9. fejezet

    Evevel meleg cuccokat kerestünk a túrához. Végre eljött az ideje, hogy megnézzük a labirintust.
   - Ez az egész olyan szuper – vigyorogtam. – Már csak neked kéne itt maradnod.
   - Pár napig még vigyázok rád – viccelődött, aztán átváltott komolyra. – Emlékezz mindig a két legfontosabb szabályra! Az első, a víz, a tűz, a föld, a levegő, még ha most a részed is nem hozzád kötődik, mindig vándorol. Te a lélek vagy, ami háromnegyed részben egy volt, van és lesz veled örökre. Ez kapcsolódik a többihez meg a maradék lélekhez, így kiteljesedsz, átveszi teljesen a vángel vér a régi énedet. És a lélek irányít, azaz te. Sose hagyd, hogy bármelyik másik elem átvegye a hatalmat feletted. Ha elveszted a kontrollt van 1% esélyed a visszaszerzésére tizedmásodpercek leforgása alatt, ami képzelheted mennyire képtelenség. A visszakapása nélkül viszont az elem elemészti a véredet ezzel együtt téged. Bizonyos szinten kapcsolódik ehhez a második. Mindig legyen benned megfelelő vérmennyiség és kéznél is legyen.
   - Oké. Felfogtam elsőre is mindkettőt. Mi több soha nem fogom elfelejteni ne aggódj, a félelmem nem hagyja.
   Eve alaposan kitért arra mi történt azokkal a vángelekkel, akik elvesztették a kontrolljukat. Szerencsére hat ilyen eset történt, ami azért nem olyan rossz. Ebből négy azonnal meghalt, a másik kettőnek sikerült visszanyernie az uralmat. Az egyikkel nem sokkal az első szerencsétlenség után mikor újra használta az elemeket megint megtörtént, de akkor már nem élte túl. A másikról viszont kerülte a témát Eve. Azt mondta nem akar rám ijeszteni, majd, ha már megkaptam az erőm olvassam el a nő naplóját, abban mindent leírt.
   Volt egy ilyen szokás miszerint minden vángel ír egy naplót. Ez nem éppen egy magánjellegű dolog inkább fontos események, tanulságok és egyéb olyan információk, amiket meg akar osztani az utódaival.
   Ez a kötelező olvasmány az első hetemre, aztán jöhet az összes többi könyv fontossági sorrendben. Előre rosszul voltam. Szeretek én olvasni, de csak olyat, amit én választok ki. Persze valami könnyű lesz hisz ezek a vámpírok történelméről, fontos személyekről, biológiáról szólnak nagyrészt. Engem pedig érdekel milyen világba is csöppentem, ugyanakkor a bioszt sose szerettem.
   Elhessegettem a „könyveket”.
   - A lélekre utalt Jack mikor azt mondta továbbra is megmarad az átlagon felüliséget?
   - Igen. Tudod nem igazán leszek beteg még öregen se és azért a tűrőképességem is jobb lesz nagyjából. De ez meg volt már a születéstől is. Gondolkozz! Voltál valaha beteg?
   - Nem nagyon emlékszem rá. Talán egyszer, de az is elmúlt hamar.
   Ez még eddig eszembe se jutott. A barátaim sokszor szórakoztak, hogy én igazi túlélő vagyok.
   - A lélek gyógyít. Maximum akkor lehetsz, ha valami komolyabb betegséget nem tud teljesen meggyógyítani időben, ezért kijön például egy kis megfázás formájában hisz csak annyi maradt belőle, de azt is hamarabb rendbe hozza mielőtt gyógyszerre vagy bármire gondolnál.
   - Értem. – Végig néztem magamon, esőkabát, gumicsizma. – Miért pont szakadó esőben kell mennünk?
   - Nem tehetünk arról, hogy ilyen az időjárás. Viszont dél van, indulás ideje.
   Jó nagy helyet foglalt el az átláthatatlan sövényfal. Eve és Jack előre engedtek mikor odaértünk. Elnéztem oldalra, alig tudtam kivenni a kijáratot az eső miatt.
