30. fejezet

   Teljes sötétségben lebegtem, és habár egyfajta különös nyugalom is elárasztott, egy idő után kezdtem megijedni, hogy mi van, ha ez vár rám örökre? Aztán lassan foszladozásnak indult a feketeség, fénynek, zöld növényeknek adva át a helyét. Csobogás hangja kúszott a fülembe, ami ismerős volt, de nem tudtam hirtelen hova tenni.
   Végül teljesen megszűnt a sötétség, és a hátam alatt talajt éreztem. Majd egy nő hajolt felém. Hosszú szőke haja az egyik oldalra húzva omlott le. Arca fiatalos volt, ennek ellenére szeme bölcsen, és parancsolóan csillogott.
   Ha nem ismertem volna fel arcáról, a hófehér szárnyait látva biztos megvilágosodok. De elég volt ránéznem, hogy tudjam a Fellegzuhatagba kerültem, és Quyen áll felettem.
   Hirtelen észbe kaptam, és gyorsan felpattantam. A sérüléseimre csak utána gondoltam, várva a fájdalmat, de egyáltalán nem fájt semmim. Lepillantottam magamra. Habár a ruhám szakadt, koszos és véres volt, rajtam egy karcolás sem látszott.
   - Üdvözlöm! – hajoltam meg a nő felé, fogalmam sem volt, hogyan kéne köszöntenem.
   - Nem tudom örüljek-e neki, hogy itt vagy Cathy Noche – mondta, amikor felegyenesedtem. Én csak néztem rá, ugyan mit mondhatnék erre? – Tisztában vagy vele mit csináltál?
   - Feláldoztam magam Aleida és Tynisha bűnéért – válaszoltam egy pillanatnyi gondolkodás után.
   - Akkor most őszintén mondd el, miért áldoztad fel magad!
   Habár nem volt ellenséges, túlontúl kedves sem, és kezdett megijeszteni. Ennyire fontos lenne, hogy igazából mi vezérelte a tettemet?
   - Én tényleg komolyan gondoltam azokat a szavakat – mondtam, de ő félrebillentett fejjel várt tovább. – Azért tettem, hogy megmentsem a barátaim életét – válaszoltam végül őszintén lehajtott fejjel. – De mi olyan rossz ebben? Hagynom kellett volna Sztellát győzni? – tört fel belőlem egy kis harag.
   - A vámpír barátaidat, akik lehet, hogy nem gonoszak, de ezzel a tetteddel véget vetettél a vángelek vonalának, pedig rengeteg vámpír garázdálkodik a Földön. Aleida nem véletlen fogadta el az ajánlatomat a gyerekével kapcsolatban. A boszorkányok közt csak pár ártalmas van, de a vérszívók… Nekik muszáj egy irányító, aki visszatartja őket.
   - Sajnálom – szegeztem ismét a lábamra a tekintetem. Természetesen igaza volt, de még mindig jobb, amit csináltam, az lett volna rosszabb az egész emberi népnek, ha Sztella nyer. Ezt Quyennek is be kellett látnia.
   - Én sajnálom – lépett közelebb hozzám, és az állam alá nyúlva megemelte a fejem. – Megérdemelnéd, hogy itt maradj, de viselned kell a következményeket.
   Egyre inkább kezdtem megijedni. Mit akar velem akkor most csinálni? A tekintetéből és hangjából semmi jóra nem számítottam. Aztán folytatta, a hallottaktól szédülni kezdtem, úgy éreztem mindjárt elvesztem az eszméletem.
   - Kérem, ne! – mondtam alig halhatóan, mert a hangom cserbenhagyott.
   - Sok sikert a továbbiakban – hallottam még, aztán megint beborított a sötétség.

   „Örökké te leszel a vámpírok vezetője, mint egy bukott ángel. Többet nem fogsz tudni teremteni, de a meglévőek rád vannak bízva!” – visszhangzott Quyen mondata a fejemben, miközben kezdtem magamhoz térni.
   - Ne! – nyöszörögtem a könnyeimmel küszködve.
   - Cathy! – kiáltotta megkönnyebbülve egy női hang mellettem.
   Eve volt az, akinek ezúttal nem tudtam örülni, sírni kezdtem. Még vángel se akartam sose lenni, erre most az örökkévalóságig itt ragadtam. Damon sincs itt, aki miatt talán megérné ez az egész. Halott szerettem volna lenni.
   - Óh, Cathy! Ne sírj! Hiszen élsz – próbált nyugtatgatni Eve.
  A könnyeim alábbhagytak és lassan kinyitottam a szemem. Eve mellettem térdelt, de ott voltak a többiek is, Madie, Jordan, Jack, Leó, Kordélia és Lyle.  Az utolsó meglepett, aztán beugrott, hogy Jack említette, miszerint itt van.
   Összekapcsolódott a tekintetem a férfiéval. Mindenki szemében ott csillogott a döbbenet, az övé azonban más volt. Mint, aki pontosan tisztában van a dolgokkal, csak még nem hiszi el teljesen. Ettől egyből elmúlt a sírhatnékom, hogy düh vegye át a helyét. Felpattantam, mire leesett rólam valami, vagyis csak majdnem, mert Madie, aki a legközelebb állt gyorsan megfogta és visszaterítette a kabátot a vállamra. Mi a…?
   - Miért vagyok meztelen felül? – esett le. Magamhoz szorítottam a ruhát, úgy néztem végig a többieken, de Lyle-on állapodott meg a tekintetem.
   - Nyugodj meg előbb egy kicsit! – állt fel Eve.
   - Szárnyaid lettek, amik szétszakították a ruhád – mondta Lyle.
   Egy pillanatra lefagytam a meglepettségtől. Szárnyaim? Bár miért olyan meglepő ez, hiszen bukott ángel lettem, nem? Kis híján rám tört a hisztérikus nevetés, de Lyle miatt nem. Még dühösebb lettem higgadtságától, majd hirtelen enyhe fájdalom árasztotta el a hátam. Mindenki hátrahőkölt, ahogy a következő pillanatban hatalmas, gyönyörű fekete tollakkal borított szárnyak tárultak ki.
   Tátott szájjal meredtem oldalra. Ismét meglepve, hiszen most az élő bizonyítékot is megkaptam, hogy tényleg igaz, amit mondtak. Ennek ellenére olyan nehéz volt elhinni, hogy ez belőlem nőtt ki az előbb.
   - Fekete tollak – motyogom, aztán nekirontok Lyle-nak, és beleütök a mellkasába. – Te tudtad!
   - Csak sejtettem – emelte fel védekezően mindkét kezét. – Egy jóslatban meg volt írva, hogy az egyik vángel szárnyakat és örök életet kap Quyentől.
   - Elmondtam neked, mennyire utálom ezt az egészet, és még meg is halok, ha az kell, erre képes voltál ideadni azt az átkozott szöveget, mikor tudtad mi lesz a vége? – kiabáltam.
   - Tényleg nem tudtam biztosra, hogy ez lesz. Az nem volt leírva, miért következik be – mentegetőzött, bár valószínű csak azért, hogy megnyugtasson.
   - Eve látomásában benne voltak a fekete tollak – sziszegtem. – Láttam akkor rajtad, hogy valami az eszedbe jutott, és utána álltál elő ezzel a tervvel, szóval nekem ne hazudj!
   - Jól van – sóhajtott. – Majdnem teljesen biztos voltam benne, és tudtam azt is, hogy nem fogsz neki örülni, de megnyerted a csatát, életben vagy és meg fogod szokni ezt az egész helyzetet, ha nem bosszút állhatsz rajtam miatta.
   Dühösen fújtam egyet, és otthagytam a csapatot. Bár ahogy körülnéztem, most először, mióta magamhoz tértem, fogalmam se volt, hova mehetnék. Távolabb a kis csapattól, még mindig a halottakat gyűjtötték össze. Ezen kívül pedig mindenhol az épületek darabjai, vagy valamilyen bútor. Megégett fű, fák, amik szintén kidőlve voltak a helyükön, vagy totál más helyre kerültek. Ahogy elnéztem a tó irányába, amit nem takartak már fák, csak egy kis pocsolyát láttam.
   Korábban annyira az ellenség kiirtására figyeltem, hogy nem is igazán tűnt fel, milyen pusztítást végeztem a területen. A házakat, amik már egy évezrede itt álltak, egyetlen éjszaka alatt elláttam, úgy néztek ki, mint amiket bombatámadás ért.
   Odasétáltam a saját épületrészemhez, és készültem bemenni a volt ajtó helyén, amikor eszembe villantak a szárnyaim. Próbaképp megmozdítottam, habár különös érzés volt, egyben olyan is, mintha kaptam volna pluszba két kart. Elmosolyodtam, miközben felemelkedtem, aztán kicsit előre billentettem magam, majd leszálltam a régi kert maradványainál.
   - Cathy! – hallottam egy perc múlva a hangot a hátam mögül. – Megértem, hogy mit érezhetsz, de gondolj kicsit a dolog jó oldalára – folytatta kedvesen Madie.
   Eszembe jutott a búcsúzásunk, hogy mennyire féltem, és nem akartam meghalni, de jobb így az élet?
   - Tudom – sóhajtottam. – Viszont teljesen becsapva érzem magam. Azt hittem Lyle őszinte, elmond mindent, és rám bízza a döntést. Ehelyett… - szomorúan fordultam meg. – Mégis, hogy éljek szárnyakkal? – tettem fel az egyik leglényegtelenebbnek tűnő kérdést a többi főhöz képest.
   - Valószínűleg vissza tudod őket húzni, csak egy király tetoválás látszik akkor – vigyorodott el a nő, én meg felhúzott szemmel meredtem rá. – Mikor visszajöttünk holtan feküdtél a földön, aztán hirtelen felemelkedett a testet, és a hátadból előtörtek a szárnyak. Mind csak ledöbbenve néztünk, de utána el is tűnt, miközben visszaestél. Gyorsan rád raktuk a kabátot, meg alád is terítettünk egy ruhát, és akkor láttuk, hogy az egész hátadat szárny alakú tetoválás fedi. Szóval valamilyen kapcsolatban állhat az erőddel, és lehet az érzelmeiddel is, ugyanúgy, ahogy nálunk vámpíroknál a fogak, legalábbis így gondolom.
   Bólintottam, próbáltam lassan feldolgozni a dolgokat, amik szép számmal lesznek még úgy érzem.
   - Mind nagyon örülünk, hogy életben vagy – jött oda Madie, és megölelt. – Na meg itt leszünk melletted, szóval ne dühöngj olyasmi miatt, amin nem tudsz változtatni.
   - Igazad van, sajnálom – mondtam. – Visszamegyünk?
   A többiektől is bocsánatot kértem, de Lylet figyelmen kívül hagytam. Mondjuk, ahogy ránéztem, nem úgy tűnt, mintha zavarná, hanem mint aki pont erre számított. Távolabb ment, és Madievel elegyedett beszélgetésbe.
   Aztán Eve kivételével mindenki elment segíteni a halottak maradékának összeszedésében, mi pedig visszamentünk a házhoz, hátha találunk valami ruhát. Ugyanis hiába sikerült most visszahúzni a szárnyaim, és így felvenni a kabátot, nem túlságosan akartam, egy véletlen idegeskedés vagy más egyéb miatti mutogatást. Na meg körülnézni mi maradt, és abból mit szeretnénk elvinni.
   - Minden oké? – kérdeztem, mert eléggé elkomorodott.
   - Persze – vetett rám egy gyenge mosolyt, de egyáltalán nem hittem neki.
   - Haragszol, amiért nem mondtam el igaz? Sajnálom, de kinézem belőled, hogy akár megölted volna magad – magyaráztam.
   - Tudom, nem esett jól, de megértelek. Én is ezt tettem volna a helyedben. Igaz nagyon dühös voltam, és rettenetes érzés volt megtudni Jacktől. Aztán megkönnyebbültem csak…
   - Hibásnak érzed magad, amiért ez történt velem – fejeztem be helyette. Rosszul éreztem magam, mert a viselkedésem tehetett az egészről. Bólintott, de kerülte a pillantásomat. – Semmi baj, ne rágódj ezen, oké? Nem te tehetsz róla, és tényleg örülnöm kéne, hogy élek.
   Hirtelen megölelt.
   - Annyira sajnálom, hogy rád szakadt ez az egész. Nekem kellett volna leszámolnom Sztellával.
   Nem láttam az arcát, de hangján hallatszott, hogy sír. Nyugtatóan simogattam a hátát.
   - Jaj Eve, nem miattad történt így, te is tudod. Szóval ne szomorkodj emiatt, ezen kívül is van miért – gondoltam a rengeteg halottra.
   Valamennyire megnyugodott, bár gyanítottam, hogy magában még nem fogja ezt egy darabig lezárni.
   - Nem akartam itt lakni száz évig, főleg nem örökre, de kár a házért – mondtam témát váltva, miután elengedtük egymást.
   A falak nagy része állt, de majdnem minden elégett részben, vagy teljesen. Óvatosan lépkedtünk a törmelékek között a lépcsőhöz. Én mentem elől, tekintve, hogy Eve könnyen sebezhető.
   - Túl sok minden zajlott már itt, lehet nem is baj – válaszolta Eve. – De szerintem ruhákat nem fogunk találni.
   Végül csak találtunk egy felsőt, ami szabadon hagyta a hátam, és pár holmit, amit becsomagoltunk. A titkos fenti szoba csodával határos módon teljesen épen maradt. A vángel naplókat szintén elraktuk, aztán visszazártam, és nézelődtünk még egy darabig.

   Egy nagy temetés volt, az összes maradványt egymásra rakták, amit aztán mindenki körülállt és meggyújtottuk. A vámpír holttesteket ugyebár lehetetlen volt azonosítani, kivéve, ha fiatal, így nem lehetett tudni, ki volt ellenség, vagy egyáltalán, ki ki volt. Azonban bárki előreléphetett és mondhatott pár szót elvesztett barátjáról, családtagjáról.
   Csendben hallgattam a lángokat nézve, amikben a csata képei jelentek meg. Páran Christiant is megemlítették, én pedig ráébredtem, hogy könnyek folynak le az arcomon.
   - Nem tudtam segíteni, pedig te megmentettél – motyogtam.
   Valaki megszorította a vállam, felnéztem és Jordan gyászos tekintetével találtam magam szemben.
   - Sok mindent köszönhetünk neki. Minden ízében testőr volt, aki előbb mással foglalkozott, csak legutoljára magával – mondta szomorúan.
   Nem tudtam milyen közel állt hozzá, csakhogy régóta ismerik egymást, hiszen Ő volt a Dragomirok fő testőre. Viszont láttam őket beszélgetni párszor, és úgy tűntek, mint akik barátok.
   A temetés után egy beszéd várt rám. Habár a körülmények miatt szerettem volna várni ezzel, nem tudtam, mert mindenki menni akart el, tekintve, hogy a hely lakhatatlanná vált. Így adtam egy fél órát mindenkinek, én pedig félrevonultam a kis csapatommal.
   - Elég, ha mondasz pár szót, aztán a napokban összehívunk mindenkit egy helyre – mondta Madie.
   - Meglátom – válaszoltam kitérően. – Kiről mit tudunk?
   - Brianat láttam Sztellával, de azóta meghalt, vagy eltűnt – kezdte Jordan. Korábbi szomorúságát felváltotta szokásos, semmit el nem áruló arckifejezése. – Sofia már a harc elején elfutott, bár ő szerintem csak gyáva. Galbraith, Dylan és Naida itt vannak, és amennyire tudom velünk harcoltak.
   - Raphael meghalt – szólalt meg Leó. – Egy testőr ölte meg, akit nem ismertem fel, szóval nem tudom, melyikük volt az áruló, de azóta nem láttam a gyilkosát. A felesége viszont azt állítja nem álltak Sztella mellett.
   Fejben végigvettem a tanácstagokat. Madie és Jordan mellettem, Matt megölése után a Zeklos családot nem képviselte még senki. Sofia, ha nem is áruló, biztos nem engedem tovább a tanácsban maradni. Aztán van egy áruló családunk. A többieket meg meglátjuk.
   - Sztella meghalt ugyan, ennek ellenére minél hamarabb el kell fognunk az árulókat, és kideríteni ki vehetett még részt benne – mondtam végül, aztán Lylehoz fordultam. – Mit fedhetünk fel veled kapcsolatban?
   - Hamar fény fog derülni a boszorkányokra, szóval nyugodtan elmondhatod akár most is. - Bólintottam.
   Megbeszéltünk még pár apró részletet, aztán le is telt az idő. A tömeg újra összegyűlt, az elején a kilenc őssel, az eredetileg tizenhétből, igaz három még él, ha minden igaz. Én pedig megálltam mindenkivel szemben, de ezúttal szemernyi félelem sem volt bennem, annak ellenére, hogy mindjárt nagyon meg fognak utálni.
   - A seregünk fele elveszett – kezdtem bele minden kertelés nélkül -, nem egy embert valószínűleg az ellene forduló társa ölte meg. De ez nem fog még egyszer bekövetkezni! Minden megmaradt árulót kinyomozunk, és megkapja a büntetését! – egy rövid szünetet tartottam. – Emellett a tanács is rengeteg kárt szenvedett, a felének a helyét pótolni kell. Viszont a rendszert megváltoztatom! Immár bukott ángel lettem, nem jön több utód a helyemre. – Gyenge szellőt idéztem, ami miatt ismét előtörtek szárnyaim. – A tanács, ahogy a neve is mutatja, innentől inkább tanácsokat fog adni, a végső döntés azonban az én kezembe kerül, és csak teljes ellenzés szabhat gátat az ítéletemnek. Ha ez valakinek nem tetszik, jobb ha csendben elviseli, vagy nyíltan kiáll ellenem – néztem végig főképp az első soron. – A másik pedig, bemutatom Lyle Rebeldet – a férfi felé intettem, ő pedig odajött mellém. – Ő egy boszorkány-vámpír hibrid, és a varázslók vezére. Most már mindenki tudni fog a létezésükről, azonban megtiltom, hogy bárki ártson egyetlen boszorkánynak is! Aki megteszi Lyle előtt fog elszámolni a tettéért, és valószínűleg az életével fog fizetni. – Lyle csak helyeslően bólintott erre. – Ami pedig az új vámpírokat illeti, nem vagyok képes többé senkit átváltoztatni, tehát erre ne számítson mostantól senki! Kérdés?
   - Nem semmisítheti meg a tanácsot! – tört ki Galbraith.
   - Mint mondtam, megmarad, csupán nem lesz akkora hatalma, mint volt – néztem rá élesen. – Ez az egész Sztella ügy bebizonyította, hogy nem képesek rendes munkát végezni. Ha nem áldoztam volna fel magam, már valószínűleg mindenki halott lenne, az árulókat leszámítva természetesen, és Sztella ünnepelné itt a győzelmét. Szóval jobb, ha inkább köszönetet mondanak nekem!
   - Direkt áldozta fel magát, hogy megkapjon mindent – szólt vissza gúnyosan.
   - Gondoljon mindenki, amit akar, a tények akkor sem változnak – mondtam uralkodva a dühömön. – De egyébként fogalmam sem volt erről, ha tudom, inkább meghaltam volna. Viszont, ha már örökre itt ragadtam maguk miatt, akkor úgy fogom csinálni, ahogy szerintem a legjobb. Most pedig mindenki mehet ahova akar, majd kapnak értesítést a napokban! Amelyik családban pedig nem maradt ős vámpír, a legöregebb veszi át a helyet a tanácsban.
   Ezzel fogtam magam és el is indultam a kapu, jobban mondva a helye felé. Nem tudtam a barátaim mit szólnak hirtelen döntésemhez, meglepettek voltak, de tüzetesebben nem vizsgáltam meg őket.
   - Ez igen – szólt halkan Lyle, aki felvette velem a lépést. – Közölhetted volna finomabban, és előbb nagyobb engedményeket adva nekik, de jól döntöttél.
   - Így gyorsabban meg fog mutatkozni, hogy kivel lesz gond – vontam meg a vállam.
   - Igaz – értett egyet egy kis szünet után. – Viszont arra figyelj, hogy téged nem tudnak közvetlenül legyőzni, és valószínűleg félnek is most tőled, viszont pont ezek miatt a szeretteid lesznek az első célpontok, amivel le tudnak gyengíteni.
   Felsóhajtottam. Erre nem gondoltam, pedig ez tényleg veszélyt jelentett. Jó mondjuk igazából, az egészet nem tudtam minden szempontból végigvizsgálni. Egyszerűen képtelen lennék tovább elviselni a tanácsot, a tőlük való függést.
   - Megoldom majd – mondtam magabiztosan, és reménykedtem benne, hogy addig amíg ki nem találok mindenre valami megoldást, elég nagy lesz a tőlem való tartás, hogy ne lépjenek semmit.
   - Ebben biztos vagyok – mosolygott rám, majd a többiek is felzárkóztak hozzánk.
   - Hova megyünk? – kérdezte Jack, Eve kezét fogva.
   - Olaszország – pillantottam Lylera. – Találkoznom kell Kristinnel.

   A dolgok szépen elrendeződni látszottak. Brianat és a férjét sikerült két nap múlva elfogni, és ki is lettek végezve. Sofia még nem került elő, de volt pár nyom, amin elindulhattunk utána. Az üresen maradt tanácshelyeket hamar feltöltötték, és habár még mindig háborogtak megpróbáltam őket pár kedvező dologgal megnyugtatni.
   Leó elkezdett megbocsátani Kordéliának, bár ennek ellenére tartotta tőle a távolságot. Meg tudtam érteni, de abban is biztos voltam, hogy idővel túllépnek ezen, és ismét egymásra találnak.
   Pont mint Jack és Eve, akik egyfolytában együtt voltak. Eve minden idejét a tanulásnak akarta szentelni, de előtte úgy döntöttek elmennek nyaralni. Engem is hívtak, azonban annyira szikrázott köztük a levegő, hogy kényelmetlenül, és szörnyen éreztem magam a közelükben. Egy szerelmes pár mellett sem bírtam sokáig, mindig Damon jutott az eszembe, vagy néha Matt. Nekem sem kell egy pasi se mostanában.
   Már csak a szüleimmel kapcsolatos ügyet kellett lerendeznem. Így megbeszéltem Kristinnel, hogy látogassuk meg őket. Egyeztetett velük telefonon, természetesen rólam egy szót se szólt. Most pedig el is érkezett az idő.
   - Ideges vagy? – kérdezte Kristin.
   Egy saroknyira voltunk a házunktól. A kabátom kapucniját a szememig húztam, hogy senki ne ismerjen fel, és az alól nézegettem körbe. A jól ismert hely szomorúsággal töltött el. Milyen jó lenne, ha visszajöhetnék élni az átlagos életemet, a családommal és barátaimmal körülvéve.
   - Be kell vallanom valamit – fordultam végül unokatestvéremhez. – Nem megyek veled, én csak látni szeretném őket.
   - De… - nyögte ki pár másodperc után, azonban egyből félbeszakítottam.
   - Úgy jobb mindenkinek, ha halottnak hisznek – mondtam ki azt a mondatot, amivel mindenki győzködött, és sose hittem volna, hogy egyszer én is egyet fogok velük érteni.
   - Cathy, hi… - próbálkozott újra.
   - Ne! Egyszer majd talán megérted – mosolyogtam rá. – Most pedig menj, már biztos várnak!
   A könnyek szúrták a szemem, de fent tartottam a mosolyt az arcomon, míg végül el nem fordult tőlem, és elindult. Jóval lemaradva követtem, miközben próbáltam erős maradni. Damon szavai változtatták meg végül a tervem. Szeretnéd végignézni, ahogy mindenki, akit szeretsz megöregszik, majd meghal? Lehet most azt hiszed, el tudnád viselni a fájdalmat és megérné, azonban tévedsz. Ha pedig már ott vagy, nem lesz többé visszafordulás. Képtelen lennél azt mondani, hogy elmész, mert nem bírod. Tényleg igaza volt, nem lennék képes az életük elmúlásának szemtanúja lenni. Örökre a családom tagjainak elvesztését figyelni. Plusz veszélybe is sodornám őket, mert biztos lesznek olyanok, akik szembe akarnak szállni velem.
   Azon gondolkoztam még, hogy egy vámpírral jövök, aki majd kitörli az emléküket a találkozásunkról, ám féltem, hacsak egyszer is megengedem magamnak, hogy megöleljem újra őket, beszélgessek velük, képtelen lennék csak úgy itt hagyni őket aztán örökre. Ezért hát figyeltem, ahogy megjelenik az ajtóban anya beengedni Kristint.
   Egy percig, ha nyitva volt az ajtó, de többnek tűnt. Halványan érzékeltem a szememből kicsorduló könnyeket, amik elhomályosították kicsit a látásom, de ennek ellenére is magamba ittam a látványt. A lábaim már elindultak volna előre, hogy karjaiba rohanjak. Most, hogy itt volt alig pár méterre még inkább éreztem, mennyire hiányzott. Ekkor azonban eltűntek a házban, én pedig mozdulatlanul meredtem előre. Odébb sétáltam pár lépést, és az utcát szegélyező fának dőlve néztem be a nappaliban, ahol apám is ott volt.
   Könnyeim némán potyogtak, miközben elbúcsúztam tőlük magamban. Végül nem tudom mennyi idő után elfordultam, és elindultam a közeli parkba. Leültem az egyik padra, felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket.
   Az örökkévalóság állt előttem, rengeteg feladattal, amikre nem álltam még készen, de a barátaimra gondoltam, akikre számíthatok. Egy teljesen új élet, új családdal. A múltamat, az emberi életemet pedig ideje magam mögött hagyni, persze megőrizve az emlékeimben.

Vége!