6. fejezet

   A következő két órában meleg fürdőt vettem, magamba tuszkoltam az elém tett ételt. Eve adott egy sötétkék kissé lilás hosszú pántos ruhát. Ő maga is hasonlót vett fel csak halvány rózsaszínűt. Megcsinálta a sminkem, ami elfedte a másnaposság maradék jeleit. A hajamat hullámosan felül picit összefogva, de amúgy kiengedve viseltem.
   - Csini vagy – vigyorgott Eve.
   - Te is.
   Alighogy elkészültünk már meg is jött Matt. Fekete öltözetét, mintha rá öntötték volna.
   - Gyönyörűek a hölgyek – kacsintott ránk. Megforgatott aztán magához ölelt. – Azt hiszem, félnem kellene egy ilyen szexi uralkodónőtől – suttogta a fülembe.
   Elnevettem magam.
   - Öt perc múlva nélküled a földön fogok feküdni.
   - Ez jól hangzik, de sajna az elejére átengedlek Evenek.
   Lebiggyesztettem a számat, amire puszit kaptam.
   - Ezt sértésnek vettem – szakított minket félbe Eve. – Gyertek, ne nyalakodjatok!
   Kiöltöttem rá a nyelvem. Eddig se volt nyugis a gyomrom, de most egyre jobban kavargott. Matt maga után vonszolt. A magas sarkúknak hála lassan lépkedtünk az éjszakában. Bár csontig fagytam mégis szívesebben töltöttem volna itt a következő órákat.
   Beléptünk az ajtón.
   - Megmentelek nem soká – csókolt meg Matt aztán már ott se volt.
   A hasam labdává szorult össze. Hátra pillantottam. Vajon meddig tudnék elszaladni Jack utoléréséig? Valószínű az ajtóig.
   - Ne akarj menekülni! – Eve megfogta a karom, addig rázta, míg a szemébe nem néztem. – Nyugalom. Oda megyünk a kilenc tanácstaghoz, bemutatlak, váltunk pár szót, ennyi. Udvariasnak kell lenni csak – tartott egy kis szünetet -, azokkal is, akik odamennek hozzád. Légy királynőies – kacsintott rám. Mintha az olyan könnyű lenne.
   - Bejelenthetem önöket? - a hang a mellettünk álló nőtől jött, akit észre se vettem.
   Elindultunk, a terembe vezető ajtónál megálltunk.
   - Eve Lengua vángel és Cathy Noche az utódja! – hallatszott a hang bentről.
   A vámpírok szívre tett kézzel enyhén meghajoltak, amikor beléptünk. Mi is a szívünkre tettük a kezünket, leengedtük mire mindenki felegyenesedett.
   Ezután végigjártuk az összes tanácstagot. Próbáltam rögzíteni a neveket és arcokat, de a következőnél már el is felejtettem az előzőt. Bár ebben az eléggé közrejátszott, hogy a tekintetem mindig el akart kóborolni, például Mattre. Így Eve viselkedését tanulmányoztam.
   Lassan elszállt minden idegességem. Időközben táncra perdültek páran.
   - Megleszel?
   - Persze.
   Eve bátorítóan rám mosolygott majd odébb lépett üdvözölni valakit. Körülnéztem Matt után. Pár emberrel beszélgetett. Kicsit félre vonultam, onnan nézelődve. Kis időt kibírok egyedül is, nem akartam megzavarni.
   Észrevettem a sok pillantást, amik követnek. A legtöbbjük alig feltűnően, de páran nyíltan bámultak, ami kezdett nagyon idegesíteni. Az első álom is eszembe jutott, felfordult a gyomrom. Ennek ellenére megtartottam a boldog, önfeledt arcot. 
   - Megtisztelnél? – szakította meg a figyelmemet egy hang.
   Egy húszas évei végén járó férfi állt mellettem a kezét tartva. Értetlenül néztem az arcába. Hűvös kék szempár nézett vissza. Fekete haja kócosan meredezett.
   A táncolókra pillantott, mire leesett mit akar. Elpirultam, mert elég idétlenül éreztem magam. Ő csak elmosolyodott. A kezébe téve a sajátom elindultunk.
   - Örülök a személyes találkozásnak Cathy – féloldalas mosolya úgy nézett ki, mintha magában valami jó poénon mulatna.
   - Én is örülnék, ha tudnám ki vagy! – mivel laza stílusban beszélt én se fáradtam az „uralkodós” félén.
   - Nevek, mit számítanak? Az a fontos, hogy érzed magad ezen az eldugott helyen?
   - Szép hely, de pár évtized után halál unalmas lesz.
   - Azt kétlem – nevetett fel gúnyosan. – Vannak olyanok körülötted, akik ezt nem fogják hagyni – a hangja enyhén ellenségesen csengett.
   - Kire gondolsz? – egy pillanatra ledöbbentem viszont elrepültem felette. Nem kéne feldühödnöm pont most. Mindenkinek más véleménye van a dolgokról, ez van.
   - Matt barátodra, ki másra. Hamar behálózott. – Erre már kezdtem felhúzni magam.
   - Valami bajod van vele? 
   - Neked úgy látszik nincs – gúnyolódott, aztán megváltozott az arca. – Nem lógnál el velem?
   - Mi? – Elkezdett az egyik ajtó felé forogni. Megtorpantam. – Tudod inkább tőled lépek le.
   - Csak nyugodt helyen szeretnék veled beszélni!
   Az arcán egy kis komolyságot is lehetett látni, de nem tudott meghatni.
   - Én meg sehogy! - fordultam meg és kislisszoltam a táncolók közül.
   Kikerülve a „veszélyzónából” Mattet kerestem. Valaki megfogta a karom a hátam mögött.
   - Leszállhatnál ró… - Matt volt az. – Bocsi.
   Kuncogás jött a tőlünk pár lépésre elhaladó névnélküli pasitól. Találkozott a tekintetünk, kiválóan szórakozott rajtam. Legszívesebben behúztam volna a gunyorosan vigyorgó képébe.
   - Nyugalom, mindenkivel idegesítően viselkedik. Már ha egyáltalán odamegy valakihez.
   - Ki a fene ő? – fordítottam vissza a fejem.
   - Damon Dragomir, az apja tanácstag. Eve megjelenése körül kezdett idejárogatni. A stílusa miatt csak páran szoktak közeledni felé, de őt úgy látszik, ez hidegen hagyja.
   Kicsit megsajnáltam, aztán végig gondoltam. Ha bántaná a dolog, akkor tudna változtatni a modorán. Az viszont felkeltette az érdeklődésemet, amit Evevel kapcsolatban mondott Matt. El is terveztem, hogy megkérdezem tőle.
   Az este további részét Mattel töltöttem. Hajnalra a fejfájásom is visszajött. Miután hazaértünk bedobtam magam az ágyba. Hulla fáradt lettem az egész naptól, csak a ruhát cseréltem le. Evevel se beszéltem.

   Kipihenten ébredtem fel. Picit elmosolyodtam azon, hogy a fáradság miatti álomba merülésnek köszönhetőn elmaradt a szokásossá vált töprengés a jövőről és a családomról.
   Csináltam egy tál zabpelyhet, aztán lementem a nappaliba.
   - Ki ez a Damon? – kérdeztem közönyösen két falat között.
   - Láttam, hogy táncoltatok, de lefoglaltak. Mit művelt? – nevetett Eve.
   - Elég… - kerestem a megfelelő szót - fura volt.
   - Mondd nyugodtan az igazat! – mosolygott rám Jack. – Ha Eve nem hall tőlem pár jó dolgot róla már ezerszer a föld alatt lenne. – Eve oldalba bökte. – Tudod engem eredetileg a Dragomir család védelmére változattak át. Damon testőre voltam bő hétszáz évig. Damon és Sztella, az Eve előtti vángel utálták egymást. Ott vágták egymás alatt a fát, ahol csak tudták. Emiatt is küldött el engem Eveért, meg akart szabadulni tőlem, hogy elintézhesse. Mint láthatod nem vált be a terve. Végül én maradtam Eve mellett ő meg boldogít minket. Hidd el, tud normális lenni.
   - Ő így szereti magát, ha megismered, már vele együtt szórakozol. A föld alá juttatásról jut eszembe, hogy elég rég vertem már el. Mit szólsz Cathy meg akarod nézni az egója porba hullását?
   - Remekül hangzik.
   Miután befejeztem a reggelit, elmostam a tálat Eve felráncigált az emeletre.
   - Úgy gondoltam megvárom, míg tökéletesen érzed az elemeket, aztán mutatom csak meg.
   A szoba másik végében állt, az ágy mögött. Fel akartam tenni pár kérdést ám egy hang se hagyta el a torkom a meglepetéstől. Nem igazán figyeltem mit csinált, de egy lyuk lett felette a mennyezeten.
   - Miért kellett várni eddig? – mellésétáltam felnézni, teljes sötétség terült el.
   Jóleső érzés töltött el, ahogy Eve feljebbemelt a levegővel. Feltornáztam magam és körbenéztem. A lentről jövő kis fény nem sokat segített.
