Ünnep

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

 

Üdv.:

   Cathy

Tippek!

Sziasztok!

A következő fejezetekben ki fog derülni ki is áll a zűrzavarok mögött.:) Szóval kíváncsi lennék kinek mi az ötlete. Kérlek írjátok le bejegyzésbe itt, ha van valami tippetek! Várom őket.:)

Üdv.:
   Cathy

11. fejezet

   Egy óra telhetett el lent. Fáradtan mentem Eve mellett a nagy terembe, ahonnan nyüzsgés hallatszott. Valójában a dolgok miatt merültem ki, a testem teljesen rendben volt. Meglátva az ajtó mellett ácsorogó Mattet, elöntött a megkönnyebbülés. A karjaiba vetettem magam, nem érdekelt ki van ott.
   - Hol voltál? – kérdezte aggodalmasan, eltolva magától, hogy alaposan szemügyre vehessen.
   - Lent. – Matt egy fura pillantást vetett Damonre, amit nem tudtam hova tenni. – Jól vagyok – mosolyogtam rá, aztán Evehez fordultam. – Nem baj, ha vele maradok?
   Matt mellett akartam maradni, mellesleg valami azt súgta, hogy Eve és Jack is kettesben akar lenni. Mondhattak akármit, szerették egymást.
   - Dehogy, minden rendben lesz.
   - Miről maradtunk le? – kérdeztem visszanézve.
   - A felfordulás miatt holnapra hívtak össze mindenkit. Sajnálom, hogy így kellett alakulnia a nagy napodnak – tette hozzá halkabban.
   Engem ez nem bántott, pont elég volt ennyi ünneplés, még sok is. Elbúcsúztunk a többiektől és elindultunk Mattel a szobája felé. Kaptam pár fura pillantást, de nem törődtem velük, gondoljanak, amit akarnak, úgyse vágyom a szeretetükre. Holnap a gyűlésen megmutatom alkalmasságomat a vezetésre. A jelen pillanatban semmit se lehetett tenni, ugyanis totál káosz uralkodott, a vámpírok egy része nem is volt itt, ahogy körülnéztem.
   A legfelső emeleten a kilenc, fő család vezetője számára tartottak fenn lakosztályokat. Matt megkapta az apjáét. Az ajtó egy hatalmas nappaliba nyílt, amire nem igazán lehetett a családias kinézetet mondani.
   - Kérsz valamit?
   - Meleg fürdőt, aztán pihenést – vigyorogtam.
   - Annyira sajnálom, hogy nem voltam veled – ölelt át.
   - Én is, Damon nem engedett eljönni. Erről jut eszembe, miért utál ennyire? – kíváncsiskodtam, na meg tématerelésnek is jól jött, rossz volt látni mennyire bántja a dolog.
   - Különösebb okot nem tudok. – A fürdőszobába menet folytatta. – Meglepett a legutóbbi beszélgetésünk. Jóban akar velem lenni, el tudod te ezt hinni?
   Még álmomban sem, majdnem tátott szájjal bámultam a hátára. Szerencsére nem fordult meg.
   - Miért? – kérdeztem.
   Leült a kád szélére megvonva a vállát.
   - Azt mondta olyannak tart, akivel jó barátságot tudna kialakítani. Apámmal eléggé feszült volt a viszonya, de mivel ő… - fájdalom suhant át az arcán egy pillanatra – rájött, én más vagyok.
   Hát ez nagyon bűzlött. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Damon szájából ilyen hangozzék el. Matten viszont nem látszott kételkedés csak a meglepettség.
   - Ezt eddig nem mondtad – esett le.
   - Azt hittem szórakozik.
   De úgy tűnik valahogy meggyőzte a későbbiekben. Szokásomhoz híven ezt a témát is félretettem, ha tovább erőltetem, az feltűnő lenne és nem akartam neki elmondani a véleményemet ezzel az egésszel kapcsolatban. Majd Damont jól kifaggatom.
   Végig néztem magamon, elhúztam a számat a koszos ruha láttán. Matt kuncogni kezdett.
   - Szerintem lenyűgözően festesz. – Odalépett elém, az arcom a kezébe fogta. – Csodálatos voltál ma, mint egy földre szállt angyal.
   A szívem hevesen kezdett verni az izzó tekintetétől, ami csak fokozódott, mikor az ajkai az enyémhez értek. Kibújtunk a ruháinkból és bementünk a vízbe. Neki dőltem a mellkasának. A forró víz és az érintése hamar ellazított. Ennyi felfordulás után jól esett a karjaiban lenni. Elmeséltem neki a történteket.
   - Te vagy az én gyönyörű, erős istennőm – mondta, a végén félig megjátszott áhítattal.
   - Ne túlozzunk – fordultam felé, hogy meg tudjam csókolni. – Elkábulok az illatodtól.
   - Most már megértheted a vámpírokat – vigyorgott.
   Ahogy csodaszép arcába bámultam, elmerülve kék szemeiben, melyekkel úgy nézett rám, mint valami bálványra, eldöntöttem, hogy eleget vártam. Minden porcikám vágyott rá.
   - Nem csak érteni akarom – súgtam a fülébe, kezemmel végigsimítottam tökéletes felsőtestén, közben teljesen felé fordultam.
   - Ezen könnyen segíthetünk – felelte az ajkamhoz közeledve.
   Szorosan magához vont, a kezei simogattak, amitől még jobban kezdtem elveszteni a fejem. A szája levált az enyémről és elindult lefelé a nyakamon a mellemig. Beletúrtam a hajába. Semmi se maradt meg a fejemben, csak az érintése, a nyelve játéka.
   - Átmegyünk… az ágyba – mondtam nagy nehezen.
   Matt az ölébe kapott, a lábaimmal átkulcsoltam a derekát és a nyakát kezdtem csókolni. Ez hamar kiderült, hogy nem volt túl jó ötlet. Az illata elöntötte az elmém, egy dologra tudtam koncentrálni, a bőre alatt folyó vérre, ami csupán harapásnyi távolságban van. Elképzeltem a torkomon végigfolyó hideg vérfolyamot, ami a hűvössége ellenére még is megtölt élettel. A fogaimat végighúztam a bőrén.
   Lerakott az ágyra és picit eltávolodott tőlem, ez térített magamhoz. Azonnal elszégyelltem magam, a kezembe temettem az arcom.
   - Sajnálom – suttogtam.
   - Nincs mit – mondta kedvesen Matt és elvette a kezem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Semmi rosszat nem csináltál – a fejemet csóváltam lesütött szemekkel. – Most már ilyen vagy, hallod? A természetedhez tartozik, nincs ebben semmi ördögi.
   - De. Vagy nyugodtan szívhatom a véredet, fájdalmat okozva ezzel? – A többit inkább nem mondtam, ő születésétől vámpír még jó, hogy természetesnek tartja.
   - Jaj Cathy! – nevette el magát. – Ez csak akkor fájdalmas, ha az illető úgy akarja, vagy az áldozat nagyon ellenkezik.
   - Aha, mert megbabonázzátok – vágtam rá gúnyosan és egy kicsit élesen.
   - Az csak a félelmét veszi el, ha nem akarod bántani, akkor csak pici szúrást érez.
   - Téged hidegen hagy a vérem? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy rajta sose vettem észre hasonlót.
   - A te illatodból sugárzik az erő, ami a vámpírokat meghajlásra kényszeríti. A táplálkozás eszünkbe se jut. Már a vángellé válásod előtt ott volt ez nagyon halványan. A fajtánkat ez akkor még csak taszítja, valami érthetetlen okot éreznek más ember keresésére. Persze vannak, akik ezt fel tudják ismerni, vagy a többi vámpírt, nekik ugyanis nem „étel” illatú a vérük, kivéve neked – mosolyodott el picit. – Tapasztalat kérdése minden, az önmegtartóztatás is. Hamar meg fogod szokni.
   - Remélem, de ebből elég volt ennyi.
   Nem akartam tovább részletezni ezt a témát, hogy még jobban elvegye a kedvem, ezért megcsókoltam, esélyt se adva neki a válaszra. Szerencsére megértett és úgy tett, mintha semmi se történt volna az imént. 

    Kiléptem a friss levegőre, a nap lenyugvóban volt. Legalább senki nincs kint, az ablakokra mindenhol sötétítő eresztve. Kiélveztem az egyedüllétet és lassan sétáltam át.
   Damon tervén törtem a fejem. Vajon mit akarhat? Még ha tényleg meggondolta magát, akkor se érdekelte Matt este. Miért hazudott? Szerinte mi nincs rendben Matt körül? Elismerem, hogy néha fura a viselkedése, de sok mindent mesélt már magáról és én semmi durvát nem találtam benne.
   - Sziasztok! – köszöntem az ajtón belépve.
   Jack jött le a lépcsőn mikor a nappaliba értem.
   - Jó reggelt! – mosolygott. – Fenn vagyunk a könyvtárban.
   - Oké, megyek mindjárt.
   Felmentem átöltözni, aztán miután szereztem magamnak egy almát bementem hozzájuk. Jack a szekrénynek dőlve valamilyen könyvet nézegetett. Eve az asztalnál mélyedt bele az írásba, mikor meghallott felnézett.
   - Hali. Mit csinálsz?
   - Befejezem a naplómat. – Felvett egy barna bőrkötésű, régi, vastag füzetet és felém hajította. – Itt a tiéd – vigyorgott. – Már lesz is bele mit írnod.
   - Hát én nem fogok sok olvasnivalót hagyni az utódokra.
   Lenéztem a bal kezemben tartott kis könyvecskére. Nem csak réginek tűnt az is volt és gyönyörű festés díszítette, bármelyik múzeum szívesen venne egy ilyen régi antik darabot. Persze ez is valami varázsos cucc volt, mivel a semmiből ott termett rajta a nevem.
   - Ezt, hogy? – néztem még mindig ámulva.
   Eve csak vállat vont.
   Lezárta a saját vángel életét az utolsó mondatokkal, közben látszott rajta némi nosztalgiázás.
   - Ezt el ne olvasd egy ideig! – nézett rám komolyan, becsukva a fedelét.
   - Nem fogom – forgattam a szemem.
   Felmentünk a vángel szobába lerakni a naplókat a többihez. A fal mellett mélyedés volt, amit eddig nem is vettem észre, ebben tündököltek egymás mellett.
   - Fel lehet szedni a padlót – mutatott a rés szélére. – Alatta vannak még. A név meg valami kis varázslat. Egyszer megnéznék magamnak egy boszorkányt – mondta elmerengve. - Akarsz most beszélgetni, vagy készüljünk a gyűlésre?
   - Az első.
   Már a gondolattól is csupa ideg lettem. Tudtam mit kell csinálnom, csak attól féltem, meg se fogok tudni mukkanni.
   - Ott leszek melletted. Jelen körülmények között még bele is szólhatok egy keveset.
   Rámosolyogtam. Előbb-utóbb meg kell szoknom ezt az egész uralkodásos dolgot. Eve pedig egy héten belül elmegy valami napsütötte szigetre, így nem támaszkodhatok rá nagyon, minél hamarabb muszáj belejönni.
   Elmentünk kettesben a tóhoz, hogy senki se hallhasson bennünket.
   - Tudod nem értem, az a két vámpír miért nincs itt?
   - Ez jó kérdés – vált elgondolkodóvá Eve. – Én is gondolkoztam ezen. Tizenhét, vagyis most már csak tizenöt „ős” vámpír van. A legidősebbek a három nő és a hat férfi a tanácsból, valamint nekik a párjuk, kivéve Madiet, de ő terhes volt. Viszont egyikük sem emlékszik semmire azelőttről, hogy Aleida megszülte a lányát. Abból kiindulva, mennyire utálta a teremtményeit, én arra gondolok, megölte a többieket és csak azokat hagyta, akiket szeretett, de az emlékeket tőlük is elvette. Alesia szerint jók voltak, mellesleg nem tudott semmit az előző vámpírokról, legalábbis nem írta le. Ezt a titkot valószínűleg magával vitte Aleida.
   - De hát hogy lehettek ilyen sokan?
   - Fajfenntartás – felelte szórakozottan Eve egy vállvonás kíséretében.
   - Fúj… - grimaszoltam. – A tanácsot ez nem érdekli?
   - Néhányukat, viszont mit csináljanak? Nem emlékeznek semmire és tárgyak se maradtak fenn. A mi tudásunkról fogalmuk sincs. Van, aki azt hiszi, akkor lett vámpír és az emberi élete eltűnt.
   - És a boszorkányok? Ők lehet, tudnak valamit.
   - Lehet. Nyomoztunk utánuk keveset titokban Jackkel, semmit se találtunk. Ha érdekel, folytathatod a kutatást. Öhm… Jack annyit tud, hogy érdekel a boszorkány ősöm. A vámpírok többsége nem igazán hisz bennük, aminek a legnagyobb oka, hogy senki se találkozott velük soha. Szóval légy óvatos ezzel a témával!
   - Rendben, csak annyit tudok, amit hallottam tőled az elején – kacsintottam. – De elhalasztom, míg minden rendbe jön.
   Beszélgettünk erről-arról, próbáltam húzni az időt, de nem sikerült. Mialatt készültem a fejemben lejátszottam nagyjából a mondókáimat. A tükörképem riadtan meredt vissza rám, felkacagtam. Így kiállni eléjük és elmondani egy félig betanult szöveget tiszta gáz. Lehiggadásképp elképzeltem, hogy érettségizni megyek, a sok, nagyhatalmú, idős vámpír pedig csak tanár. Ez bevált valamicskét.
   Végül eljött az idő, átsétáltunk. A terembe most egy nagy kör alakú asztal állt középen, körülötte tizenegy szék. Mindenki felállt és maghajolt, amikor beléptünk. A helyünkhöz mentünk és leültünk. A Zeklos család helye üres volt, minél hamarabb el akartam intézni Matt bejutatását. 
   - Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – kezdtem, a hangom tisztán csengett. – A tegnapi eset még egyszer nem fog megtörténni! Senki se számított rá, csupán ennek köszönhették azt a kis szerencséjüket.
   - Ez nem igaz! – szakított félbe Galbraith, a keresztneve nem ugrott be. Ellenszenves férfi volt, az arcvonásai mindig érzéketlenül kemények, a hangja érdes, fület sértő. – Páran nyíltan kimondtuk, hogy támadástól tartunk. – És miket mondhattak ki rejtve, gondoltam magamban.
   - De ilyen esetre eddig még nem történt példa! – állt fel mellettem Eve, visszafogta magát, ennek ellenére most is sütött belőle a hatalom. Irigyelve néztem rá, én sose leszek képes így viselkedni. – És tekintve, hogy milyen hamar elmenekültek csak a meglepetés miatt jutattak be, semmit se sikerült elérniük.
   - Felfordulást, azt elég nagyot csináltak – dünnyögte szórakozottan Jordan, Damon apja.
   Nem ismertem, de Eve elmondta, hogy benne megbízhatok teljesen és a személyisége inkább Leóéra hasonlít, nyugtatgatott – ez mondjuk semmit se számított, mivel fogalmam se volt Leó milyen -, Jordan mellett Madiet mondták még normálisnak, aki most is mellettünk állt, látszólag legalábbis.
   - Akkor nyugodjunk meg? – szólalt meg megint Galbraith. – Halljuk vángel! Mit akar tenni? Van közöttünk egy áruló, – erre megfagyott a teremben a levegő - hogy akarja kideríteni a kilétét?
   Egyenesen a szemembe nézett, de én álltam a tekintetét, pedig legszívesebben sikítottam volna. Mit várnak tőlem? Belecsöppenek ebbe és máris tudjak mindent? Ennek ellenére nyugodtan válaszoltam.
   - Úgy vélem, először mindenkinek le kéne higgadnia! Biztosítani fogom az őrséget, aki ennek ellenére nem érzi, itt magát biztonságban az elmehet, ahová akar. A bűnösök keresésének ügyében megteszek minden tőlem telhetőt és ugyanezt várom mindenkitől! Bizonyítékok nélkül viszont nem sokat tehetek, annak viszont hiányában vagyunk. Mellesleg szeretném a Zeklos család szabad helyébe behelyezni Mattet!
   - Mi? – Jordan, aki eddig nyugisan, szórakozottan ült, most felelevenedett. – Mi mind itt voltunk már az elején és most hirtelen ilyen körülmények között be akarnánk venni egy elké… fiút?
   Ennyit arról, hogy mellettem áll. Úgy néz ki az egész Dragomir család utálatot táplál a Zeklosok iránt.
   - Plusz egy vámpír csak jól jönne, szerintem.
   A következő pár óra Matt helyzetének, a Fellegzuhatag pontos védelmi felépítésének, a belső áruló keresésének és néhány lényegtelen dolognak a vitájával telt el. A fejem a végére már szét akart robbanni. De legalább Matt ideiglenes engedélyt kapott a tanácson való részvételre. Jordan és még ketten csak úgy mentek bele, ha a bátyja veszi át a helyét, amint lehetséges. Nem sokat tudtam a Zeklos családról, csupán annyit, hogy négyen vannak testvérek, egy bátyja és két húga van Mattnek. Még egyikkel se találkoztam, az egyik húga szokott ide járni néha, de ő most a szüleik temetését intézte.
   Jordan úgy mosolygott, mintha sikerült volna valamilyen remek terve. Nekem elég volt a fia fura viselkedésén agyalnom, ezzel már nem törődtem.
   Mikor végre mindent befejeztünk megköszöntem a részvételt és kisiettem.
   - Éhes vagyok – szólalt meg Eve meglepetten, mikor már hazafele sétáltunk. – Olyan fura embernek lenni megint. A megbeszélés meg kínszenvedés.
   Elmosolyodtam, egyáltalán nem látszott rajta benn még a legkisebb gyötrelem jele sem.
   - Köszönöm a segítséget, mindenben! – Kis szünet után még megkérdeztem. – Mikor fogsz elmenni?
   - Maradok, amíg akarod – mosolygott rám kedvesen.
   - Ennek örülök, de nem akarom, hogy miattam legyél itt. Ha bármi van, úgyis tartjuk a kapcsolatot.
   - Biztos vagy benne? – állított meg.
   - Igen, teljesen – válaszoltam a szemébe nézve, pedig fogalmam se volt mi lesz velem nélküle. Ez alatt a pár hét alatt a legjobb barátnőm lett, de nem akartam, hogy maradjon. Mondhattam biztonságosnak a helyet, bár őszintén ebben alig voltam biztos, elvégre közöttünk is áruló van.
   - Eredetileg holnap akartam indulni.
   - Ma este akkor nem fogsz sokat aludni! – vigyorogtam.
   Megcsóválta a fejét, de ő is nevetett.
   - Napközben. Látod, csak megszoktad – elkomolyodott és megölelt. - Hiányozni fogtok!
   - Te is. Biztos egyedül akarsz menni?
   - Sokat gondolkoztam már ezen – engedett el. Elindult elmerengve a távolba és úgy folytatta – Döntöttem, szeretem, de így lesz a legjobb.
   A válasza nem győzött meg, viszont tudtam, fölöslegesen mondanék bármit. Matt jutott az eszembe. Vajon én hogy fogok dönteni száz év múlva?
   Az egész napot átbeszéltük, míg Eve be nem aludt. Jack átment megbeszélni az utazást, én meg lefeküdtem a nappaliban. Próbáltam rájönni bármire, nem sok sikerrel. Egy idő után meg el is aludtam.
   Sötétség borult rám, az égvilágon semmit se láttam. A hideg futkározott a hátamon. Hamar rájöttem, hogy ez nem szokványos álom. Most történt meg velem harmadjára és már tudtam mi ez. Így az a fura érzés -, amit az előzőeknél is éreztem, csak egyáltalán nem törődtem velük - bizonyította, hogy egy „látomásos” állomban vagyok.
   Rá akartam jönni, hogy hol vagyok, de semmi se volt körülöttem. Eddig sose féltem a sötétben, most viszont rettegés öntött el. Az izmaim meg voltak feszülve, mintha a testem tudatában lenne a környezetemben lévő dolgoknak, csak az agyamig nem jut el semmi.
