27. fejezet

   Ahogy kinyitottam a szemem, Kristin aggódó pillantásával találtam magam szemben.
   - Minden oké?
   - Csak egy rossz álom – válaszoltam, mire megkönnyebbült. Bárcsak tényleg az is lenne, bennem se keltene legalább rettegést.
   - Cathy – szólalt meg hezitálva. Bátorítóan bólintottam neki, hogy mondja nyugodtan. – Kordélia beszélni akar veled.
   Meglepetten pislogtam rá, na, erre nem számítottam. Sőt úgy kellett visszafognom magam, hogy ne kérdezzem meg dühösen, mi a francot akar?
   - Hol van? – tettem fel helyette ezt a kérdést, de a hangomon hallatszott a felindultság elfojtása.
   - A szomszéd szobában. Átküldjem? – Annyira félénk volt a hangja, hogy azon kezdtem gondolkozni, vajon mennyire van képben a történtekkel. Tippelésem szerint, majdnem mindent tud.
   Akarok én vele beszélni? Mi van, ha megint felhúzom magam annyira, hogy elvesztem a fejem és rátámadok?
   - Küldd! – mondtam végül egy sóhajtással kísérve.
   Kristin kiment a szobából, én meg felkeltem és az ablakhoz mentem kinyitni, hogy engedjek be egy kis levegőt. Ez legalább teljesen felébreszt, bár ez a rövid kis beszélgetés is kellő kijózanodást nyújtott.
   Aludhattam jó pár órát, mert megint kezdett sötét lenni. Mindig éjszaka, pont mint az életem, mióta ez az egész elkezdődött, gondoltam keserűen, és vágyakozva idéztem fel a teljesen normális életemet. Lehet sose fogom már látni a szüleimet, sőt elég valószínű. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hiányoznának a szeretteim, de sokszor eszembe jutottak, és mindig azzal nyugtattam magam, hogy várok egy darabig, aztán megoldom valahogy a velük való találkozást. Erre most itt vagyok, háború közeleg, amibe lehet én is belehalok, és soha többé nem lesz esélyem elbúcsúzni tőlük rendesen. Most is elmehetnék hozzájuk, de mi értelme lenne feltépni a sebeiket, hogy újra elveszítsenek csak ezúttal ténylegesen. Ennyire nem voltam önző.
   Szomorúságomnak a kopogás vetett végett.
   - Gyere be! – mondtam, majd megfordultam az ajtó felé.
   - Szia! – köszönt Kordélia halkan.
   - Miért kerestél? – kérdeztem.
   - Szeretném elmondani, hogy mi történt. Tudom, engem hibáztatsz, és megértelek érte, nem is mentegetőzni akarok, csak mindenkinek elmondani, mi történt, mert segíteni szeretnék.
   - Hallgatlak.
   - Sztella írt nekem és megfenyegetett. Én pedig először Damonnek mutattam meg. El akartam mindenkinek mondani, viszont ő megkért rá, hogy ne tegyem, mert van egy terve, és majd megoldja. Én pedig végül engedtem neki. Egyikünk se sejtette, hogy Sztella pontosan tudja, hol vagyunk, és azt beszéltük meg, hogy pár napot kap a terve teljes kigondolására, aztán ha bármi nem tetszik, akkor beavatunk mindenkit. Ez volt akkor, amikor elindultatok ide. Ketten maradtunk, ami remek lehetőséget nyújtott az ügy intézésére, azonban váratlanul ránk támadtak. Megleptek minket, és mivel többen voltak, a menekülés esélye is lehetetlen volt.
   Nem tudtam, mit kéne rá mondanom, csak hallgattam tovább. Ez pont Damonre vall, hogy maga akar cselekedni, hiszen ezt tette az elején is.
   - Sajnálom, hogy nem mondtam el, sose gondoltam volna mivé alakul.
   - Ha sajnálod, ha nem Damont már nem hozza vissza – válaszoltam. Most nem borította el az agyamat a harag, és beláttam, hogy igazat mond, nem lett volna értelme ezt csinálnia, azonban még mindig haragudtam rá, ha elmondják nem történt volna ez, bár kitudja. Lehet mi se gondoltuk volna, hogy Sztella tudja, hol vagyunk, és akkor lehet ugyanide lyukadunk ki.
   - Sajnálom, hogy rád rontottam – kértem bocsánatot.
   - Semmi baj. De egyébként azt is el akartam mondani, hogy Damon hagyott neked valamit a táskájában. Elhoztátok?
   - Igen, a kocsi csomagtartójában vannak a cuccok.
   - Akkor majd nézd meg! Én viszont most magadra hagylak.
   Bólintottam, aztán elköszöntem tőle.
   Egy darabig álltam még az ablaknál, csak úgy nézve ki a semmibe, utána elindultam a csomagért. Tudtam jól, hogy ettől megint rosszul fogom érezni magam méghozzá nagyon, azonban kíváncsi voltam. Elindultam az iskola parkolójába reménykedve, hogy ott van a kocsi, ahol megálltunk, mikor megérkeztünk. Nem akartam senkivel se találkozni és beszélgetni. De megkönnyebbülésemre ott volt az autó. Csak kulcsom nincs, esett le hirtelen, ahogy odamentem.
   - A fenébe! – csúszott ki a számon halkan, majd hirtelen összerezzentem, a nevem hallatán.
   - Cathy! – jelent meg Lyle a hátam mögött. – Nem akartalak eddig zavarni, de megláttalak az ablakból. – Kis szünetet tartott. – Fogadd együttérzésemet!
   - Köszönöm, te is – válaszoltam halkan. – Gondolom slusszkulcs nincs nálad – váltottam egyből témát, nem akartam erről társalogni.
   - Nincs. Viszont amiatt jöttem, hogy ha éhes vagy, szólj! Én vagy Madie gondoskodunk róla. – Habár elfogyott az a vér, amit Madie adott, nem vágytam most rá túlságosan. - Emellett pedig szeretnék veled beszélni.
   Hát persze, újra jöhetnek a nagyszerű tervek.
   - Rendben – mondtam. – Most viszont megkeresem Leót. Ha ráér a beszélgetés – tettem még hozzá.
   - Nem igazán. Vissza kell térnetek a Fellegzuhatagba, ahová nem kísérhetlek el. Nem tudjuk, Sztella mikor támad.
   Pont ettől féltem. A gondolataim még mindig csak Damon körül forogtak, nem volt most erőm a következő lépéseken törni a fejem.
   - Velem jönnél?
   Bólintottam és követni kezdtem. Szótlanul sétáltunk, és észrevettem rajta, hogy nagyon feszült. A lakosztályára mentünk. Benyitva a nagy tanácskozó terembe arra számítottam, hogy a többiek is ott lesznek, de nem volt senki, és mi is tovább haladtunk. Kinyitott egy ajtót, ami egy csigalépcsőre nyílt. Ennek a tetején egy újabb ajtó várt ránk, amit kulccsal nyitott ki.
   Belépve a szobába elámultam, mintha átléptünk volna jó pár évszázaddal korábbra. Minden bútor antik volt, vagyis jobban fogalmazva minden a szobában, és habár lehet fel voltak újítva kicsit, biztosra vettem, hogy mind igazi darab. Ezen felül pedig két oldalt végig szekrények voltak, amik könyvektől roskadoztak, majdnem mind kidolgozott, régi bőrborítású. Az ajtóval szemben egy íróasztal volt, mögötte gyönyörűen megmunkált karfás szék és ablak. Középen kanapék néztek egymással szembe egy kis asztalkával közöttük.
   - Foglalj helyet! – szólalt meg, megtörve kicsit gyönyörködésemet, ami visszatért, amikor az ajtó felé pillantottam. Azt a falat festmények borították. Az egyik képen felismertem a Fellegzuhatagot. A legnagyobb és a legszebb azonban egy két angyalnőt ábrázoló volt. Épp nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, de megelőzött.
   - Igen, ők azok.
   Lenyűgözve néztem tovább. Aleida és Tynisha hófehér ruhát viseltek, és egy lenyűgöző virágos réten ültek, mögöttük vízeséssel. A szárnyuk teljesen élethűen volt lefestve. Olyan érzést keltett, mintha a kép megérintésekor igazi tollakat simíthatnál végig.
   Nagy nehezen sikerült elszakítanom róla a tekintetem és Lylera néztem.
   - Szóval?
   - Eve álmáról van szó – kezdte el, arcára különös tekintet költözött, pont mint a kocsiban, jutott eszembe. Jól sejtettem, hogy valamit tud ezzel kapcsolatban.
   - Ez az egész nagyon furcsa, nem is tudom, hogy mondjam el.
   - Kezdd valahol, aztán próbálom követni!
   Lyle halványan elmosolyodott, majd belekezdett.
   - Van egy varázslatszerűség, vagy nem tudom, minek lehetne nevezni. Ha minden veszni látszik ez az egyetlen esélyünk, viszont alig tudok róla valamit, a következményei egyáltalán nem ismertek.
   - Hogyhogy? Valaki csak csinálta, ha létezik.
   - Nem éppen. Ez nagyon egyedi. Tynisha és Aleida írt le pár dolgot, amire csak a vángelek képesek. Magát a feladatot közölték, és hogy mire szolgál. Valószínűleg ők sem tudták, hogy pontosan mit okoz és senki nem is csinálta még, mivel veled osztom meg először ezt.
   - Oh, remekül hangzik – mondtam gúnyos hangsúllyal vegyítve. - Na és mi az, amit tudunk?
   - Egy ima Quyenhez, hogy bocsásson meg Aleida és Tynisha vétkeiért, önfeláldozásodért cserébe.
   - Mi? – szaladt ki a számon. – Ez mégis hogyan segítene azon kívül, hogy megölöm magam?
   - Szabad utat engedsz az erődnek varázslás közben, viszont te irányítod az egészet, míg el nem emészt. Elvileg ezzel a vángelek vonala is véget érhet, ha Quyen úgy dönt.
   - Oké, ez most túl sok volt – mondtam és egyből megjelent előttem a korábbi rémálmom, ahol elvesztettem a kontrolt.
   - Nekem se tetszik, viszont, ha vesztésre állunk ez ad annyi erőt, amennyivel az egész területen levő ellenséget leigázhatod. Viszont itt jön az is, hogy nem tudjuk, mennyire leszel képes rendesen irányítani akkora erőt, ha pedig nem megy, hatalmas pusztítást okozhatsz, plusz a saját embereiddel is végzel.
   - Ami neked jól is jönne nem? A legtöbb vámpír meghalna.
   - Nem éppen, mert ugyanannyi van elszórva a világ különböző részein, akik így uralkodó és vezetők nélkül maradnának, ami totális káoszhoz vezetne.
   Ez igaz, gondoltam végig. De akkor mi értelme ennek az egésznek? Legyőzzük Sztellát, de lehet mind meghalunk.
   - Ezért, ha akarod ezt az esélyt használni, kell egy menekülő utat is találni, ahol a többiek leléphetnek és miután kellő távolságban vannak, elkezdheted a leszámolást.
   - Csak én nem fogom túlélni – mondtam halkan, de persze a vámpír hallásának ez nem okozott problémát.
   - Ez a legvégső lehetőség, és rajtad áll, hogy akarsz-e élni vele.
   - Át kell gondolnom – néztem Lyle szemeibe, ő pedig bólintott. – De mi van, ha megszűnik a vonalunk? – jutott eszembe, amit korábban mondott, és aminek eddig nem tulajdonítottam nagy figyelmet. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne olyan vezető nélkül hagyni őket, aki megkötné a kezüket.
   - Vannak értelmes tanácstagok, és az ő érdekük is, hogy ne fedjék fel a kilétüket – válaszolt, majd felállt. - Itt hagyjalak egy kicsit? – Bólintottam.
   Miután elment végigfeküdtem a kanapén és a mennyezetre meredtem. Nem tudtam, hogy döntsek. Lehet így is úgy is meghalok, de az utóbbival legalább megmentem a többieket. Viszont ostoba voltam, hogy kicsit is azt hittem, készen állok ezekre. Féltem és nem akartam meghalni. Húsz éves vagyok, még most kéne igazán elkezdődnie az életemnek, erre véget ér.
   Bár úgyse lehet olyan életem, amit elterveztem, és ha feláldozom magam, akkor kikerülök ebből a pokolból. Nem kell életem végéig azon emésztenem magam, hogy vámpírok sokasága mészárolja az ártatlan embereket és én nem teszek ellene semmit.
