2015. március 6., péntek

28. fejezet

   Ismét a kezemben tartottam Damon levelét és újra elolvastam, bár valószínű már kívülről el tudtam volna mondani.
Drága Cathy!
Kezdem azzal, hogy őszintén nagyon sajnálom, hiszen ez a lap csak akkor kerülhetett a kezedbe, ha a „tökéletes” tervem dugába dőlt. Na jó, az, hogy nekiálltam egy ilyen írásának már mutatja, mennyire kockázatos volt.
Tudom, hogy jelen pillanatban biztos nem értesz velem egyet, de remélem ez változni fog. Számodra felelőtlenségnek tűnhet, amiért egyedül akartam elintézni Sztellát, azonban ennek így kellett történnie. Oly régóta megy köztünk a harc, hogy ezt kettőnknek kellett lezárni, persze valószínű az a ribanc nem volt hajlandó egyedül szembenézni velem.
A másik okom pedig te voltál. Tisztában vagyok vele, mennyire megvisel ez az egész, és azt hiszed gyenge vagy. Pedig nem, én hiszem, hogy képes lennél leszámolni vele, azonban meg akartam neked könnyíteni, levenni ezt a feladatot a válladról. Az amilyen voltál, amikor megismertelek… egyszerűen nem tűnhet el.
Most persze én is egyedül hagytalak, amit sajnálok, viszont szeretném, ha nem adnád fel. Erős, gyönyörű, okos nő vagy, aki képes megtenni, amit én nem. Állj bosszút a nevemben is, aztán élj boldogan, mert megérdemled!
Nem mondom, hogy felejts el, inkább zárj a szíved egyik zugába, míg a többi részét kitárod valaki másnak!
Sajnálom azt is, sőt talán azt a legjobban, hogy nem tudtunk együtt lenni. Regéket tudnék írni arról, mit szerettem volna veled csinálni…
Viszont nem keserítelek el, inkább elbúcsúzok.
Ég veled!
Szeretlek!
ui.: Ez az én utolsó ajándékom neked, gondolj néha rám, amikor ránézel!
   A dobozban volt még egy aranylánc, amin vérvörös, könnycsepp alakú, tökéletesen csiszolt rubin lógott. Végighúztam ujjam a drágakövön, pont illik az alkalomhoz. Felsóhajtva a vízre pillantottam. Kint ültem a Fellegzuhatagban lévő tónál, és egy emlék idéződött fel bennem pár hónappal ez előttről, pár héttel Eve távozása után.
   Gondolataimba merülve sétáltam ki a cseresznyeerdőhöz, ami már nem tündökölt olyan szépen, mint amikor még itt volt Eve. Jól gondoltam az elején, hogy az ő keze van a dologban, különben nem nagyon élnének el ilyen időjárás mellett, és noha adott pár tanácsot, hogy tartsam rendben, még szerencsétlen voltam a dologban. Ezért is jártam ide sűrűn. Egyedül tudtam lenni a saját gondolataimmal, érzéseimmel, miközben gyakorolgattam.
   Azonban most egy alakot láttam meg a tó partján üldögélni. Picit közelebb menve már hátulról is felismertem. Damon, mily szerencse, örültem, hogy ő is elment, így legalább nem üzletelt Mattel, vagy gőzöm sincs mit csináltak, de semmilyen variációnak nem örültem.
   Valószínűleg meghallott, hiszen egy vámpír közelébe szerintem lehetetlen észrevétlenül menni, hacsak nem tereli el valami nagyon a figyelmét. Azonban ennek ellenére nem fordult meg.
   - Szia Cathy! – csendült fel a hangja hirtelen, amitől összerezzentem.
   - Szia! – mondtam zavartan, úgy éreztem kicsit magam, mintha titokban lopakodtam volna oda és lebuktam. – Mit keresel itt?
   - Erre jártam – állt fel, majd felém fordult – és gondoltam benézek apámhoz.
   Sikerült megállnom, hogy meg ne kérdezzem gúnyosan, nem-e jött Mattet is meglátogatni.
   - Na és itt mit keresel? – mutattam körbe.
   - Csak Even agyaltam – dőlt neki lezseren egy fának. Arca kicsit elrévedt.
   - Van valami baj? – kérdeztem. Majdnem minden nap beszéltem vele telefonon, és nem mondott semmi rosszat, teljesen elvolt azt az egyet leszámítva, hogy hiányzott neki Jack, még ha ezt nem is volt hajlandó beismerni.
   - Nincs – vetett rám egy halvány mosolyt. – Csupán úgy érzem lassan ideje lesz elbúcsúzni tőle – mondta halkabban a vizet nézve.
   - Hm? Miért?
   - Az emberi létet választotta – vonta meg a vállát. – Nem akarom végignézni, ahogy az idő elragadja magával. – Hangjában szomorúság bujkált, de én csak feldühödtem rajta.
   - Te is nagy barát vagy. – Hozzáfűztem volna még pár megjegyzést, de előttem termett olyan közel, hogy teljesen belém fojtotta a további mondandómat.
   - Mert te mindent megtennél azért, hogy találkozgathass a családoddal igaz? Viszont hidd el nekem, örülhetsz, hogy halottnak hisznek.
   - Hát, én egyáltalán nem értek veled egyet – szegtem fel a fejem és nem engedtem, hogy a közelsége megfélemlítsen, vagy elbizonytalanítson.
   - Szeretnéd végignézni, ahogy mindenki, akit szeretsz megöregszik, majd meghal? Lehet most azt hiszed, el tudnád viselni a fájdalmat és megérné, azonban tévedsz. – Meglepetésemre kettőnk közül ő teljesen higgadt maradt és a hangján se érződött semmi ellenségesség, az előbbi szomorkásság hallatszott ugyanúgy. – Ha pedig már ott vagy, nem lesz többet visszafordulás. Képtelen lennél azt mondani, hogy elmész, mert nem bírod. Ezt gondold végig! – simította meg az arcom, majd elfordult és hátrébb lépett, én pedig némán álltam, nem bírtam megszólalni.
   Belegondolva ez volt az a bizonyos alkalom, amikor megváltoztak a vele kapcsolatos érzelmeim, még ha ez jó ideig nem is tudatosult bennem. Most pedig már azt is tudom, miért nem akart Eve közelében maradni. Lissa, a szerelme mellett valószínűleg végig ott volt, aki Sztella miatt ember maradt. Belegondolni, hogy milyen lehetett vele lenni azzal a tudattal, miszerint pár évtized múlva elveszíted, és nem tehetsz ellene semmit, te pedig ott maradsz egyedül, borzalmas. Sőt azt is megértettem, hogy ennek ellenére miért nem tudta otthagyni.
   Miután visszatértem a házba felöltöztem és elindultam a gyűlésre. Már előre rosszul voltam. Visszafele megálltunk ott, ahol Laynet eltemettük. Ezúttal Damontól vettünk végső búcsút. Így mondani se kell, mikor megérkeztünk, még javában gyászoltam, ennek ellenére szinte rögtön volt egy találkozó, ami nem sikerült a legjobban.
   Mindenki kiabált és veszekedett, persze azt tudtuk, hogy nem örülnek az ismételt lelépésemnek, de azért ennek ellenére se volt joguk ekkora jelenetet rendezni, főleg nem letolni. Látszik, hogy nem igazán tartanak tőlem, és sokra se becsülnek, amin viszont változtatni kell. Szóval nem egy könnyű dolog előtt álltam.
   Egy bordó hosszúruhát vettem fel, ami tökéletesen passzolt a nyaklánchoz. A hajamat is összefogtam elegánsan, és magabiztosan léptem be a nagyterembe.
   Megjelenésem kicsit se csökkentett a zajon, mindössze egy pillantást kaptam a legtöbbjüktől. Harag és düh gyúlt bennem. Ezt kapom tőlük, amikor nem elég, hogy választásom nélkül változott meg minden az életemben, és még fel is fogom áldozni magam, hogy többek közt az ő seggüket is megmentsem, mikor minden jelenlévő sokszorosan leélte az én csekély 20 évemet már.
   Láng csapott fel az asztal közepén lévő vázából, ami megtette a hatását. Tátott szájak, megdöbbent, megbotránkozott tekinteteket kaptam, miközben egy szó nélkül, mintha mi se történt volna a helyemre sétáltam.
   - Tudtommal még én vagyok a vángel – mondtam leülés közben. – Elvárom, hogy mindenki viselkedjen eszerint! A szembeszegülést egyenlőnek veszem az árulással, és így nem marad más, minthogy a bűnös ugyanazt a büntetést kapja, mint amit Sztella fog. – Tartottam egy rövid kis szünetet, miközben minden immáron elcsendesült résztvevőn végigpillantottam. – Nem szeretném továbbra is üres fecsegéssel eltölteni az időt, szóval egyből a lényegre térek – vágtam bele a közepébe. A jövetelünk utáni rövid összejövetelen a távollétem megindokolásával és bocsánatkéréssel voltam elfoglalva.
   - Még nem döntöttünk afelől, hogy részesül-e valamilyen büntetésben a tette miatt! – vágott közbe Galbraith.
   - Lehet, viszont szerintem nagyobb problémánk van ennél. Szóval, aki erről akar tárgyalni az felemelkedhet és távozhat végleg a tanácsból!
   - Hogy merészeled? – csattant fel Sofia, amin nem is lepődtem meg, kábé ugyanannyira gyűlölhetett, mint én őt. – Birtoklod a vángel rangot, de nem vagy más egy húszon éves fruskánál, akinek sem… - itt szakadt félbe a mondókája, mert megtömtem a fejét levegővel.
   - A legelső részben pontosan igazad volt – álltam fel -, Én vagyok a Vángel, és ezért egyikőtök sem jogosul fel ilyesfajta viselkedésre, beszédre! Sőt igaz, hogy fiatal vagyok, és nagyon nem értek még az ilyen dolgokhoz, mégis sokkal többet tettem már, mint a fele társaság, akik csak terpeszkedni tudnak itt a székeiken, és engem rágalmazni, amiért elmentem megpróbálni valamit összeszedni Sztella ellen!
   - Mégis üres kézzel tértél vissza – mondta gúnyosan Sofia, mivel megszüntettem körülötte az összesűrített levegőt.
   - Ha még egyszer megszólalsz, elégetem a nyelvedet! – mosolyogtam rá hidegen, nem fáradva a magázódással.
   Kuncogás hallatszott Jordan felől, de nem néztem rá, helyette folytattam.
   - Érzi még valaki úgy, hogy meg kéne szabadulni tőlem, és tálcán kínálni a helyemet Sztellának, vagy végre meghallgatják a tervemet?
   - Halljuk! – előzött meg mindenkit Jordan. Ezúttal rápillantottam, úgy látszott remekül elszórakozik a helyzeten, ugyanakkor ott bujkált a szemében a komolyság és a kíváncsiság. Eljött ugyan ő is a temetésre, de akkor nem avattuk be a dolgokba. Az utunk is teljes némaságban telt el, mindenki vagy gyászolt, vagy a következő időszakon gondolkozott.
   Madietől kaptam egy bátorító mosolyt, ám ez mit sem segített a többiekkel kapcsolatban, akik teljesen megoszlóan viselkedtek. Volt aki érdeklődve vizslatott, és voltak akik teljesen fel voltak háborodva a „támadásomon”.
   - Hamarosan sor kerülhet Sztella támadására, amire megpróbálunk minél jobban felkészülni és legyőzni. Épp ezért minden távol levő katonát ide kell hozatni, és senki nem hagyhatja el maguk közül sem a Fellegzuhatagot. A csata közben pedig mindenki követi az utasításaimat, azaz ha mondok valamit, azonnal teljesítik, minden kérdezősködés és vitatkozás nélkül.
   Mindenki a folytatásra várt, ami viszont nem volt, vagyis hát de igen, csak nem közölhettem velük. Mivel nem tudtunk semmi jó ötletet kieszelni az árulók ellen, maradt az, hogy nem áruljuk el egy-két személy kivételével a menekülő tervet senkinek, és bízunk abban, miszerint ha sor kerül rá, akkor minél gyorsabban és eredményesen tudjuk véghezvinni.
   - Ez a nagy terv? – kérdezte gúnyosan az egyik tag.
   - Igen – bólintottam. – Sajnálom, de valószínűleg még mindig van áruló ebben a teremben, így egy lényeges információt sem szolgáltathatok ki, amivel a kevés előnyünket veszélyeztethetnénk. – Természetesen erre is felháborodás volt a válasz. – Más mondandóm nincsen, tehát mára végeztünk!
   Nem fáradtam tovább az elköszönéssel, mert egyre hangosabbak lettek. Miközben elindultam kifele az alábbi mondatokat tudtam kivenni: „Mégis mit képzel?”, „Így várja az engedelmességünket is!”, „Nem alkalmas, mind látjátok! Váltsuk le!” - hallottam Sofia hangját, merész ez a nő, túlságosan is.
   Már az épületből sétáltam kifele, amikor Jordan utolért.
   - Ez lenyűgöző volt – mosolygott rám halványan. Rátekintve láttam, hogy már teljesen elrejtette fájdalmát a külvilág elől. – Viszont engem se akartok beavatni?
   Körülnéztem, nincs-e valaki a közelünkben, csak azután válaszoltam. Nem akartam, hogy azok után, amit bent mondtam most meghalljon valaki.
   - Leót kéne megkérdezned, én egy kicsit elfoglalt leszek – grimaszoltam belegondolva abba, ami rám vár egyből miután átöltöztem.
   Jordan kérdőn nézett rám, de nem mondott semmit csak átjött velem a házba, ahol Jack és Leó már vártak.
   Majdnem fél óra múlva lent voltam Jackkel a földalatti titkos járatokban. A magunkkal hozott fáklya gyenge fénye elegendőnek bizonyult érzékeny szemeinknek, miközben a tervezett helyre igyekeztünk. El sem tudtam képzelni, Jack hogyan találja meg itt az utat.
   - Biztos képes leszel megcsinálni? – kérdezte aggodalmasan.
   - Igen. – Határozott kijelentésem ellenére egyáltalán nem voltam magamban biztos. Csupán sejtésem lehetett afelől, miképpen csinálták ezeket a járatokat, de abban bíztam, hogy ha nekilátok, ráérzek a módjára, és nem omlasztom be valahol a teljes felszínt.
   - Viszont a többi utat le kéne zárni, így innen már támadni se fognak tudni.
   - Igaz – értettem egyet. Ez hogy nem jutott eddig az eszünkbe? – Na és mi lesz Eve meg közted? – kérdeztem, ez legalább nagyszerű témaelterelő volt. Bár érezhetően ott függött köztünk a ki nem mondott két szó, „ha túléljük”.
   - Mint láttad él hal a boszorkányokért, és Lyle szerint meg fogja tudni hosszabbítani az életét, így a vámpírrá válást még mindig ellenzi, de esélyt adunk magunknak.
   - Ezt jó hallani – mosolyogtam rá.
   Váltottunk még pár szót erről-arról, de aztán odaértünk a kiszemelt részhez. Na, most jön aztán a nehéz feladat. Vettem egy nagylevegőt.
   - Légy mögöttem!
   Bólintott, én pedig előrébb léptem kezeimet a falra téve. Becsuktam a szemem, és úgy próbáltam meg irányításom alá vonni a földet. Először úgy terveztem, hogy tömörítem, de hamar rájöttem arra, miszerint ez nem fog menni. Sebaj, nagyszerű lesz a sok föld innen a többi járat lezárására. Így egy embernyi rést hoztam létre egyfolytában, miközben mellettünk a föld egy sávban elindult lassan hátrafele, mintha egy kaput csúsztatnánk.
   Nem haladtunk gyorsan, főleg mivel egyre nagyobb erőfeszítést igényelt, minél több anyagot mozgattam. De egy idő után csak elértük a célállomást, amit Jack tudatott.
   - Azt hiszem, itt vagyunk – mondta.
   Megálltam és megfordulva nekidőltem a falnak nagyot sóhajtva. Egy vizes palackot nyújtott felém a férfi, amit hálásan elfogadtam, és a felét meg is ittam. Szusszantam még pár percig, aztán összeszedtem magam.
   - Reméljük, tényleg jó helyen vagyunk – dünnyögtem, mert gőzöm se volt arról, hogy egyenesen haladtam-e, na meg jó irányba. Bár Jack hozott magával iránytűt és fent lemérte a távolságot.
   Nekiláttam még hátrébb tolni a földréteget, hogy olyan széles teret hozzak létre, ahol három ember éppen elfér egymás mellett. Ezután óvatosan kezdtem neki a keskeny rés kiásásához. Amikor kész lett megkönnyebbülve néztem fel a csillagos égboltra, már amennyi látszott belőle a fáktól.
   - Innen akkor átveszem felül. Elboldogulsz? – kérdezte.
   - Ha eddig ment – vontam meg a vállam. – Te?
   - Persze. Akkor találkozunk otthon – mondta búcsúzul és kiugrott a résen keresztül. – Jók vagyunk – szólt még le.
   Ezek szerint akkor jó helyen kötöttünk ki tényleg. Ez azonban nem vigasztalt, mert fáradtságom ellenére még előttem volt a fele munka, míg Jack lefedi itt a kijáratot, hogyha véletlen valaki erre járna, ne bukjunk le.
   Így hát elindultam visszafele, miközben toltam magam előtt a temérdek mennyiségű földhalmot. Óráknak tűnt az eltel idő mire odaértem az első elágazáshoz. Elzártam, aztán haladtam tovább, hogy mindnél megcsináljam ugyanezt. Csupán abban reménykedtem, hogy jól megjegyeztem az utat, mert ha elzárom magam előtt, és dolgozhatok duplán, szétütök valakit.
   Szerencsére azonban sikerült a megfelelő helyen kijutnom. Jack már ott is várt.
   - Kész – mondtam boldogan és belepacsiztam a feltartott kezébe.
   Együtt sétáltunk vissza a házba. Majd egy gyors mosakodás után végigdőltem az ágyamon. pár perc múlva el is aludtam, azonban a nyugodt pihenésre megszokás szerint nem került sor.
   Újra a csatáról álmodtam, azonban ezúttal már vége volt. A magasban lebegtem, miközben végignéztem a romba dőlt Fellegzuhatagon és a földet mindenhol borító csontvázakon, összeaszalódott testeken.
   Ezek szerint akkor fel kell áldoznom magam. Nem tudtam eldönteni mit érzek ezzel kapcsolatban. Beletörődést, vagy kétségbeesést? Valószínűleg mindkettőt vegyítve.
   - Cathy! – sikította Eve. Felkaptam a tekintetem, és megláttam barátnőmet, amint az egykor álló kapun keresztül befut és botladozva szalad a holttesteken keresztül.
   Újra meghallottam a nevemet, majd hirtelen mintha valami megragadott volna elkezdtem felfelé repülni, és belecsapódtam valamibe.
   Felpattantak a szemeim és felültem. Senki nem volt ott, pedig azt hittem, hogy valaki felkeltett. De legalább vége lett, ez a lényeg, gondoltam visszadőlve abban a reményben, hátha másodjára már tudok álommentesen aludni.

9 megjegyzés:

  1. Juuuj, ez nagyon klassz volt :D
    Igazán tetszett, hogy olvashattam Damon gondolatait és szerintem nagyon klasz, hogy beleszőtted őt a következő fejezetbe holott már korábban meghalt.
    Nos, nagyon kíváncsi leszek a folytatásra és hogy mi lesz ennek az alagútnak a szerepe habár van egy sejtésem ;)
    Szóval mint mindig most is nagyot alkottál :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :)
      Mivel mindenki sajnálta, így gondoltam muszáj beleraknom valamilyen emléket, bár pont ezzel toltam ki magammal, mert az első ötlet ütközött a korábbiakkal, de aztán sikerült újat kitalálni és beleszőni az elsőt. :D
      Hát nem fogom elárulni, de valószínűleg jóra gondolsz. :)
      És végül az utolsó két fejezetet megpróbálom már gyorsan hozni, remélem márciusban sikerül befejezni. :)
      Még egyszer köszönöm a hozzászólást, nagyon jól esik. *-*
      puszy,
      Cathy

      Törlés
  2. Már alig várom az utolsó kettőt is :)
    Egyébként komolyan szeretnék gratulálni, mert körülbelül szeptemberben találtam rá az oldalra és azóta is folyamatosan fent tartottad az érdeklődésemet és a mai napig olyan szinten éreklődöm a történeted iránt, hogy minden nap el szoktam látogatni ide, újraolvasni egy egy fejezetet amivel egy teljesen másik világba kerülök és teljesen ki tudok kapcsolni. szóval igazán büszke lehetsz magadra, mert ehhez azért kell tehetség :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, hát ez most nagyon meghatott, sose gondoltam, hogy valakit ennyire sikerül megfognom. Köszönöm! *-* És azért is örök hálám, amiért nem hagytál cserben a kimaradásaim miatt! :)
      Most majd tervezek ez után két új történetet, remélem az egyik majd elnyeri a tetszésedet és mellettem maradsz annál is. :)

      Törlés
  3. Mi köszönjük hogy megosztod ezeket velünk :)
    Biztos vagyok benne, hogy megfognak majd a történeteid mert szerintem mindig azok a legjobbak amelyek kreatívak, Te pedig az szoktál lenni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem az csak öröm, ha valaki élvezi, amit írok, máskülönben csak a fantáziámban játszadoznék az ötleteimmel, nem írnám őket le. :) Sajna mondjuk ezért is haladok olyan lassan, mert rajtad kívül talán csak egy ember olvas...
      Köszi, hát próbálkozok, mert én se szeretem a sablon sztorikat, bár néha félek attól, hogy nem-e viszem túlzásba a kitalációkat. :D

      Törlés
  4. Ne törődj vele hogy lassan haladsz, az emberek a türelmetlenségük miatt szalasztanak el egy lehetőséget arra, hogy egy nagyon klassz sztorit kövessenek végig, és minél később jön a sztori az olvasó annál nagyon örömmel fogadja, én legalábbis így vagyok vele :D
    Áhh, ugyan azokat sose lehet túlságosan túlzásba vinni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hát igen vannak ilyenek is mint te, én is hasonló vagyok mondjuk. :)
      Szerintem sajnos igen. :)

      Törlés
  5. Akkor úgy fogalmazok, hogy te nem szoktad túlzásba vinni :)

    VálaszTörlés