   Messziről valami halk hang hallatszott, ami egyre erősödött, pár pillanat múlva már tisztán ki tudtam venni. Gúnyos, lenéző, fenyegető kacaj volt a javából. Elkezdtem futni, ott akartam hagyni ezt a helyet, azonban a hang mindenhonnan körülvett nem tudtam előle menekülni. Kétségbeesve rohangáltam, mert akkor úgy tűnt nem erősödik, de mindenhol csak a sötétség és üresség várt.
   Végül összerogytam, a könnyeim eleredtek, amikor fájdalmas veszteség hasított belém, aminek az okáról semmit se tudtam. A nevetés hangosodni kezdett és éreztem, ahogy az a valami közeledik felém, én pedig végtelen vagyok.
   Valami vagy valaki megfogta a kezem, mire felsikítottam, ám mielőtt bármi kijött volna a torkomon egy kéz szorult a számra. Hirtelen kipattant a szemem, Damon állt előttem és fürkésző tekintettel vizslatott, majd elengedett.
   - Jól vagy? – az előbbi komoly nézése teljesen eltűnt, így a kérdése is hidegen hagyott.
   - Mit keresel itt?
   Felültem és gyorsan letöröltem az arcom, mert miért is ne tiszta könnyes lett, ennek pedig pont Damon volt a tanúja, remek.
   - Összefutottam Jackkel, elmondta, hogy Eve elmegy és átjöttem.
   - Alszik, amit gondolom, tudsz. Szóval?
   - Gratulálok neked – vont vállat, aztán ledobta magát egy fotelbe. – Az apám szerint egész jó vángel vagy.
   - Waw… - mondtam gúnyosan, szemforgatással.
   Ez az egyik legostobább duma, amit tőle hallottam eddig. Már azt is nézve, hogy Jordan egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki figyel.
   - Mit akarsz Mattel?
   - Minek nézel te engem? – meresztette a szemét szórakozásból. – Én a nőket szeretem.
   - Tudok a beszélgetésetekről.
   - Akkor miért kérdezel? A barátja akarok lenni, esetleg féltékeny vagy?
   A képébe tudtam volna vágni valamit, de nem adtam meg neki az örömöt, hogy lássa, mennyire felhúz. Helyette kedvesen elmosolyodtam.
   - Elmondod a tervedet vagy szépen kitálalok Mattnek mindent, akkor tuti nem akar már a haverod lenni!
   - Miért hallgattad el előle? – hajolt felém.
   Megfogott a kérdéssel. Valójában miért is akartam előbb Damont kifaggatni? Erre nem tudtam válaszolni.
   - Mert előbb pontosan tudni akarom mit tervezel. – Ez igaz is volt, legalábbis félig.
   - A barátja akarok lenni – ismételte el.
   - Engem nem tudsz ilyennel beetetni – kezdtem kifogyni a türelmemből.
   - Akkor így jártál.
   Felpattantam és épp kezdtem volna kioktatni, amikor megjött Jack. Felmért mindkettőnket, aztán megcsóválta a fejét.
   - Folytassátok nyugodtan.
   Damonre nézett, aki nyugisan vigyorgott rá.
   - Tudod mit, Eve alszik szóval húzz a francba!
   - De hát itt van Jack – nézett rám ártatlan fejjel.
   - Szállj! Le! Mattről! – mondtam fenyegetve mielőtt leléptem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy húzhat fel ennyire mindig.
   Felmentem olvasgatni egy kis vámpír történelmet, hátha az eltereli a figyelmem. Damon kérdése kényelmetlenül érintett. Miért súgta azt valami, hogy ne mondjam el Mattnek? Megráztam a fejem, mintha ezzel ki tudnám űzni a gondolatokat a fejemből és közben levettem egy nehéz könyvet a szekrényről.
   Az első oldalak után úgy belemélyedtem, hogy jó pár óra eltelt. A kezdeti eseményekről volt szó. Alesia uralkodása alatt minden szép és jónak tűnt, de miután ő elment a tanács nagy része jobban felbátorodott és több beleszólást követelt magának. Ekkor kezdődött el a vámpírok átalakítása hatalmas mértékben, ugyanis rádöbbentek, hogy még ha képesek is az utódnemzésre, ez náluk nehezen jön össze. Tehát emiatt nem olyan nagy a létszámuk a fővámpíroknak.
   Olvastam még Lyle Rebeldéről, akit már Matt is említett, ő támadt meg egy vángelt. Semmi konkrétat nem írtak arról, hogy mi lett vele, amit furcsállottam.
   Hallottam Evet, így leraktam a könyvet és próbáltam nem is gondolni Damonre, aki minden bizonnyal még mindig itt van.
   - Kialudtad magad? – csatlakoztam hozzájuk.
   Olyan fura volt nézni Eve teljesen emberi viselkedését. Az vált megszokottá, hogy alig alszik, alig eszik stb., viszont mindig üdébb nálam, most meg pont én lettem hasonló. Bár szerencsére a kómás arckifejezésétől leszámítva amennyire lehetséges újra a régi volt. Legalább ő kipihente az erőcserét.
   - Nem teljesen, de az úton elég időm lesz – Damonre nézett. – Vagy még se.
   - Jó társaságod lesz, örülj neki – vigyorgott.
   Na, az ő elmenetelének már örülök.
   - Mit tudtok Lyle Rebeldéről? – kérdeztem, mert még mindig a fejemben motoszkált.
   Hirtelen beugrott mi volt még a fura. Őt is fővámpírként emlegették és a tanács tagjaival egy idősnek vagy még öregebbnek, amiből az következik, hogy még egy valakit hozzá lehet írni az „ős” vámpírokhoz.
   - A támadása után az őrség lerendezte – vont vállat Jack.
   - A legkülönösebb alak volt szerintem a történelemben – merengett el Eve. – Senki se tud róla semmit, azon a cselekményén kívül, még a teljes nevét se, a Rebelde szó lázadót jelent, ezt ragasztották rá. – Rám nézett, leolvasta rólam a kérdésem és hozzátette. – Valószínű.
   - Lyle az én példaképem – szólalt meg Damon, elvégre neki is muszáj hozzá fűznie valamit.
   - Miért? – kérdezte Jack.
   - Tudjátok, szerintem él és többet tud, mint bárki más. Mellesleg meggyőződésem, hogy a tettének az okai kitalációk.
   - Akkor halljuk, mi célból akarta megölni a vángelt? – forgattam a szemem.
   - Nem ismertem, honnan tudjam? – vigyorgott rám Damon.
   Eve mosolyogva oldalba könyökölt. Jackkel mindig kiválóan szórakoztak a viselkedésemen Damon közelében.
   - Mi lesz az első állomás?
   - Az Indonéz-szigetekre gondoltam, jól fog jönni a napsütés. Nem gondoltad meg magad?
   - Dehogy, minden rendben lesz. Aztán majd megyek is látogatni téged – nevettem.
   - Azt ajánlom – ölelt meg. – És van egy búcsú ajándékom a számodra. Kordi!
   Kordélia jelent meg az ajtóban egy nagy dobozzal a kezében.
   - Megjött a futár – nevetett, a kezembe nyomva.
   Kíváncsian nyitottam fel a tetejét és a meglepetéstől meg se tudtam szólalni. Tele volt a régi cuccaimmal, fényképekkel, emléktárgyakkal, ékszerekkel.
   - Úristen, én… annyira örülök, köszönöm – mondtam kissé könnyes szemekkel.
   - A szüleiddel szépen lerendeztem, fel se fog nekik tűnni, hogy hiányzik néhány dolgod – mosolygott Kordi.
   Miközben én nézegettem a doboz tartalmát, addig Eve elbúcsúzott Jacktől. Soha nem örültem még ennyire egy ajándéknak sem.
   - Vigyázz magadra! – öleltem meg Evet immár kint a kapunál. A kis cseles jól kitalálta mivel veheti el a figyelmemet.
   Visszamosolygott rám, aztán elindult Damonnel és Kordival a kocsihoz. A fellegzuhatag kerítésétől távolabb az őrházakat összeköti egy ösvény, ahol a vámpíroknak van a parkolójuk. Nagyon reméltem, hogy előbb-utóbb beleegyeznek a vámpírok egy útba, mert így olyan elszigetelt az egész hely, emberek meg úgyse jönnek ide, amitől tartanak.

Új fejezet!

Sziasztok!

Holnap felkerül a 11. fejezet, amibe néhány új dolog részlete is bekerül.
Az éjszakai játékok bővítésével egy jó ideig még nem fogok foglalkozni. De, akit érdekel annak ott az első változat ;)

Üdv.:
   Cathy