   Eve is feljött becsukva magam mögött a rést. Felkapcsolta a lámpát, ami a helység kupolás tetejének a közepén csavarodott lefelé furcsa alakban. Vörösen égett és különös minták rajzolódtak ki szintén vörösen a falba vésve, - az egész helységet beborítva – ami feketére festve szó szerint hullámzott. Káprázatos benyomást keltett.
   - Mert most már tudunk úgy gyakorolni, hogy ne kelljen például vízben lenned, és itt nem tereli el semmi a figyelmed. Amúgy ez a hely az erő átadására szolgál, meg menedékhely nekünk. Már hosszú ideje titokban öröklődik köztünk. Csak az elemekkel lehet kinyitni, így más nem tud utánad jönni.
   - Gondolom Jacknek elmondtad.
   - Igen, de csak jó pár év múlva mikor már teljesen bíztam benne. Előtte sokat gyötörtem magam miatta. Ő sose kérdezett rá, tudta, hogy ez a vángelek titka. Én meg akartam osztani valakivel, így fokozatosan beavattam mindenbe.
   - Ti nem bíztok Mattben? – kérdeztem rá, már régóta gondolkoztam ezen és most eszembe jutott.
   Meglepetten nézett rám, aztán elgondolkodóvá vált.
   - Az apja utálatos volt és ő igaz nem úgy tűnik, mintha hasonlítana rá, de sose akartam megismerni. Másrészt viszont Jacken kívül három emberben bízom, ez nekem tökéletesen megfelelő. Ezen a helyen oda kell figyelni, vajon ki mikor mond igazat – szünetet tartott. – Amúgy gondolkoztál már azon kit fogsz választani testőrnek?
   Megráztam a fejem.
   - Én Jacket ajánlom. Utánam valószínű visszamegy Damonhöz, de tuti szívesen vállalna el téged. Ha viszont mást akarnál, összehozhatok egy rendezvényt a testőrökkel, ott megismerheted őket.
   - Átgondolom – mosolyogtam vissza rá.
   Ezt meg kell beszélnem Jackkel. Ahogy elnéztem őket néha biztosra vettem, hogy több van köztük, mint barátság, így amit most Eve mondott érthetetlen maradt számomra.
   Leültünk és elkezdtünk gyakorolni. A levegővel kezdtük ez könnyen ment, a többi már nem. Bár hányszor sikerült elkapnom – jó nagy erőfeszítés után – mindig hamar elillant. Emiatt kezdtem ideges és csalódott lenni, ami megint csak nem segített. Eve persze csak órák múlva adott szünetet gyakorlásoknál. Kinyitottam a szemem és érveken törtem az agyam miért kéne most kivételt tenni.
   Az arcán sok minden keveredett izgalom, türelmetlenség, talán pici aggodalom is.
   - Mi a baj?
   - Semmi. Izgulok a damonös dolog miatt – vonta meg a vállát. Kis bűntudat csillant a szemében. – Megharagszol, ha gyakorlok kicsit?
   - Ugyan már épp szünetért akartam könyörögni.
   Mosolyogtam örülve, hogy csak ilyen dolgokról van szó. Eve csúnyán nézett rám.
   Szerintem túlságosan is komolyan vette a gyakorlásokat. Elvégre rendelkezésemre áll rengeteg idő, amikor már meglesz az erőm. Viszont iszonyú hálás voltam, amiért segítenek nekem. Igaz Jack támogatta Evet, de ő se tudott sokkal többet.
   - Azt hittem fél perc alatt levered.
   - Az elején sikerült is, de az óta rengeteget fejlődött, ahogy én. Jacktől megtanultam a közelharcot, a nélkül már sikerült volna neki. Szóval ne számíts rövid küzdelemre. Addig szoktunk menni, míg fel nem adja és az nincs hamar. Az utolsó pár alkalommal már közel jártunk az én „halálomhoz”.
   - Ha neki több esélye van akkor neked miért csak egy?
   - Úgyse tud legyőzni. Így tovább tud próbálkozni – nevetett.
   - Ha ilyen erős vagy minek testőr?
   - Több támadó ellen nincs sok esélyem. Előbb-utóbb a közelembe férkőznek, harcolni meg hiába tudok, gyorsabbak és fizikailag erősebbek. Ez egynél nem számít, de többnél…
   Gyakorlás közben láttam, hogy egyre jobban húzza fel magát.
   - Jól vagy?
   - Persze, csak veszed el fele az erőm – vetett rám egy kis mosolyt. – Gyere, menjünk le!
   - Vér – grimaszoltam.
   Utáltam nézni, mindig eszembe jutott, hogy nekem is fog kelleni. Eve erre még rá is segített egy lapáttal, kimutatta mennyire finom.
   A konyhában Damon és Jack nevetgéltek, természetesen vér mellett.
   - Úgy hiányoztál angyalkám – ölelte meg Evet. – Sajnálom, hogy csak most tudtam jönni. – Felém fordult. – Neked meg jó nagy szerencséd van. Jack elmesélt mindent. Ki von be embert is? – kérdezte felháborodottan.
   Szóhoz se jutottam a döbbenettől. Mi a baja velem? A hangja egyáltalán nem „hú, de örülök, hogy élsz!”, hanem totál gúnyos volt.
   - Fogalmunk sincs – válaszolt Jack.
   - Milyen ember? – próbáltam mást mondani letámadás helyett.
   - Az, aki legelőször megtámadt. Szerinted, ha vámpír lett volna itt lennél?
   - Damon! – szólt rá Eve észrevéve feszültségem.
   Éreztem, hogy még egy megszólalása után kiabálni fogok, amihez egyáltalán nem volt kedvem, így inkább Jack felé fordultam.
   - Lejössz velem?
   Bólintott nyugtatóan mosolyogva. Kisétáltunk a kerek kis kertbe. A sok csillag elegendő világosságot adott. Kellemes őszi idő volt. Beszívtam a friss levegőt, kitisztítva ezzel az agyam. Utáltam veszekedni, ezért tökéletes önmegtartóztatást fejlesztettem ki, ami Damon közelében kezdett összeomlani.
   - Ne húzd fel magad Damon miatt.
   - Miért? Nekem áll miközben azt sem tudom mi a baja – hangosabban jött ki, mint akartam, pedig nem Jack a hibás.
   - Sose bízna Mattben.
   - Óh, szóval, ha én bízok olyanban, akiben ő nem akkor már hülye vagyok? Várjunk csak, ti sem bíztok Mattben – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés.
   - Cathy, itt egy dolgot alaposan tanulj meg, pár évtizednyi ismeretség is kevés sokaknál! Ne érts félre, ezzel nem arra célzok, mint Damon. Csak légy óvatos! – kis szünetet tartott. – Miről akartál beszélgetni?
   - Eve elmenéséről.
   - Mire gondolsz? A világ körüli útjára? Tudok róla.
   - Akkor miért maradsz itt?
   - Mert egyedül megy, megbeszéltük. Nem értelek.
   - Én csak azt hittem, hogy ti… - vörösödtem el. Úgy látszik félreértettem a kapcsolatukat.
   - Óh… - esett le neki mire gondolok. – Ez bonyolult. Picit több van köztünk sima barátságnál, időnként meg jóval több – nevetett. – Mindig megbeszéljük, mit akarunk, és azt csináljuk, ami mindkettőnknek jó. Így tökéletes minden. De ő irtózik a vámpírrá válás gondolatától. Ezért ő elmegy, visszarázódni a normális életbe és leélni nyugodtan a hátralevő idejét. Persze tartjuk majd a kapcsolatot, aztán meglátjuk mi lesz később – elhúzta a száját. – Eleinte nagyon nehéz lesz. Az a pár nap, míg érted mentem a száz év együttlét után pokoli volt. Viszont őszintén remélem, hogy talál valakit, akivel boldogan élhet.
   Szomorúságot vettem észre rajta. Összeszorult a szívem. Vajon tényleg jó így mind a kettőjüknek? Jacket elnézve lehet nem. Bár megértettem. Ha Eve nem akar vámpír lenni, akkor a kapcsolatuk el van ítélve, hiába szeretik egymást.
   Eszembe jutott Matt. Nálunk mi lesz? Jól belegondolva én se vágytam a vámpír életre, de a szerelemért cserébe, semmibe tudnám ezt venni. Ki tudja? Legalább ezen bőven van időm töprengeni.
   - És te?
   - Majd lesz valami – vonta meg a vállát.
   - Ha tényleg így lesz, akkor addig lennél a testőröm, míg külön vagytok?
   Úgy nem akartam azt, hogy valaki az életét áldozza értem, de ha már muszáj és a dolgok ilyenek, akkor Jacknek örülnék a legjobban.
   - Persze – mosolygott rám. – Egyébként minden rendben veled?
   - Naná – válaszoltam erőltetett jókedvvel. – Teljesen új élet, minden régi száltól elvágva. Imádom a változásokat!
   - Te legalább befejezheted majd.
   - Kösz, akkor már sokat érek vele.
   - Rá fogsz, döbbeni az ellenkezőjére.
   Szomorú mosoly villant az arcán. Az eddig megismert erős, eltökélt, vidám vagy mindent eltakaró arckifejezésétől nagyon eltért a mostani bús. Kivetítettem rá a szavait. Ő feladná ezt az életet, de számára ez lehetetlen és neki se volt választása annak idején.
   - Sajnálom, igazad van.
   Ezt most komolyan is gondoltam. Senkit nem fogok ismerni, de legalább kezdhetek egy normális életet. Persze, ha élek még addig és Mattel nem leszek együtt.
   - Azok ölték meg Matt szüleit, akik engem is akartak?
   - Én valószínűnek tartom. Viszont az is lehet, hogy a támadásod hírét meghallva valaki kihasználta a helyzetet. A nemesek között hatalmas zűrzavart okozott. Egyesek nyugodtak, mert úgy hiszik, itt teljes biztonságban vannak, mások meg alig várják, hogy elbújhassanak valahol távol. Szerintük bármikor ránk ronthatnak. Mindenki figyel mindenkit, találgatja, ki lehet az áruló. Holnaptól megkezdődnek a vacsorák, ahol te is gondold meg, mit mondasz és csinálsz!
   - Én is gyanúsított vagyok? – háborodtam fel.
   - Még nem, de könnyen az lehetsz.
   Felálltam és oda sétáltam a sziklakerthez. Témát akartam váltani.
   - Kíváncsi vagyok a labirintusra, megnézhetnénk! Miért kell várni az erőcseréig?
   - Addig semmit nem érnél a megtalált hellyel.
   Eve sétált be a kertbe, majd kicsattanva a vértől.
   - Gyertek!
   A ház mögé sétáltunk egészen az erdő elejéig, ami a kerítés után folytatódott tovább. Ezen az oldalon ritkább volt, így lehetett látni a magas, fekete rácsos kerítést.
   Damon társasága lelombozott kicsit és Matt is hiányzott. Mellette akartam lenni a mostani rémes dolog után. Mást mondott ugyan, de láttam rajta a szomorúságot.
   Egy kidőlt fatörzsre ültünk Jackkel. Eve meggyújtotta a törzs közelébe rakott tűzifa halmot. Eszembe jutottak azok az esték, amikor a lányokkal összejöttünk és a tűz körül beszélgettünk. A könnyek már szúrták a szemem. Borzalmas volt belegondolni, hogy nem lesz ilyen még egyszer. Magam előtt láttam őket, amint nélkülem jönnek megint össze és azt hiszik meghaltam. Elfogott a bűntudat, amiért „szórakozni” akarok miközben ők biztos szomorúak.
   Jack felkérését azonnal megbántam. Őt semmi esélyem nem lesz kicselezni. Jobb kedvre derített az elhatározásom miszerint mindent meg fogok tenni, míg el nem érem a célom. Ezért félre toltam minden gondolatot a fejemben. Mivel ez egy remek alkalom a gondolatelterelésre, azzal meg semmit nem érek, ha egyfolytában ezen agyalok.
   Eve és Damon nagyjából tízlépésnyire egymástól méregették egymást. Eve testhez simuló nadrágot és felsőt viselt, Damon meg laza bemelegítőt.
   - Mire várnak? – kérdeztem Jacktől.
   - Damon azon gondolkozik, mit csináljon, Eve ezt találgatja és várja, míg lép valamit.
   Damon elindult lassan, oldalazva közelített. Körülbelül a fele utat tette meg mikor erőteljesen megrázkódott alatta a föld. Viszont látszólag számíthatott rá, mert már ott se volt, hanem rávetette magát Evere, akinek sikerült félre csusszannia. Ezért viselt szűk ruhát esett le, hogy ne lehessen könnyen belekapaszkodni. Ezután Eve védte Damon támadásait, amikből alig láttam valamit. Már az nagy figyelmet igényelt, hogy kövessem az elmosódó foltot, ami maradt belőle. Egyszer sikerült elkapnia és a földre taszítania. Ám hirtelen lángra kapott a ruhája, Eve ellökte magától.
   Elhajította a magáról leszakított égő pulcsit, felfedve ezzel gyönyörű, izmos felsőtestét, mivel nem viselt a felső alatt semmit.
   - Ha elfelejtenéd a tüzet már rég győzhettem volna – morogta.
   - Légy gyorsabb ne a szád járjon! – vágott vissza Eve.
   Damon neki rontott, ha lehetséges még nagyobb erővel.
   Ezt folytatták végig, míg Damon szitkozódva fel nem adta, a hatodik halála körül.