   Hangosan kifújva a levegőt felálltam és mászkálni kezdtem. A tekintetem az asztalon lévő könyvre esett. Felvettem és belelapoztam, azonban egyből csalódnom is kellett. Idegen nyelven íródott, ami halványan ismerős érzést keltett, de nem tudtam elolvasni. Így visszaraktam, megint járkálni kezdtem, azonban pár kör után rájöttem ez mennyire felesleges, hiszen eldöntöttem mit akarok.
   Elindultam le, hogy elmondjam Lylenak. A nagy terembe érve hangosan megszólítottam, hátha itt van valahol.
   - Megyek – jött is a válasz szerencsére a másik szobából.
   - Benne vagyok, csak találjunk ki valami menekülő utat a többieknek – mondtam egyből.
   Ez pedig a következő pár órás megbeszéléshez vezetett. Előbb Lyle mindenkinek elmondta a részleteket, természetesen azt kihagyta, honnan van ez a varázslat, és Quyenhez fűződő részt is. Aztán megpróbáltuk kitalálni, hogyan kéne visszavonulni, ha erre az utolsó verzióra kerül sor.
   Viszont itt kezdődött a baj. Nem avathatjuk be a többi tanácstagot, meg a seregünket, mert akkor Sztella fülébe jutna. Így viszont mégis hogyan érjük el mindenki visszavonulását rövid időn belül? Egyre nehezebben jöttek az ötletek, és mindbe találtunk hibát. Végül annyiban maradtunk, hogy beavatjuk azokat, akikben megbízunk, aztán reménykedünk abban, hogy sikerül minél több embernek elmenekülnie a közelből, ha leadok egy jelet.
   Fáradtan támasztottam meg a fejem a tenyeremmel. Ez sok volt így egyszerre, és még pihenni se lesz időm, vagy egyedül átgondolni még bármit, mert másnap délután indulunk vissza a Fellegzuhatagba.
   - Van kedved még itt maradni egy kicsit? – jött oda a székemhez Lyle, miközben a többiek kezdtek kiszállingózni. – Arra gondoltam, gyakorolhatnánk egy keveset.
   Megemeltem az egyik szemöldököm kérdőn. Mit akar gyakorolni?
   - Harcolni.
   - Óh! – Azt hittem inkább valami varázslásos dologra gondol. Bár indulás előtt még ahhoz is fog adni instrukciókat. – Oké – egyeztem bele, hátha sikerül egy kicsit a feszültségemet és bánatomat is levezetni vele.
   Elvezetett egy edzőteremhez, útközben szereztünk nekem ruhát is, amit átvehetek és kényelmesen tudok benne mozogni. Az iskola mindenhol csendes volt, hiszen éjszaka révén mindenki a szobájában aludt. Csak mi vendégek kavartunk bele ebbe a szokásos, normál rendbe. Erről az is eszembe jutott, mennyire jó lenne megint iskolába járni. A kollégiumi életre is mindig kíváncsi voltam, úgyhogy itt maradtam volna szívesen.
   Sőt talán lehet idekerültem volna Kristinnel együtt, ha nem belőlem lesz az új vángel. Tudtam, hogy ostobaság ezen rágódni, vagy képzelődni, de elkezdtem azon merengeni, milyen életem lett volna ez esetben.
   Képzelgéseimet végül az szakította félbe, hogy átöltözve megálltam Lyle előtt pár lépéssel. Ő is lecserélte a ruháit, és meg kell hagyni jól nézett ki ilyen sportos szerelésben. Erről persze egyből eszembe jutott Damon, szóval gyorsan megráztam a fejem, nem kínozhatom egyfolytában miatta magam. Úgyis követem hamarosan, gondoltam gúnyosan.
   - Kezdjük pár fontos dologgal! Az egyik, ami habár lehet nem szép, de igaz, ez nem egy film, ahol hagyjuk az ellenséget, ha az a földre került! A másik pedig, sose veszítsd el a fejed! Abból semmi jó nem származik, hogyha engeded a dühnek, vagy bármi másnak, hogy elvakítson. – Bólogattam megértésem jeléül. – Kezdetnek ennyi, ha eszembe jut valami mondom. Készen állsz? – mosolyodott el halványan.
   Sorra mutogatta a mozdulatokat, védekezőeket és támadókat egyaránt. Néha kiegészítette tanácsokkal is. Azonban, amikor elkezdtük az igazi verekedést az első szabályról, miszerint maradj higgadt kezdtem megfeledkezni és egyre inkább felhúzni magam, amiért úgy hessegeti el a támadásaimat, mintha csak egy légy lennék. Ezt ő is észrevette, ezért megállt.
   - Nyugi!
   - Könnyű mondani – sziszegtem. – Hogy harcoljak így bárkivel? Simán meg fognak ölni már az elején – fakadtam ki.
   - Megfeledkezel arról, hogy ott van az erőd, amit most nem használsz, ezért igen nem érsz valami sokat ellenem, hiszen fizikailag erősebb vagyok és jóval tapasztaltabb. Azonban mindent behozol az elemekkel.
   - Amiben szintén elég kezdő vagyok még – sóhajtottam csüggedten.
   - Na, úgy hallottam azért vettél részt harcban, és nem is rossz végeredménnyel. Szóval ne add fel!
   Kivoltam, de igaza volt és jól is jön a gyakorlás, szóval összeszedtem magam és folytattuk. Mikor befejeztük teljesen ki voltam fulladva és elterültem a padlón.
   - Ügyes voltál – dicsért meg, majd a szemem felé emelte a kezét és meglóbált egy kulcsot. – Kell még?
   - Ühüm – dünnyögtem felülve. Átvettem tőle és babrálni kezdtem vele.
   - Sajnálom – szólalt meg váratlanul Lyle. Oldalra pillantottam, épp leült mellém. – Még gondolkozok, hogyan tudnék segíteni nektek. Azonban bevallom, örülök annak, hogy nem kell a boszorkányok közül senkit se veszélybe küldenem, de én ott lettem volna.
   - Semmi baj, ez nem a ti harcotok – válaszoltam kedvesen.
   Váltottunk még pár szót, megbeszéltük azt is, hogy egy óra múlva találkozunk és elmond mindent a varázslattal kapcsolatban. Aztán mindketten elindultunk másfelé. Én negyed óra múlva már a kocsiban ültem kezemben egy dobozzal.

Infó :)

Sziasztok!

Tudom, hogy most megint kihagytam jó pár hónapot, viszont szeretném tényleg befejezni, egyszerűen csak elmegy állandóan a kedvem, amiért nem igazán kapok vissza reagálásokat. Ezért mindenkit megkérek, aki olvassa a blogot, hogy írjon véleményt! :)
Előre is köszönöm! :)

Puszy, Cathy

26. fejezet

   Eve aggodalmasan engedett el minket. Reméltem, hogy vele se lesz semmi baj, bár Adam vigyázni fog rá, az biztos.

   Az út onnan már nem volt sok. Madie közben tervezgetett ezerrel, hogy milyen esetben mit csináljunk. Viszont egyikünknek se volt sok ötlete Sztella szándékait illetően. Lehet, csak szimplán túlerővel akar minket bekeríteni és legyőzni. Vagy felvetült még az, hogy egyikünket megzsarolja, választásra kényszeríti. Ebből aztán elkezdtük azt végigjárni, kinek mik a gyenge pontjai. De már van két túsza, ami elég sokat ad az ő előnyéhez.
   Befordultunk a cserehelyre. A gyomrom ennél jobban már össze se tudott volna zsugorodni. Egyedül kívülről tűntem jól, legalábbis aránylag.
   A kikötő látszólag üres volt, de mind sejtettük, hogy többen vannak, mint mi és most is figyelhetnek már minket. Ahogy kiszálltunk és elindultunk a nagy konténerek között, végignéztem a társaimon. Szinte pattogtak a szikrák körülöttünk, mindenki annyira meg volt feszülve támadásra készen.
   - Bármi történjen is, ne támadjon senki! – szólalt meg nagyon halkan Madie. – Nagyon sokan vannak, nem lenne esélyünk.
   - Én is érzem őket – mondta sóhajtva Jack.
   Ezután megint csendben mentünk tovább, míg végül elkanyarodva megláttuk a kis csapatot egy nagyobb szabad terület közepén.
   Összeszorult a szívem, amikor megláttam Damont és Kordéliát. Jelenleg ugyan nem voltak komoly nyílt sérüléseik, de majdnem olyan állapotban voltak, mint Jack, amikor kiszabadítottuk.
   Miközben közelebb mentünk hozzájuk a tekintetem összekapcsolódott Damonével. A szemében szeretet keveredett sajnálattal.
   - Örülök, hogy betartottátok a kérésemet – szólalt meg Sztella.
   Már majdnem könnyezni kezdtem, de erre összeszedtem magam. Harag gyúlt bennem, miközben a nőre néztem.
   - Azt mondd, hogy mit akarsz!
   - Milyen harcias vagy – nevetett fel. – Az elején lebecsültelek, de még így is senki vagy hozzám képest, nem érdemled meg az erőt.
   Még idegesebb lettem öntelt viselkedésétől, és egy hajszál választott el attól, hogy lángra lobbantsam.
   Egy nő lépett Sztella mellé, és súgott oda neki valamit rám nézve.
   - Ejnye, igaz nem akarsz mindenkit megöletni, mert nem vagy képes visszafogni magad?
   Mi a? Értetlenül néztem, majd leesett, hogy a nő egy boszorkány lehet, aki minden bizonnyal eddig is segített neki.
   - Na de térjünk akkor a tárgyra. Ha velem jössz, és önként átadod az erődet, akkor mindenkinek megkönnyíted a helyzetét, és megígérem, hogy minden drága barátodat életben hagyom.
   - És ha nem?
   - Akkor kapsz egy kis haladékot, de abban is biztos lehetsz, hogy nem egyedül távozol az élők sorából. Több emberem van, mint neked, szóval biztos a győzelmem. Csak rajtad múlik, hogy hány személyt akarsz feláldozni.
   - Ha ennyire biztos vagy a sikeredben, akkor miért nem győzöl le most?
   - Mert megadom kedvesen a választást neked, én ugyanis mindkét módon nyerek valamit. Ha velem jössz, akkor időt spórolok, és nem vesztek embert, ha pedig harc lesz, akkor azonnal meg tudok szabadulni mindenkitől, aki ellenem van.
   Mennyi embere van ennek? Már Matt támadása is megrázta a Fellegzuhatagot, és akkor nem jött meg a támogatás. Mihez kezdünk, ha az eddig rejtegetett serege tényleg hatalmasabb a miénknél? Azt pedig még mindig nem tudjuk, hogy kik állnak a tanácsból mellette.
   Legszívesebben feladtam volna most magam, de tudtam, hogy a többiek nem akarnák, hanem az utolsó lélegzetvételükig küzdenének Sztella ellen. Na meg nem ismertem ezt a ribancot, de nem hittem el neki, hogy csak úgy életben hagyná őket.
   - Nem fogod megkapni, amit akarsz – mondtam végül. – Most pedig engedd el őket!
   - Azt hiszed, te parancsolgathatsz? – kerekedtek ki Sztella szemei, majd győzedelmes mosoly ült ki az arcára.
   Előhúzott egy telefont a zsebéből, és nyomkodott rajta valamit.
   - Kapd el! – dobta hirtelen felénk. – Nem voltatok túl okosak, pont, mint azt vártam.
   Miközben folytatta a beszédet elkaptam a felém repülő készüléket, és félve pillantottam le rá.
   - Még mindig nem akarod megadni magad? – kérdezte gúnyosan.
   Mielőtt megszólalhattam volna, valaki megfogta a kezem. Jack volt az, akinek arcáról a saját elkeseredettségemet láttam viszont.
   - Ne bizonytalanodj el! Ő se akarná – pillantott a képernyőre, amin Adam holtteste látszott és Eve megkötözve. Nem szabadott volna eljönniük velünk semeddig, gondoltam egyből magamat hibáztatva. Eve mindent megtett, hogy megvédjen az elején, amikor pedig nekem kéne őt, sorra elbaltázom.
   - Miért tetted ezt? – fordultam Sztellához, ő csak megvonta a vállát.
   - Ha kiadom a túszaimat, kell biztosítéknak egy új. Ugyanis nem szeretnék boszorkányokat látni melletted, mert amint megtudom, hogy a boszorkányok közül akár egy is részt akar venni a harcunkban, szegény Eve meghal. Hacsak nem gondoltad meg magad.
   A nyálas, gúnyos beszélgetése nagyon bosszantott. Főleg, hogy mindig előttünk jár egy lépéssel. Mi értelme volt ennek az egésznek? Kiadja a jelenlegi túszait, hogy mást fogjon el helyettük?
   - Soha. – Nehéz volt ezt kimondani, mikor három számomra kedves ember is a karmai között volt, de nem tehettem mást.
   - A te döntésed. – Hátranézett a túszai őrzőjére, és biccentett neki. A két vámpír előre hozta mellé a foglyait. Kordéliát Sztalla intésére hozzánk vezette a vámpír.
   Tettem egy lépést előre.
   - Mire készülsz? – kérdeztem dühösen.
   - Elköszönök régi ismerősömtől – vetette oda nekem, de Damonre figyelt. – Azt hiszem, ez azt jelenti, most már véglegesen, hogy én győztem. Sajnálom, amiért ezúttal nem találtál olyan lányt, aki feladná érted az életét.
   Az értelmes gondolkodásom pillanatok alatt szállt el, és csak annyit tudtam, hogy meg kell állítanom. Viszont amikor elindultam volna, kezek ragadtak meg és húztak vissza. Sztella előhúzott egy karót.
   - Ha meg mered ölni, akkor most azonnal végzek veled! – kiabáltam acsarogva.
   - Igazán? Kockára tennél mindenkit? – nézett a válla felett hátra rám.
   A düh tombolt bennem, és jelenleg nem érdekelt, amit mondott. Nem nézhetem végig Damon halálát, amikor meg tudnám akadályozni. Ha megölöm ezt a ribancot, úgysem árthat másnak.
   Ezután minden pár másodperc alatt következett be. Sztella keze egyenesen Damon szíve felé lendült. Ezzel egy időben tőlem egy tűzlabda indult a vámpír felé, azonban egy láthatatlan falba ütközött. Sztella keze viszont nem állt meg, csak amikor már a férfi szívéből a karó állt ki.
   Damon ajkai a „Szeretlek” szót formálták, mielőtt a földre rogyott. Egy másodpercig lefagytam, és csak néztem a férfit, aztán agyamat elöntötte a harag vörös ködje.
   Elindultam volna, hogy a saját kezemmel végezzek Sztellával, miközben az erő egyre jobban tombolt bennem, készen arra, hogy lerombolja a falat. Ám megfogtak ismét, majd Madie jelent meg előttem és lekevert egy pofont.
   - Térj észhez! Mind meghalunk, ha most elveszted a fejed! – halkan beszélt, de mégis erőteljesen.
   - Nem érdekel, akkor is megölöm – próbáltam ellökni magamtól, viszont mielőtt sikerült volna, valaki szintén lefogott hátulról. Sztella pedig egy utolsó vigyort eleresztve eltűnt az embereivel együtt.
   - Engedjetek! Hadd menjek utána – kiabáltam, miközben az első könnycseppek elkezdtek lefolyni az arcomon.
   - Cathy, Damon se akarná! – szólalt meg egy hang.
   Sikerült kitépnem magam a fogásból, és Kordéliának estem.
   - Mit tudsz te erről? Te miattad halt meg! – kiabáltam, miközben az öklöm az arcába csapódott.
   - Sajnálom – mondta halkan, arcán könnyek folytak végig.
   - Én is – feleltem hidegen, aztán a levegő segítségével a közeli konténer oldalához csaptam.
   - Cathy, térj észhez! – állt elém Leó, és megrázott.
   - Miért véded, mikor miatta vesztetted el a testvéred?
   - Elég, ez nem te vagy! – lépett oda Jack is. – Próbálj már gondolkozni! Az ha megölsz most mindenkit, nem hozza vissza Damont – mutatott oldalra.
   Követtem a mozdulatát Damon holttestére, amiből már felismerni se lehetett volna. Az agyam kezdett kitisztulni, de a fájdalom vette át a helyét, ami még rosszabb volt.

