A meleg vízben épp azon gondolkoztam, mivel kéne bizonyítanom. Lehet csak elég lesz, ha kezelésbe veszem a dolgokat a pár óra múlva kezdődő gyűlésen, amire sietve kiadtam a parancsot.
Kikászálódtam a kádból, megtörülköztem és egy köntösben kezdtem megfelelő ruhát keresni.
- Basszus – hallottam Leó káromkodását a konyhából.
Gyorsan kiválasztottam egy elegáns, ezüstszínű ruhát és magamra kaptam. Ez majd emlékezteti őket arra, hogy én vagyok a vángel. Hisz a felavatásomon is ezüstben voltam.
- Mi a baj? – kérdeztem befordulva az ajtón. Az asztalnál ült a laptopját nézve, ez már nem kezdődik jól, megint valami rossz hír.
- Ezt nézd! – fordította felém.
Leültem egy székre és a képernyőre meredtem. Újabb gyilkosság történt, ezúttal Madie gyermeke az áldozat. Ez megmagyarázza, miért tűnt annyira másnak. Ezen kívül viszont nem volt semmilyen támadás, ami nyugtalanított. Úgy gondoltam, hogy valami nagyszabású rajtaütést terveznek. Az előző Fellegzuhatagot ért támadás pedig csak a pontos megtervezéshez kellett, hisz azt nem gondolhatták egy percig se komolyan, hogy olyan kevesen bármilyen célt el tudnak érni.
- Mit gondolsz, Madie tudja ki tette?
- Passz – vont vállat. - Ő mindig a nyugodtság példaképe és szűkszavú, de nagyon okos. Szerintem többet tud, mint bárki gondolná, szóval meglehet, hogy tisztában van Matt árulásával. Bizonyítéka viszont lehet, hogy nincs. – A tekintete megváltozott, ahogy szemügyre vett. – Jó választás.
- Kösz.
Visszatoltam neki a gépet és egy pohár vízért mentem. Nem akartam tovább nézni a szöveget és a képeket, arról a lányról, aki annyira kedves volt velem. Layne – Madie lánya – is jelen volt pár alkalommal azokon az estéken, amiket a tanács tartott az idekerülésem után, ezek egyikén találkoztam vele.
Egy ablakhoz húzódtam és elmélyülten tanulmányoztam a kertet, legalábbis ezt a látszatot akartam kelteni, nehogy azt higgyék, el akarok bújni előlük. Pedig ez volt a tervem.
- Üdvözöllek – lépett mellém egy fiatal nő és meghajolt kezét a szívére téve.
Zavarba jöttem, de gyorsan én is követtem a mozdulatot a kezemmel, mivel addig így marad, míg én le nem engedem a karom.
- Ez igazán nem szükséges, még nem vagyok vángel – kezdtem bele idegesen a fecsegésbe.
- A hagyományok mélyen belém ivódtak – mosolygott rám kedvesen. Szőke hajával, kékes-zöldes szemével inkább nézett ki angyalnak, mint vámpírnak. - Layne Griswold vagyok.
Pár pillanatig eltartott mire beazonosítottam neve alapján, Madie lánya. Bár ahhoz képest, hogy neki is harmincnak kéne kinéznie – hisz eléggé idős -, jóval fiatalabbnak látszott.
Nem fáradtam a bemutatkozással, elvégre mindenki tudja, ki vagyok.
- Úgy látom nem nyerték el a tetszésedet ezek a „vacsorák” – mosolygott. – Hidd el, nem vagy egyedül, én is utálom az ilyeneket, de szerencsére anyám csak a fontosabb eseményeken várja el, hogy részt vegyek. Persze ez még csak a bemelegítés a Nagy estéig. – A szemében őszinte együttérzést láttam és úgy véltem inkább az utóbbiért. – Van kedved beszélgetni?
- Miért is ne – mosolyogtam vissza rá. Már azért kiérdemelte, amiért megkérdezte.
- Gondolom, hiányzik a családod. Nekem csak anya van, de nem bírnám ki nélküle.
- Hiányoznak persze, de nem tudok mit csinálni. Így jobb – ismételtem Jack szavait.
- Hát, ha kitalálsz egyszer egy megoldást, akkor nyugodtan fordulj hozzám segítségért.
Nem tudtam eldönteni, hogy őszintén beszél, vagy csak a bizalmamat akarja megszerezni és aztán elárulni. Ennek ellenére bólintottam válaszként.
Az este többi részét vele töltöttem, később csatlakozott hozzánk Matt is. Ezután még kétszer találkoztam vele. Egyszer a következő összejövetelen, de mivel Damonnel volt, így csak pár szót váltottunk, mivel ő is látta mennyire nem csípjük egymást. Utolsónak pedig a vángellé avatásom után jött oda Madievel. A szertartás után viszont elment a Fellegzuhatagból és most már többet nem is fogunk találkozni. Pedig kezdtem úgy érezni, hogy talán találtam egy barátnőt magamnak.
Miért őt kellett megölni? Ez persze egy költői kérdés volt. Pontosan a tudatában voltam annak, hogy Madie volt a célpont, aki máshol tartózkodott. Ez újabb kérdéseket vetett fel, eddig a gyilkosok mindig pontosak voltak. Vajon Madie hol járt titokban?
Leó felállt és az ablakhoz lépett, ez kirántott a gondolataim és emlékeim közül.
- Hát ez egyre jobb lesz – sóhajtott fel.
Miközben odamentem mellé jobban figyeltem a hangokra. Így nagyon halványan meghallottam a kintről beszűrődő beszélgetés zaját -, vagy inkább vitáét -, amit aztán a saját szememmel is meg tudtam nézni. A tanács tagjai és még jó páran kint veszekedtek. Már elindultak felénk a szomszédos épülettől, de nem jutottak messzire, mivel a csoport fele maradni akart.
- Nagyszerű, bár azt hittem ez hamarabb el fog kezdődni – mondtam gúnyosan.
- Mit szólsz? Csatlakozzunk, ha már úgyis elkészültél?
Megvontam a vállam és nem túl lelkesen elindultam lefelé Leóval a sarkamban. Mire kiléptünk az ajtón már az út felét megtették, pont az elágazásnál álltak. A tekintetek sokfélék voltak, amikor megláttak. Akadt köztük döbbent, gúnyos, lenéző, sajnálkozó, de pár büszke is. Ezek alapján sikerült alaposan megosztanom őket.
- Milyen kedves önöktől, hogy elém jöttek – mosolyogtam rájuk.
A pillanatnyi meglepettségük elmúlt és üdvözöltek a hagyománynak megfelelően. A legelső volt Madie és Jordan, páran csak lassan utánozták a többieket, Sofia Pride pedig az utolsó. Most kivételesen nem vetettem véget neki hamar. Ehelyett öntelten néztem végig a meghajoltakon és csak lassan engedtem le a kezem a szívemről.
- Remélem erre hamar vissza fognak szokni, mert eddig nem sok tiszteletreméltó üdvözlést kaptam.
- Talán azért, mert nem érdemli meg – mondta Sofia.
- Akkor miért is hajolt meg? – kérdeztem gúnyosan. Dühösen nézett rám vissza, de nem tudott mit válaszolni. Legalábbis pár pillanatig.
- Ez felháborító! Megszegte az esküjét! – kiabálta. – Mit kell ezen annyit tárgyalni, őrizetbe kell venni! – nézett a mellette állókra.
Lenézően elhúztam a számat, a sértettség túl bátorrá tette, pedig gyávaságból hajolt meg, nem mert egyedül ellentmondani, mikor mindenki megtette. Hiába vannak ellenem, attól még tartanak a vángelek erejétől, amit ki kell használnom.
Megköszörültem a torkom, hogy jelezzem, még mindig itt vagyok.
- Sajnálom – szólalt meg Matt együttérzést csempészve a hangjába, amitől felfordult a gyomrom -, de ez a legmegfelelőbb ötlet, míg nem tisztázódnak a dolgok.
Eddig próbáltam nem ránézni, de most a pillantásom rásiklott és úgy kellett visszafognom magam, nehogy nekirontsak. Épp érvekkel győzködtem magam, amikor mozgás terelte el a figyelmemet. Jobb felől tíz őr termett a csoport mellett. Feltartottam nekik a kezem megállítva a közeledésüket. Össze voltak zavarodva, de megtorpantak.
- Ide figyeljenek! Az, hogy bizonyos okok miatt, amiket közölni is fogok magukkal, leléptem pár napra azzal még nem szegtem meg az esküt. – Nem kiabáltam, de a hangomban ott volt az uralkodói él.
Tiltakozni kezdtek volna, de ekkor egy újabb kis csoport bukkant fel, mindenkit meglepve. Átfurakodtak a kialakult kis tömegen és mögém álltak kivéve az egyiküket, aki előrébb lépett és a tanácstagoktól elválasztott helyen állt meg, majd meghajolt. A hátsó három is követte a mozdulatot, és mint akik most kaptak észbe az előbb megérkező őrök is. Megint elhúztam egy picit, hogy ne legyen feltűnő, pedig már nagyon elegem volt ebből a hagyományból.
- Christian Luchador, szolgálatára – mutatkozott be.
Megnyugodtam egy kicsit, hogy megérkezett és nem is egyedül, bár négy ember az még nem sok. Ugyanakkor mindegyik remek harcosnak nézett ki. Christian a többiekhez hasonlóan jól megtermett férfi volt, a harmincas éveinek elejében járhatott, amikor átváltoztatták. Barna hajához illettek kék szemei, amiben ravaszság és huncutság csillogott, de ezek el is tűntek egy szempillantás alatt, hogy átvegye a helyét a harciasság, a parancsnokisság.
- Mi vállalnánk Cathy vángel őrzését – fordult a tanács felé.
Ez kétértelműen hangzott és a nemtetszésükből kiindulva ők is arra jutottak, hogy most közel sem arról van szó, amit ők akarnak.
- Ez nagyon kedves öntől és társaitól. Örömmel elfogadom – vágtam rá mindenkit megelőzve. – Most pedig mi lenne, ha elmennénk a tanácsterembe és elkezdenénk a gyűlést?
Válaszra nem várva indultam el, és ha morgással is, de követtek. Jól esett belépni a melegbe a kinti fagyos levegő után, mert természetesen most is elfelejtettem magamra kapni egy kabátot. Christian végig mellettem jött Leóval együtt, de a nagyterem előtt leállítottam őket. A helyemre sétáltam, a nagy kerek asztal legdíszesebb, legnagyobb székéhez. Leültem és türelmesen néztem, ahogy mindenki elfoglalja a helyét.
- Ne is húzzuk az időt. Elkövettem egy kis hibát, aminek máris elmondom az okait, aztán pedig ki lehet deríteni az igazságot.
Szép sorjában elmeséltem mindent, pár dolgot azonban kihagytam. Nem említettem például, hogy Jack életben van, Evet is kihagytam a boszorkányokkal együtt.
Több tekintet felháborodott volt, amiért Mattet gyanúsítom. Az utolsó mondatomtól pedig elszabadult a pokol. – Éppen ezért Matt Zeklost kizárom a tanácsból.
- Ezt nem teheti meg – kiabálták páran.
- Már miért ne tehetném? – kérdeztem ártatlan hangon. – Én rendelkezem a legnagyobb hatalommal az egész vámpírtársadalomban és ebben a teremben is. Remélem, nem akar az ellenségem lenni senki önök közül. Elvégre képzeljék csak el, mi lesz akkor, ha kiderül az igazam. – Beszéd közben végignéztem a társaságon, mindegyikük pillantását fogva tartva egy kicsit. Ez a szinte teljesen nyílt fenyegetés még nagyobb felfordulást csinált. – Most pedig mindenki távozhat, kivéve Zeklos urat. Most! – nyomatékosítottam, mikor senki se mozdult. – Holnap folytatjuk – szóltam utánuk.
Mindenki távozott alaposan felháborodva a viselkedésemen, csak ketten maradtunk. Felálltam és közelebb sétáltam hozzá, ő a székének támaszkodva várt kíváncsian.
- Mint láthatod nem vált be a zsarolásod, mivel a saját szabályaim szerint szeretek játszani. Szóval a feltételem a következő, Jacket az életedért cserébe.
Matt felnevetett. – Te megőrültél.
- Igazán? Miután kiderül az igazság egyértelmű büntetés vár rád, de én képes vagyok enyhíteni rajta. Persze csak, ha megkapjuk Jacket, élve. Holnapig átgondolhatod, mennyire szeretnéd, hogy egy őrült végezzen veled.
Elindultam kifelé, de Matt elkapta a karom, viszont azonnal el is engedte, mert lángra lobbant a keze.
- Ezzel csak a helyzetedet rontod. Még megbeszélhetjük a dolgot.
- Az én bajom – vetettem oda neki a második mondatát figyelembe se véve, majd kimasíroztam az ajtón.
Pár lépésre ott állt Leó, Christian és Jordan.
- Lenyűgöző alakítás – vigyorgott Jordan, Damont juttatva az eszembe. Észrevette a nem messze lévő Madiet és otthagyott minket. – Később találkozunk. – Reméltem, hogy beszél vele az érdekünkben. A gyűlésen semmit se tudtam leolvasni az arcáról.
Hármasban átsétáltunk a házba és a nappaliban letelepedtem egy fotelban, mint aki jól végezte dolgát. Ami így is volt, eddig minden remekül alakult.
- Szerintem ez a fenyegetőzés nem jó taktika, bármit is mondjon Jordan. Vagy Damon, mert ez biztos az ő ötlete. Tudtam én, hogy rossz fog kisülni a ti kis megbeszélésetekből. Gondolkozz, még több ellenséget fogsz így szerezni!
Christian egyetértően bólogatott. Jordan biztos beavatta őket a gyűlésen történtekről.
- Lehet – hagytam rá.
Leó alaposan tanulmányozni kezdett. Nem fog leszállni a témáról az egyszer biztos.
- Neked van valami komolyabb terved, igaz?
- Talán – vontam vállat. – Hol vannak a többiek? – fordultam Christian felé.
- Elmentek megkeresni valakit. A gyűlés alatt a kinti őrt áthoztuk ide és bezártuk a pincébe. Sikerült kiszednünk belőle egy nevet. Most azt az illetőt kutatják fel, de lassan szerintem vissza fognak érni.
- Ez nagyszerű. Köszönöm, amiért segítesz.
- Semmiség – legyintett. – Még ha nem hallottam volna rólad semmit, akkor is melléd állnék, Sztellát visszakapni maga lenne a pokol.
Rámosolyogtam és azon töprengtem, hogy vajon miket mondtak rólam.
- Cathy! – állt elém Leó.
- Istenem, nyugi már!
Semmi kedvem nem volt most elkezdeni magyarázni neki azt a kezdetleges tervet, amit Damonnel beszéltünk meg. Az se biztos, hogy meg fogom tudni oldani, bár eddig minden kitűnően ment az irányába. Ma viszont már semmi többet nem tehetek, kora reggel van, még ha ez a borult idő miatt nem is nagyon látszik. Azt pedig már megfigyeltem, hogy a vámpírok ilyenkor is szívesebben tartózkodnak egy épületben. Másrészt meg hagyni kell, hogy feldolgozzák a történteket.
Felkeltem és elindultam a lépcső irányába, hogy átöltözzek valami kényelmesbe, aztán rendet rakjak a szobámban, ami pont úgy nézett ki, mint amikor itt hagytuk. Minden törött, megégett dolgot beledobtam egy szemetes zsákba, amikből hoztam fel magammal párat. Mire végeztem nagyjából a takarítással – bő két óra múlva – a szoba teljesen kopárnak tűnt, annyira kiürült. Sőt alaposan le is hűlt, mert kitártam az erkélyajtót. Nem bírtam elviselni a benti levegőt, úgy éreztem, mintha csak pár perccel ezelőtt történt volna a kirobbanásom, fojtogattak az emlékek. Ezért az se érdekelt, ha lefagyok bár nem is tűnt fel a hideg, főleg, hogy felmelegítettem magam egy kis tűzzel. Így legalább egyre jobban elűzöm a félelmemet, sőt igazából meg is nyugtatott.
Levittem a szemetet. Leó és Christian még mindig a nappaliban voltak, a másik három vámpír azonban még most se tűnt fel.
- Tudod Cathy azt hittem te legalább megérted, hogy milyen idegesítő mikor nem avatnak be – szólalt meg Leó.
- Sajnálom, de míg ennyi „ha” van a dologban addig nem érdemes szétkürtölni.
- Eddig se volt egy biztos tervünk se.
- Jó, bevallom, nem akarom neked elmondani, mert ellene lennél és csak le akarnál beszélni róla.
- Eggyel több ok, hogy elmond. Valakinek le kell állítania, ha ostobaságra készülsz.
- Tényleg bocs, de majd időben megtudod.
Kivittem a ház elé a zsákot, majd elviszi valaki, én látni se bírom tovább. Természetesen amint visszaléptem Leó folytatta.
- Előtte egy másodperccel? – fakadt ki. – Na, most ne lepődj meg! – utánozta a hangom gúnyosan.
- Természetesen nem.
Bár ami azt illeti pont hasonló volt a szándékom. A szilárd elhatározásom így is gyenge lábakon állt. Szóval, ha Leó elkezd ledumálni róla -, mert biztosra vettem, hogy megpróbálná, amint megtudja, mire készülök – nagy eséllyel sikerülne is neki.
- Majd később beszélünk – zártam le a vitát és inkább Christian felé fordultam, aki eddig némán figyelte a vitánkat. – Nincs semmi hír?
Christian idegesen nézett Leóra, majd vissza rám és ez egyáltalán nem tetszett.
- Tudni akarom, hogy mit tervezel? – szólalt meg Leó a kérdezett helyett.
- Most komolyan ilyen gyerekesen akarsz viselkedni? Míg én nem mondom el, addig ti se árultok el semmit?
Leó bólintott, de Chrissen bizonytalanság látszott. Hogy lehetnek ilyenek? Mint az óvódások, esküszöm. Először én is meg akartam makacsolni magam, de végül úgy döntöttem leszek az okos hármunk közül.
- Nyertél, de előbb még elintézek valamit.
Először a dolgozószobába mentem a nagy, vastag, régi törvénykönyvért, majd azzal együtt fel a titkos szobába. Letelepedtem a földre az ölembe téve a nehéz könyvet. Aztán csak néztem a vörösen égő csíkokat a falon, de most más jutott az eszembe róluk. Nem bűvöltek el, helyette félelem áradt szét a testemben. Mint a csúcsból kiontott vér, ami hátborzongatóan vesz körül. Ha most elaludnék és megálmodnám a jövőt valami hasonlónak lennék a tanúja. Már csak az a kérdés, kinek a vére lesz?
Nagy sóhaj kíséretében elvágtam a gondolataimat és kinyitottam a könyvet. Hosszas kutatás után megtaláltam azt a kis részletet, amit kerestem. Damon jól emlékezett rá. Magam elé képzeltem, ahogy lapozgatja a törvénykönyvet és az egészet elolvassa, vagyis hát próbáltam, sikertelenül. Ettől elmosolyodtam, kicsi őszinte jókedv fészkelődött aggodalmas gondolataim közé.
Eddig épp csak beleolvastam ebbe a könyvbe, mivel már a ránézésétől elment tőle a kedvem, de most még egyszer alaposan átfutottam a nekem fontos részt. A törvény mellettünk állt, volt még pár akadály, viszont nagyon reméltem, hogy véghez tudom vinni a tervet.
Félretettem a könyvet és előhúztam egy dobozt az egyik sarokból. Ide hoztam fel azokat a cuccokat, amiket Kordi elhozott otthonról. Akkor csak azért döntöttem így, hogy nyugodtan belemerülhessek az emlékekbe és ne legyenek mindig szem előtt. Most pedig kapóra is jött, mert nem lett bajuk és Matt se tudott hozzáférni.
Miközben nézegettem a képeket könnyek buggyantak ki a szememből. Megfogadtam magamban, hogyha sikerül túlélnem a rám váró dolgokat, tojok a szabályokra és hazamegyek bevallani mindent. De addig inkább hanyagolom, mert semmi értelme elmondani nekik, hogy élek, ha aztán Sztella végez velem.
Nagyon hiányzott mindenki és a régi életem, amiben a bonyodalmak nem voltak ilyen komolyak, meg természetesen közel sem élet-halál kérdéséről szóltak a választások. De erről álmodozni is kár, mert csak előre tudunk menni, visszatekinthetünk, ám vissza nem forgathatjuk az időt. A dolgok változnak, neked pedig azt kell elfogadnod, amit a sors adott.
Szép lassan végigmentem a doboz minden tartalmán, aztán letöröltem a könnyeimet és megfogva a könyvet lementem. Alaposan eltelt az idő, már délután négy fele járt. Én meg szinte egész nap nem ittam, nem ettem semmit, bár észre se vettem. A konyhába vonultam, a hűtőből kivettem egy üveg vért, aztán keksszel együtt leültem az asztalhoz.
Leó és Christian is felbukkantak pár perccel később. A tekintetük a mellettem lévő törvénykönyvre esett.
- Végre elárulod?
- Előbb ti, az enyém sokkal hosszabb lesz.
Christian mesélni kezdett én meg a kekszet rágcsáltam, máshoz nem volt étvágyam.
- Akinek megtudtuk a nevét az egyik azok közül, akik elvitték innen Jacket. A kínzás után pedig el is árulta a hely címét. – Örültem, hogy nem részletezi tovább, már így is kezdett teljesen elmenni a kedvem az evéstől. Hányan fognak még meghalni vagy szenvedni miattam? – Úgy beszéltük meg, hogy elsőnek csak szétnézünk a megadott helyen és utána szabadítjuk ki. Pont nem rég értek vissza. Ha változatlan marad a helyzet, akkor könnyen ki tudjuk majd hozni – mosolygott rám. Fejben már valószínűleg a támadást tervezgette.
- Ez remek hír. De elegen lesztek hozzá négyen?
- Van még másik öt őr is az oldalunkon, csak gondoltam jobb, ha az ellenfél nincs tisztában a pontos létszámmal. Másrészt bennük nem bízom teljesen.
- Jól van. – Kivételesen jó hírek. Bár az utolsó dologtól megint eszembe jutottak a kétségeim, de hát nem várhatom el, hogy mindenkiben teljesen meg lehessen bízni. Leó megköszörülte a torkát. – De türelmetlen valaki – forgattam a szemem.
Bekaptam az utolsó falatot és leöblítettem vérrel. Hát ez nem olyan jó, mint közvetlenül a testből kiszívni, érezni, ahogy a fogaid a húsba mélyednek és ragadozó módjára elveszed, ami kell. Hiányzik az izgalom az íz mellé, gondoltam. Gyorsan leállítottam az agyam.
Belekezdtem a terv elmesélésébe, elmondtam nekik mindent. A végén pedig pontosan úgy reagáltak, ahogy vártam, kiakadtak.
- Felejtsd el! – jelentette ki Leó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése