Mindketten Christian felé fordultunk, akinek a tekintete közöttünk cikázott. – Matt Evet gyanúsítja, vagyis hát olyan dolgokat hozott fel, amik után ez merült fel a tanácsban.
- Mi értelme ennek? – kérdezte Leó. – Hogy akarja Sztellát visszajuttatni?
- El akarnak minden vezetőt intézni, pár kivételével gondolom. Így teljesen mindegy mit talál ki, míg az eltereli a figyelmet róluk. Szerintem van egy szép nagy hadseregük, ami hamarosan lecsap. Szóval már ezért is gyorsan kell lépnünk.
- Pontosan, nekünk! Nem egyedül megöletni magadat – csapott dühösen az asztalra.
- Az istenért, túl fogom élni, értsd már meg! Erősebb vagyok, mint amilyennek Matt ismer, plusz arra számít, hogy félek használni az erőmet és ez nagy előnyt fog jelenteni nekem.
- Na ja, mert olyan ügyesen összeszedted magad? Gondolj vissza az őrháznál történtekre! Nem úgy néztél ki, mint aki teljesen irányítás alatt tudja tartani saját magát.
Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak valamivel, de be is csuktam. Eddig nem akartam arra az esetre gondolni és valahogy sikerült is kizárnom. Ám most minden másodperc előjött és közel sem volt jóleső érzés. Megöltem valakit, aki hiába érdemelte meg a halált, régen ember volt. Én pedig amúgy se dönthetem el, hogy kinek kell meghalnia. Ehhez képest alig hezitáltam valamennyit.
Lesokkolva meredtem Leóra, ahogy értelmet nyertek szavai. Eszembe jutott milyen düh árasztott el a vámpír iránt és mennyi mindent képes lettem volna megtenni vele. Hányingerem támadt, éreztem, hogy pillanatok múlva visszajön minden ezért gyorsan leszaladtam a mosdóba. Épp odaértem és már hánytam is, semmi nem maradt bennem. Kiöblítettem a számat, megmostam az arcom hideg vízzel majd lerogytam a kőre, arcomat a hűvös csempének nyomtam.
Holtestek látványa kínzott, mindenkié, akit az utóbbi két hónapban láttam. Szemeimből ömlöttek a könnyek megállás nélkül. Rosszul voltam saját magamtól. Majdnem hidegvérrel öltem meg valakit, mégis mi ütött belém?
Nyílt az ajtó, Christian lépett be és leült mellém, magához húzva. Hiába ismertem alig, megnyugtatott a jelenléte.
- Szörnyeteg vagyok – suttogtam két hüppögés között.
- Dehogy is – simogatta nyugtatólag a hajam. – Csupán előjöttek a vámpír ösztöneid. Vagy a vángel tulajdonságaid – tette hozzá bizonytalanul.
- Te ott se voltál. Leó arcán is látszott a döbbenet.
Mindkettőjüknek igaza van. Mindegy, hogy a vámpír, vagy a vángel énem, de valamelyik befolyásol.
- Mert másmilyennek ismer. De te se láttad őt vadászni, különben ő is szörnyetegnek lenne nevezve. Most viszont tedd ezen túl magad, ha véghez akarod vinni, amit elterveztél. Mert, ha nem tudod elfogadni, hogy fogod megölni Mattet?
Majdnem rávágtam, miszerint ez képtelenség ilyen állapotban, amilyenben vagyok, amikor valami furcsa tűnt fel.
- Szerinted jó ötlet?
- Viccelsz? Borzalmas – kuncogott fel. – Ugyanakkor elhiszem, hogy képes vagy rá, és valljuk be, erre van szükség, ha el akarunk érni valamit.
Milyen jó, hogy más hisz bennem, de én magamban nem tudok.
- Azt hiszem, pihenek egyet – tápászkodtam fel és megmostam megint az arcom.
Nem akartam felmenni a szobámba, ezért a nappaliban feküdtem le a kanapéra. Azt hittem esélytelen lesz az alvás, ennek ellenére hamar álomba merültem, ami annyira nem is csoda a hosszúra nyúlt és kimerítő nap után. Természetesen most se jutott sok nyugalom nekem, mivel egyből megéreztem a boszis álmok jellemzőit.
Hosszú folyosón álltam egyedül. A falak egy kastélyba illettek és még sohase láttam. Ez bizakodással töltött el, talán tényleg sikerül megölnöm Mattet és utána kerülök erre a helyre valahogy. Persze ez csak egy reménykedő, kósza gondolat volt.
Elindultam, a lépteim zaja visszhangzott a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. Sehol egy ajtó, ablak vagy elágazás, de ez most kicsit se ijesztett meg. Úgy éreztem magam, mintha a nyugalom szigetére kerültem volna. Aztán hirtelen a semmiből egy ablak került elém, ami csodaszép kertre nézett. Épp a virágokban gyönyörködtem, amikor megpillantottam egy alakot a kert közepén álló fa mellett. A napsütésben fürdő tájtól teljesen elütött az őt körülvevő halvány sötétség. Mindennek ellenére valami oknál fogva magához vonzott és az árnyaktól se hittem, hogy gonosz.
Az ablakból eltűnt az üveg, így át tudtam ugrani a párkányon és elindultam az idegen felé. Teljesen megbabonázott a szín kavalkád, a virágok csodás édes illata és a lágy, kellemes kántálás hangja. Épp ezért egy időbe bele tellett mire leesett, hogy hiába megyek előre a fa és a mellette ácsorgó alak egy centivel se lettek közelebb hozzám. Értetlenül hátrapillantottam, de az ablak már messze volt tőlem. Amikor visszafordultam dühös szempárral találtam szembe magam és egy pillanat múlva minden eltűnt.
A szemeim felpattantak, ébredésem okát keresve, de teljes csend vett körül. Próbáltam visszaemlékezni az ember arcára, azonban minden erőlködésem sikertelennek bizonyult. Biztos voltam benne, hogy a boszorkányoknál jártam, de nem értettem miért lett vége ilyen hirtelen mikor olyan jó érzés árasztott el azon a helyen. Aztán újra éreztem azt a dühös pillantást. Az idegen dobott ki, egyből tudtam, hogy ez az igazság, amint eszembe jutott. Vajon hogyan képes erre?
Így már nem is furcsa, hogy Eve hiába kutatja őket. Ez után az álom után egyértelmű, hogy nem szeretnek minket. Bár Eve egyszer se mondta, hogy kihajították az álmából. Lehet nem tudták kicsoda, vagy pontosabban ki volt.
- Minden oké? – kérdezte Leó, akit eddig észre se vettem.
- Naná – ásítottam. Az órára pillantottam, háromnegyed órát aludhattam körülbelül, mivel este hét múlt.
Kivágódott az ajtó és Christian viharzott be rajta két másik vámpírral.
- Baj van. Elmentem, hogy beszéljek Jordannel, de nem sikerült találkoznom vele. Összehívtak egy tanácsot, amiről senki se árult el semmit. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy vajon miről lehet szó. Treyt elküldtem a többiekért, szükségünk lesz rájuk. – Trey volt az egyik őr.
Szótlanul meredtem magam elé és próbáltam felkészülni lelkileg. Miután megcsináltam, ráérek összeroppanni. Vagyis hát nem teljesen, mert akkor következik Sztella és a boszorkányok segítségére se számíthatunk. Bezzeg az a liba talált magának egy segítőt.
- Cathy, kérlek! – nézett rám esdeklően Leó.
- Már nincs visszaút – mondtam közönyösen. – Elértem a célom, összefogtak ellenem és hamarosan el is indulnak értem. Szerinted miért?
- Megoldjuk máshogy.
Megráztam a fejem és felálltam. Felvettem a kabátomat meg a cipőmet.
- Várjuk meg őket kinn.
Már nyitottam volna a bejárati ajtót, amikor eszembe jutott valami. Felszaladtam a konyhába a törvénykönyvért. Amit Leó kivett a kezemből, mikor kiléptünk a ház elé.
- Nyugi, csak bele akarok nézni – forgatta a szemét hezitálásomon. – Hátha félreolvastál valamit.
Tudtam, hogy az utolsó pillanatig fog próbálkozni és ez elkeserített. Meg el is bizonytalanított. A gyomrom egyre jobban kavargott, az agyam pedig más terven gondolkozott. Ezért egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy sikerülni fog, erős vagy.
Pár perc múlva megérkeztek a többiek és heten voltak öt helyett. Az egyik felem örült, a másik viszont gúnyosan suttogta: „Mindegy hányan vannak melletted, egyedül kell harcolnod.”.
Mindenki bemutatkozott, én meg nyugis mosolyt erőltettem az arcomra, de meg se hallottam szinte a szavakat.
Kis idő múlva tele lett a környék. Pont középen álltam az elágazásnál, mellettem Leó, mögöttünk pedig félkörívben a testőreink. Szemben a tanácstagok alkottak egy sort és őket vették körül az őrök, akik szerintem mind idejöttek. Sőt a Fellegzuhatagban szolgálók többsége is megjelent a háttérben.
Néma csend borult a hatalmas társaságra, ahogy mindenki arra várt, lépjen valaki. A tanácstagok is egymásra pillantgattak, egyiküknek se volt mersze kiállni. Mindez csak pár másodpercig tartott, hiába tűnt soknak.
- Vegyük úgy, hogy ez a mai titkos gyűlés meg se történt – törtem meg a csendet. – Mint tegnap kijelentettem, most nyilvánosságra is hozom és hivatalossá teszem Matt Zeklos kitagadását a tanácsból. – Miközben beszéltem átvettem Leótól a könyvet és a magasba emeltem. – Mind ismerjük a törvényt, ami lehetővé teszi ezt.
- De…
- Támogatom – szakította félbe Sofia tiltakozását Jordan.
Madie és egy másik tag majdnem egyszerre ismételték el a szót. Győzedelmes mosolyt vetettem Sofiára. A törvény kimondta, hogy ha nem eredeti tanácstagról van szó, akkor a vángel és három másik vezető jóváhagyásával ki lehet rakni. Így ez Matt esetében könnyen megvalósítható, ha eleve tag lett volna, mind a nyolcuknak bele kellene egyeznie.
- Akkor ezt eldöntöttük – pillantottam Mattre, aki valószínűleg erre egyáltalán nem számított.
Zűrzavar támadt, de el kell fogadniuk, hogy törvényes megoldás volt. Engem pedig még nem tudtak leváltani és ezzel most meg is előztem őket.
De mindez csak egy szükséges lépés volt a nagyhoz képest. Leóra néztem, megcsóválta a fejét, de nem hagytam magam elbizonytalanítani. Halvány mosolyt vetettem rá, mielőtt előrébb léptem, és mikor emiatt sok tekintet rám szegeződött, hangosan kijelentettem életem egyik legnehezebb mondatát.
- Kihívom párbajra Matt Zeklost! – A hangomat döbbenet követte.
A vámpíroknál ez egy régi szokás, amivel könnyebben meg tudják oldani a komolyabb nézeteltéréseiket. A vángelekre viszont vonatkozott egy plusz kiváltság, akit kihívnak annak nincs lehetősége tiltakozni. Természetesen az illető nem lehet tagja a tanácsnak, ezért is volt szükséges Matt kirakása.
- Szomorú helyzetedben mindünkkel végezni akarsz? – nevetett fel gúnyosan Matt.
Erre páran elmosolyodtak, de nem figyeltem rájuk. Ügyes húzás Mattől a csúnya „balesetemet” felhozni, viszont közel sem elegendő.
- Csak veled.
- Nem használhatja az erejét a harcban! – szólalt meg Galbraith.
- Ez kész vicc – mondta mérgesen Madie. – Akkor alig van csekélynyi esélye.
Majdnem mérges lettem, de belegondolva ez pont az én javamra szolgál. Becsüljenek csak le alaposan.
- Mi lenne, ha kompromisszumot kötnénk a feltételekről? – vetettem fel.
Rövid vita után végül sikerült megegyeznünk. Nem használhattam a tüzet és a többit is csak korlátozott mennyiségben. Emellett, ha egy pici esélyét is látják, hogy el fogom megint veszíteni az irányítást, szemreppenés nélkül megölnek.
Nem dobott fel túlságosan ez az új változás, de sose mutattam volna ki, helyette szó nélkül beleegyeztem. Persze Leót hidegen hagyta a nagy közönség.
- Erről nem volt szó – húzott hátrébb és a fülembe suttogta olyan halkan, hogy éppen csak hallottam.
- Menni fog, te meg nyugtasd le magad! – néztem rá élesen. Ha az aggódása miatt közbeavatkozik, akkor nem csak elrontja az egészet, de magát is megöleti. Mivel ha elkezdődött az élet-halálharc senki se léphet közbe komoly büntetés nélkül.
Mielőtt válaszolhatott volna elléptem. Ideje elkezdeni a párbajt, ami az életembe kerülhet. Közben hálát adtam a sok nehézségért, amiknek köszönhetően most sikerült megőriznem a higgadt álarcomat és nem remegtek a lábaim, mint a kocsonya.
A gyepes részen szabad helyet hagytak nekünk, testőrökkel körbeállítva. A gyomrom labdaméretűvé zsugorodott, a torkomban dobogott a szívem, miközben odasétáltam. Életemben nem volt még hasonló küzdelmem játékból se, erre most teljesen élesben fogom megtapasztalni. Na meg akkor még figyeljek oda jól, nehogy félreértsenek valamit - egészen véletlenül - és kinyírjanak abban a szent minutumban.
- Kezdhetjük? – kérdezte valaki. Minden bizonnyal az őrök vezetője -, mert neki kell intéznie a hasonló dolgokat -, de nem néztem oda, Mattet tanulmányoztam.
Az érzések sorra rohamoztak vele kapcsolatban, újra felidéződtek bennem a közös emlékeink. Árulása miatt úgy éreztem, mintha késeket szúrtak volna belém és még meg is forgatták őket. De ettől még nem leszek képes megölni, már ha akad rá esélyem. Elhittem egyáltalán egy percig is, hogy sikerülni fog legyőznöm? Soha, hiába hajtogattam. Innen pedig már nincs visszaút, ezt a helyet csak egyikünk fogja élve elhagyni. Az esélyeimet meg jobb nem is említeni.
Körbenéztem, hogy még egyszer láthassam a számomra kedves arcokat. Ki fognak majd találni valamit, nálam sokkal tapasztaltabbak és ügyesebbek. Ez nem az én világom, ideje inkább elhagyni, ha már haza úgyse térhetek.
Christian ott állt Leó mellett és bár eltakarták előlem, de biztosra vettem, hogy fogva tartja a karját. Jordan szokásos nemtörődöm mosolya alá rejtette érzéseit, ám észrevettem rajta a feszültséget is. Mélyen a szemembe nézett és biccentett, talán tényleg hisz bennem. Madiere szintén vetettem egy utolsó pillantást. Tekintetében elismerés keveredett a szomorúsággal – ezek szerint ő se nagyon hiszi, hogy sikerülhet – és valami különössel, amire nem tudtam rájönni micsoda.
- Persze – Matt válasza rántott ki a kábulatomból.
- Igen. – A hangom most is tisztán, magabiztosan csengett, amit el se tudtam képzelni, hogy lehetséges.
Alig hagyta el a szó a számat, az ellenfelem már támadásba lendült. Pördültem egyet kitérve előle, de az ökle eltalálta a karom, és hú de fájt, ez volt az első rendes ütés, amit egy vámpírtól kaptam. Legszívesebben leálltam volna dörzsölgetni, úgy éreztem még egy ilyen és kiszakad tőből. Szedd össze magad! – kiabáltam magamra.
Ezután levegőt se maradt időm venni Matt ostromlásától. Egyfolytában tértem ki előle a levegőt is segítségül hívva, és próbáltam helyben tartani a földdel. Mondani se kell mennyi sikerrel. A szívem majd kiugrott a helyéből, kezdtem kimerülni pedig pár perc se telt el. A kimerültség nagy része viszont a kétségbeesésből származott és az ütések helyén maradt fájdalomból. Az egyik pillanatban düh tombolt bennem, a másikban már a teljes reménytelenségben csücsültem és könnyek szúrták a szemem. Az adrenalinnak viszont sikerült egyben tartania, még.
Rám vetette magát, gyorsan oldalra ugrottam, a levegővel sikerült megőriznem az egyensúlyomat is, de hirtelen megragadta a karom és magához rántott. Másik keze már a nyakamnál járt, ijedten fontam levegőből egy vastag, sűrű nyakláncot, hogy ne tudjon hozzáférni. Bevált a taktika, de szorításából nem tudtam kiszabadulni, sokkal erősebb volt nálam. A legnagyobb esélyem a győzelemre a tűzből eredt -, ami most is segítene – erre elvették tőlem.
Eve szavai villantak a fejembe, amiket még régebben mondott: „A tűz tűnhet a legerősebbnek és a legjobb fegyvernek, de a többi is éppen ugyanolyan jó, csak rá kell jönni mindegyik titkára.” Összeszedtem magam, legyűrtem a rám törni készülő pánikot. Indákat fontam Matt lábára és erősen meghúztam őket, ezzel egy időben a levegőt is ráeresztettem hátra lökve. Pillanatnyi meglepettsége miatt – mondtam én, hogy előnyöm lesz abból, amiért azt hiszi, nem merek komolyabb feladatokat csinálni az erőmmel – lazult a szorítása. Így sikerült kiszabadítanom magam, hogy ne essek vele együtt hátra.
A következő pillanatban már újra talpon volt és látszott rajta mennyire bosszantja az előbbi műveletem. Dühösen nekem esett, szemfogait kimutatva. Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam időben reagálni, aminek az orrom látta kárát. Hallottam a csont reccsenését és zuhanni kezdtem hátrafelé. Hirtelen kellett döntenem, hogy megállítom az esést, vagy hárítom a közeledő Mattet. Az utóbbit választottam – ennél még talán van esélyem -, kemény föld falat húztam a magasba köré, aztán éreztem is a becsapódást. Az egész hátamat bevertem a fejemmel együtt és az orromból is folyt a vér.
Mattnek alig tellett pár pillanatba lerombolni a falat, és már ott is tornyosult előttem a megtestesült kaszás képében, aki az életedért jön. Hátrakúsztam újabb akadályt emelve, utána víznyúlványokat csináltam, lefagyasztottam őket és az újra előtűnő Matt mellkasába repítettem. Az egyik a kettő közül nagy örömömre szorosan a szíve mellé fúródott. Ez egy kicsit tovább lebénítja, mint a falak, így összeszedtem a megmaradt erőmet és talpra álltam újból.
Ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Vagyis már pár másodperce biztosan, de eddig nem vettem észre, annyira lefoglalt Matt. Mi a fene folyik itt? A minket körülvevő kör felbomlott, mindenki tébolyultként viselkedett. Pont Mattre siklott a tekintetem, aki megszabadította magát a hegyes jégdaraboktól és a fogaitól eltorzult mosollyal nézett rám. Aztán döbbentté és fájdalmassá vált az arckifejezése, a mellkasából egy karó állt ki. A fájdalma ellenére hátra csapkodott. A támadója -, aki nem más volt, mint Madie – a földre lökte és megforgatta a fegyvert.
- Megmozdulsz, meghalsz – jelentette ki fagyosan.
Döbbenettől lemeredve álltam, az agyam nem volt képes követni az eseményeket. Hol egymással harcoló alakokat láttam, hol menekülőket, akik fejvesztve próbálnak kikeveredni innen.
- Térj magadhoz! – rázott meg Madie.
Ettől az erős mozdulattól minden fájdalmam újra előjött, a legrosszabb az orrom volt. Még szerencse, hogy a vámpírok nem kívánják a véremet.
- Nincs esélyetek – röhögött fel gúnyosan Matt.
Madie belerúgott egyet az arcába. – Az a szerencséd, hogy szükség van a vallomásodra.
Lassan kezdett a kábulaton átszűrődni a valóság. Megtámadtak minket megint, pont, ahogy gondoltam. Tényleg nem lenne esélyünk? Körülnéztem, felfordulás az nagy volt, de mégse tűnt vészesnek a helyzet. A tömegben megpillantottam Jordant, épp rátámadtak, már a segítségére akartam sietni, de kiderült, hogy nincs szüksége rá. Nem úgy, mint Galbraithnek, akinek a testőre ment neki. A mellettük lévő őr végzett egy támadóval és a tanácstag segítségére sietett. Azonban hátulról is megközelítették Galbraithet – nyilvánvalóan a vezetőkre mennek –, egy tűzgolyót repítettem az illető felé, ami felhívta az áldozat figyelmét és tudott védekezni.
Kerestem, hogy hol tudnék még segíteni, de sokszor nem tudtam megkülönböztetni a mieinket a támadóktól. Viszont a harc pár perc alatt lezajlott, ami nagyon bűzlött.
- Büdös kurva! – szitkozódott Matt.
- Kiről beszélsz? – hajolt le hozzá Madie.
Matt kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta semmi, pedig úgy tűnt ki akar mondani valamit és ő is meglepődött, hogy nem sikerült. Bár a válasza, ha igazat akart mondani, akkor valószínűleg Sztella lenne.
- Csak nem cserbenhagytak? – döbbentem rá. A tekintete mindent elárult. – Hadd találjam ki! Hatalmas rajtaütést terveztetek, amit miattam előrébb hoztál, ebbe Sztella bele is ment, de igazából hazudott és cserbenhagyott téged meg a kis csapatodat.
- Milyen okosnak hiszed magad.
- Tévednék? – Nem válaszolt. – Azt hiszem jól gondoltam. Szóval most mondd csak el, hogy hol van Sztella! Majd mi megbosszuljuk az árulását, mást úgyse tehetsz, a párbajt én nyertem – céloztam a közelgő megölésére.
Elgondolkodóvá vált és pár másodperc után mondani is akart valamit, de megint semmi. Madie mérgesen nézte, látszott rajta, hogy mindjárt máshogy kezdi el faggatni. Én viszont hirtelen megértettem. Hát persze, Sztellának dolgozik egy boszorkány, aki miért ne tudná elintézni valamilyen varázslattal, hogy senki se tudjon róluk beszélni. Meg kell hagyni ennek az Alvarnak tényleg van esze, nem úgy, mint Mattnek.
- Nem fogja tudni elmondani – néztem Madiere. – Igaz? – fordultam aztán Matthez. Nem fejtettem ki, hogy mire jöttem rá, a boszorkányokat jobb titokban tartani.
Lassan kezdtek újra körénk gyűlni az emberek és a felfordulás is csökkent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése