Ez alatt az egy hónap alatt iszonyúan hozzászoktam az új erőmhöz, a strapabírásomhoz, ami csak most tűnt fel, mivel gyengébb lettem, mintha egy tesi tanár kínzott volna egy héten keresztül.
Ahogy kóvályogtam az erdőben, eszembe jutott a menekülés, amivel ez az egész kezdődött. Akkor legalább ismertem a helyet és hallottam a követőmet, ha most ered utánam egy vámpír, azt csak a legutolsó pillanatban veszem észre.
Közeledett a december, a reggeli hűvös mellé még fagyos szél is társult, de ennek amiatt örültem, hogy tiszta volt az ég, a felhőket elfújta helyet hagyva a napnak. Jack szerintem az időjárást is nézte, mikor a szökést tervezte. Szorosabbra húztam a kabátom, már mindenem lefagyott.
Megreccsent a közelben egy faág, mire ijedten kémleltem körbe. A lábam beakadt valamibe és térdre estem, az utolsó pillanatban sikerült leraknom a tenyeremet. Hajamba túrtam, nem érdekelt, hogy piszkos a kezem. A lábaim már kezdték feladni a szolgálatot, és emellett mindentől a frász tört ki. Hangosan ziháltam, hiába próbáltam visszafojtani.
Pár perc után úgy éreztem sikerült leküzdenem a pánikot és talpra kecmeregtem, hogy folytassam az utat. Reméltem jó irányba megyek és messzire elkerülöm az őrházakat.
Lassan vánszorogtam előre, semmi erőm nem maradt, a lábaim időközönként annyira remegni kezdtek, hogy neki kellett támaszkodnom a fáknak. Ha Mattnek, vagy Sztellának nem sikerül előbb elintéznie, a vérhiány lesz, ami végez velem.
A Nap már magasan járt az égen mire kiértem az útra. Körülkémleltem és nagyon idiótának éreztem magam, azt se tudom, merre kell menni. Elindultam az egyik irányba, majd kikötök valahol alapon. Nem sok kedvem volt Leóval találkozni, Even kívül már senkiben se bíztam.
Egy kocsi közeledésére kaptam fel a fejem. Kizárt, hogy valaki követne, nyugtatgattam magam fölöslegesen, mert a szívem a torkomban dobogott és majdnem remegtem a rémülettől.
Az autó lefékezett mellettem.
- Jól vagy? – szólt ki egy fiatal srác. – Elvigyünk? Merre mész?
A kocsi felé fordultam. A férfi vezetett, két lány ült még benne. Mindhárman huszonéveseknek néztek ki. Aggodalmasan néztek végig rajtam, elképzeltem mit láthatnak. Egy fiatal lányt kócosan, koszosan és teljesen kimerülten, a szememen pedig valószínűleg látszott a sok sírás. Nem akartam őket bajba sodorni, de a fuvar jól jött és csak este tudnak utánam indulni, az pedig még odébb van.
- Megvagyok csak eltévedtem – hazudtam. – Köszi, az jó lenne – varázsoltam mosolyféleséget az arcomra. – Edmontonba.
- Mi is oda megyünk – mosolygott rám kedvesen a hátul ülő csaj és kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam és úgy éreztem fel se fogok tudni megint állni, már kellett a pihenés.
- Elég messze vagyunk mindentől, hogy sikerült ilyen messzire kerülnöd? – kíváncsiskodott hátrafordulva félig a másik lány, mire három szempár szegeződött rám.
Az agyam lassan pörgött valami válasz után.
- Kocsival jöttem, de egy másik úton parkoltam le – találtam ki, remélve nem mondok semmi baromságot. – Egy barátomat majd ráveszem, hogy menjünk el érte – tettem hozzá gyorsan mielőtt még felajánlanák a keresést.
- Biztos jól vagy? – aggodalmaskodott mellettem a lány.
- Nem volt túl jó napom – erőltettem ki magamból a szavakat.
- Akarsz beszélgetni, vagy valami? – kérdezte együtt érzően.
- Nem, de azért köszi.
Kifelé néztem az ablakon, teljesen magamba roskadtam. Folytatták a beszélgetést, egy kis idő után hallgatni kezdtem őket -, mert úgy éreztem mentem megőrülök az agyamban kavargó képektől -, hétköznapi dolgokról csevegtek. Eszembe jutottak a barátnőim, honvágyam lett. Bármit megtettem volna azért, hogy hazamehessek és mindent elfelejtsek, ami történt. Ugyanakkor ezt nem tehetem meg, más barátaim lettek a Fellegzuhatagban és tartozom Evenek annyival, hogy nem hagyom el, pont most.
Megnyugodtam mikor megérkeztünk, nem akartam tényleg bajba sodorni őket. Megköszöntem, hogy elhoztak aztán elindultam valamerre. Fogalmam se volt Leóval hol kéne találkoznom.
Zsebre dugtam a kezem és meglepetten húztam ki belőle a dolgokat. Jack belerakta a hamis irataimat, amit csináltak nekem. Széthajtogattam egy kis cetlit.
Menj a reptérre! Leó már ott fog várni és elvisz a többiekhez.
Könnyek szöktek ismét a szemeimbe Jack írását látván. Tudta, hogy lehet belehal, de akkor is kihozott. Visszapakoltam a lapokat és letöröltem az arcom.
Kerestem egy taxit, ami elvitt a reptérre. Kifizettem, majd kóvályogni kezdtem az épület előtt. A nap már kezdett lemenni, délután öt körül járt az idő és engem rémület öntött el. Már biztosan keresni kezdtek és ki tudja nincs-e erre Mattnek dolgozó vámpír.
- Helló Cathy – szólt a hátam mögül egy hang, mire nagyot ugrottam ijedtemben.
Megpördültem szembe nézni az illetővel. Az illatából azonnal rájöttem, hogy egy vámpír. A húszas évei elején járt, barna kicsit hosszabb haj keretezte helyes arcát. Sötétbarna szemei alaposan áttanulmányoztak.
- Leó vagyok – lépett közelebb.
- Szia.
Kételkedés lappangott bennem, ami butaság, hisz honnan tudná Matt, hogy pont Leóval, pont itt kéne találkoznom.
- Hol van Jack? – kérdezte miközben végigpásztázta a környéket.
Gombóc nőtt a torkomban és nem bírtam válaszolni. Valami érthetetlen, ostoba oknál fogva abban reménykedtem, ha nem mondom ki, akkor valóssá sem válik. Így csak álltam, lehajtott fejjel.
- Elfogták? Mi történt? – nézett vissza rám aggodalmasan. – Megszólalnál végre?
Hallatszott a hangján, hogy kezdi elveszteni a türelmét. Gondolatban visszarepültem a labirintusba. A lábaim alig bírtak megtartani, hirtelen kiszállt belőlük a még megmaradt erő is és a sírás kerülgetett.
- Ne várd őt! – suttogtam.
Pár pillanatnyi csend után Leó átölelt, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Az én hibám volt, nem érdemlek vigasztalást.
- Gyere! A repülő két óra múlva indul. Foglaltam egy szobát, ott kapsz majd vért.
Hagytam, hogy vezessen. Egy hotel volt a közelben, oda mentünk. Rögtön leültem a szobába érve, nem bíztam a lábaimban. Ő mellém lépdelt és letérdelt. A csuklóját felhasította a szemfogával, majd odatartotta nekem.
- Igyál! – szólt rám, mikor látta, hogy tiltakozni akarok.
Vonakodva végül megfogtam a karját és a számhoz emeltem, úgyis belém erőltetné. Nem volt ínyemre, hogy közvetlenül táplálkozzak belőle, de a vér látványa és illata még csábítóbban hatott rám, mint eddig bármikor. Reméltem csak azért, mert a testem már nagyon követelte az adagját. Viszont belül tudtam, hogy ezen a téren olyan vagyok, mint a vámpírok és vágyok a frissre, amit a testből szívhatok ki.
Azon kaptam magam, hogy mohón nyeldesem, a vénájára tapadva. Az erőm kezdett visszatérni, de belül ugyanolyan pocsékul éreztem magam.
- Mitől voltál ilyen gyenge? – kérdezte mikor végeztem.
- Matt nem adott vért – vontam vállat, nem akartam elmondani, hogy elvesztettem az irányítást, majdnem megölve saját magamat és még jó pár illetőt ezzel. Gyorsan témát váltottam. – Eve még mindig az Indonéz-szigeteken van?
- Nem, már egy ideje Olaszországban.
- Mi? – döbbentem le.
- Tőlem ne kérdezd! – Őt is rosszul érintette a dolog, mert dühös lett. – Damon magában dolgozik, mint mindig. Eve meg Kordival, de nekem senki nem mond semmit.
- De hát Eve mit csinál? – értetlenkedtem, mire csak mérges pillantást kaptam válaszul.
Legalább nem én vagyok az egyetlen, akit semmibe se avattak be. Eszembe jutott, hogy Kordival még valószínűleg most se felhőtlen a viszonyuk, amitől már nem is volt meglepő. Viszont dühös voltam rájuk, amiért kihagytak. Damon legalább most az egyszer elárulhatta volna valakinek, mire készül.
Begubóztam a fotelba, átöleltem a térdeimet és bekapcsoltam a TV-t egy zenecsatornára vittem, próbáltam arra koncentrálni, de valami mindig bekúszott a gondolataim közé.
- Jól vagy?
Bólintottam, mert a hangom elárult volna. Leült és elővette a laptopját. Nem akartam hallani az új híreket, de Leó magától kezdte el mondani.
- Másnak már nem kell bejelentened a rossz hírt. Naplementekor pedig egyből a nyomodba eredtek. Milyen iratok vannak nálad?
Különösnek találtam, hogy Matt ilyen hamar a nyilvánosságra hozta az esetet, de valószínű rajta kérnék számon, miért nem jelentette amint megtudta. Az viszont nagyon érdekelt, hogy magyarázta Jack halálát.
- Mivel magyarázta? – kérdeztem, közben a kabátomért nyúltam, amit csak ledobtam a fotel mellé és átadtam neki a papírokat.
- Az nincs közzé téve, majd max. a gyűlés után felrakják – válaszolta. - Nagyszerű – mondta elégedetten az iratokra, kérdőn pillantottam rá. – Ezeket titokban készítette neked Jack. Amiket hivatalosan kaptál, a vángellé válásodkor, azokat most mindenhol keresik, és hamar lenyomoznák – magyarázta.
- Még valami? – kérdeztem fáradtan attól, hogy mindent utolsónak tudok meg.
- Damon tombolni fog.
- Matt már nem figyelteti?
Megmagyarázhatatlan kíváncsiság öntött el, érdekelt mi van Damonnel.
- Mikor megkaptam Jack titkos üzenetét felhívtam. Teljesen kiakadt, de már nem tudott megakadályozni semmit, így elintézte Matt emberét és azonnal Evehez ment.
- Szerintem is pocsék ötlet volt – grimaszoltam. Ha hamarabb megtudom, mit tervez Jack talán megállíthattam volna a történteket.
- Nem a te hibát.
Válasz nélkül elfordultam tőle és úgy tettem, mint aki alszik.
- Cathy, egy pillanat alatt el tudtalak volna intézni. Ha ott maradsz, csak annyi változás lenne, hogy az egész terv fuccsba megy, és ott ragadsz.
Igaza volt, de ennek ellenére ugyanúgy mardosott a bűntudat. Az egész már azzal kezdődött, hogy belehabarodtam Mattbe. Aztán csak én lehetek ilyen szerencsétlen, képes vagyok elveszteni az irányítást egy hónap alatt.
Csukott szemeim elé rögtön képek özönlöttek, amint behunytam őket. Láttam Mattet kárörvendően, ahogy Jack szívébe mártja a karót. Az agyam olyan valósághűen szerkesztette meg, mintha tényleg végig néztem volna az egészet. Egyből felpattantak a szemhéjaim, de még így is láttam egy pillanatig Jack élettelen üveges tekintetét, ami pont olyan vádlón akadt meg rajtam, mint a szeretteimé abban a régi álomban. Kirázott a hideg az emléktől.
Leó nem kapcsolta ki a TV-t, így azt hallgattam, miközben folyamatosan űztem ki a bevillanó gondolatokat a fejemből.
- Ideje indulni – törte meg a hosszúra nyúló csendet Leó.
Magamra kaptam a cuccaimat és szó nélkül követtem. Már a repülőn ültünk mikor felém fordult aggódó arccal.
- Segíthetek valahogy?
- Miattam halt meg a barátod – kacagtam fel humortalanul. – Nekem kéne valamit csinálnom érted.
- Sokat köszönhetek neki és mindig is ismertem, de szerintem te ugyanúgy szeretett. Emellett más dolog is történt veled. Egyáltalán nem okollak semmiért, ahogy más se fog. Szóval?
- Segíts távol tartani Damont a bajtól! – mondtam kis töprengés után. Kérdő tekintetére magyarázni kezdtem. – Sztella áll Matt mögött és nagyon meg akarja szerezni régi ellenségét.
- Óh, hát megteszek minden tőlem telhetőt, de neki parancsolni esélytelen. – Huncut vigyor jelent meg az arcán. – Azt csiripelték a madarak, hogy meg tudnád fojtani. Nem akarod másnak átengedni?
- Ő is segíteni akart nekem, a maga módján – vontam vállat. Nem voltam kapható a viccelődésre, de azért jól esett, hogy próbálkozik felvidítani.
Leó körbejárta a környékünket és megigézte az utasokat, hogy sötétítsenek el.
- Nem szép dolog belepiszkálni az emberek agyába – mondtam mikor visszaült, de ő csak vállat vont.
- Mit akarsz csinálni?
- Semmit.
Úgy terveztem ezt az utat is megpróbálom végig ülni ürességet tartva a fejemben.
- Mit szólnál, ha történeteket mesélnék a Dragomir családról? Biztos érdekel, hisz mi vagyunk a legjobbak – vigyorgott, meg se hallva a válaszomat.
Az volt az érzésem, nem fog leszállni rólam, tehát bele is mehetek. Tökéletes téma elterelni a gondolataimat, ami egyébként is a célja ezzel az egésszel. Mellesleg meg tényleg érdekel a családja.
- Jól van – adtam be a derekam. – Mesélj valami érdekeset, de őt kihagynád belőle!? – céloztam Jackre, hisz nekik dolgozott.
- Fogalmam sincs, kiről beszélsz – mosolygott rám kedvesen. – Hol is kezdjem? Szerinted milyen kapcsolat van Kordélia és Damon között?
Visszagondoltam, hogy viselkedtek egymással.
- Hát gondolom, csak miattad ismerik egymást és bírják ki a másik társaságát – tippeltem mosolyogva, bár nem szívből jött.
- Mindenki ezt hiszi – nevetett. – Pedig sokkal régebb óta ismerik egymást. Nagyon jó barátok, Damon kérte a vámpírrá változtatását 879 éve. – Döbbent arcomon még jobban mulatott. - Mi hárman sok mindent csináltunk, de sajnos titoktartás fog a legtöbbnél – kacsintott rám.
- Csak én nem látok bele Damonbe?
- Dragomirok tulajdonsága, kevesen ismernek minket igazán.
Hát azt kezdem észrevenni. Jordan is elég fura egy illető.
- Na és mi jót csináltatok?
- Poénból elindultunk kincsvadászatra, de végül olyat találtunk, amire álmunkban se gondoltunk volna. – Sikerült felcsigáznia az érdeklődésemet. – Rábukkantunk pár ősrégi naplóra és rajzokra egy barlangban. Borzalmas, földönkívüli lények harcáról szóltak. Sejted kik voltak ezek a különös alakok? – vigyorgott rám. Válaszul bólintottam, erre nem számítottam. – A legidősebbeket végig kérdezgettük később. Semmit se tudtak az egészből, ráadásul még az érdeklődés legkisebb jelét se mutatták. Valaki szerintem alapos munkát végzett rajtuk, mert olyanok voltak, mint akiket megbűvöltek. De az emberekre nem gondoltak, vagy csak nem sikerült mindegyiket elkapniuk. Ők persze semmit se tudtak, ám a nagy harc, azért feltűnt nekik.
- Semelyik könyvben sem említenek ilyet.
- Hát nem. Mi is megtartottuk magunknak – vont vállat. – Apám alig hitt el belőle valamit, mellesleg az egészhez úgy állt hozzá, mintha üres lenne az agya. Pont, mint a többiek. Rajta kívül csak Jacknek és Evenek beszéltünk róla.
Mikor feltűnt neki, hogy kimondta a nevét, aggodalmasan nézett rám, de engem túlságosan lefoglalt az, amit megtudtam. Igaza volt Evenek, Aleida valamiért tényleg elintézte a többi vámpírt, de vajon mi okból?
- Eve mit szólt hozzá? – kérdeztem a lehető legsemlegesebb hangot megütve. Nem kéne elárulni, hogy mi tudunk dolgokat.
- Furán reagált. Meglepődött, de esküdni mernék rá, hogy azért, amiért rátaláltunk.
Pillantása mélyen fúródott az enyémbe. Rajtam is hasonlót lát?
- Mindent meg kellett neki mutatni – mondta tovább, de még mindig kíváncsian méregetett. – Folytatta egy idő után a kutatgatást egyedül, de semmit se talált. Mi sokkal hamarabb feladtuk, mint ő.
- A Dragomirok ennyire kitartóak? – viccelődtem.
- Azért bő száz évet rááldoztunk. – Már épp meg akartam jegyezni, hogy ahhoz képest elég keveset találtak, de rájöhetett mit akarok. – Közben más dolgok is történtek. Amúgy meg elvette a kedvünket, hogy semmi egyébre se bukkantunk utána. A macska is megunja egy idő után a játékot, ha nem hagyod nyerni.
Kezdtem megszeretni Leót. Sokkal, de sokkal kedvesebb volt, mint a bátyja, és kezdett jobb kedvre deríteni, legalábbis a figyelmem másra terelődött.
- Te hány éves vagy? – kérdeztem kíváncsian. A húszas évei elején járt, kinézetre. Úgy tippeltem ez alapján, hogy pár száz.
- 242 – vigyorgott rám fensőbbségesen.
Ahhoz képest milyen idősek a tanács tagjai, a kevés gyerekük többsége is igen fiatal. Érdekelt, mi ennek az oka, ugyanis nem hittem, hogy azért lenne ez, mert nem akarnak utódokat.
Az út hátra levő részében tovább mesélt. Főleg vicces történeteket, amiket csináltak. Sikerült megnevettetnie, habár csak felszínesen, azért már ezt is nagydolognak tekintettem.
Este tizenegy után érkeztünk meg Rómába, ahonnan, mint megtudtam egy Latina nevű városba indultunk. A repülőtér parkolójában már várt ránk Kordélia egy kocsival. Nem tudtam rájönni milyen típusú. Az ablakai koromfeketék, épp ki tudtam rajtuk látni, vagyis egy ember biztos képtelen lenne rá. Úgy gondoltam valami speciális anyagból lehet, ami megvédi a vámpírokat a naptól. Olvastam valami olyat, hogy minden tanácstag kapott egy „napálló” autót, amivel nyugodtan közlekedhettek.
- Szia – köszöntem Kordinak, aki kis mosollyal fogadott minket.
- Hú, nem mondom, nektek aztán sikerült alaposan felhúznotok Damont. Ennyire még nem láttam dühösnek.
- Eve mi után kutat? – kérdeztem elterelve a szót.
- Boszorkányokat keres – pillantott rám hátra. – Most miért vagy ilyen meglepett? A vámpírok nagy része tud a boszi ősötökről. Az már más, hogy a két kezeden meg tudnád számolni, hányan hisznek a létezésükben. Eve viszont valamiért meg van győződve róla, hogy ők segíthetnek nekünk. Sőt mióta Damontől értesültünk Sztelláról, úgy véli azt a libát is segíti valamilyen boszorkány.
Megdöbbenve hallgattam, Kordélia pedig csak mondta, ilyen a stílusa, ami miatt legalább nem kell sokat kérdezgetni, hogy kihúzd belőle a dolgokat.
- Miért nem szóltatok róla? És mit kerestek Olaszországban? Mióta vagytok itt?
- Már majdnem harmadik hete. Azért jöttünk, mert az álmai ide vezették, viszont még nem találtunk semmit, ezért is hallgattunk róla. Na meg így teljes biztonságban van Eve, hisz rajtunk kívül senki se tudja, hogy itt van. – Tartott egy kis szünetet, én meg próbáltam leküzdeni a dühömet, amiért mindenki úgy áll hozzá, hogy „míg nem tudunk valami biztosat, addig nem is szólunk”. – Valami régi várszerűséget keresünk, de egyszerűen sehol se találjuk. Csak annyit tud biztosra, hogy ebben az országban van, meg a kinézetét, amit eddig egyik ember se ismert, akit kérdeztünk.
- Biztos eldugott helyen van – szólalt meg Leó. – Mint a Fellegzuhatag.
Kordi megvonta a vállát, a saját verziója jobban tetszett neki.
- Vagy csak semmi különös nincs azon az épületen, szerintem. Evenek viszont nagyon bejön valamiért, így inkább nem mondtam neki. Furán viselkedik, mint egy bosziimádó.
Félig-meddig Leóval értettem egyet. Valamennyire biztos eldugottan élnek, de szerintem ők beolvadtak az emberek közé, jobban, mint a vámpírok.
- Várjunk! Evenek még mindig vannak álmai? – kérdeztem hirtelen, mert még csak most fogtam fel mit mondott.
- Én ehhez nem értek. Tőle kérdezd majd meg.
Hát az biztos, hogy lesz egy hosszú beszélgetésünk, nem túl jó kezdéssel. Gyorsan visszahessegettem hátra a gondolatokat és az információkon kezdtem gondolkozni. Vajon segítenének nekünk a boszorkányok? Abból a szempontból, hogy milyen titokban élnek nem túl valószínű. Miért fednék fel magukat, csak azért, mert a segítségüket kérjük.
Kordélia és Leó beszélgetni kezdtek. Engem túlságosan lekötöttek a saját gondolataim, így nem figyeltem oda. Amúgy is épp a másik csipkelődésével voltak elfoglalva.
Egy kis kertes házhoz fordultunk be. Mihelyst megálltunk Damon lépett ki az ajtón. Kelletlenül kászálódtam ki a kocsiból, felkészülve a beszélgetésekre.
Kerestem egy taxit, ami elvitt a reptérre. Kifizettem, majd kóvályogni kezdtem az épület előtt. A nap már kezdett lemenni, délután öt körül járt az idő és engem rémület öntött el. Már biztosan keresni kezdtek és ki tudja nincs-e erre Mattnek dolgozó vámpír.
- Helló Cathy – szólt a hátam mögül egy hang, mire nagyot ugrottam ijedtemben.
Megpördültem szembe nézni az illetővel. Az illatából azonnal rájöttem, hogy egy vámpír. A húszas évei elején járt, barna kicsit hosszabb haj keretezte helyes arcát. Sötétbarna szemei alaposan áttanulmányoztak.
- Leó vagyok – lépett közelebb.
- Szia.
Kételkedés lappangott bennem, ami butaság, hisz honnan tudná Matt, hogy pont Leóval, pont itt kéne találkoznom.
- Hol van Jack? – kérdezte miközben végigpásztázta a környéket.
Gombóc nőtt a torkomban és nem bírtam válaszolni. Valami érthetetlen, ostoba oknál fogva abban reménykedtem, ha nem mondom ki, akkor valóssá sem válik. Így csak álltam, lehajtott fejjel.
- Elfogták? Mi történt? – nézett vissza rám aggodalmasan. – Megszólalnál végre?
Hallatszott a hangján, hogy kezdi elveszteni a türelmét. Gondolatban visszarepültem a labirintusba. A lábaim alig bírtak megtartani, hirtelen kiszállt belőlük a még megmaradt erő is és a sírás kerülgetett.
- Ne várd őt! – suttogtam.
Pár pillanatnyi csend után Leó átölelt, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Az én hibám volt, nem érdemlek vigasztalást.
- Gyere! A repülő két óra múlva indul. Foglaltam egy szobát, ott kapsz majd vért.
Hagytam, hogy vezessen. Egy hotel volt a közelben, oda mentünk. Rögtön leültem a szobába érve, nem bíztam a lábaimban. Ő mellém lépdelt és letérdelt. A csuklóját felhasította a szemfogával, majd odatartotta nekem.
- Igyál! – szólt rám, mikor látta, hogy tiltakozni akarok.
Vonakodva végül megfogtam a karját és a számhoz emeltem, úgyis belém erőltetné. Nem volt ínyemre, hogy közvetlenül táplálkozzak belőle, de a vér látványa és illata még csábítóbban hatott rám, mint eddig bármikor. Reméltem csak azért, mert a testem már nagyon követelte az adagját. Viszont belül tudtam, hogy ezen a téren olyan vagyok, mint a vámpírok és vágyok a frissre, amit a testből szívhatok ki.
Azon kaptam magam, hogy mohón nyeldesem, a vénájára tapadva. Az erőm kezdett visszatérni, de belül ugyanolyan pocsékul éreztem magam.
- Mitől voltál ilyen gyenge? – kérdezte mikor végeztem.
- Matt nem adott vért – vontam vállat, nem akartam elmondani, hogy elvesztettem az irányítást, majdnem megölve saját magamat és még jó pár illetőt ezzel. Gyorsan témát váltottam. – Eve még mindig az Indonéz-szigeteken van?
- Nem, már egy ideje Olaszországban.
- Mi? – döbbentem le.
- Tőlem ne kérdezd! – Őt is rosszul érintette a dolog, mert dühös lett. – Damon magában dolgozik, mint mindig. Eve meg Kordival, de nekem senki nem mond semmit.
- De hát Eve mit csinál? – értetlenkedtem, mire csak mérges pillantást kaptam válaszul.
Legalább nem én vagyok az egyetlen, akit semmibe se avattak be. Eszembe jutott, hogy Kordival még valószínűleg most se felhőtlen a viszonyuk, amitől már nem is volt meglepő. Viszont dühös voltam rájuk, amiért kihagytak. Damon legalább most az egyszer elárulhatta volna valakinek, mire készül.
Begubóztam a fotelba, átöleltem a térdeimet és bekapcsoltam a TV-t egy zenecsatornára vittem, próbáltam arra koncentrálni, de valami mindig bekúszott a gondolataim közé.
- Jól vagy?
Bólintottam, mert a hangom elárult volna. Leült és elővette a laptopját. Nem akartam hallani az új híreket, de Leó magától kezdte el mondani.
- Másnak már nem kell bejelentened a rossz hírt. Naplementekor pedig egyből a nyomodba eredtek. Milyen iratok vannak nálad?
Különösnek találtam, hogy Matt ilyen hamar a nyilvánosságra hozta az esetet, de valószínű rajta kérnék számon, miért nem jelentette amint megtudta. Az viszont nagyon érdekelt, hogy magyarázta Jack halálát.
- Mivel magyarázta? – kérdeztem, közben a kabátomért nyúltam, amit csak ledobtam a fotel mellé és átadtam neki a papírokat.
- Az nincs közzé téve, majd max. a gyűlés után felrakják – válaszolta. - Nagyszerű – mondta elégedetten az iratokra, kérdőn pillantottam rá. – Ezeket titokban készítette neked Jack. Amiket hivatalosan kaptál, a vángellé válásodkor, azokat most mindenhol keresik, és hamar lenyomoznák – magyarázta.
- Még valami? – kérdeztem fáradtan attól, hogy mindent utolsónak tudok meg.
- Damon tombolni fog.
- Matt már nem figyelteti?
Megmagyarázhatatlan kíváncsiság öntött el, érdekelt mi van Damonnel.
- Mikor megkaptam Jack titkos üzenetét felhívtam. Teljesen kiakadt, de már nem tudott megakadályozni semmit, így elintézte Matt emberét és azonnal Evehez ment.
- Szerintem is pocsék ötlet volt – grimaszoltam. Ha hamarabb megtudom, mit tervez Jack talán megállíthattam volna a történteket.
- Nem a te hibát.
Válasz nélkül elfordultam tőle és úgy tettem, mint aki alszik.
- Cathy, egy pillanat alatt el tudtalak volna intézni. Ha ott maradsz, csak annyi változás lenne, hogy az egész terv fuccsba megy, és ott ragadsz.
Igaza volt, de ennek ellenére ugyanúgy mardosott a bűntudat. Az egész már azzal kezdődött, hogy belehabarodtam Mattbe. Aztán csak én lehetek ilyen szerencsétlen, képes vagyok elveszteni az irányítást egy hónap alatt.
Csukott szemeim elé rögtön képek özönlöttek, amint behunytam őket. Láttam Mattet kárörvendően, ahogy Jack szívébe mártja a karót. Az agyam olyan valósághűen szerkesztette meg, mintha tényleg végig néztem volna az egészet. Egyből felpattantak a szemhéjaim, de még így is láttam egy pillanatig Jack élettelen üveges tekintetét, ami pont olyan vádlón akadt meg rajtam, mint a szeretteimé abban a régi álomban. Kirázott a hideg az emléktől.
Leó nem kapcsolta ki a TV-t, így azt hallgattam, miközben folyamatosan űztem ki a bevillanó gondolatokat a fejemből.
- Ideje indulni – törte meg a hosszúra nyúló csendet Leó.
Magamra kaptam a cuccaimat és szó nélkül követtem. Már a repülőn ültünk mikor felém fordult aggódó arccal.
- Segíthetek valahogy?
- Miattam halt meg a barátod – kacagtam fel humortalanul. – Nekem kéne valamit csinálnom érted.
- Sokat köszönhetek neki és mindig is ismertem, de szerintem te ugyanúgy szeretett. Emellett más dolog is történt veled. Egyáltalán nem okollak semmiért, ahogy más se fog. Szóval?
- Segíts távol tartani Damont a bajtól! – mondtam kis töprengés után. Kérdő tekintetére magyarázni kezdtem. – Sztella áll Matt mögött és nagyon meg akarja szerezni régi ellenségét.
- Óh, hát megteszek minden tőlem telhetőt, de neki parancsolni esélytelen. – Huncut vigyor jelent meg az arcán. – Azt csiripelték a madarak, hogy meg tudnád fojtani. Nem akarod másnak átengedni?
- Ő is segíteni akart nekem, a maga módján – vontam vállat. Nem voltam kapható a viccelődésre, de azért jól esett, hogy próbálkozik felvidítani.
Leó körbejárta a környékünket és megigézte az utasokat, hogy sötétítsenek el.
- Nem szép dolog belepiszkálni az emberek agyába – mondtam mikor visszaült, de ő csak vállat vont.
- Mit akarsz csinálni?
- Semmit.
Úgy terveztem ezt az utat is megpróbálom végig ülni ürességet tartva a fejemben.
- Mit szólnál, ha történeteket mesélnék a Dragomir családról? Biztos érdekel, hisz mi vagyunk a legjobbak – vigyorgott, meg se hallva a válaszomat.
Az volt az érzésem, nem fog leszállni rólam, tehát bele is mehetek. Tökéletes téma elterelni a gondolataimat, ami egyébként is a célja ezzel az egésszel. Mellesleg meg tényleg érdekel a családja.
- Jól van – adtam be a derekam. – Mesélj valami érdekeset, de őt kihagynád belőle!? – céloztam Jackre, hisz nekik dolgozott.
- Fogalmam sincs, kiről beszélsz – mosolygott rám kedvesen. – Hol is kezdjem? Szerinted milyen kapcsolat van Kordélia és Damon között?
Visszagondoltam, hogy viselkedtek egymással.
- Hát gondolom, csak miattad ismerik egymást és bírják ki a másik társaságát – tippeltem mosolyogva, bár nem szívből jött.
- Mindenki ezt hiszi – nevetett. – Pedig sokkal régebb óta ismerik egymást. Nagyon jó barátok, Damon kérte a vámpírrá változtatását 879 éve. – Döbbent arcomon még jobban mulatott. - Mi hárman sok mindent csináltunk, de sajnos titoktartás fog a legtöbbnél – kacsintott rám.
- Csak én nem látok bele Damonbe?
- Dragomirok tulajdonsága, kevesen ismernek minket igazán.
Hát azt kezdem észrevenni. Jordan is elég fura egy illető.
- Na és mi jót csináltatok?
- Poénból elindultunk kincsvadászatra, de végül olyat találtunk, amire álmunkban se gondoltunk volna. – Sikerült felcsigáznia az érdeklődésemet. – Rábukkantunk pár ősrégi naplóra és rajzokra egy barlangban. Borzalmas, földönkívüli lények harcáról szóltak. Sejted kik voltak ezek a különös alakok? – vigyorgott rám. Válaszul bólintottam, erre nem számítottam. – A legidősebbeket végig kérdezgettük később. Semmit se tudtak az egészből, ráadásul még az érdeklődés legkisebb jelét se mutatták. Valaki szerintem alapos munkát végzett rajtuk, mert olyanok voltak, mint akiket megbűvöltek. De az emberekre nem gondoltak, vagy csak nem sikerült mindegyiket elkapniuk. Ők persze semmit se tudtak, ám a nagy harc, azért feltűnt nekik.
- Semelyik könyvben sem említenek ilyet.
- Hát nem. Mi is megtartottuk magunknak – vont vállat. – Apám alig hitt el belőle valamit, mellesleg az egészhez úgy állt hozzá, mintha üres lenne az agya. Pont, mint a többiek. Rajta kívül csak Jacknek és Evenek beszéltünk róla.
Mikor feltűnt neki, hogy kimondta a nevét, aggodalmasan nézett rám, de engem túlságosan lefoglalt az, amit megtudtam. Igaza volt Evenek, Aleida valamiért tényleg elintézte a többi vámpírt, de vajon mi okból?
- Eve mit szólt hozzá? – kérdeztem a lehető legsemlegesebb hangot megütve. Nem kéne elárulni, hogy mi tudunk dolgokat.
- Furán reagált. Meglepődött, de esküdni mernék rá, hogy azért, amiért rátaláltunk.
Pillantása mélyen fúródott az enyémbe. Rajtam is hasonlót lát?
- Mindent meg kellett neki mutatni – mondta tovább, de még mindig kíváncsian méregetett. – Folytatta egy idő után a kutatgatást egyedül, de semmit se talált. Mi sokkal hamarabb feladtuk, mint ő.
- A Dragomirok ennyire kitartóak? – viccelődtem.
- Azért bő száz évet rááldoztunk. – Már épp meg akartam jegyezni, hogy ahhoz képest elég keveset találtak, de rájöhetett mit akarok. – Közben más dolgok is történtek. Amúgy meg elvette a kedvünket, hogy semmi egyébre se bukkantunk utána. A macska is megunja egy idő után a játékot, ha nem hagyod nyerni.
Kezdtem megszeretni Leót. Sokkal, de sokkal kedvesebb volt, mint a bátyja, és kezdett jobb kedvre deríteni, legalábbis a figyelmem másra terelődött.
- Te hány éves vagy? – kérdeztem kíváncsian. A húszas évei elején járt, kinézetre. Úgy tippeltem ez alapján, hogy pár száz.
- 242 – vigyorgott rám fensőbbségesen.
Ahhoz képest milyen idősek a tanács tagjai, a kevés gyerekük többsége is igen fiatal. Érdekelt, mi ennek az oka, ugyanis nem hittem, hogy azért lenne ez, mert nem akarnak utódokat.
Az út hátra levő részében tovább mesélt. Főleg vicces történeteket, amiket csináltak. Sikerült megnevettetnie, habár csak felszínesen, azért már ezt is nagydolognak tekintettem.
Este tizenegy után érkeztünk meg Rómába, ahonnan, mint megtudtam egy Latina nevű városba indultunk. A repülőtér parkolójában már várt ránk Kordélia egy kocsival. Nem tudtam rájönni milyen típusú. Az ablakai koromfeketék, épp ki tudtam rajtuk látni, vagyis egy ember biztos képtelen lenne rá. Úgy gondoltam valami speciális anyagból lehet, ami megvédi a vámpírokat a naptól. Olvastam valami olyat, hogy minden tanácstag kapott egy „napálló” autót, amivel nyugodtan közlekedhettek.
- Szia – köszöntem Kordinak, aki kis mosollyal fogadott minket.
- Hú, nem mondom, nektek aztán sikerült alaposan felhúznotok Damont. Ennyire még nem láttam dühösnek.
- Eve mi után kutat? – kérdeztem elterelve a szót.
- Boszorkányokat keres – pillantott rám hátra. – Most miért vagy ilyen meglepett? A vámpírok nagy része tud a boszi ősötökről. Az már más, hogy a két kezeden meg tudnád számolni, hányan hisznek a létezésükben. Eve viszont valamiért meg van győződve róla, hogy ők segíthetnek nekünk. Sőt mióta Damontől értesültünk Sztelláról, úgy véli azt a libát is segíti valamilyen boszorkány.
Megdöbbenve hallgattam, Kordélia pedig csak mondta, ilyen a stílusa, ami miatt legalább nem kell sokat kérdezgetni, hogy kihúzd belőle a dolgokat.
- Miért nem szóltatok róla? És mit kerestek Olaszországban? Mióta vagytok itt?
- Már majdnem harmadik hete. Azért jöttünk, mert az álmai ide vezették, viszont még nem találtunk semmit, ezért is hallgattunk róla. Na meg így teljes biztonságban van Eve, hisz rajtunk kívül senki se tudja, hogy itt van. – Tartott egy kis szünetet, én meg próbáltam leküzdeni a dühömet, amiért mindenki úgy áll hozzá, hogy „míg nem tudunk valami biztosat, addig nem is szólunk”. – Valami régi várszerűséget keresünk, de egyszerűen sehol se találjuk. Csak annyit tud biztosra, hogy ebben az országban van, meg a kinézetét, amit eddig egyik ember se ismert, akit kérdeztünk.
- Biztos eldugott helyen van – szólalt meg Leó. – Mint a Fellegzuhatag.
Kordi megvonta a vállát, a saját verziója jobban tetszett neki.
- Vagy csak semmi különös nincs azon az épületen, szerintem. Evenek viszont nagyon bejön valamiért, így inkább nem mondtam neki. Furán viselkedik, mint egy bosziimádó.
Félig-meddig Leóval értettem egyet. Valamennyire biztos eldugottan élnek, de szerintem ők beolvadtak az emberek közé, jobban, mint a vámpírok.
- Várjunk! Evenek még mindig vannak álmai? – kérdeztem hirtelen, mert még csak most fogtam fel mit mondott.
- Én ehhez nem értek. Tőle kérdezd majd meg.
Hát az biztos, hogy lesz egy hosszú beszélgetésünk, nem túl jó kezdéssel. Gyorsan visszahessegettem hátra a gondolatokat és az információkon kezdtem gondolkozni. Vajon segítenének nekünk a boszorkányok? Abból a szempontból, hogy milyen titokban élnek nem túl valószínű. Miért fednék fel magukat, csak azért, mert a segítségüket kérjük.
Kordélia és Leó beszélgetni kezdtek. Engem túlságosan lekötöttek a saját gondolataim, így nem figyeltem oda. Amúgy is épp a másik csipkelődésével voltak elfoglalva.
Egy kis kertes házhoz fordultunk be. Mihelyst megálltunk Damon lépett ki az ajtón. Kelletlenül kászálódtam ki a kocsiból, felkészülve a beszélgetésekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése