25. fejezet

   Elindultunk kocsival, hogy találkozzunk a többiekkel. Csak Lyle és Adam jöttek velünk a boszorkányok közül és persze Madie is.
   Mindenki csendben volt, Evenek még valahogy elaludnia is sikerült. Én még nyitott szemeim ellenére is Damon megkínzott arcát láttam. A legrosszabb az volt, hogy Sztella egy szóval sem említette a férfi sorsát. Az egész videóból tisztán megragadt két rész, az egyik az a „visszakaphatjátok a kis árulótokat”, ami Kordélia volt, a másik pedig „ha szeretnétek visszakapni élve… bármelyiküket!”, itt se úgy mondta, mintha mindkettejüket elengedné majd. Szóval miért maradt volna csöppnyi reményem is? Damont eleve nem csak miattam és a mostani céljai miatt rabolta el, hanem a bosszúért. Mi van hát, ha már akkor elkésünk Damon megmentésével, amikor odaérünk? Így hát nem tudtam lenyugodni és a szemeimet se lehunyni.
   - Minden rendben lesz – szólalt meg a kormány mögött ülő Lyle. – Még ha jóval többen lesznek, akkor is sok vámpírral érsz fel.
   Nem válaszoltam neki semmit. Habár tudtam, hogy igaza van mégsem bíztam a sikerünkben. Annyi dologtól féltem, hogy elvesztem a kontrolt, vagy pánikba esek, vagy mégsem leszek elég erős, hiszen jó megvan a hatalmam, de mennyit készültem harcokra?
   De legalább nagyjából készen álltam a halálra. Most végre, hacsak magamban is, de búcsút vettem teljesen a családomtól.
   - Megtennél nekem egy szívességet? – kérdeztem Kristint az indulásunk előtt nem sokkal.
   Megkértem, hogy hívja fel a szüleimet és beszélgessen velük egy kicsit valamiről, miközben kihangosítja a telefont.
   Mivel nem hittem, hogy valaha is esélyen lesz még találkozni velük, legalább a hangjukat szerettem volna utoljára hallani.
   Kristint igencsak meglepte a kérésem, de elővette a telefonját. Apát hívta fel, aztán beszélt anyával is. Arra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, hogy miről van szó. Olyan jó volt újra hallani a hangjukat, de ugyanakkor tudva, ez lesz az utolsó alkalom… Arcomon könnyek kezdtek folyni, pedig nem akartam Kristin előtt sírni.
   Miután lerakta megkértem, hogy hagyjon egyedül. Meg akart vigasztalni, de végül csak elment egy ölelés után. Magam birkózhattam meg a búcsúzással, a sorsom elfogadásával, amit biztosan láttam.
   Most már visszagondolni is könnyebb volt.
   - Jól vagy? – fordult hátra Eve felé Lyle, kiszakítva gondolataim közül.
   Hátrapillantottam. Most kelhetett fel és végignézve arcán nem valami kellemes álomban lehetett része. Nyugtalanság és rémület látszott rajta.
   - Ismét volt egy álmom, ami nagyon hasonlít pár korábbihoz, csak kis eltérés volt benne.
   Hirtelen nem tudtam mire gondolhat, de Lyle se.
   - Neked ezt még nem mondtam – nézett a férfira, majd rám pillantott, arca aggodalmas volt. – Bocsánat, kell pár másodperc, hogy összeszedjem magam és el tudjam mesélni.
   Az ásványvízért nyúlt és inni kezdett, míg én az agyamat erőltettem, hogy kitaláljam miről van szó, amitől így kiborul, de mintha szivacs lett volna csak a fejemben.
   - Cathyt láttam, amint valami ismeretlen nyelven kántál a Fellegzuhatagban. Körülötte mindenhol halottak, vér és harcolók. – Végigfutott a hátamon a hideg, már emlékeztem, hogy említette korábbi hasonló álmait, de annyira nem láttam értelmét, el is felejtettem. – Közben apró fekete valamik hullnak, mint az eső. Sajnos nem tudtam jól megnézni mik azok, mert este volt és nem látszódtak a sötétben, meg a felfordulásban. – Pár másodpercre elhallgatott és lehajtotta a fejét. – A vége olyan, mint eddig is. Cathy körül tombolnak az elemek, majd összeesik és egy fekete szárny elfed mindent.
   Arcába hulló haja miatt beletelt egy kis időbe, mire megláttam az arcán lecsorduló könnyeket. Őt jobban megrázta megint, mint engem. Én mondjuk annyit bőgtem, csoda, hogy nem száradtak még ki teljesen a szemeim.
   Emellett csak az érdekelt, hogy megpróbáljam megmenteni Damont és Kordéliát, ha pedig nem sikerül, haljak meg gyorsan.
   - Jól vagy? – kérdeztem kedvesen és a két ülés között hátranyúltam megfogni a kezét.
   - Hogy lehetnék? Hiszen meghalsz – nézett fel és sírása megerősödött. – Nekem pedig… gőzöm si… sincs… mi… történik – hüppögte.
   Nem tudtam, mivel kéne vigasztalnom, elvégre én ebbe beletörődtem. Így Lylera pillantottam segítségül, aki csendben, elgondolkozva nézte az utat.
   - Pont emiatt nyugodj meg – szólaltam meg végül. – Úgy gondolod, mostanában kántálni fogok? Rengeteg időnk van még – hazudtam. Fürkészni kezdte az arcomat. Lehet azzal volt, hogy itt vagyunk a boszorkányoknál és úgyis rá fog venni. Azonban meggondolhatta magát, mert kicsit lenyugodott pár másodperccel később.
   Pedig hát ezek az álmok zavarosak és egyáltalán nem kizárt, sőt szerintem biztos, hogy ez a varázsos furaság csak a boszorkánymániája miatt szerepel benne. A tollakkal és szárnnyal nem tudtam mit kezdeni, de nem is érdekeltek különösebben.
   Találkozott a pillantásom Lyléval. Szemeiben hitetlenkedés és még valami csillogott, de egy pillanat alatt eltüntetett minden érzelmet az arcáról.
   - Mi az? Te tudsz valamit erről?
   Gyorsan elkapta rólam a tekintetét és megrázta a fejét.
   - Talán, de majd utánanézek.
   Talán? Vagy biztosan, csak már megint köntörfalazik előtte? Főleg az előbbi után, egyértelműen látszott rajta, hogy valami fontos volt az eszében. Már megtanultam, hogyha egy több száz éves nem tudja azonnal leplezni érzelmeit, akkor ott komoly dologról van szó. De mindegy, annyira nem érdekel ez, majd kiböki úgyis, ha akarja. Max majd faggatózok később.
   Kevés maradt már csak hátra az útból. Én visszafordultam a tájhoz, míg Eve és Lyle elkezdett beszélgetni, de nem volt kedvem figyelni a boszorkánysággal kapcsolatos dolgokra, ezért kizártam a hangjukat.

   Amikor megláttam Leót teljesen megsajnáltam és hatalmas bűntudatot éreztem, amiért már feladtam Damon megmentését. Nem szabadna arra gondolnom, hogy Sztella mindenképpen megöli. Az érzéseimet nézve Leónak sokkal rosszabb, hiszen a testvérét és a szerelmét is elrabolták. Sőt Kordélia elárulta valamilyen szinten, amit igazából még nem sikerült teljesen megértenem. A videó üzenet alapján Sztella választásra kényszerítette a két testvér között. Viszont ő mégse azt csinálta, amit kellett volna, azonban hogy ez pontosan mit takar, vagy miért nem mondta el nekünk, és hogyan találtak ránk – jobban mondva csak rájuk - Sztella emberei az nem volt világos.
   Nagyon érdekelt, hogy vajon mit gondol pontosan Leó, de nem beszélt semmit, amikor találkoztunk. Aztán felszállt a repülőre és leült az egyik székbe. Az arcáról sütött, hogy senkivel se akar társalogni.
   Ideje felszállni nekem is, gondoltam, majd indultam, de pár lépést tettem meg csak, mikor Lyle odajött mellém.
   - Válthatnánk pár szót? – kérdezte.
   Nem tudtam eldönteni mennyire vagyok kíváncsi az újabb eszmeátadására, főleg azt se tudva, mivel kapcsolatos, de bólintottam és elindultam utána.
   Visszaült a kocsiba, majd amikor helyet foglaltam én is, beindította a motort. Miről akar ennyire négyszemközt beszélni? Bár attól, hogy segít nekünk rajta is láttam a vámpírokkal szembeni ellenérzést. Legalábbis mikor találkoztunk Jackkel és Leóval velük udvarias volt, de semmi többet nem mondott annál, mint amit az illem követelt. A két férfit Madie avatta be a tervekbe.
   Ez utóbbi mellesleg egyszerűen festett. Lyle visszamegy az iskolába innen és ott intézi a későbbi dolgokat. Adam majd a repülőnél marad Evevel, míg én Jackkel, Leóval és Madievel kiszabadítjuk Damont és Kordéliát. Ezek után gyorsan útba ejtjük a boszikat és irány vissza a Fellegzuhatagba.
   Na, igen, ahol még egy problémát el kell majd simítani. Csak ez már olyan lényegtelen Sztellával szemben, hogy állandóan kimegy a fejemből. Madienek  és Jordannek nem sikerült minden tanácstagot meggyőznie afelől, hogy a mostani eltűnésem a vámpírokat szolgálja. Valószínűleg azokról van szó, akik Sztella mellett állnak titokban. Mondjuk ez alapján nem ítélhetek el sajna majd senkit, hiszen attól függetlenül, hogy én lennék a „királyné” szerűségük, minden dologba be kéne őket avatnom, azaz emiatt is ellenezheti mostani saját lépéseimet valaki.
   Gondolataimból az rántott ki, hogy Lyle beállt egy parkolóba.
   - Lehet furának fog neked tűnni, amit mondani fogok, viszont kénytelen leszel hallgatni rám, ha győzni akarsz.
   - Nem kezdődik a legjobban – dünnyögtem alig hallhatóan.
   - Alesia rengeteget kísérletezett, amiket soha nem írt bele a naplójába se. Imádta a határait feszegetni. Még akkor se riadt vissza, amikor egyszer elvesztette a kontrolt. – Arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy felidézte magában régi emlékeit. – Sőt felturbózta a kísérleteit a lehető legveszélyesebbé. Megtetszett neki a „semmibe zuhanás”, ahogy ő emlegette és azt próbálgatta milyen mélyről tudja visszahozni magát. Nekem csak jóval később vallotta be ezeket a veszélyes játszadozásait. Egyáltalán nem örültem neki és mondtam is, hogy ne csinálja, de végül mindig kiderült, nem hallgatott rám és tovább folytatta. Viszont nem halt meg, semmi baja nem lett, csak egyre erősebbé vált – nézett mélyen a szemembe Lyle.
   - Ezzel most arra akarsz célozni, hogy nekem is ezt kéne tennem? Mert elég volt egyszer elveszteni a kontrolt, nem szándékozom az előttem lévő hasonló vángelek sorsára jutni.
   - Nem értetted meg mire gondoltam. Természetesen ne tedd azt, mint Alesia, viszont félni se félj használni, mert az ő példája mutatja, hogy ezt csak az előnyödre fordíthatod. Elmondta nekem, hogy mikor odafigyelt, akkor érezte, hol húzódik a határ. Szóval használd ki bátran az erődet, ha nem engeded a hévnek, hogy elragadjon közben akkor te is tudni fogod, meddig mehetsz el gond nélkül. Érted már?
   Végiggondoltam, amiket mondott majd lassan bólintottam. Nem volt nehéz felfogni, viszont kétségek mardostak, hogy mi van, ha mégsem igaz.
   - Te honnan tudod ennyire?
   - Nagyon sokat voltam Alesiával, igaz titokban. Próbáltam segíteni neki új dolgok tanulásában, amit ő megkönnyített azzal, hogy elárulta mi milyen érzés, mit tesz mihez. Így derült fény arra, hogy majdnem ugyanúgy működik a ti képességetek, mint a boszorkányoké. Csak, míg ti magukat az őselemeket irányítsátok a lélek segítségével, mi csak az erőt nyerjük belőlük szintén a lélekkel. Ezért van az, hogy a vángel léthez és a varázsláshoz is elengedhetetlen, hogy ez a bizonyos ángeli lélek, amit csak Aleida és Tynisha teremtményeinek leszármazottjai birtokolnak, átjárja az ember testét. Sokan nem tudják, de ezzel használják a képességeiket, ezért függ az illető erőssége is attól, hogy mennyi lélek van benne.
   - Értem – mondtam. Jól jött ez a kis felvilágosítás. Viszont eszembe is jutott egy kérdés. – Alesiával mi lett? – Most jutott eszembe, hogy nem lett róla leírva sehova, mi történt vele. De Lylenak csak fontos volt, akkor viszont biztos nem hagyta meghalni. – Kristin mesélt arról, hogy az erős boszorkányok képesek meghosszabbítani az életüket, Alesia nem volt erre képes?
   - Nagyon hiányzott neki az anyja, azt hitte, ha meghal, akkor ő is odakerülhet mellé. Végül nagy nehezen, de elárultam neki az igazat, viszont nem adta fel még így se, azt mondta valahogy megoldja, hitt benne, hogy még találkozhat Aleidával.
   - Sajnálom – mondtam szomorúan.
   - Még így is szép és hosszú élete volt – nézett maga elé Lyle, majd felém fordult és arcáról eltűnt minden szomorúság. – De most az a fontos, hogy magabiztosan használd az erődet és minden probléma nélkül kiszabadítsd a barátaidat! Oké? – Bólintottam. – Óh, majdnem elfelejtettem valamit. Tudod a vángel lét a személyiségedben is beindít változásokat. Biztos már észrevetted, főleg hogy ezek miatt az elején nagyon érzékenyek vagytok. Vagyis ez megmarad csak idővel meg lehet tanulni kontrollálni. De sokkal bátrabb is leszel, különben velem se mertél volna szembeszállni. Bár ez lehet a vámpírság oka is, nem tudom nagyon.
   - Erre már kezdtem magamtól rájönni.
   - A lényeg, hogy ne omolj most össze a változások miatt. Használd ki a megnőtt magabiztosságodat!
   Mérgesen beszívtam a levegőt. Már megint oldjam meg én, mert képes vagyok rá. Utáltam ezt, de nem szóltam semmit vissza csak bólintottam.
   - Van még valami más esetleg?
   - Mi a baj? – kérdezte a hangsúlyomtól meglepődve.
   - Semmi, csak utálom, amikor tőlem vár mindenki mindent – tört ki belőlem mégis. – Attól függetlenül, hogy nagy erőt kaptam a pár hónap alatt alig tudtam valamit megtanulni.
   - Nem szerencsés eset az biztos – kezdte pár pillanattal később -, de nem tudsz alóla kibújni. Viszont állnak melletted, segítenek neked. Hozd ki magadból a legjobbat és hidd el nekem, hogy elegendő lesz a győzéshez! – fogta meg a kezem és megszorította. – Bízz magadban egy kicsit jobban és próbálj meg optimistán hozzáállni, ne hagyd, hogy ez a sok dolog összetörjön!
   Könnyeimmel küszködve próbáltam összeszedni magam. Ha Lyle ilyen törődő a diákjaival nem csoda, hogy szeretik.
   - Erősebbnek érzel mindent, viszont ha a rosszaknak ennyire utat engedsz, az teljesen elnyomja a jót és tényleg nem leszel képes legyőzni Sztellát.
   - Megpróbálom összeszedni magam.
   - Ne csak próbáld! Azt a harcias énedet akarom mindig látni, amivel nekem bemutatkoztál! Az a nő nem hagyja, hogy bármit is megmondjanak neki.
   - Rendben – mondtam.
   Lyle kiparkolt és visszaindultunk. Útközben még mondott pár bátorító mondatot és megígérte, hogy mire visszatérünk, valami terven is elgondolkozik.
   Eve érdeklődve vizslatott, főleg miután sokkal barátságosabban búcsúztam el Lyletől, mint ahogy eddig viselkedtem a férfival. Nekem is fura volt kicsit, de most már tényleg be kellett látnom, hogy rossz feltételezéseim voltak róla. Hiszen ő sem bízott bennem, ezért viselkedett úgy az elején, ezen kívül azonban semmi rosszat nem tett.
   A repülőgép felszállta után, otthagytam Evet és Leóhoz mentem.
   - Hogy vagy? – kérdeztem leülve mellé.
   - Bocs Cathy, de nincs kedvem most beszélgetni – vetett rám egyetlen egy pillantást.
   - Tudom, hogy aggódsz én csak gondoltam jót tenne valakinek a társasága – motyogtam. – Meg fogunk tenni mindent Damonért, igaz tisztában vagy ezzel?
   - Sztella nem ostoba – fordította vissza felém a fejét. – Ha most valakivel végezni akar, akkor azt meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy nem biztosítja be teljesen magát. Most az ő játékát fogjuk játszani, hiába számítasz csapdára, hiába gondolkozol kicselezésen esélytelen, mert csak akkor árulja el a titkát, amikor már nem tudsz mit tenni ellene.
   - De… - gőzöm se volt mit mondhatnék erre. Ha Leóban ennyi bizakodás van, akkor hogy legyek optimista? – De a többiek…
   - Ők is pont annyira tudják ezt, mint én, csak reménykednek.
   Pár percig még ott ültem mellette. Kezeim remegtek és újra az összeomlás szélén jártam. Visszaidéztem Lyle szavait és megpróbáltam összeszedni a remény morzsáit. Inkább csalódjak a többiekkel együtt, minthogy képtelen legyek még azt is megtenni, amit egyébként tudnék.