   A repülőn visszafelé csak bámultam ki az ablakon. Lyle már leszálláskor várt minket. Majd mindenki a tárgyalószobába ment, én zombiként haladtam. Az agyam szerencsére lekapcsolt, minden mással együtt, ami most jól jött, különben semmire se lettem volna képes, bár így se nagyon.
   - Sztella provokálni akart minket – szólalt meg Leó.
   - Nem, több volt a célja – ellenkezett Madie. – Meg akarta nézni Cathyt, mert te vagy a legnagyobb akadály és veszélyforrás is számára – fordult felém.
   - Pontosan – bólogatott Lyle. – Emellett pedig gondoskodott arról is, hogy hiába adta ki a túszait, legyen újra valami a kezében, és minket is megtámadt Adam megölésével, ami remek fenyegetés.
   Most néztem rá először igazán Lylera azóta, hogy visszajöttünk. Ugyan nem mutatott ki fájdalmat, de biztos voltam benne, Adam megölése megviselte.
   - De miért pont Eve?  A tanácsot nem fogja érdekelni – szólalt meg Kordélia.
   A repülőn mindenki csendben volt, így Kordélia még nem lett kifaggatva a dolgokról. Ennek örültem is, mert lehet újra elborult volna az agyam, ha bármi olyat hallok, ami miatt hibás lehet.
   - Ahogy ti se érdekeltétek volna őket – válaszolta egyből Lyle. – Viszont nektek fontos, és most Cathy a lényeg úgyis. Megmutatta, hogy bárkit bármikor megöl, azaz ha valamit nem úgy csináltok, Eve-nek vége.
   - Nem, mert akkor semmi sem marad a kezében – szólalt meg Jack. Hangjából érezni lehetett a reménykedést, ebbe próbált kapaszkodni.
   Eddig csak az éppen beszélőkre nézegettem, de most én is közbeszóltam.
   - Túl biztos a győzelmében, nem hiszem, hogy érdekelné!
   - Pont ezt akarta elhitetni velünk. Ez is az egyik oka volt Damon megölésének – ellenkezett Madie.
   Az egyik oka, hát igen, mind tudtuk, hogy valószínű azért se engedte volna el, mert mindig ellenségek voltak, és most nyílt alkalma végre végezni vele.
   - Akkor sem kéne kockáztatni! – szállt vitába vele Leó.
   - Mindegy, megölöm azt a ribancot a boszorkányok nélkül is – álltam fel a székből. – Most viszont nincs idegzetem ezt tovább hallgatni, szóval bocsánat, de elmegyek – fordultam meg és kimentem a teremből.
   - Vángel! – szólt utánam figyelmeztetően Madie, de nem érdekelt. Egyedül kellett maradnom, mert nem bírtam már elviselni semmit, úgy éreztem mindjárt felrobbanok.
   Bosszúra vágytam és mérges voltam a többiekre, amiért megállítottak. Igazuk volt ugyan abban, hogy lehet mind ott vesztünk volna, de Sztellát kinyírtam volna már elsőként.
   Bementem a szobába, és belecsaptam a szekrényben. A fa megrepedt, de ez most kicsit se érdekelt, ahogy a kezem se, ami sajogni kezdett a horzsolástól.
   A falnak dőlve a padlóra csúsztam és zokogni kezdtem. Eddig a düh erősebb volt, de a fájdalom csak utat tört magának. Kicsivel később megjelent Kristin, ő is leült mellém és átölelt. Nem bírtam semmit mondani csak sírtam tovább.
   Aztán valamilyen csoda folytán elaludhattam, mert a Fellegzuhatagban találtam magam. A főépületben voltam, azon a helyen, ahol először találkoztam Damonnel. Kintről hangos zajok szűrődtek be, így hát elindultam megnézni, mi történik.
   Amikor megláttam egyből rosszul lettem, a gyomrom tartalma pedig erősen kívánkozott kifelé. Mindenhol harcolókat és holttesteket láttam. Pont, mint ahogy Eve mesélte az álmát, jutott egyből eszembe, főleg, hogy éreztem a nem természetes álom jellemzőit.
   Legszívesebben visszafutottam volna a házba elbújni, mikor megláttam Sztellát Eve-vel. Az előbbi rám mosolygott és felemelte az egyik kezét, amiben egy tőr élén csillant meg a fény.
   - Ne! – kiáltottam fel, azonban Sztella Eve mellkasába döfte a pengét, belőlem pedig kitörtek az elemek. Ettől még nagyobb káosz keletkezett. Fák lobbantak lángra, vámpírokkal együtt, a föld remegett a lábak alatt, a szél mindent felkapott, amit tudott. Mindenki megállt és felém fordult. Szemükben rettegéssel engedtek utat, ahogy elindultam Sztella irányába. Azonban hirtelen elkezdtem süllyedni a testemben, ahogy az erőm teljesen kiszabadult az irányításom alól. Meg fogok halni, gondoltam és elmosolyodtam magamban, nem volt bennem öröm, de megkönnyebbülés igen, hogy hamarosan véget ér a szenvedés.
   Mielőtt viszont bármi megtörténhetett volna, valaki megrázott.
   - Cathy, kelj fel!
   Ébresztőmnek egyrészt nagyon hálás voltam, amiért kiszabadított abból a pokolból, másrészt Sztella halálát azért még meg akartam nézni.

25. fejezet

   Elindultunk kocsival, hogy találkozzunk a többiekkel. Csak Lyle és Adam jöttek velünk a boszorkányok közül és persze Madie is.
   Mindenki csendben volt, Evenek még valahogy elaludnia is sikerült. Én még nyitott szemeim ellenére is Damon megkínzott arcát láttam. A legrosszabb az volt, hogy Sztella egy szóval sem említette a férfi sorsát. Az egész videóból tisztán megragadt két rész, az egyik az a „visszakaphatjátok a kis árulótokat”, ami Kordélia volt, a másik pedig „ha szeretnétek visszakapni élve… bármelyiküket!”, itt se úgy mondta, mintha mindkettejüket elengedné majd. Szóval miért maradt volna csöppnyi reményem is? Damont eleve nem csak miattam és a mostani céljai miatt rabolta el, hanem a bosszúért. Mi van hát, ha már akkor elkésünk Damon megmentésével, amikor odaérünk? Így hát nem tudtam lenyugodni és a szemeimet se lehunyni.
   - Minden rendben lesz – szólalt meg a kormány mögött ülő Lyle. – Még ha jóval többen lesznek, akkor is sok vámpírral érsz fel.
   Nem válaszoltam neki semmit. Habár tudtam, hogy igaza van mégsem bíztam a sikerünkben. Annyi dologtól féltem, hogy elvesztem a kontrolt, vagy pánikba esek, vagy mégsem leszek elég erős, hiszen jó megvan a hatalmam, de mennyit készültem harcokra?
   De legalább nagyjából készen álltam a halálra. Most végre, hacsak magamban is, de búcsút vettem teljesen a családomtól.
   - Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem Kristint az indulásunk előtt nem sokkal.
   Megkértem, hogy hívja fel a szüleimet és beszélgessen velük egy kicsit valamiről, miközben kihangosítja a telefont.
   Mivel nem hittem, hogy valaha is esélyen lesz még találkozni velük, legalább a hangjukat szerettem volna utoljára hallani.
   Kristint igencsak meglepte a kérésem, de elővette a telefonját. Apát hívta fel, aztán beszélt anyával is. Arra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, hogy miről van szó. Olyan jó volt újra hallani a hangjukat, de ugyanakkor tudva, ez lesz az utolsó alkalom… Arcomon könnyek kezdtek folyni, pedig nem akartam Kristin előtt sírni.
   Miután lerakta megkértem, hogy hagyjon egyedül. Meg akart vigasztalni, de végül csak elment egy ölelés után. Magam birkózhattam meg a búcsúzással, a sorsom elfogadásával, amit biztosan láttam.
   Most már visszagondolni is könnyebb volt.
   - Jól vagy? – fordult hátra Eve felé Lyle, kiszakítva gondolataim közül.
   Hátrapillantottam. Most kelhetett fel és végignézve arcán nem valami kellemes álomban lehetett része. Nyugtalanság és rémület látszott rajta.
   - Ismét volt egy álmom, ami nagyon hasonlít pár korábbihoz, csak kis eltérés volt benne.
   Hirtelen nem tudtam mire gondolhat, de Lyle se.
   - Neked ezt még nem mondtam – nézett a férfira, majd rám pillantott, arca aggodalmas volt. – Bocsánat, kell pár másodperc, hogy összeszedjem magam és el tudjam mesélni.
   Az ásványvízért nyúlt és inni kezdett, míg én az agyamat erőltettem, hogy kitaláljam miről van szó, amitől így kiborul, de mintha szivacs lett volna csak a fejemben.
   - Cathyt láttam, amint valami ismeretlen nyelven kántál a Fellegzuhatagban. Körülötte mindenhol halottak, vér és harcolók. – Végigfutott a hátamon a hideg, már emlékeztem, hogy említette korábbi hasonló álmait, de annyira nem láttam értelmét, el is felejtettem. – Közben apró fekete valamik hullnak, mint az eső. Sajnos nem tudtam jól megnézni mik azok, mert este volt és nem látszódtak a sötétben, meg a felfordulásban. – Pár másodpercre elhallgatott és lehajtotta a fejét. – A vége olyan, mint eddig is. Cathy körül tombolnak az elemek, majd összeesik és egy fekete szárny elfed mindent.
   Arcába hulló haja miatt beletelt egy kis időbe, mire megláttam az arcán lecsorduló könnyeket. Őt jobban megrázta megint, mint engem. Én mondjuk annyit bőgtem, csoda, hogy nem száradtak még ki teljesen a szemeim.
   Emellett csak az érdekelt, hogy megpróbáljam megmenteni Damont és Kordéliát, ha pedig nem sikerül, haljak meg gyorsan.
   - Jól vagy? – kérdeztem kedvesen és a két ülés között hátranyúltam megfogni a kezét.
   - Hogy lehetnék? Hiszen meghalsz – nézett fel és sírása megerősödött. – Nekem pedig… gőzöm si… sincs… mi… történik – hüppögte.
   Nem tudtam, mivel kéne vigasztalnom, elvégre én ebbe beletörődtem. Így Lylera pillantottam segítségül, aki csendben, elgondolkozva nézte az utat.
   - Pont emiatt nyugodj meg – szólaltam meg végül. – Úgy gondolod, mostanában kántálni fogok? Rengeteg időnk van még – hazudtam. Fürkészni kezdte az arcomat. Lehet azzal volt, hogy itt vagyunk a boszorkányoknál és úgyis rá fog venni. Azonban meggondolhatta magát, mert kicsit lenyugodott pár másodperccel később.
   Pedig hát ezek az álmok zavarosak és egyáltalán nem kizárt, sőt szerintem biztos, hogy ez a varázsos furaság csak a boszorkánymániája miatt szerepel benne. A tollakkal és szárnnyal nem tudtam mit kezdeni, de nem is érdekeltek különösebben.
   Találkozott a pillantásom Lyléval. Szemeiben hitetlenkedés és még valami csillogott, de egy pillanat alatt eltüntetett minden érzelmet az arcáról.
   - Mi az? Te tudsz valamit erről?
   Gyorsan elkapta rólam a tekintetét és megrázta a fejét.
   - Talán, de majd utánanézek.
   Talán? Vagy biztosan, csak már megint köntörfalazik előtte? Főleg az előbbi után, egyértelműen látszott rajta, hogy valami fontos volt az eszében. Már megtanultam, hogyha egy több száz éves nem tudja azonnal leplezni érzelmeit, akkor ott komoly dologról van szó. De mindegy, annyira nem érdekel ez, majd kiböki úgyis, ha akarja. Max majd faggatózok később.
   Kevés maradt már csak hátra az útból. Én visszafordultam a tájhoz, míg Eve és Lyle elkezdett beszélgetni, de nem volt kedvem figyelni a boszorkánysággal kapcsolatos dolgokra, ezért kizártam a hangjukat.

   Amikor megláttam Leót teljesen megsajnáltam és hatalmas bűntudatot éreztem, amiért már feladtam Damon megmentését. Nem szabadna arra gondolnom, hogy Sztella mindenképpen megöli. Az érzéseimet nézve Leónak sokkal rosszabb, hiszen a testvérét és a szerelmét is elrabolták. Sőt Kordélia elárulta valamilyen szinten, amit igazából még nem sikerült teljesen megértenem. A videó üzenet alapján Sztella választásra kényszerítette a két testvér között. Viszont ő mégse azt csinálta, amit kellett volna, azonban hogy ez pontosan mit takar, vagy miért nem mondta el nekünk, és hogyan találtak ránk – jobban mondva csak rájuk - Sztella emberei az nem volt világos.
   Nagyon érdekelt, hogy vajon mit gondol pontosan Leó, de nem beszélt semmit, amikor találkoztunk. Aztán felszállt a repülőre és leült az egyik székbe. Az arcáról sütött, hogy senkivel se akar társalogni.
   Ideje felszállni nekem is, gondoltam, majd indultam, de pár lépést tettem meg csak, mikor Lyle odajött mellém.
   - Válthatnánk pár szót? – kérdezte.
   Nem tudtam eldönteni mennyire vagyok kíváncsi az újabb eszmeátadására, főleg azt se tudva, mivel kapcsolatos, de bólintottam és elindultam utána.
   Visszaült a kocsiba, majd amikor helyet foglaltam én is, beindította a motort. Miről akar ennyire négyszemközt beszélni? Bár attól, hogy segít nekünk rajta is láttam a vámpírokkal szembeni ellenérzést. Legalábbis mikor találkoztunk Jackkel és Leóval velük udvarias volt, de semmi többet nem mondott annál, mint amit az illem követelt. A két férfit Madie avatta be a tervekbe.
   Ez utóbbi mellesleg egyszerűen festett. Lyle visszamegy az iskolába innen és ott intézi a későbbi dolgokat. Adam majd a repülőnél marad Evevel, míg én Jackkel, Leóval és Madievel kiszabadítjuk Damont és Kordéliát. Ezek után gyorsan útba ejtjük a boszikat és irány vissza a Fellegzuhatagba.
   Na, igen, ahol még egy problémát el kell majd simítani. Csak ez már olyan lényegtelen Sztellával szemben, hogy állandóan kimegy a fejemből. Madienek  és Jordannek nem sikerült minden tanácstagot meggyőznie afelől, hogy a mostani eltűnésem a vámpírokat szolgálja. Valószínűleg azokról van szó, akik Sztella mellett állnak titokban. Mondjuk ez alapján nem ítélhetek el sajna majd senkit, hiszen attól függetlenül, hogy én lennék a „királyné” szerűségük, minden dologba be kéne őket avatnom, azaz emiatt is ellenezheti mostani saját lépéseimet valaki.
   Gondolataimból az rántott ki, hogy Lyle beállt egy parkolóba.
   - Lehet furának fog neked tűnni, amit mondani fogok, viszont kénytelen leszel hallgatni rám, ha győzni akarsz.
   - Nem kezdődik a legjobban – dünnyögtem alig hallhatóan.
   - Alesia rengeteget kísérletezett, amiket soha nem írt bele a naplójába se. Imádta a határait feszegetni. Még akkor se riadt vissza, amikor egyszer elvesztette a kontrolt. – Arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy felidézte magában régi emlékeit. – Sőt felturbózta a kísérleteit a lehető legveszélyesebbé. Megtetszett neki a „semmibe zuhanás”, ahogy ő emlegette és azt próbálgatta milyen mélyről tudja visszahozni magát. Nekem csak jóval később vallotta be ezeket a veszélyes játszadozásait. Egyáltalán nem örültem neki és mondtam is, hogy ne csinálja, de végül mindig kiderült, nem hallgatott rám és tovább folytatta. Viszont nem halt meg, semmi baja nem lett, csak egyre erősebbé vált – nézett mélyen a szemembe Lyle.
   - Ezzel most arra akarsz célozni, hogy nekem is ezt kéne tennem? Mert elég volt egyszer elveszteni a kontrolt, nem szándékozom az előttem lévő hasonló vángelek sorsára jutni.
   - Nem értetted meg mire gondoltam. Természetesen ne tedd azt, mint Alesia, viszont félni se félj használni, mert az ő példája mutatja, hogy ezt csak az előnyödre fordíthatod. Elmondta nekem, hogy mikor odafigyelt, akkor érezte, hol húzódik a határ. Szóval használd ki bátran az erődet, ha nem engeded a hévnek, hogy elragadjon közben akkor te is tudni fogod, meddig mehetsz el gond nélkül. Érted már?
   Végiggondoltam, amiket mondott majd lassan bólintottam. Nem volt nehéz felfogni, viszont kétségek mardostak, hogy mi van, ha mégsem igaz.
   - Te honnan tudod ennyire?
   - Nagyon sokat voltam Alesiával, igaz titokban. Próbáltam segíteni neki új dolgok tanulásában, amit ő megkönnyített azzal, hogy elárulta mi milyen érzés, mit tesz mihez. Így derült fény arra, hogy majdnem ugyanúgy működik a ti képességetek, mint a boszorkányoké. Csak, míg ti magukat az őselemeket irányítsátok a lélek segítségével, mi csak az erőt nyerjük belőlük szintén a lélekkel. Ezért van az, hogy a vángel léthez és a varázsláshoz is elengedhetetlen, hogy ez a bizonyos ángeli lélek, amit csak Aleida és Tynisha teremtményeinek leszármazottjai birtokolnak, átjárja az ember testét. Sokan nem tudják, de ezzel használják a képességeiket, ezért függ az illető erőssége is attól, hogy mennyi lélek van benne.
   - Értem – mondtam. Jól jött ez a kis felvilágosítás. Viszont eszembe is jutott egy kérdés. – Alesiával mi lett? – Most jutott eszembe, hogy nem lett róla leírva sehova, mi történt vele. De Lylenak csak fontos volt, akkor viszont biztos nem hagyta meghalni. – Kristin mesélt arról, hogy az erős boszorkányok képesek meghosszabbítani az életüket, Alesia nem volt erre képes?
   - Nagyon hiányzott neki az anyja, azt hitte, ha meghal, akkor ő is odakerülhet mellé. Végül nagy nehezen, de elárultam neki az igazat, viszont nem adta fel még így se, azt mondta valahogy megoldja, hitt benne, hogy még találkozhat Aleidával.
   - Sajnálom – mondtam szomorúan.
   - Még így is szép és hosszú élete volt – nézett maga elé Lyle, majd felém fordult és arcáról eltűnt minden szomorúság. – De most az a fontos, hogy magabiztosan használd az erődet és minden probléma nélkül kiszabadítsd a barátaidat! Oké? – Bólintottam. – Óh, majdnem elfelejtettem valamit. Tudod a vángel lét a személyiségedben is beindít változásokat. Biztos már észrevetted, főleg hogy ezek miatt az elején nagyon érzékenyek vagytok. Vagyis ez megmarad csak idővel meg lehet tanulni kontrollálni. De sokkal bátrabb is leszel, különben velem se mertél volna szembeszállni. Bár ez lehet a vámpírság oka is, nem tudom nagyon.
   - Erre már kezdtem magamtól rájönni.
   - A lényeg, hogy ne omolj most össze a változások miatt. Használd ki a megnőtt magabiztosságodat!
   Mérgesen beszívtam a levegőt. Már megint oldjam meg én, mert képes vagyok rá. Utáltam ezt, de nem szóltam semmit vissza csak bólintottam.
   - Van még valami más esetleg?
   - Mi a baj? – kérdezte a hangsúlyomtól meglepődve.
   - Semmi, csak utálom, amikor tőlem vár mindenki mindent – tört ki belőlem mégis. – Attól függetlenül, hogy nagy erőt kaptam a pár hónap alatt alig tudtam valamit megtanulni.
   - Nem szerencsés eset az biztos – kezdte pár pillanattal később -, de nem tudsz alóla kibújni. Viszont állnak melletted, segítenek neked. Hozd ki magadból a legjobbat és hidd el nekem, hogy elegendő lesz a győzéshez! – fogta meg a kezem és megszorította. – Bízz magadban egy kicsit jobban és próbálj meg optimistán hozzáállni, ne hagyd, hogy ez a sok dolog összetörjön!
   Könnyeimmel küszködve próbáltam összeszedni magam. Ha Lyle ilyen törődő a diákjaival nem csoda, hogy szeretik.
   - Erősebbnek érzel mindent, viszont ha a rosszaknak ennyire utat engedsz, az teljesen elnyomja a jót és tényleg nem leszel képes legyőzni Sztellát.
   - Megpróbálom összeszedni magam.
   - Ne csak próbáld! Azt a harcias énedet akarom mindig látni, amivel nekem bemutatkoztál! Az a nő nem hagyja, hogy bármit is megmondjanak neki.
   - Rendben – mondtam.
   Lyle kiparkolt és visszaindultunk. Útközben még mondott pár bátorító mondatot és megígérte, hogy mire visszatérünk, valami terven is elgondolkozik.
   Eve érdeklődve vizslatott, főleg miután sokkal barátságosabban búcsúztam el Lyletől, mint ahogy eddig viselkedtem a férfival. Nekem is fura volt kicsit, de most már tényleg be kellett látnom, hogy rossz feltételezéseim voltak róla. Hiszen ő sem bízott bennem, ezért viselkedett úgy az elején, ezen kívül azonban semmi rosszat nem tett.
   A repülőgép felszállta után, otthagytam Evet és Leóhoz mentem.
   - Hogy vagy? – kérdeztem leülve mellé.
   - Bocs Cathy, de nincs kedvem most beszélgetni – vetett rám egyetlen egy pillantást.
   - Tudom, hogy aggódsz én csak gondoltam jót tenne valakinek a társasága – motyogtam. – Meg fogunk tenni mindent Damonért, igaz tisztában vagy ezzel?
   - Sztella nem ostoba – fordította vissza felém a fejét. – Ha most valakivel végezni akar, akkor azt meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy nem biztosítja be teljesen magát. Most az ő játékát fogjuk játszani, hiába számítasz csapdára, hiába gondolkozol kicselezésen esélytelen, mert csak akkor árulja el a titkát, amikor már nem tudsz mit tenni ellene.
   - De… - gőzöm se volt mit mondhatnék erre. Ha Leóban ennyi bizakodás van, akkor hogy legyek optimista? – De a többiek…
   - Ők is pont annyira tudják ezt, mint én, csak reménykednek.
   Pár percig még ott ültem mellette. Kezeim remegtek és újra az összeomlás szélén jártam. Visszaidéztem Lyle szavait és megpróbáltam összeszedni a remény morzsáit. Inkább csalódjak a többiekkel együtt, minthogy képtelen legyek még azt is megtenni, amit egyébként tudnék.

3. évforduló :D

Sziasztok!

Ma töltötte be az oldal a 3. évét, ezért van most ez a bejegyzés. Sajnos igen ebből is látszik, hogy nem tartozom a gyors írók közé, de aki követ már egy jó ideje az tudhatja, hogy bizonyos személyes okok miatt, vagy az idő miatt szüneteltem több hónapig is ez alatt az idő alatt.
Viszont remélem, a 4. évet már úgy tölti be a blog, hogy elkészül teljes egészében a könyv, amiből már nincs sok hátra mivel 30 fejezetet tervezek. Ha pedig már itt tartunk aki nem látta volna a faces oldalon kiírtam, hogy folytatni fogom és hamarosan fel is kerül a 25. fejezet. Az időm nem mindig úgy engedi az írást, ahogy szeretném, de megpróbálom ezt a hátralévő pár fejezetet rövid időn belül hozni.
És akkor még egy dolog, amit hozok, ha véletlen azt nem látta volna valaki (a faces oldalon és a képek, videók menüpont alatt megtalálható). Csináltam egy előzetest a történetnek.

ui.: Azaz következő héten nagy valószínűséggel adok olvasnivalót! ;)

Puszy, Cathy