2012. szeptember 10., hétfő

20. fejezet

   Miután visszamentem a házba felvonultam forró zuhanyt venni és átöltözni száraz ruhába. Mindezt úgy, hogy nem foglalkoztam a többiek pillantásával. Szerencsére megérthették, egyedül akarom túltenni magam a történteken, mert egyikük se zavart és utána se tettek említést.
   Alig ültem le a nappaliban egyből kopogott valaki. Kinyitottam a bejárati ajtót, Madie állt előttem.
   - Ma lesz Layne temetése, elhívtam Damont is. Ha akarsz, eljöhetsz.
   Értetlenül pislogtam rá, főleg mivel a damonös részt úgy mondta, mintha nagyon fontos lenne. Miről maradtam már megint le?
   - Szívesen elmegyek – válaszoltam végül. Már eleve Layne miatt is elmentem volna.
   - Fél óra múlva találkozunk a parkolóban.
   Ezzel ott is hagyott. Hamarabb nem szólhatott volna? Visszamentem a többiekhez elújságolni a hírt. A reakciókból ítélve tuti csak én nem jöttem rá a lényegre.
   - Majd én megyek Cathyvel – mondta Jordan komor arccal. Leó persze azonnal tiltakozni kezdett.
   - Neked itt sokkal több hasznod van. Le fogom tudni beszélni bármiről, amit tervez.
   Végre kezdtem kapizsgálni a dolgot, bár még most se értettem mitől olyan biztosak. Mindenesetre úgy döntöttem átöltözök valami fekete ruhába, míg ők veszekednek.
   Hát mi se kapunk egy perc nyugit se, hiába intéztem el Mattet. Evehez is mehetünk hamarosan találkozni a boszorkányokkal. Damon meg ki tudja, mit tervez már megint. Volt rá ötletem, de arra gondolni se akartam. Pedig biztos, hogy bosszút akar állni és ész nélkül rohanni, megölni Sztellát. Viszont miért pont most?
   Elkészülve lementem. Leónak sikerült meggyőznie az apját, aminek örültem, mert Jordannek tényleg több hasznát vesszük, ha itt marad. Jack is csatlakozott hozzánk – Matt „kihallgatása” alatt visszahozták és már egész jó színben volt, de még ráfért a pihenés – a lánnyal együtt.
   - Ennek még egyszer nem akarok a tanúja lenni – ráztam meg a fejem és a lányra néztem, aki szó nélkül jött mellettünk maga elé meredve, mint egy báb. – Nem helyes így bánni az emberekkel.
   - Pedig leszel – szólalt meg Leó. – Azzal, hogy Jack csak bizonyos mennyiséget csapolt le nem épült fel teljesen.
   Jack megköszörülte a torkát és éles pillantást vetett Leóra.
   - Hagyd – sóhajtottam. – Vámpírok vesznek körül, meg kéne ezt szoknom. Ahogy észrevettem nem sokan használják a zacskós vért – hangomból csöpögött a gúny. Eszembe jutott Matt, aki milyen jónak tüntette fel magát. Hányszor csókolt meg miután kiszívta valakiből az életet? - Ideje kinyitnom a szemem, mert attól még, hogy nem akarok tudomást venni róla, megtörténik. Viszont a közelemben senkit se fogtok megölni! – vetettem figyelmeztető pillantást Leóra.
   - Embert nem – bólintott rá mosolyogva.
   Megcsóváltam a fejem, de nem mondtam rá semmit. Mi jogon tilthatnám meg, mikor már én is gyilkoltam? Meg, ha a szükség úgy kívánja?
   Odaértünk a parkolóba, mondjuk kicsit késtünk. Madie egy testőrrel az oldalán várt minket.
   - Ez ki? – nézett a lányra kérdőn Madie.
   - Kirakjuk majd a városban – válaszolta Leó.
   Nem firtatta tovább csak rámosolygott futólag Jackre, majd beszállt a kocsijába. Mi négyen külön autóval mentünk Madiék után.
 

   A városban kiraktuk a lányt és felvettük Damont. Ő beszállt a másik kocsiba, aztán valami eldugott földúton vezetett bennünket Madie, majd még beljebb az erdőbe gyalog. Senki más nem volt rajtunk kívül, ez azért meglepett. De a temetés is különös volt, az egyszer szent.
   A szertartás annyiból állt, hogy Madie búcsúztató szöveget mondott el, majd mindenki beszélhetett, ha akart. De csak Damon és Aaron, az őr mondott pár mondatot. Mint kiderült Aaron leginkább Laynere vigyázott. Damon pedig elég közel állhatott hozzá, legalábbis ezt vettem ki szavaiból és láttam is rajta mennyire megviselte a dolog.  Most kivételesen nem leplezte valódi érzéseit, ami megint csak arra utalt, milyen komolyan érintette. Lehet pont, emiatt készül valami őrültségre?
   Layne holtteste – fel se lehetett már ismerni - ott hevert előttünk, majd a végén lett elásva. A rövidke temetés alatt átengedtem magam a szomorúságnak, elvégre senki kedvéért se kell a kemény, erős vángelt játszanom.
   Miközben hallgattam a többieket felidéztem magamban a rövid ismeretséget. Őszintén sajnáltam, aranyos volt, kedves és vidám.
   Közben még próbáltam elképzelni a saját temetésemet. Vajon ott is ilyen gyászos volt a hangulat? Biztos többen voltak rajta, de most értettem miért vagyunk ennyin. Elég az a pár ember, akik igazán szerették Laynet, bár úgy gondoltam akkor is lenniük kéne még itt valakiknek. Mondjuk, lehet nem tudtak eljönni, vagy Madie nem szólt nekik. A Fellegzuhatagban viszont biztos tartottak már megemlékezés féleséget.  
   Egy furcsa érzés lappangott bennem végig, olyan volt mintha jártam volna már itt. A tájat bámultam mikor vége lett a temetésnek. Mindent alaposan megfigyeltem, hogy rájöjjek mi ismerős, de semmi.
   - Cathy! – kezdett legyezni a szemem előtt Jack. Arckifejezéséből ítélve úgy gondoltam nem most szólított elsőnek, eléggé elbambultam. – Indulunk.
   Bólintottam, de ugyanúgy álltam és néztem a környéket. Egy kép villant fel a szemem előtt. Tynisha, a tó felett lebegve. Különbözik az a hely ettől, mégis feltűnnek most már a hasonlóságok, azok, amik a hosszú évszázadok során változatlanok maradtak. Lesokkolva meredtem magam elé, közben megrohamoztak Aleida érzései.
   - Madie – szólaltam meg nagy nehezen, a nőre pillantva. – Mi ez a hely?
   Meglepetten nézett vissza rám, de egy pillanatra, mintha más is átsuhant volna az arcán, viszont annyira a hely és Aleida foglalt le, hogy még abban se voltam biztos, nem e csak képzeltem, nem hogy megállapítsam mit jelenthetett.
   - Mire gondolsz?
   - Nem is tudom – mondtam, mert ötletem se volt, hogyan kérdezzem. – Miért pont itt akartad eltemetni Laynet?
   - Régen találtam erre a helyre és valami fura érzés öntött el. Azóta is gyakran járok ide, ha nyugalomra van szükségem. Olyan ez nekem, mint az embereknek a templom, egy szent hely. Így úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb hely, ahol békére lelhet. – Egy pillanatra elhallgatott és a sírra nézett, de aztán eltűnt a gyász az arcáról. Van egyáltalán olyan vámpír, aki hosszabb ideig kimutatja, mit érez, és nem rejti mindig egy megszokott álarc mögé?  – Te is érzel valamit?
   - Igen, azt hiszem – válaszoltam pár másodperccel később. Ha úgy nézzük ez nem is volt teljesen hazugság.
   Milyen különös. A többiek miért nem éreznek semmit, ha Madie igen? És ő is miért? Talán járt volna itt Aleidával csak nem emlékszik rá? Nem, Aleida sose hozott volna ide egy vámpírt. De akkor mi az oka? Nem tudtam rájönni.
   - Mehetünk? – kérdezte Jack.
   - Persze – bólintottam rá és elindultam, hisz mindenki rám várt. Mellesleg most hiába nem kérdeztek rá, tudtam, hogy érdekelni fogja őket az előbbi különös viselkedésem.
   Szótlanul ballagtam Jack mellett Madie és Aaron után. Leó és Damon meg kicsit lemaradva beszélgettek, de olyan halkan, hogy csak néha tudtam kivenni pár szót, amiket hangosabban mondtak. Ezekből azonban semmi lényegeset nem tudtam meg.
   Jackre pillantottam, összpontosító arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy a testvérek beszélgetésére figyel és többet hall, mint én, az is lehet, hogy az egészet. Plusz az volt az érzésem, Madie se csak a gyász miatt van csendben.
   Bekaphatják az extra erős hallásukkal, meg Damonék is, amiért nem beszélnek hangosabban, hogy én is halljam. Gyerekes módon minél hangosabban próbáltam menni, ráléptem minden gallyra. Szemem sarkából kiszúrtam Jack ideges pillantását, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
   Húsz perces séta után értünk vissza a kocsikhoz. Hazafele Damon is hozzánk ült be és a hátsó ülésen folytatták tovább a beszélgetést a testvérek.
   - Nem zárhatnánk már le? – kérdezte ingerülten Damon.
   Leó megrázta a fejét és közben felvette a kocsiban hagyott mobilját.
   - Eve hívott.
   Már megtalálták volna? Vagy valami más baj van? Az elsőre tippeltem, de ennek ellenére szemernyi jókedvet se éreztem miatta. Szükségünk van segítségre, az meglehet, de a boszorkányokból könnyen lehet újabb probléma forrása. Ez meg egyenlő azzal, hogy elbukunk.
   Leó fel is hívta, majd szinte egyből nyújtotta át nekem.
   - Szia – köszöntem bele a telefonba.
   - Szia, megfejtettem – majdhogynem visította a szavakat. Nekem is adhatna egy kicsit a felfokozott hangulatából, gondoltam gúnyosan. Mondjuk így legalább itt voltam én, hogy mindent alaposan átvizsgáljak, és ne bizalommal menjek az idegenekhez. – Ha velünk akartok tartani, akkor induljatok, mert nem bírok várni.
   - Egy napot kibírsz, míg odaérünk, főleg a hosszú keresgélés után.
   - Csak viccelek – védekezett egyből, biztosan kihallotta a hangomból a nemtetszést. – De azért tényleg siessetek!
   - Oké, hol találkozzunk? – kérdeztem.
   Megbeszéltük a részleteket, aztán elköszöntem.
   - Kordi lerendezi a repülőutat azzal, akivel jöttünk Leóval – világosítottam fel a többieket, majd gyorsan átvitattuk az utazással kapcsolatos infókat.
 

   Bő egy óra múlva már a reptéren voltam Jackkel és Damonnel. Madievel gyorsan beszéltem, hogy hova megyek és Leó is visszament a Fellegzuhatagba az apjának elmondani mindent, majd csak aztán indul utánunk.
   - Mégis mit akartál csinálni? – kérdeztem Damontől. A pilótára vártunk, Jack pedig elment enni.
   - Miért kérdezel olyat, amit már úgyis tudsz? – sóhajtott.
   - Mert fogalmam sincs, miért jött ilyen hirtelen ez nálad és igazából nem tudom, mire készülsz. Be akarsz sétálni Sztellához egyedül?
   - Layne fontos volt nekem és már képtelen vagyok tétlenül nézni, ahogy Sztella nyugodtan gyilkol, arra várva, ki lesz a következő. Így legszívesebben, amint megtudtam a hírt mentem is volna, de megígértem, hogy vigyázok a családodra. Miután végeztél Mattel pár emberemet odahívtam magam helyett és indultam is, de a temetést nem hagyhattam ki. Ennyi, nincs kedvem egyfolytában ismételgetni mindenkinek – zárta le a témát. – Amúgy pedig büszke vagyok rád – nézett rám egy féloldalas mosollyal.
   - Köszönöm. – Nekem viszont eszem ágában sem volt annyiban hagyni a témát, főleg mivel az volt a sanda gyanúm, amint egyedül hagyjuk, lelép. – Tudom és megértem, hogy miért akarsz ennyire végezni Sztellával, de nincs értelme egy öngyilkos akciónak. Együtt van esélyünk.
   - Úgy látom, nem értetted, amit az előbb mondtam.
   - De, viszont te nem érted, hogy el kéne felejtened az egyéni tervezgetést.
   - Meg tudom ölni – mondta dühösen, állkapcsa megfeszült.
   - Elhiszem, de nem úgy, hogy ott vannak az emberei és vagy holtan, vagy elfogva kerülsz elé. – Kezdtem én is egyre ingerültebb lenni, már a kiabáláshoz is közel jártam. – Ha megöleted magad, azzal nem állsz bosszút Érte.
   Láttam rajta, hogy készül leordibálni a fejemet, de a végétől meglepetés suhant át az arcán.
   - Leótól tudom, de alig mondott valamit.
   Kinyitotta a száját, majd újra becsukta és otthagyott. Nem értettem mitől akadt ki ennyire. Leó alig említette és jó sokan amúgy is tudhatják. Mindenesetre nem mentem utána, ez tűnt jobb választásnak.
   Karba font kézzel ácsorogtam és néztem a hátát, több méterrel odébb parkolt le. Épp egy cigarettára gyújtott rá. A vámpírok is dohányoznak? Bár miért ne tehetnék, ők még rákosak se lesznek.
   Hamarosan megjelent Jack és fejcsóválva nézett hol egyikünkre, hol másikunkra. Leállt Damon mellett és beszélgetni kezdtek. Már készültem, hogy odamegyek hozzájuk, mikor megszólalt mögöttem a pilóta.
   - Üdvözlöm kisasszony!
   Megfordultam és köszöntem én is. Jackék még váltottak pár szót, aztán csatlakoztak és felszálltunk a repülőre. Magamhoz vettem egy ásványvizes palackot a gépen lévő hűtőből, míg ők leültek. Majd duzzogásból a lehető legtávolabbra ültem tőlük – ez nehézkes volt, hisz alig pár hely közül lehetett választani - és úgy tettem, mintha aludni akarnék.
   Damon odajött hozzám, de én csak néztem ki az ablakon.
   - Bocsánat a viselkedésemért – szólalt meg. – Igazad van, és nem megyek sehova, de akkor meg kell ígérned, hogy én végezhetek Sztellával.
   - Rendben – néztem rá. – Amúgy sem akarok senki mást megölni – tettem hozzá halkan.
   - Jól csináltad. - Megfogta ölemben heverő kezemet és gyengéden megszorította. – Hogy vagy?
   - Tűrhetően – vontam vállat.
   Úgy láttam mondani akar valamit, de aztán csak egy halvány kedves mosolyt vetett rám és felállt, majd elment, mielőtt bármit mondhattam volna.
   Kicsit később sikerült elaludnom és át is aludtam az utat. Megérkeztünk Santa Domenicába, de a pontos úti cél Le Castella volt. A szememet dörzsölgetve szálltam le a gépről. Eve és Kordi már vártak ránk.
   Eve egyből Jack nyakába ugrott, majd mivel sütött a Nap, gyorsan beszálltunk a vámpíroknak készített kocsiba.
 

   Nem messze béreltek ki egy házat, odamentünk estéig. Úgy döntöttünk, hogy Jack kísér el minket egy darabig, aztán persze visszajön ide, Damon és Kordi meg végig itt maradnak. Még így is necces lesz velem a helyzet, nem kellenek még pluszba a vámpírok is.
   Lezuhanyoztam és a nappaliba indultam. A folyosóról hallottam Eve hangját, majd Jack nevetését.
   -… tudom elhinni, hogy Damon szerelmes – kaptam el Jack mondatának a végét, ahogy az ajtóhoz értem, ami csak be volt hajtva.
   Megtorpantam és hallgatózni kezdtem. Belestem a kis résen, ketten voltak a szobában.
   - Beszélnie kéne Cathyvel – mondta Eve.
   Ez a három szó (Damon, szerelem, én) egy beszélgetésben teljesen meglepett. Mit akar ez jelenteni?
   - Ismered már. Még nekünk se említett semmit, soha nem veszed rá, hogy elmondja neki.
   - Ezért beszélj vele! – mondta Eve, mintha ezt magától is tudnia kéne.
   Miért kell nekem elmondani? Azért, mert tudok a Sztellás ügyről és a szerelméről? Tudtam, hogy ez hülyeség, sőt az első kérdés válaszával is tisztában voltam, elhinni viszont nem akartam.
   - Hagyjuk rá, majd teszi, amit akar.
   - Hát te miért állsz itt? – szólalt meg mögöttem Damon, amivel a szívbajt hozta rám és ugrottam egyet ijedtemben.
   Betolta az ajtót, Damonről a szobába pillantottam, ahonnan két riadt szempár nézett vissza rám. Én össze voltam zavarodva, a lebukás pedig csak még jobban zavarba hozott. Damon érdeklődve figyelt minket. Hirtelen hazudni kezdtem, az egész csak úgy jött.
   - Azt hallgattam, hogy csak ketten vannak-e bent, mert akkor nem akartam zavarni őket.
   - Nyugodtan gyertek csak – mosolyogott Eve, de tisztán láttam rajta az idegességet.
   Bementünk és leültünk. Kínos csend telepedett közénk, nekem az agyamban kavarogtak a gondolatok, Jack és Eve tudták, hogy hallottam mit beszélnek, Damon meg kiszúrta a viselkedésünket és nyílván az okán töprengett.
   - Mi történt az erdőben? – kérdezte Jack végül.
   - Különöset éreztem – vontam vállat, de ezt Evevel meg kell majd beszélnem, útközben tökéletes alkalmam is lesz rá, mivel kettesben leszünk.
   Jack kérdése csöppet sem terelte el a gondolataimat, még mindig ugyanott jártak. Tényleg érezne irántam valamit? Hisz utált, nem? Egy emlék jutott az eszembe, mikor az egyik vacsoráról kivitt magával az udvarra.

   -
Féltékeny vagy? – kérdeztem rá.
   - Hahaha… kiröhögtük magunkat – közelebb hajolt belém fojtva a mosolygást. Kétujjnyi távolság keletkezett köztünk, éreztem a belőle sugárzó dühöt. – Eve és Jack a barátom, te meg normálisnak nézel ki, ezért akarok neked jó tanácsot adni.
  
A poénféleségnek szánt kérdésemmel eltaláltam volna az igazat?
   - Nektek nem volt semmi furcsa? – kérdeztem ártatlanul.
   - A viselkedéseden kívül? – vigyorgott Damon. – Nem, semmi.
   Erre máskor biztos visszavágtam volna, de most belém szorult minden szó, ahogy ránéztem.
   - Mikor indulunk? – kérdezte Eve hirtelen, amiért nagyon hálás voltam. – Mert kéne egy kis segítség előtte – nézett rám jelentőségteljesen Eve.
   - Jól van – motyogtam.
   Felálltunk és átmentünk egy másik szobába. Egyikünk se szólalt meg egy ideig, aztán ő törte meg a csendet.
   - Mit hallottál?
   - Mondjuk úgy, hogy eleget.
   - Bocs, hogy nem mondtam, de biztos se voltam benne és nem tudtam hogyan kéne közölnöm.
   - Neked sehogy – sóhajtottam.
   - Azt hittem haragudni fogsz.
   - Ezt Damontől kéne tudnom, de annak tényleg nem örülök, hogy mögöttem meg jól elcseverésztek ezen.
   - Sajnálom – nézett rám bűntudatosan. – Beszélj vele!
   - Na persze – grimaszoltam. – Hogy képzelted? Szia Damon, figyelj hallottam valamit és érdekelne, hogy is érzel irántam – mutogattam idézőjeleket.
   - Oké, ez nem jó ötlet. Majd beszélek vele, hogy menjen oda hozzád.
   - Inkább ne – mondtam gyorsan. – Fogalmam sincs, hogy kéne rá reagálnom.
   - De akkor is jobb lenne nem?
   Megráztam a fejem. Ha beszélnék Damonnel az csak még jobban felkavarna, szóval nem.
   - Ti honnan tudjátok amúgy? – kérdeztem.
   Olyan válaszban reménykedtem, amiből az derül ki, hogy lehet nem is igaz. De miért akarom ezt? Damon nagyon jól néz ki. Hiába próbálnám tagadni éreztem iránta párszor vonzalmat. Viszont még Matten se vagyok túl, hogy tudnék bárkivel is együtt lenni?
   - Én akkor kezdtem gyanakodni, mikor itt voltál. Leónak is feltűnt Damon viselkedése, ő pedig jól ismeri már a testvérét. Jacknek Leó mesélt.
   - Te meg gondolom Kordival vesézted ki a témát. - Eve elfordította a szemét, ezzel be is ismerte. – Remek.
   - Sajnálom – kért megint bocsánatot. – Csak tudod ez Damontől ritkaság, én még nem is láttam szerelmesnek.
   Eszembe jutott Layne. Vele jóba volt, simán lehetett köztük több. Kíváncsi lettem, így mielőtt többet gondolkozhattam volna már ki is csúszott a számon.
   - Na és Layne?
   - Hm? – nézett rám kérdőn, aztán megértette mire értem. – Barátok voltak, többről nem tudok. – Láthatta rajtam, hogy nem akarok Damonnel kapcsolatban többet beszélni, mert előhúzta a bőröndjét és elkezdett pakolászni. Segítettem neki, közben a boszorkányokról beszélgettünk, jobban mondva ő beszélt én meg hallgattam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése