22. fejezet

   Két mondat maradt csak a fejemben. Egyrészt, hogy ez nem lehet igaz, itt van Lyle életben, és tényleg ős vámpír. Másrészt belesétáltunk a csapdába. Ezért csalogatta ide Evet, hogy elkapják, vele együtt pedig engem. Segítség reményében tálcán kínálom az életemet. Mert még ha nem is Sztellával van, akkor simán magának akar, elvégre Lyleról van szó, akit onnan ismer mindenki, hogy meg akart ölni egy vángelt és elvenni az erejét.
   Én viszont nem adom magam harc nélkül. De mivel ki tudja lesz-e bármi esélyem később, most kell lépnem. Megragadtam a tüzet, ami nem volt most elzárva tőlem, és a láncaimnak veselkedtem. Ám nem tudtam kiszabadulni. Mindez azonban egy röpke pillanatig tartott, mert a fegyver csöve rám irányult. A falnak repítettem, de a férfi meghúzta a ravaszt.
   Egy pillanatra azt hittem most fogok meghalni. De a golyó a karomba fúródott, a vállam alatt. Perzselő érzés járta át, sikítani tudtam volna kínomban, ám még így is örülhettem, hogy gyorsan léptem és nem a szívembe kaptam.
   Azonban rögtön leblokkolt Lyle. Viszont ez sem állított meg, vergődtem a székben, a karomban lévő fájdalommal mit se törődve – a szándékom ellenére, azonban minden próbálkozás gyengére sikeredett, hiszen a sérült karomat alig tudtam megmozdítani. Mellette pedig próbáltam elérni az elemeket, de egyfolytában áttörhetetlen falnak ütköztem, ami egyik próbálkozás után se lett gyengébb.
   Közben a másik pasas is feltápászkodott, arcáról sütött a düh. Keze a pisztolyra szorult, ujja a ravaszon. Hát ennyi volt. Még jó, hogy nem mentem haza. Vajon Eve él még egyáltalán? Megint kudarcot vallottam, csak most én is meghalok.
   - Tedd le! – szólalt meg Lyle.
   Ezen egy pillanatra meglepődtem, ám a következő másodpercben már tudtam, hogy az erő miatt kellek neki életben. Csak álmodhatom a gyors halálról.
   - Ha nem húzod meg a ravaszt, meg foglak ölni – néztem fenyegetően a hezitáló boszorkány szemébe. Talán a dühe miatt hallgat rám. De csak gyilkos tekintettel nézett vissza.
   Lyle nevetése hangzott fel.
   - Milyen vakmerő vángellel van dolgunk. Senki se fog megölni senkit! – vált parancsolóvá a hangja, ahogy folytatta. – Hagyj magunkra Adam!
   - De…
   - Boldogulok. Menj, nyugtasd le magad!
   Adam egy utolsó pillantást vetett rám, majd kivonult és becsapta maga mögött az ajtót.
   - Nem számítottam arra, hogy ekkora hatást ér el a nevem, de most már lehiggadhatsz. Nem tudom pontosan, mit hiszel, viszont semmi rosszat nem tervezek veled. Ez az egész pedig annak az eredménye, hogy a területünkre jöttél, mi pedig nem szeretjük a vámpírokat.
   - Ezt komolyan te mondod? Tudom mi vagy.
   - Fogalmad sincs róla – vigyorgott rám. – Megnézem a karod, addig próbálnál viselkedni? – kezdett közeledni felém.
   - Nem – vágtam rá egyből, pedig a kezem irtóra fájt.
   - Nem bántalak, szóval lehetnél olyan együttműködő, mint Eve.
   - Meg vagyok kötözve, előtte letámadtak, pisztolyt fogtak rám, itt van maga, aki meg akart ölni egy vángelt. Miért lennék együttműködő?
   - Sose akartam megölni egyet sem közületek.
   - Bocsáss meg, csak az erejét akartad.
   Most először változott dühössé, fenyegetővé a kifejezése. Akaratlanul is még jobban a székhez simultam, mintha elbújhatnék benne.
   - Semmit se tudsz a szándékaimról. Ha meg ilyen nagy a szád, gyógyítsd meg magad és szólj, ha tudsz normálisan beszélni! – mondta fagyosan és megfordult.
   Nem akartam megint egyedül maradni a gondolataimmal, amik az új információk után csak szörnyűbbek lennének.
   - Várj! – kértem. – Befogtam, ha elmondod ki is vagy, mit keresel itt és a többi.
   Hátrafordult, arcán halvány mosolyt vettem észre, mulatott rajtam. Nyugi Cathy, ha továbbra is kimutatod a dühödet, nem tudsz meg semmit!
   - Előbb bekötjük a kezed. Ha bármivel próbálkozol, nem csak elzárlak az erődtől. – A hangja közönyösen, kijelentően csengett, de ezzel még jobban rám hozta a frászt.
   Odajött hozzám és leszedte a láncaimat. Meg akartam nézni, hogy a fal még mindig ott van-e a fejemben, de ha észrevenné és fenyegetésnek vélné… Így bármennyire kísértett, nem tettem semmit.
   Felállni se mertem, mire felnevetett. Csak ennyi kellett, mérgesen talpra ugrottam. Lábaim teljesen elgémberedtek – jobban mondva mindenem – és a hirtelen mozdulattól majdnem visszaestem, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Lyle megcsóválta a fejét, majd megfogta az ép, jobb karomat és elindultunk.
   Adam kint állt az ajtónál és döbbenettel, vegyes gyűlölettel nézett. Rávigyorogtam, amitől kezdett az arcszíne vörös lenni, de mielőtt ő vagy én mondhattunk volna valamit, Lyle egyikünkre se figyelve ment tovább, ezért kénytelen voltam követni, hacsak nem akartam orra bukni.
   Egy ablaktalan, hosszú, lámpával jól megvilágított folyosón jártunk. Ugyanolyan ajtók nyíltak, mint ahonnan kijöttünk. Úgy gondoltam az épület alagsorában vagyunk. Szerencsére nem hasonlított börtönre. A falak egyszerű fehérre festve. Az ajtókon kis táblák tűntek fel, ahogy haladtunk. Különböző raktárak, egy-két iroda, semmi rémisztő.
   A folyosó végén volt lépcső és lift is. Felmentünk a földszintre, ahol már másokat is láttunk. Kinézve az egyik ablakon láttam, hogy már javában délelőtt van. Remek, jól kiütöttek.
   Különböző korú lányok és fiúk mentek el mellettünk, mindenki kíváncsian fürkészett és udvariasan köszöntek Lylenak. Én csak szótlanul követtem és próbáltam senkire se ránézni. Így is eléggé idegesített, hogy mindenki bámul.
   Egyszer felpillantottam Lylera, aki barátságosan mosolyogva viszonozta a köszönéseket. Ezen megint meglepődtem. Semmit se tudtam elképzelni arra, miért viselkednek vele így, mikor vámpír. Lázadó, az igaz, de ez még akkor sem magyarázat semmire, főleg a vezetőségre nem.
   Elértük az orvosi szobát, ahol egy fiatal nő pakolászott éppen a szekrényben. Majdnem vállig érő szőke haját összecsurizta, de sok tincs lógott szabadon.
   - Szia Helen – köszönt Lyle, mire a nő kicsit ijedten fordult meg.
   - A szívbajt hozod mindig rám a… - Hirtelen elhallgatott meglátva a vérző karom. – Mi történt? – kérdezte, miközben egyből az ágyhoz húzott. – Mondtam, hogy ne bízd Adamre! – nézett megrovóan Lylera.
   - Az egész egy félreértés volt.
   Hát igen, ha meghaltam volna, mert a célzott pontban talál el a golyó, akkor is csak egy félreértés lenne. De mindegy, Lyle felé fordultam míg Helen a szükséges dolgokat készítette az ágy mellé.
   - Szóval, ki vagy te?
   - A Tynisha által teremtett boszorkányok első gyereke.
   De ez azt jelentené, hogy ő is boszorkány. Vagy nem? A vámpírok gyereke is vámpír lesz. Ha náluk nem így lenne, miért lennének ennyin?
   - Te vámpír vagy, méghozzá a fők közé tartozó – ellenkeztem.
   - Pontosabban hibrid, méghozzá az egyetlen.
   - Mi? – pislogtam értetlenül.
   - Boszorkány voltam, de aztán Aleida átváltoztatott. És mivel ő tette, a vámpír énem a főcsoportba tartozókéval egyezik meg.
   - De hát, hogyan lehetséges ez?
   - Pont úgy, ahogy te embert át tudsz változtatni. Én Aleida vérével a testemben haltam meg. Igaz, akkor már elvesztette a halhatatlanságát, de akkor is olyan volt, mint egy ángel. Ezért majdnem olyan lettem, mint az a kettő, akiket megteremtett. Legalábbis a vámpír részem.
   Döbbenten néztem rá, az egész hihetetlenül hangzott. Aleida megbánta, hogy létrehozta a vámpírokat, miért változatta volna át?
   - Nem hiszek neked.
   - Akkor mégis mivel magyaráznád?
   - Biztos valami boszorkányos megtévesztés, amit érzek rajtad – találtam ki hirtelen. – Aleida sose tett volna ilyet.
   - Mert te nagyon sokat tudsz róla, igaz? – kérdezte gúnyosan. – De ez csak a vámpírok tudásánál több. Én viszont ismertem.
   - De akkor is…
   - Igazat mond – szólalt meg mellettem Helen. – Viszont ezt nem beszélhetnétek meg később?
   - Vettem a célzást, már itt sem vagyok – mondta Lyle és kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
   Már nyitottam a számot, hogy megállítsam, de végül nem mondtam semmit. Úgyse tudom elhinni, amit mond. Ugyan tényleg ismerheti Aleidát, hiszen nagyon idős, de még most sincs semmi magyarázat az átváltoztatására.
   Várjunk, ismeri Aleidát. Tudja a nevét és Tynisháét is. Ez még csak most esett le, annyi hihetetlen dolgot mondott, hogy fel se tűnt hirtelen. Viszont egy vámpír se tudja a nevüket, sőt Tynisháról egyáltalán semmit. Ez azt jelentené, hogy mégiscsak van igazság a hallottakban?
   - Szétvághatom a felsődet? Úgy könnyebb lesz levenni.
   - Tessék? – néztem Helenre meglepetten, aki ollóval a kezében várta a válaszom. – Utána nincs mit felvennem – tiltakoztam.
   - Majd szerzünk neked, ne aggódj! – mosolygott rám.
   Miután megszabadult a ruhától lemosta a sebet, ami nagyon fájt. Az ágy szélét szorongattam, de még így is felszisszentem az égő érzéstől. A továbbiakat csukott szemmel, összeszorított fogakkal, csendben tűrtem. Végül is mikor megkaptam az erőt az sokkal jobban fájt, ez semmi ahhoz képest és kaptam egy fájdalomcsillapítót is.
   - Bekötöm és készen vagyunk. Viszont úgy tudom, a vérrel gyorsabban gyógyulnál, majd megmondom Lylenak.
   - Maga szerint adna a véréből? – nyitottam ki a szemem.
   - Nem gonosz ő. Amúgy pedig tegezz nyugodtan.
   Ezt nehezemre esett elhinni, de legalább Helen eddig jó fejnek tűnt. Vagy csak azt akarják elérni, hogy valakiben megbízzak és engem is sikerüljön úgy behálózni, mint Evet.
   - Te tudod, hol van Eve?
   - Passz, én általában késő informálódom a dolgokról, mert a legtöbb időmet itt töltöm. De úgy gondolom, hogy körbevezeti valaki az épületben.
   Nagyszerű, remélem legalább szökési utat is keres. Ebben azonban nem reménykedtem, mert tökéletesen el tudtam képzelni, ahogy leesett állal sétál, és közben a fellegekben szárnyal.
   - Kész is vagy. Nézek neked gyorsan ruhát.
   Hamar talált egy fehér pólót, amit nehezen magamra vettem. Köszönetet mondtam Helennek és elindultam Lyle-al, aki kint várt rám. Azt mondta, elvisz egy szobába, ahol pihenhetek és odahívja Evet is.
   Örültem, hogy végre találkozhatok vele. Ha nem lesz semmi baja, tuti én fogom felpofozni. Jöjjünk a boszorkányokhoz, jöjjünk. Aztán megtámadnak, lelőnek bennünket, vagy pontosabban csak engem.
   De az utat úgy gondoltam hasznosan töltöm ki, így tovább folytattam a kérdezősködést.
   - Mi volt az a vángel támadás?
   - Hazugság az egész – válaszolta dühösen. Nem érintheti jól ez a téma, ha ilyen hirtelen felhúzza rajta magát.
   - Ezt kétlem. A nő megsebesült és téged mondott támadónak, sőt láttak is.
   - Mint már megjegyeztem, semmit se tudsz a szándékaimról.
   - Akkor magyarázd meg!
   - Mi értelme, ha nem hiszel nekem?
   - Te mondasz olyanokat, amik képtelenségek.
   - Eve sokkal nyitottabb – mormogta.
   - Mert teljesen megszállottá vált.
   - Mindegy, én befejeztem ezt a szópárbajt. Talán másnak hiszel majd.
   - Kinek?
   - Egy olyan valakinek, akit ismersz.
   - Nem mehetnék egyszerűen el, úgyse fogsz nekünk segíteni?
   Erre Lyle megtorpant és felém fordult meglepetten.
   - Te komolyan azt hiszed, hogy elengedlek titeket?
   - Nem azt mondtad, hogy nem bántasz? – kérdeztem vissza.
   - Ez még nem jelenti azt, hogy szabadon eresztelek, aztán meg hadd beszélhess nyugodtan rólunk másoknak.
   Hát ezt nem hiszem el. Segítség helyett itt ragadunk. Egyből más megvilágításba került a szoba is ahova mentünk, valószínű az lesz majd a cellám.
   - Mi ez a hely amúgy? – kérdeztem, miközben sétáltunk tovább. - Mert nem hiszem, hogy nagyon érdekelné a vámpírokat – oké, ez lehet, sőt biztos hazugság - és eleve nem terveztem elmondani nekik.
   - Mondhatnánk iskolának is, viszont oda nem sokan szeretnek járni, ezt a helyet azonban imádják a fiatalok is. Akit tudunk, összeszedünk azok közül, akikben megvan a boszorkányság. Itt pedig megtanulhatnak mindent, amit akarnak, kortól függetlenül.
   - Szóval ők szabadon dönthetnek? – kérdeztem gúnyosan. – Ők is fecseghetnek az embereknek.
   - Megvan a tökéletes rendszerünk, ami megakadályozza ezt.
   - Óh, és mi lenne az? Velünk miért nem lehet megcsinálni?
   - Megjöttünk – állt meg egy ajtó előtt, majd kinyitotta.
   Bementem és körülnéztem. Egy kollégiumi szobához hasonlónak tűnt. Csak a legfontosabb berendezésekkel, ágy, szekrény, íróasztal egy székkel. Na, álmodhatok ezek szerint arról, hogy Eve is itt lesz, mivel egyszemélyes szoba volt.
   - Eskütétel, amit egy varázslat miatt senki se tud megszegni – válaszolt közben a kérdésemre Lyle. - Attól még ide tudnátok őket hozni. Szerinted miért bujkálunk a vámpírok elől?
   - Passz, utáljátok őket és féltek tőlük? – tippeltem. – De ők, amúgy sem hisznek bennetek, Tynisháról semmit se tudnak.
   - Még szép, mert a vángelek sem beszélhetnek az ángeles ügyekről.
   - Tessék?
   - Azok a dolgok, amiket tudsz Aleidáról és Tynisháról, csak olyanokkal tudsz beszélni róluk, akik szintén hallottak már felőlük.
   - Ezt honnan szeded?
   - Segítettem a varázslat létrehozásában, sőt ami azt illeti én találtam ki. De ha nem hiszed el ezt se nekem, válaszolj! Elmondtál már valamit valakinek, Even kívül.
   - Nem, de eszembe se jutott, hogy meg kéne beszélnem mással.
   - Látod – vigyorgott rám elégedetten.
   Már nyitottam volna a számat, amikor eszembe jutott Matt fura szótlansága. Pont arra gyanakodtam, hogy egy boszorkány csinált valamit, amitől nem tud beszélni. Innen nézve már könnyebben el tudtam hinni, hogy tényleg van igazság abban, amit mondott.
   - Inkább térjünk vissza a fontosabbra – mondtam, miközben megcéloztam az ágyat és leültem a szélére. Duzzogni akartam kicsit a „raboskodás” miatt, de szédülni kezdtem az állástól. Igaz nem fájt annyira a karom a fájdalomcsillapítótól, ám gyengének éreztem magam. – Mi volt az a vángeles dolog régen?
   - Az én feladatom lenne figyelni a vámpírokra a háttérből – válaszolta egy sóhajtás után. Közelebb húzta a széket az ágyhoz és leült rá. – Akkoriban álltak elő legjobban a vámpírok teremtésének megvalósítására szánt ötletekkel. A fővámpírok terjedését nem tudtam megakadályozni, de nem engedhettem meg az emberek átváltoztatását. Így mikor megszületett a briliáns ötlet, hogy a vángel vérével próbálkozzanak, közbe kellett avatkoznom, hiszen én a saját létem miatt sejtettem, hogy sikerülhet ezzel a módszerrel.
   Meglepetten hallgattam. Épp közbe akartam szólni, amikor tenyerébe hajtott fejjel halkabban folytatta.
   - Minden sikeresnek látszott. Aztán eljött a pillanat és az a ribanc a legvégén meggondolta magát. Muszáj volt elmenekülnöm, mert hívta az őröket és azzal a hazugsággal etetett be mindenkit, hogy el akartam venni az erejét. Legszívesebben megöltem volna, de ez az ígéretemmel szemben állt. Viszont miatta nem tudtam teljesíteni Aleida kérését, elbuktam a feladatommal.
   - Aleida miatt tetted?
   - Persze – emelte fel a fejét és egyenesen a szemembe nézett. – Ezért változtatott át, hogy többet tehessek az ügyért, mint egyszerű boszorkányként.
   Ez az ok már érthető is volt, de miért pont Lylet bízta meg ezzel a feladattal?
   - Viszont mit akartál tenni? Hogyan akadályozhattad volna meg? Elvégre, mindig lesz új vángel.
   Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor kinyílt az ajtó és Eve jött be egy olyan lánnyal, akit nagyon jól ismertem. Fehér bőrével és vörös hajával remekül beillett a családunkba. Míg én kilógtam kicsit, mert színeimet apámtól örököltem.
   - Kristin? – kérdeztem döbbenten. Nem tudtam elhinni, hogy az unokatestvérem van itt.
   - Igen – vigyorgott rám, a következő pillanatban már előttem is volt és megölelt. – Annyira jó, hogy életben vagy.
   - Te mit keresel itt?
   - Boszorkány vagyok – mosolygott rám, miután elengedett. - Pár hétre rá miután eltűntél kiderült rólam és aztán Lyle mester elintézte, hogy idejöhessek.
   Az említettre sandítottam, gondolom szívesen tette. És mester? Elvárja, hogy így szólítsák? Röhej.
   - Nem kell rosszra gondolni. Egyszerűen meggyőztem a szüleit arról, milyen jó iskola ez, vagyis Slyvia nénikétek segítségére siettem.
   - Képzeld, ő is boszorkány – újságolta vidáman Kristin.
   Sylvia anya anyjának a húga. Kristin meg a nagybátyám lánya. Mindenesetre én nem tudtam olyan lelkes lenni, mint ő. Már attól rosszul voltam, hogy Eve és Kristin is úgy csinál, mintha nem is lenne ennél az egésznél jobb dolog.
   - Akkor hogyhogy nincs itt? – kérdeztem gúnyosan.
   - Megtanult már mindent innen, amit akart – válaszolt Lyle. – Arra vállalkozott, hogy tudatlan boszorkányokat keres. És persze közel marad a családjához, mert ti bizony nem vagytok még hozzánk képest se átlagosak. Nem csoda az sem, hogy te lettél a vángel. Miután Kristin idekerült vele együtt kutattam kicsit a családfájában, mint kiderült ahhoz a vonalhoz áll a legközelebb, amelyikből sok nagyhatalmú boszorkány került már ki. Közben pedig veled kapcsolatban is végeztem egy kis kutatást. Anyai ágról a boszorkányokhoz húzol, de apád családjára visszavezetve lehet találni korábbi vángeleket.
   - Nagyon értesz a nyomozáshoz – néztem szúrósan Lyle szemébe, ő csak megvonta a vállát.
   - Mint boszorkányok vezetője kötelességemnek érzem, hogy a lehető legtöbb érintettet felvilágosítsam különleges helyzetükről és biztosítsam számukra a tanulást. Ezért képben kell lennem a családfákkal. Elvégre még így is nehéz megkeresni a szerteágazó vérvonalakban azokat, akik örökölték a képességet.
   - Pont úgy működik, ahogy sejtettem – szólalt meg Eve. Rápillantottam és végigfutottam a szememmel, semmi baja nem volt. – Azok a leszármazottak lesznek boszorkányok, akikben ott van az a bizonyos lélek. És ettől függ az is, hogy milyen erősek lesznek.
   - Ez egyébként ugyanaz, ami a vángeleknél is van – vette vissza a szót Lyle. - Mivel Aleida és Tynisha is a lélek erejét használta a két faj megteremtésénél.
   - Azt nem akarjátok megkérdezni, hogy ez érdekel-e? – csattantam fel, már nem bírtam tovább elviselni. - Mert nem.
   - Mi a baj? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Eve. Majd észrevette a karom. – Uram atyám, jól vagy?
   - Amint elhagyhatom ezt a nyavalyás helyet, jól leszek.
   - Kristin segítenél meggyőzni Cathyt, hogy ez egy jó hely? – fordult szórakozottan unokatestvérem felé Lyle.
   - Igen az – mosolygott rám megnyugtatóan Kristin. – Elmagyarázunk Evevel mindent.
   - Nem érdekel! Baromi nagy bajban csücsülünk éppen, nincs idegrendszerem ezt hallgatni tovább, sem itt maradni! Felfogta mindenki?
   - Cathy, nyugi! – tette a vállamra a kezét Eve. – Megoldunk mindent, bízz bennem!
   Habár most teljesen komoly képet vágott, semmit se változtatott a hangulatomon. Visszaültem az ágyra és a jobb kezembe temettem a fejem. Idegességemen az se javított, hogy a bal karom is egyre jobban sajgott.
   - Jut eszembe. Lyle, telefonálhatnék?
   - Nem mondhatsz semmit, tudod! És itt kell maradnod mellettem!
   Kikukucskáltam kicsit. Lyle kihúzott a zsebéből egy telefont és odaadta Evenek. Azt a, talán velem is így viselkednének, ha olyan idióta megszállottsággal viselkednék, mint Eve? Csak az a baj, hogy erre képtelen vagyok.
   - Felhívom Jacket és megnyugtatom őket, biztos aggódnak már – mondta nekem Eve, miközben leült mellém és tárcsázott. – Aztán beszélünk, oké?
   Nem néztem fel.
   - Szia, én vagyok az – köszönt. Még így is megváltozott kicsit a hangja, attól hogy csak telefonon keresztül beszéltek. – Minden rendben, bocsi, hogy csak most jelentkezünk. Viszont nem tudom, mikor megyünk vissza.
   Azért az valamelyest megnyugtatott, hogy ez alapján ő sem tervezett itt maradni a végtelenségig.
   - Micsoda? – emelkedett meg a hangja. Ezután újabb szünet következett. Most már felpillantottam és Eve egyre jobban elfelhősödő arcát néztem. – Ne csináljatok semmit! Kitalálunk valamit és visszahívlak nem soká.
   Mi történhetett már megint? Eve lerakta a telefont és felém fordult. Tekintete kétségbeesett volt és szomorú.
   - Damon és Kordélia eltűntek.