   - Ott kell kijutni? – kérdeztem.
   A gyomrom idegesen összerándult. Lehet ez egy próba, azonnal elment a kedvem attól, hogy beljebb merészkedjek az ismeretlenbe.
   - Ne a kijutás érdekeljen, először megkeressük azt, amit rejt – válaszolt Eve. – Ne rémülj meg, veled megyünk! Bár te mutatod az utat. Az a fontos, hogy bízz magadban mindig. Többet nem segíthetünk.
   - Ez tényleg egy teszt. Amin gondolom az erő megkapása után kell túlesni. Miért nem szóltatok? Fel se tudtam rá készülni.
   - Nem lehetett, ahogy semmi mást nem mondhatok róla. Felkészületlenség, ismeretlenség ez a lényeg.
   Próbáltam kizárni az aggodalmam a teszt miatt, nem sok sikerrel. Mi van, ha nem megyek át rajta? Erre gondolni se akartam, de egyfolytában a lehetőségeken járt az agyam. Ki tudja, lehet, eltesznek láb alól, hisz kiderül, hogy mégse vagyok alkalmas az uralkodásra. Bár ezt kétlem, aki utánam jönne az nálam is gyengébb lenne. Szóval valószínű semmi ilyen nem fog történni.
   Közel két óra múlva még mindig kóvályogtunk. Már kezdtem a csukott szemem előtt is sövényt látni.
   Az eső továbbra is zuhogott, még több pocsolyát teremtve. A gumicsizmának köszönhetően száraz maradta a lábam, viszont össze-visszacsúszkáltam jó párszor.
   Belefáradtam abba, hogy valamilyen logikát keresek, ami nincs. Helyette mentem arra, amerre kedvem támadt.
   Evet időközben Jack a karjaiba vette. Még mindig ramatyul festett az alvás ellenére.
   - Ti tudjátok, merre kell menni?
   - Az átalakítása óta egyszer voltam még itt. Az agyam is visszafejlődött lassúba – fanyalodott el Eve. – Fogalmam sincs.
   - Én a bejárattól oda találtam volna azon az útvonalon, amin mentem. Most viszont gőzöm sincs, hol vagyunk.
   - Remek. Csalhatok legalább picit?
   - Hangolódj rá!
   Nagy nehezen végül odataláltunk. Egy szobor magaslott. Gyönyörű fiatal nőt ábrázolt a hátán hatalmas szárnyakkal.
   - Ő Ángel – ez inkább hasonlított kijelentésre, mint kérdésre, de Eve bólintott.
   Na, igen elég fura név, Ángel. Az emberek között innen terjedt el az angyal szó, pedig semmi köze ahhoz, amit ők gondolnak, egyedül a szárnyak. Ángel sose árulta el a valódi nevét és azt se honnan jött. Csak annyi maradt fenn a múltjáról, hogy az ángelek népéből származik, akik irányítani tudják az elemeket.
   - A szobor alatt van egy lejárat.
   Le kell menni a föld alá? Milyen feladatok lehetnek ott, rémültem meg.
   Hozzáértem a szoborhoz, éreztem, ahogy átjárják az elemek. Elkezdett a furcsa kőzete elevenedni. Végül olyanná vált, mintha egy örökre mozdulatlan ám élő ember állna előttünk. Fényes szőke haj omlott le a derekáig, a szárnyán a tollak pedig vakítóan fehérlettek. A legsokkolóbb pedig csak ezután jött, a szárnyai kezdtek szétnyílni a hátán. Ijedtemben elkaptam a kezem és majdnem elestem, Jack kapott el.
   - Igazából ez nem egy átlagos szobor. Meghalt és ilyenné vált. Ne kérdezd hogy, fogalmam sincs. Ha érintkezik az elemekkel, akkor elevenedik meg.
   Bambán néztem rá. Ilyen nem létezhetne. Mint sok más dolog se. Páran azt gondolják, bárcsak lenne varázslat a világon vagy hasonló. De megtapasztalva a létezésüket a fura dolgoknak korán sem olyan jó, mint, amilyennek elképzeljük. Tudomásul venni azt, hogy, amit megszoktál semmivé foszlik és a megmagyarázatlan dolgok tömegét nehéz. Bár kétségtelenül lenyűgöző.
   Ismét megérintettem - a mostanra kővé vált alakot – ugyanazt csináltam, mint a szobában mire félrecsúszott épp annyira, hogy egy ember leférjen rajta. 
   Lent meggyújtottunk két fáklyát. A barlang egyre mélyedt és szélesedett.
   Az első dolog, ami a szemem elé tárult hatalmas szakadék volt a közepén irtó keskeny híddal. Az egyik szélen a fal mellett már sokkal nagyobb út terült el.
   - Ezen kell végigmenni?
   - Igen, mi ott megyünk szélen.
   A legszéléhez sétáltam és lenéztem. Semmit se tudtam ki venni az ürességen kívül.
   - Igaz van az alján valami?
   - Nincs – ingatta szomorúan Eve a fejét. – A talajt kivéve, de szerintem nem arra gondoltál.
   Úgy láttam, mintha nagyon nehezen tudná magában tartani a segítő mondatokat. Ezek szerint csak aggódtak, engem viszont ez most nem vigasztalt.
   - Mi van, ha lezuhanok? – a hangom dühösen csattant.
   A híd megfelel egy vastag kötélnek, amiről azért elég könnyű leesni. Nem vagyok kötéltáncos, két lépés után lezúgok, és akkor, így jártam?  Legalább megússzák, hogy nekik kelljen megölniük. Remek mondhatom. Ennyire aggódnak Jackék, nyugodtan meghalhatok segítséget ne várjak tőlük.
   - Nem fogsz meghalni!
   - Miért? Eddig mindenki túlélte? Mi fog megmenteni baleset esetén?
   Eve kinyitotta a száját, de aztán becsukta. Láttam az arcán, hogy valakinek nem sikerült.
   - Menj! – fordította el Jack és megtolta a fal felé, végül nagy nehezen elindult. – Figyelj! Már így is rosszul érzi magát, hogy ennyi dolgot megszegett, ezt nem akarja, a te érdekedben. – Nagy erőfeszítésembe került a szemébe nézni és nem elhátrálni előle. Szigor sugárzott a tekintetéből, némi haraggal. Kevesen mondhatják el magukról, hogy felbosszantották Jacket, lám nekem ez is sikerült. Megkönnyebbülésemre átváltott kedvesre. – Semmi bajod se lesz, csak bízz magadban.
   - Miért akkor a hídon maradok? – gondoltam gúnyosan, de véletlen hangosan is kijött.
   - Ott vannak az elemek, azok is a részeid. Sok sikert – ezzel magamra hagyott.
   Próbáltam megnyugodni.
   - Menni fog – suttogtam.
   Óvatosan ráléptem a hídra. Legalább nem mozog, mint egy igazi kötél. Elindultam lassan araszolva.
   Eddig sose volt tériszonyom, most rám tört. A lábam annyira remegett, hogy végül leguggoltam és a kezemmel is szorítani kezdtem. Viszont lecsúsztam. Hálát adtam a teremtőnek, amiért lehajoltam, ha nem teszem, valószínű már zuhannék. Ahogy lógtam a kezem is kezdte feladni. Adrenalin keveredett a pánikkal, amit próbáltam leküzdeni.
   Hirtelen eszembe jutott a tó felett lebegő Eve. Hogy lehetek ilyen hülye, az egész próba gyerekjáték.
   Összesűrítettem a levegőt, megnéztem megy e, aztán elengedtem a hidat. A zuhanást fékeztem kicsit, készenlétben tartva a levegőt.
   Hallottam Eve sikítását, de pillanatnyilag a fantasztikus élménnyel voltam elfoglalva. Az adrenalin átjárta minden porcikámat, a légkör süvített mellettem. Ide gyakran fogok ellátogatni döntöttem el.
   Leállítottam a zuhanást, és kezdtem felemelkedni. Ez már ezerszer nehezebb volt, a híd is messze felettem ívelte át a szakadékot. Csak a levegőre koncentráltam, nem mertem belegondolni abba, hogy nem sikerül.
   Hosszú perceknek tűnt az idő, de miután meg tudtam kapaszkodni pillanatok alatt már a kövön álltam és folytattam az utat. Magam elé néztem, kerültem Eve tekintetét. Elég volt rá egy pillantás, sütött róla a düh.
   - Sajnálom Eve.
   - Sajnálhatod is. Leállsz vitatkozni utána meg játszadozol. Megőrültél?  - kiabálta. Sokkal indulatosabb, mint amire számítottam. – Az egy dolog, hogy segítesz magadnak az egyensúlymegtartásban vagy, ha valamit felemelsz. De magadat mozgatni csak úgy a semmiben a legnehezebb. Nem pont ilyen helyen kéne kikísérletezned mire vagy képes! – kezdett lenyugodni, ahogy kiadta magából. – A lebegést direkt segítségként csináltam. Erre gondolom rájöttél. Ám a lebegés nem egy a repüléssel – fújta ki dühösen a levegőt. – A többit már saját magadnak kell kiokoskodni, de ha még egyszer ilyen ostobaságot csinálsz, felpofozlak.
   - Tanultam a hibámból nyugi. Nem volt könnyű azt elismerem, de lehetetlen sem. – Szúrós pillantással válaszolt, ezért gyorsan befejeztem. – Mi a következő feladat? – sóhajtottam.
   - Végig ugyanaz. Juss át a túloldalra!
   Egy kiálló kőtömbhöz vezettek. Kinyitottam az ajtót, tele volt földdel. Rámosolyogva Evere beléptem, bátorítóan nézett, aztán bezárt.
   Megtartva az egyenes irányt elindultam lassan, szétnyitva magam előtt az utat. Nehéz volt a haladás. Sőt egyre jobban pánikba estem. Nem elég, hogy semmit se láttam még a levegő is kezdett elfogyni. Próbáltam csak az irányra koncentrálni, ennek ellenére még most se értem el a falig pedig becslésem szerint már ideje lett volna.
   Megálltam gondolkozni, kell még lenni valaminek, amit tudok használni. Az egyik problémám megoldása eszembe is jutott. Óvatosan levegőt szívtam magamhoz. Elmosolyogtam a friss légáramlatra.
   Jöhet a kijutás. Bízzak magamban ezt mondta Eve. Meglátjuk mennyit ér, ha az ösztöneim után megyek. Bejött, kis idő múlva kikötöttem az ajtónál.
   Sikertelenül próbáltam leporolni a ruhám.
   - Hagyd! Úgyis a víz jön – szólt Eve.
   Arcán megkönnyebbülés látszott, amiért nem csináltam semmi butaságot. Néha idegesített, hogy úgy bánik velem, mintha még túl fiatal lennék. Bár tény, sokkal idősebb nálam. Viszont kinézetre egyidősek vagyunk és mellesleg jó barátnők.
   Megálltunk egy hasadék előtt. Tele volt vízzel, ami folytatódott a szikla alatt is. Jóval arrébb láttam csak egy másik nyílást.
   - Tudjátok, nem vagyok valami profi úszó – viccelődtem.
   - A nélkül is át tudsz jutni valahogy. Viszont itt ne próbálkozz a levegő magadhoz vételével!
   Már lefele ereszkedtem, de erre megtorpantam.
   - Megfulladtam volna – mentegetőztem.
   - Jól csináltad – nevetett Eve. – De most nem sikerülne. Max egy levegő buborékot kéne megtartanod a fejed körül. Ám ezt máshogy kell megcsinálnod! Ugyanakkor addig nem kötelező elindulnod, míg rá nem jöttél.
   - Remek – csobbantam bele.
   A víz jéghideg volt, de nekem meg se kottyant különösebben.
   Ráfektettem a kezeimet a kő szélére és töprengeni kezdtem. Levegő nélkül képtelenség átjutni, azaz valami lehetetlen dolognak kell lennie. Végig gondoltam, amiket eddig tudok.
   Csupán egy kézenfekvő ötletem akadt. Ha az én részem a víz, akkor miért kéne levegő? Egyik felem szívesen kinevette a másikat, amiért az teljesen jónak tartja az elképzelést. Végül is bármikor visszafordulhatok, ha nem működik.
   - A végén találkozunk – vigyorogtam rájuk, aztán lebuktam.
   Eggyé váltam a vízzel. Szuper volt, olyan érzés mintha én is egy hullám lennék. Most még azt is elhittem volna valakinek, hogy képes lennék itt élni. Bár sejtettem, hogy nem a végtelenségig, de elég sok ideig.
   Jókedvűen úszkáltam a túloldalra. Kibukkantam a vízből.
   - Tudjátok régebben merengtem azon, milyen lehet vízben élni. Megkaptam a választ, remek.
   - Szerintem is jó – mosolygott Eve. – Már csak a tűz van.
   Ajaj, kelletlenül kimásztam a mélyedésből. Ha ezeket túléltem csak menni fog az utolsó.
   Pár lépésre láttam a feketeföldet, ami árulkodott az előzményekről.
   - Meggyújtod?
   - Ha rajtam múlik, akkor nem – mondtam, de azért tüzet keltettem. Felcsaptak a lángok a területen. – Mondjátok, hogy csak ennyi a feladat.
   - Te is tudod jól. Át kell menned rajta.
   Kifújtam a benn tartott levegőt és közelebb mentem. Melegség áradt szét. Becsuktam a szemem és egyesültem a tűzzel. Nehezen ment, túl közeli volt még az emléke annak, amikor „elevenen megégtem”.
   Végig akartam csinálni a feladatokat és ez megadta a kellő löketet. Gyorsan, nehogy meggondoljam magam beléptem. Nem gyulladt ki semmim, ennek ellenére majdnem futólépésben mentem tovább. Alig bírtam állva maradni, mikor túljutottam, úgy remegett a lábam.
   - Minden rendben – ölelt meg Eve. – Ügyes voltál.
   Mikor lenyugodtam a falhoz vezetett.
   - Itt van egy másik kijárat. Föld zárja le pár méter hosszan az alagutat, ami kivezet a kerítésen kívülre. A végén fel lehet menni az erdőbe.
   - Hány menekülő hely van? – csodálkoztam.
   - Csak ez a kettő.
   Visszaindultunk. A szobor attól, hogy csodálatos volt, még most is rémisztő. Meggyorsítottam a lépteimet. Egyrészt minél távolabb akartam kerülni tőle, másrészt a labirintusból is kint akartam már lenni. Hamarabb kitaláltunk szerencsére.
   Hat óra elmúlt mire hazaértünk. Az estély éjfélkor kezdődött, szóval addig nem sok idő maradt pihenni. Pedig legszívesebben bedőltem volna az ágyba. Bár csak lelkileg voltam fáradt.
   Éjféltől most már hivatalosan is én leszek a vángel. Akárhányszor erre gondoltam összeszorult a gyomrom. Tizenkilenc éves vagyok a suli miatt kéne aggódnom, nem egy egész nép miatt. Eve bárhogy bizonygatta nem hittem magamban. Mindent megtanultam a viselkedésről, a politikájukról, a tanácskozásukról. Mégis ki fog komolyan venni engem. Jack erre ezt mondta egyszer:
   - Ha nem bízol magadban, csak akkor fogsz így járni. Tűnj erősnek, magabiztosnak! Légy olyan lázadó stílusú, mint az elején! – nevetett. – Egyszer se hagyd, hogy valaki föléd kerüljön, ezt ne feledd!