2012. április 23., hétfő

16. fejezet

   Eve is felkelt mire visszamentem a házba. Mindenkit leültettem, aztán eléjük állva elmondtam a terveimet. Nem mindegyikük fogadta jól az elképzeléseimet.
   - Jackről van szó, te meg képes lennél itt hagyni? – fakadt ki Eve.
   - Itt biztonságban vagy, és ha az álmaid tényleg azt jelentik, amit gondolsz, akkor tovább kell kutatnod – magyaráztam. Szerencsére a többiek is mellém álltak, senki sem akarta veszélybe sodorni Evet, aki a legvédtelenebb az ellenségünkkel szemben.
   - Változtass át!
   Néma csend követte a mondatát. Alig akartam hinni a fülemnek, aztán belegondoltam, hogy én is ezt akarnám hasonló helyzetben. Elszántan nézett rám, amitől még rosszabbul kezdtem érezni magam.
   - Nem – ráztam meg a fejem, majd belefojtottam a tiltakozást. – Ha nem sikerül a tervünk, de legyőzzük őket, örökké akarsz szenvedni? Vagy azóta már van más okod arra, hogy vámpírrá válj?
   - Ezt nekem kell eldöntenem – vágott vissza Eve. – Akik vángelek voltak, azok bármikor választhatják ezt az utat, nem kell engedélyt kérniük – nézett végig mindenkin a szobában.
   - De csak én tudlak átváltoztatni, szóval ennyit erről – zártam le a témát.
   Eve ledöbbenve nézett rám, aztán látva, hogy senki se akar neki segíteni otthagyott bennünket. Hangosan csattant az egyik ajtó, amitől megrezzentem, de továbbra is összeszedetten álltam a többiek előtt.
   Damon tekintete se tetszett. Sütött róla, hogy neki aztán senki se mondhatja meg, mit csináljon. Így nem is lepett meg mikor pár másodperc után ő törte meg a csendet.
   - Bébiszitternek nézek ki? – kérdezte gúnyosan.
   - Nem, de céltáblának igen. Azzal pedig nem sokat érünk.
   - Leó is Dragomir – nézett az öccsére. – Vele még sincs semmi bajod.
   - Téged utál valamiért Sztella – mutattam rá az egyértelműre.
   Damon szemében, mintha fájdalmat láttam volna átsuhanni. Vajon mi történt kettőjük között? Ezt senki se említette, csak azt mennyire utálják egymást és mit meg nem tesznek egymás ellen.
   - Tudod mit, ajánlok egy egyezséget. Belemegyek, ha te megfogadod a tanácsaimat és indulásig velem gyakorolsz – vigyorgott.
   - Cathy, ne merd elfogadni! – szólalt meg Leó, de nem törődtem vele.
   - Rendben van – vágtam rá gondolkodás nélkül. Ha elkezdtem volna azon agyalni, hogy milyen hamar meg fogom bánni, vagy mégis milyen ötletei vannak, tuti nem megyek bele. De nem lennék nyugodt, ha a szeretteim közül bárki nincs biztonságban. Emellett pedig a rám támadós módszere segített, ha nehéz is beismernem. Viszont az megijesztett picit, hogy Leó ilyen hevesen tiltakozott.
   - Akkor induljunk is vissza a szobába! – állt fel Damon győzedelmes mosollyal, én pedig követtem.
   - Mit fogunk csinálni?  - kérdeztem.
   - Átfaragunk, hogy jobban hasonlítson a modorod az enyémre – jelentette ki jókedvűen, míg tőlem elborzadt pillantást kapott.
   A következő órák alatt mind agyilag, mind testileg kimerültem. Egyrészt tovább hajszolt, hogy használjam az erőmet. Egészen addig, míg félelem nélkül tudtam hozzányúlni. Persze nem tűnt el minden aggodalmam, de már csak a háttérben volt ott. Másrészt pedig elsajátítottam a stílusának alapjait. Ennek a lényege abban rejlett, hogy legyek erős, fenyegessem meg őket rejtetten -, mégis hatásosan -, de rám vissza ne üssön.
   Arcomon fensőbbséges mosollyal, gyilkoló szemekkel meredtem rá.
   - Ez nekem nem megy – sóhajtottam idegesen hátradőlve az ágyon.
   - Viccelsz, tökéletesen csinálod, ami nem is meglepő, ha egy pillantást vetünk a tanárodra.
   - Vigyázz, mert az egód miatt még a végén felül foglak múlni.
   - Álmodozz csak! – nevetett, aztán elkomolyodott. – Ideje innod!
   A szóra összefutott a nyál a számban. Belepillantottam a jeges kék szempárba és, amit egy pillanatra megpillantottam benne attól megdöbbentem. Rám irányuló tekintetében büszkeség csillogott. Ha tényleg bízik bennem, akkor talán van esélyem.
   Damon meglóbálta csuklóját az orrom előtt. Az illata elöntött, beleborzongtam a vágyba, hogy csillapíthatom éhségemet. Elkaptam a kezét és beleharaptam a karjába. Meglepődtem milyen könnyen mélyednek fogaim húsába. Vére szétáradt a számban, majd lefojt a torkomon a hűs nedv. Ez egy picit vicces, hogy a vámpírok az emberekből jövő meleg vért szeretik, míg az övéké hideg és én el se tudom képzelni, milyen lehet máshogy.
   Most még erősebben tört rám a vadász ösztön, már nem tagadhattam le, hogy mennyire élvezem a közvetlen forrásból való táplálkozást. Mire befejeztem teljesen feltöltődtem.
   - Szerinted Eve megbékél? – kérdeztem halkan, plusz el is akartam terelni a témát, mivel kényelmetlenül éreztem magam az előbbiek miatt.
   - Persze – felelte kedvesen. – Menj, beszélj vele!
   Bólintottam és felkeltem, de az ajtóban megtorpantam, visszafordultam felé.
   - Számíthatok rád? Vigyázni fogsz rájuk, igaz?
   Elmosolyodott, visszatért a megszokott gúnyos modora.
   - Szerintem még képes vagyok embereket védeni.
   A szememet forgattam és otthagytam. Bíztam benne, hogy be fogja tartani a szavát.
   Eve még mindig a szomszédos szobában volt. Behívott a kopogásra. Az ablaknál ült és kifelé nézett, fel se pillantott rám. Mellé lépkedtem, majd leültem a szőnyegre.
   - Tudom, hogy igazad van – szólalt meg hirtelen. – Én csak mindent meg akarok tenni, amit tudok.
   - Ha folytatod a keresést, azzal tudsz segíteni. Szükségünk lesz minden támogatásra.
   Rám nézett egy apró mosollyal, amivel azt is a tudtomra adta, hogy szent a béke kettőnk között. Persze látszott rajta mennyire nem tetszik neki ez még most se, de így a lesz a legjobb és ezt ő is tudta. A maradék bő egy órát, ami még indulásig hátravolt, beszélgetéssel töltöttük.
   A gyomrom összehúzódott az idegességtől, hamarosan szembe kell néznem Mattel, amire nem éreztem magam készen. Mi van, ha pánikba esem, és nem fogok tudni semmit se csinálni?
   Az idő látszólag percek alatt eltelt. Búcsúzáskor jöttem rá, mennyire rossz ötlet így szétválni. Abból jó, hogy ha az egyik kis csapat bajba kerül, a többiek még megúszhatják, de annyira sebezhetőnek éreztem magam, amint otthagytuk a többieket. Pedig még Damon is velünk tartott a repülőtérre, onnan indult tovább Kingsvillebe, a régi otthonomba.
   - Hamarosan meglátom, kik hoztak a világra egy ilyen idegesítő teremtést – viccelődött Damon, ezzel próbálva oldani a feszültséget.
   Szemeimet forgattam, Leó meg együtt nevetett a bátyjával és pacsiztak. Ennyit arról, hogy talán van egy normális is a családjukban. Mellesleg pedig nem tartottam magam idegesítőnek.
   - Hozzád képest mégis sokkal jobb vagyok, és ha mindennek vége kihívlak egy párbajra – kacsintottam rá.
   - Akkor ajánlom, járj szerencsével, mert szükséged lesz pár leckére Jacktől – az ugratása mögött ott volt a komolyság is. – Sok sikert! – ölelt meg.
   Örültem neki, hogy megváltozott a viszonyunk. Jól esett magam mellett tudni még valakit és a nagytesós viselkedésétől jobb kedvem lett. Leó is elbúcsúzott tőle, aztán elindultunk a ránk váró repülőhöz. Kordi intézte el az utat egy olaszországi magán repülőtársasággal.
   - Biztos, hogy jó ötlet Damon tanácsait követni? - törte meg a hosszúra nyúló csendet Leó.
   - Azt hiszem igen – válaszoltam magamat is meglepve.
   Kis hezitálás után rákérdeztem arra, ami már egy ideje foglalkoztatott.
   - Miért utálják egymást ennyire?
   Nem volt szükséges megnevezni az alanyokat – Sztellát és Damont – anélkül is tudta. A válasz kis szünet után jött.
   - Erről Damont kéne kérdezned.
   - Úgy gondoltam, hogy ez neki fájdalmas téma.
   - Az is – mosolygott rám szomorúan Leó, majd sóhajtott egy nagyot. – Sztellának tetszett Damon, de ez fordítva már akkor se volt igaz. Aztán Damon megismert egy embert, kérvényezte az átváltoztatását, ám Sztella megtagadta bosszúból.
   Sejtéseim szerint, azaz ember egy lány volt, akivel szerették egymást. Érdekelt mi lett ezután, de mivel Leó ezt se a legszívesebben mondta el és látszott rajta, hogy neki is rossz emlékeket idéz fel ez a téma, inkább nem kérdeztem többet. Ezek után nem csodálkoztam azon, miért utálja ennyire Damon. Sztelláról pedig csak még eggyel több dolgot tudtam meg, ami miatt az elképzelésem róla már nagyon mélyen volt.
   - Remélem igazad lesz és Damon megmarad egyhelyben.
   - Miért ne maradna? – kérdeztem értetlenül.
   - Mert biztosra tudja, hogy életben van az a nő, aki tönkretette az életét. Emellett elég közel járt a tartózkodását illető kérdésekhez is és most büntetés nélkül tudna vele végezni.
   - Több esze van ennél.
   - Én ebben nem vagyok olyan biztos, mióta elmebeteg módjára rátámadt Sztellára, mikor még javában vángel volt a csaj. - Ledöbbenve meredtem Leóra, hátha mindjárt mondja, hogy csak viccelt, de nem. – Épphogy sikerült akkor megúsznia, mert a testőrök még időben megfékezték, Sztella meg játszadozni akart vele, többszörösen bosszút állni.
   Ezek után már én se voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e egyedül hagyni Damont, de már késő változtatni rajta. Most pedig a barátjának, Jacknek is árthatna egy ilyen lépéssel, amit remélhetőleg figyelembe is vesz. Hacsak nincs megint valami titkos terve elhallgatva előlünk, mert ez is elképzelhető.
   - Hol találkozunk Christiannal? – kérdeztem inkább, mielőtt megint túl sokat járatnám az agyam olyanon, ami lehet nem is valós.
   Abban egyeztünk meg a többiekkel, hogy beszélünk Christian Luchadorral – a Dragomirok testőreinek a főnökével -, mert benne bízik mindenki. 
   - Odavisz minket a repülő. Remélem, meg tudja majd oldani, hogy eljöjjön találkozni velünk. Meg segítséget is kéne összeszednie.
   - Ha nem sikerül neki, akkor bajban leszünk – sóhajtottam és kényelmesen befészkeltem magam a székbe, hogy végig aludjam az utat.


   Montreal közelében szálltunk le, a nap már estefelé járt. Egy telefonfülkéhez vettük legelőször az irányt.
   - Biztos bízhatunk benne? – kérdeztem megtörve a csendet.
   - Igen, tudod ő a Dragomirok testőreinek a vezetője, szóval már ismerjük egy ideje – mosolygott rám megnyugtatóan.
   Ezt a testőrös dolgot még most se értettem teljesen. Persze a történelem folyamán a vámpírok rendszerében is volt pár lázadás és az is igaz, hogy ennek köszönhető az, miszerint egészen idáig minden „ős” életben maradt. Már ezt nézve sokkal komolyabbak a mostani támadások. Kezdve Matt szüleinek a meggyilkolásával, aztán pedig a Pride család tagja.
   - Az apád mellém fog állni, igaz?
   - Ne félj, minden rendben lesz. A mi családunkra mindig számíthatsz.
   Megpróbáltam lenyugtatni a bennem zakatoló kérdéseket, kétségeket.
   - Úgy láttam Kordival minden rendben – tereltem el a témát. Elég sok időt töltöttek együtt és érdekelt, hogy sikerült-e megoldaniuk a problémáikat.
   - Attól függ, honnan nézzük – kacagott fel vidáman. – Elsimítottuk a dolgainkat… - A kimondatlan mondatbefejezés ott lebegett közöttünk, elvégre bármikor vége lehet az életünknek. - De a kapcsolatunk sose volt zökkenőmentes.
   - Miért akartál csatlakozni, ahhoz a csoporthoz? – kérdeztem visszagondolva arra az estére, amikor Kordival először találkoztam.
   - Mert jó ötletnek tűnt a nyomozgatás. Tudod, ha már élsz egy jó ideje, néha igazán izgalmas dolgokra vágysz.
   Erről eszembe jutott Matt hősies „mentsük meg a vángelt” viselkedése. Most már világos, hogy az egész csak azért volt, hogy megszeretesse magát velem és elérje a saját céljait. Kételkedtem abban, miszerint Leó csak az izgalom miatt akarta két másik személlyel felkutatni a bűnözőket.
   - Szóval Kordinak ehhez a döntésedhez semmi köze se volt? – kérdeztem ártatlanul.
   - Talán egy kevés – vont vállat. – Elég sokat veszekedtünk és meg akartam mutatni, hogy nekem bármit szabad, meg bizonyítani az erőmet. De Damon sikeresen lebeszélt, szóval nyugi nem forgatok semmi hasonlót a fejemben.
   Odaértünk a telefonfülkéhez. A falnak dőlve hallgattam a beszélgetést, de nem sokat tudtam meg belőle. Leó arca viszont nem tűnt vidámnak mialatt hallgatta a vonal túlsó végéről érkező választ.
   - Segít nekünk – rakta le a telefont. – De egyedül kell visszamennünk a Fellegzuhatagba, mert most nem tud úgy lelécelni, hogy fel ne keltené vele másoknak a figyelmét. Nagyjából közösen kell megérkeznünk és onnantól lesz támogatásunk. Addig viszont szervezi a csoportot, akik mellénk állnak. – Arckifejezésem látva még hozzátette. – Most csak azokat avatja be, akikben megbízhat.
   - Én is bíztam Mattben – mutattam rá.
   - De Christian nem egy fiatal lány, aki most került bele a fenevadak ketrecébe.
   - Kösz – mondtam kicsit dühösen, pedig igaza volt. – Akkor most merre?
   - Megbeszélünk még egy repülőutat, ami Edmonton közelében rak ki minket, aztán kocsival irány haza.

   Közeledtünk a Fellegzuhatag felé, én meg egyre idegesebb lettem.
   - Mély levegő – vigyorgott rám Leó. – Még a végén balesetünk lesz.
   Kinyújtottam rá a nyelvem. Pár órája átvettem a vezetést, hátha így le tudom foglalni magam picit.
   - Minek aggódsz? Neked úgyse lehet semmi bajod. – Megláttam az elágazást, arra a földútra, ami körbeveszi a Fellegzuhatagot. Ezen négy őrház van, mindegyiknél parkolóval, legjobban a tanácstagjainak a számára. – Nem osonunk inkább be?
   Leó együtt érzően megrázta a fejét. Természetesen igaza volt, ha belógunk, az gyávaságról árulkodik, ami most csak rontana - egyébként se rózsás - helyzetünkön. Ugyanakkor minden másodpercben egyre jobban elöntött a félelem. Mi van, ha már eldöntötték, hogy végeznek velem? Én pedig most saját magam belesétálok a kivégzésembe. Persze Leó próbált nyugtatgatni, elmondani, hogy ez képtelenség, hisz biztos nem ment bele mindenki. Viszont mi van, ha páran nem is várnak erre és inkább elintézik minél hamarabb?
   Lefordultam, a szívem hevesen dobogott, ahogy közeledtünk a kisházhoz.
   - Ha ránk támadnak?
   - Akkor védekezünk, bízz magadban!
   Rendbe szedtem az arcvonásaimat, amiért kaptam egy kis mosolyt.
   - Üdv itthon – sóhajtott fel, ahogy a ház elé hajtottam.
   Egyesültem a levegővel, felkészülve mindenre és kiszálltam a kocsiból. A vámpír, aki kijött megnézni, hogy kik érkeztek, tágra nyílt szemekkel meredt rám.
   - Hol marad az üdvözlés? – vettem elő a fensőbbséges hangomat.
   - Cathy! – kiáltotta Leó figyelmeztetve a veszélyre.
   Azonnal reagáltam, a házhoz repítettem a felém vetődő férfit és ott is tartottam. A levegőből köteleket szőttem és szorosra húztam, hogy aztán hátra tudjak nézni. Leó egy másik vámpírral küzdött. Olyan gyorsan mozogtak, hogy alig tudtam kivenni mikor melyikük melyik.
   Egy harmadik alak suhanását pillantottam meg a fák között. Szóval vártak ránk és az volt az érzésem, nem azért, hogy bekísérjenek és a tanács elé állítsanak. Ezek Mattnek dolgoztak, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem akarnak itt látni bennünket, különösen engem.
   Reméltem Leó elbír egyedül az ellenfelével, mert én abban sem voltam biztos, hogy a másik kettővel fel tudom venni egyszerre a harcot. Csak koncentrálj! – parancsoltam magamra. Figyeltem a levegőből készült kötelek megtartására, miközben összegyűjtöttem a környezetemből a tüzet és a már majdnem Leóhoz érő férfi köré tűzfalat emeltem. Tisztában voltam vele, hogy valamelyiküket hatástalanítanom kell, mert egyszerre kétfelé koncentrálni és sakkban tartani őket nem fog menni.
   A tüzet a pasas fejére húztam össze, egy lánggömbbe zárva és még jobban felerősítettem, egészen addig, míg pár másodperc múlva össze nem esett. Ahogy a lángok eltűntek, az elém táruló látványtól hányingerem támadt. Sok helyen csak a csont látszott, de percek kérdése és valószínűleg elkezd gyógyulni. A következő lépésemtől egyáltalán nem voltam elragadtatva, viszont muszáj volt.
   Ezúttal a földhöz nyúltam. Egy inda tekeredett a torkára, ami egyre szorosabb lett, majd szétválasztotta a fejét a testétől. Borzalmas érzések árasztottak el, de most mással kell foglalkoznom. A férfi fejét elnyelte a föld, most csak ennyit tehettem.
   Hátrafordultam a falhoz szorított vámpírhoz. Be akartam fejezni, túl sok erőt használtam el így hirtelen és eszembe jutott mi történt pár nappal korábban.
   - Ha nem akarsz úgy járni, mint a barátod azt ajánlom légy a segítségünkre! – szólaltam meg fenyegetően.
   - Jól van, elengedheted – lépett mellém Leó.
   Rápillantottam, majd hátra. Két ramaty állapotú hulla maradt hátra a vámpírokból.
   - Remélem ő a főnökszerűség közülük – engedtem ki a csomókat és megkönnyebbülten eresztettem el a levegőt. Hiába töltött el még mindig eszeveszett élvezettel az „érintésük” a félelem és az, hogy most öltem meg velük valakit sokat rontottak az értékén.
   - Lehet nem érdemes rápazarolni az időnket.
   Sok kedvem nekem se volt hozzá, de mindent meg akartam tudni Matt terveiről. Muszáj lesz elé kerülnöm legalább egy lépéssel.
   - Szerintem meg, pár perc alatt elintézzük – szólaltam meg baljósan, majd a férfi szemeibe néztem. – Elmondasz nekünk mindent, vagy úgy végzed, mint a haverod, csak sokkal lassabban fogom csinálni – mosolyogtam rá vérfagyasztóan.
   Az arca teljesen elsápadt, de néma maradt. A kezemben tűzgömböt gyújtottam, mire még rémültebb lett és a falhoz bújt még jobban, mintha el tudna menekülni. Rájött, hogy csapdába került és úgy tűnik még se akarta megtapasztalni, amivel fenyegettem, mert hadarni kezdett.
   - Engem nem avattak be a fontos dolgokba. Azt a feladatot kaptuk, hogy ha visszajön Ön, akkor kapjuk el és feltűnés nélkül szállítsuk el a megadott helyre. Matt nem akarja, hogy bárki bekavarjon, míg nem sikerül elintéznie az új vángel melletti döntést a tanácsban.
   Szóval gőzerővel hajt, hogy minél hamarabb kinyírathasson, micsoda meglepetés. De ezeket már eleve lehetett sejteni, új híreket akartam hallani. Közelebb léptem, a tenyeremen még mindig ott égett a láng.
   - Esküszöm, hogy nem tudok többet – nézett rám könyörgően.
   - Na és Jackkel mi a helyzet? Ne is próbálkozz előadni a tudatlant, tisztában vagyok vele, hogy életben van.
   - Mások vitték el. – Elégedetlen arcomat látva gyorsan folytatta. – De a közelben tartják valahol fogva, ennél többet nem tudok mondani.
   Düh lángolt bennem, ki akartam szedni belőle mindent bármi áron. Közeledni kezdtem felé, de Leó elkapta a karom és visszatartott.
   - Christian majd elintézi a teljes kihallgatását. Most nem foglalkozhatunk ezzel, más dolgunk van.
   Mérgesen rápillantottam, amiért megállított. Az ő tekintetében is ijedséget láttam megcsillanni. Az agyam kezdett normálisan működni ismét és rájöttem Leó félelmének az okára. Azért aggódott, hogy idegességemben valami rosszat csinálok, mint például megint elvesztem a fejem és megölöm magunkat. Leengedtem a karom és bólintottam.               

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése