5. fejezet

   Reggel megint rémálom riasztott fel.
   A Fellegzuhatag körüli erdőben voltam. Valamilyen esemény tartott, mikor megtámadtak minket és a nagy felfordulásban elkeveredtem a többiektől. Pánikba esve menekültem, azt se tudom, hogy kerültem a kerítésen kívülre. A ruha, ami rajtam volt össze-vissza hasadozott. A magas sarkút ledobtam, így a lábam is összekarcolódott alaposan. Megálltam kifújni magam.
   Neszezésre lettem figyelmes. Körül néztem nem-e csak egy állat az. Pechemre három nagydarab izompacsirta termett előttem. Az egyiket megpróbáltam felgyújtani, de közben a másik kettő ellen nem tudtam védekezni. Magam köré kezdtem tűzgyűrűt csinálni, ám elkéstem. Elkapta valamelyikük a nyakamat és azonnal kitekerte.
   Egy pillanatra elsötétedett minden aztán ott álltam a saját élettelen testemet nézve. Könnyek szöktek a szemembe, ez nem történhetett meg.
   Eszeveszett dühvel neki estem az egyik pasinak, azonban átestem a testén. Vámpírok, angyalok, vángelek ez nem elég? Még szellemek is vannak? 
   Lassan elhalványult minden és mikor visszajöttek a képek már temetőben voltam. Méghozzá a saját temetésemen. Félig megnyugodtam, mert emiatt bebizonyosodott, hogy tényleg csak álmodtam. Bár elszomorodtam. Az ismerőseim mind szomorúan ott álltak ellőttem, páran sírtak. Odamentem a zokogó édesanyámhoz, meg akartam nyugtatni és elmondani neki, minden rendben velem, de senki nem látott.
   Zaklatottan ültem fel az ágyon. Örültem, hogy végre vége.
   - Jól vagy? – jött oda Eve. – Rémálmod volt?
   - Aha, de nincs semmi bajom – mosolyogtam rá megnyugtatóan.
   - Úgy látom, megtartod magadnak miről szólt. Beszélnünk kell erről az álmos dologról.
   - Mire gondolsz? – lepődtem meg.
   - Tudod az angyal ősünk kapott egy lehetőséget. Szülhetett utódot magának. Neki nem volt más választása, meghalt egyből a letelt idő után. Így hát jó családból akart keresni férfit. A kiválasztott boszorkány volt a családjával együtt. Mi is az ők leszármazottai vagyunk. A lányát egyedül nevelte fel és tanította meg mindenre. A vér minden száz évben olyan erősen jelentkezik a családból valakiben, mint az ő gyermekében. Ezért van az, hogy ha új vángel kell valami okból az nem lesz olyan erős. De térjünk vissza az álmokhoz. Ennek a férfinak a jövőbe látás képesség adatott meg. Te is örökölted, ahogy minden vángel. Viszont mi csak álmunkban látjuk a jövőt és ott se teljesen. Eddig oké? – Bólintottam. – Ez furán működik. Ha teljesen kiegyensúlyozott vagy akkor a legtisztább. Ha pedig valamilyen érzelem erős benned, akkor kiszíneződik. Például félelem esetén ott van az, ami tényleg meg fog történni, de körbeveszi az, amitől rettegsz. Emiatt nehéz megmondani ilyenkor mi az igaz belőle.
   - Hú… - ez lesokkolt.
   Az első álom remélem csak a félelmem miatt sikerült véresre. A mostaniban viszont nem volt sok újdonság.
   - Ha bármi kérdésed lesz, ezzel kapcsolatban csak szólj! – mosolygott kedvesen Eve. – Most megyek. A megbeszélés valószínű egész napos lesz – húzta el a száját. - Légy jó, pihend ki magad!
   - Oké. Sziasztok.  
   Jack a testőrökhöz indult megvitatni és minél hamarabb elintézni a „halálomat”.
   Visszasüppedtem az ágyikóba. Az álmot elűztem a fejemből. A jövő csak a temetésemre utalhatott, lehetetlen, hogy meghaljak ténylegesen. Ezzel próbáltam nyugtatni magam, de nem hagyott nyugodni az a gondolat miszerint ez főképp csak azért szerepelt benne, mert annyira el vagyok keseredve miatta.
   Egyedüllétre számítottam, de a semmiből hirtelen ott termett Matt.
   - Egész nap ágyban tervezel maradni? – kérdezte miközben befeküdt mellém.
   A derekam köré font karjával magához húzott és megcsókolt. Először lágyan aztán egyre szenvedélyesebben. A szívem majd kiugrott a helyéből. Mikor elhúzódott alaposan szemügyre vette az arcom. Nem akartam kimutatni kétségbeesésem, viszont valamit csak észrevett.
   - Sajnálom. – Ezek szerint elmondták neki. – Hidd el ez a legjobb megoldás!
   - Ezt már sokszor hallottam – mondtam gúnyosan, már ki voltam ezektől a szavaktól. Mellesleg attól, hogy igaz nem megnyugtató legalábbis nekem. Mindemellett anyám szenvedő arcának képe is gyötört.
   - Mit szólnál hozzá, ha ma szórakoznánk? Pár pohártól, amit én készítek el is fogod felejteni ezt egy ideig.
   - Le akarsz itatni? – kérdeztem incselkedve. Belegondolva örültem, hogy idejött, sokkal jobban éreztem magam mellette.
   Bólintott. Megcsókolt aztán az ölébe kapva levitt a konyhába, leültetve az egyik székre.
   - Előtte viszont enni fogsz!
   Csendben néztem, ahogy megcsinálja a jó laktatós kajámat.
   - Tudod reggelire könnyűt szoktam enni – törtem meg a csendet. A gyomrom tiltakozó figyelmeztetéseket küldött az étel láttán.
   - Nem érdekel, ha kell, én magam etetlek meg – fenyegetőzött.
   Képes lett volna meg tenni ezért erőt vettem magamon és letuszkoltam egyesével a falatokat.
   Végig szigorúan nézett, bár hányszor rávetettem a tekintetemet mindig elmosolyodtam. Aztán lementünk a pincébe szórakozni. Az italok, amiket csinált isteniek voltak és nagyon erősek. A harmadik pohár után tökéletesen éreztem magam. Táncoltunk, csocsóztunk az idővel nem törődve.
   A gondok az agyam hátsó zugába csúsztak, aminek kiváltképp örültem.
   Sose voltam olyan, aki a piával akarja megoldani a bajokat, így nehezen ismertem magamra. A vámpíroknak viszont ez volt a szokásuk, ahogy rájöttem, mondjuk nekik a vér ütött jobban.
   Mindenesetre ez segített, szóval a többi nem érdekelt.

   Felébredve, a fejem iszonyatosan sajgott. Szerencsére sötétség vett körül, így nem bántotta semmi fény a szemem. Megdörzsöltem a homlokom, kezdtek visszatérni az emlékeim.
   - Jó reggelt édesem.
   Majdnem leestem az ágyról ijedtemben, de Matt visszahúzott magához és megcsókolt.
   - Nem ér a szívbajt ráhozni a másikra – mondtam mikor szabaddá vált a szám.
   - Nana, tudnod kellett volna, hogy itt vagyok.
   - Óh… Mesélj, miket csináltam?
   Előre elborzadva, beletemettem az arcom a mellkasába. Elnevette magát.
   - Egyre jobban élénkültél. Aztán jó pár pohár után csetlettél-botlottál, ezért felhoztalak. Azt kérted maradjak itt szóval tatám – nyomott egy puszit a fejem búbjára. – Nyugi semmi rosszat nem csináltál.
   - Meg kell védened.
   - Mitől? Kitől? – aggodalom csendült a hangjából, hirtelen elkomolyodott.
   - Evetől – nevettem.
   - Óh… Ez fölösleges. Örül, hogy elterelted a figyelmed. – Az ajkai felém közeledtek. – Ma is az enyém vagy!
   A hűvös leheletétől megborzongtam. Hanyatt döntöttem, a kezemmel megtámaszkodtam a feje mellett.
   - Nem lehetne fordítva? – billentettem félre a fejem, hogy a hajam ne lógjon az arcába.
   Magához szorított és szenvedélyesen megcsókolt. A testem lángokban állt.
   - Benne vagyok. De előbb szedjünk téged rendbe, mert éjfélkor találkozónk van a fő családokkal.
   - Uh… Ez csak vicc ugye?
   - Sajnálom.
   Maga alá fordított és elkezdett a nyakammal foglalkozni. Elérte a célját megfeledkeztem pár pillanatra a hallottakról.  
   - Állj! – abbahagyta és rám nézett. – Kizárt, hogy így mutatkozzam előttük, rémesen…
   A szájával belém fojtotta a szavakat. Most nem ellenkeztem. Hirtelen elhúzódott tőlem, mintha valaki szólította volna.
   - Gyere, menjünk!
   A karjaiba kapott. Én meg csak néztem mi történik. A többiek a nappaliban voltak.
   Leült velem a kanapéra. Halvány világításra kapcsolt lámpáért hálát adtam.
   Jack arcáról semmit se tudtam leolvasni, Everől viszont szomorúság sütött.
   - Mit kell elmondani nekem? – törte meg a csendet Matt.
   Ezek szerint hallotta mit beszélnek itt lenn. A vámpírok extra tulajdonságaitól megőrültem, hol a szívbaj jött rám a gyorsaságuktól, hol szidtam őket, amiért nem lehet valakivel beszélgetni anélkül, hogy a közelben lévő összes vámpír ne hallja.
   - Megölték a szüleidet és a testőreiket. Valószínűleg azok állnak mögötte, akik Cathyt is megtámadták. – A hangjában kicsi együttérzés bujkált talán, de leginkább testőri hangra emlékeztetett.
   - Őszinte részvétem – szólalt meg halkan Eve.
   Leblokkoltam, ez rettenetes. Elképzelni se tudom, milyen szörnyű érzés lenne, ha elveszteném a szüleimet. Már a gondolat hatására is rosszul éreztem magam.
   - Matt én annyira… annyira sajnálom – közel voltam a sírás határához.
   Matten alig látszott szomorúság, nyugodt arccal nézett rám. El se tudtam hinni, hogy még ilyen helyzetben is a kemény srácot játssza. Láthatta a zavaromat, mert elkezdett magyarázni.
   - Az apámat majdnem mindenki utálta, én se szerettem valami nagyon. Az anyámnak azért volt pár jó oldala, amit néha kimutatott őt sajnálom is. Viszont mindketten kétezer évnél többet éltek, emberként már rég a föld alatt lennének. Ezzel azt akarom mondani, hogy az életükben temérdeknyi dolgot megtapasztaltak és én hiszek a halál utáni létezésben. Szóval fáj, ami történt, de megnyugtatnak a körülmények – tartott egy kis szünetet. – Ennek ellenére a saját kezemmel fogom megölni a gyilkosait, ha megtalálom őket. Túl messzire mennek, bárkik is álljanak mögötte.
   A keze ökölbe szorult. Vad tekintet futott végig rajta. Még sose láttam ilyennek, ez megijesztett.
   Meglepett ez a gondolkodásmód. Láttam az értelmét, ennek ellenére meg voltam győződve arról, hogy évtizedek múlva mikor a szüleim elhunynak, én nem lennék képes így felfogni a dolgot. Mondjuk a körülmények mások.
   Csend ereszkedett a szobára.
   - Idehozzák a holttestüket – szólalt meg Jack. – Szerintem intézd el minél előbb a dolgokat.
   Matt bólintott. Megcsókolt és lerakott maga mellé.
   - Visszajövök háromnegyedre. Jobbulást – mosolygott rám. – Sziasztok.
   Elszakítottam a tekintetem az ajtóról, amin kiment, Evere néztem.
   - Ezek után áll a találkozó? – kérdeztem döbbenten.
   - Rövid megemlékezés lesz rajta. Szedjünk rendbe!