29. fejezet

 Öt nap telt el, aránylag mind egyforma időtöltéssel. Attól függően, mikor ki ért rá, a karddal és karóval való harcolást tanultam. Nem lettem túl jó, de legalább több esélyem lesz megvédeni magam.
   A tanács még mindig háborgott, főleg miután Sofia, valamilyen különleges okból, el akart menni a Fellegzuhatagból a parancsom ellenére, és szembe találta magát a fallal. Ez után természetesen egyből hozzám rohant magával hívva mindenkit, hogy így kérje számon tőlem a tettem.
   Most pedig mindenem sajgott, másra se vágytam, mint bedőlni az ágyba, azonban Jordan folytatni akarta még az edzést, szóval csak egy két órás szünetet kaptam. Miért kellett nekem megengedni, hogy ő is tanítson?
   Így lefele indultam inni valamit, hátha az segít egy kicsit. A játékos, báros szobába belépve Leót pillantottam meg a pultnál a poharával játszva.
   - Hali! – köszöntem, majd nekiálltam magamnak egy ütős koktélt keverni, amibe össze-visszaöntöttem mindenfélét. – Úgy látom, neked sincs jó kedved – mondtam grimaszolva.
   - Kordi kiakaszt – tört ki belőle, pedig nem számítottam válaszra, mióta megtaláltuk a barátnőjének írt e-mailt Sztellától, azóta nagyon magába zárkózott.
   - Mivel? – ültem le mellé, és kortyolgatni kezdtem.
   - Hiába tudom, hogy nem okolhatom őt Damon halála miatt, még mindig haragszom, mert elkerülhettük volna, viszont ugyanúgy szeretem még mindig. Egyszerűen nem tudok dűlőre jutni.
   - Megértelek – simogattam meg a vállát, majd újratöltöttem a poharát. Ahogy aztán ismét a sajátommal együtt.
   Talán egy másfél óra múlva, amikor Jordan lejött megkeresni már mindketten totál részegek voltunk, legalábbis én biztos. Majdnem szökdécselve mentem oda hozzá, ami igazából valami eszméletlen nagy kóválygás lehetett.
   - Juj, de jó, hogy itt vagy! – karoltam bele. – Ketten nem olyan jó szórakozni, és már unom is Leót hallgatni, ide kéne neki hívni Kordéliát, ezeknek ki kéne békülniük, elvégre itt vagyunk a halál torkában – felnevettem ezen az utolsó szófordulaton.
   - Miért ittál ennyit? – jött az ítélkező kérdés, ami apát jutatta az eszembe.
   Elengedtem és morcosan mentem vissza a pulthoz.
   - Baj, ha jól akarom érezni magam még egyszer utoljára? – emeltem fel a poharam, ami azonban a következő pillanatban kirepült a kezemből. Hitetlenkedve meredtem az előttem termett Jordanra. – Ezt meg…
   - Le fogjuk győzni, már persze, ha józan leszel!
   - Aha, le fogom győzni és ebbe bele is halok. Kösz az ünneprontást! – forgattam a szemem, majd esetlenül kikerültem, és elindultam fel a szobámba.
   Nem állított meg senki felfele menet. Elterültem a szőnyegen, és a plafont nézve elmondtam magamban az idegen szavakból álló szövegemet. Milyen jól megtanultam, ha még jelen állapotomban is teljesen fel tudom idézni. Ezen felkacagtam kissé hisztérikusan, majd átfordultam az oldalamra, és hagytam, hogy a szédülés helyét átvegye a sötétség.

   Kisétálva a házból végig azt a rengeteg vámpírt néztem, akik most egybegyűlve rám vártak. Az egész jelenet egyben volt hátborzongató, amiért alkonyatkor ennyi éjszakai teremtmény néz velem farkasszemet, akiknek a legtöbbjét egyáltalán nem ismerem, ahogy azt se tudhatjuk ki közülük az áruló. Viszont én fogom őket vezetni, ennek a tudata pedig picit lenyűgözött, bár ehhez is társult a félelem a jelentős felelősségű feladat miatt.
   Vajon milyen sereggel kell szembenéznünk? A kiküldöttek jelentései arról árulkodtak, nagyobb csapata van a miénknél Sztellának, aki a legújabb értesülés szerint valószínűleg még ma este támad. Emiatt végre mindenki félrerakta a nézeteltéréseket az uralkodásommal kapcsolatban.
   - Üdvözlök mindenkit! – szólaltam meg a tisztelgő köszönés után. – Habár örülnék neki, ha tudnék olyan lelkesítő szónoklatot tartani, amiket a könyvekben és filmekben láttam, inkább meghagyom ezt a feladatot olyannak, aki részt vett már hasonló küzdelemben. Ennek ellenére van pár fontos dolog, amit szeretnék megosztani veletek! Mind tudjuk, hogy vannak jelen árulók, most hozzájuk szólok először! – Tartottam egy röpke szünetet, közben átfutott a tömegen a tekintetem. – Gondoljátok egyszer végig, mi lesz, ha Sztella nyer! Nem tudom, mit ígért nektek, de azt erősen kétlem, hogy meg is kapjátok. Már elkezdte öldösni a magas rangúakat, és most mindenkit meg akar a tanácsból, mert egyedül szeretne uralkodni. Mindenki látta, hogyan járt a Zeklos család. Persze biztos nektek is ígért hatalmat – néztem a tanácstagokra -, de csak mert szüksége van rátok, miután győzött már nem lesz, övé lesz a vángel erő örökre. Tényleg ezt akarjátok? Az ő talpnyalója lenni, míg meg nem haltok? – kérdeztem gúnyosan. - Én egyet ígérhetek! Ha most meggondoljátok magatokat, és velünk harcoltok, utána pedig beismeritek a bűnötöket, megkímélem az életetek! Természetesen bármilyen rangot birtokol az illető, azt elveszti. Azonban, akiről kiderül, hogy ellenség, vagy átáll, de nem vallja be korábbi árulását, az alá is írta a halálos ítéletét. – Még ha nem is én leszek a végrehajtó, fejeztem be magamban.
   - A másik lényeges pedig, hogy bemutassam nektek azokat a személyeket, akiknek azonnal kövessétek az utasításait, ha leadom a jelet, ami a magasban feltűnő tűzcsóva lesz!
   Miközben beszéltem mellém sorakoztak az említettek. A kis csapatunk, Madie, Jordan, Leó, Jack, Kordélia kiegészült Christiannal és a korábban már megismert három másik megbízható őrrel. Igaz az utóbbiak csak arról tudtak, hogy a jel leadásakor vissza kell vonulni minél gyorsabban.
   Ezután Madie vette át a szót. A beszéde lenyűgöző volt, azonban nem bírtam odafigyelni, most hogy közeledett a harc egyre inkább rám tört a pánik. Minden összefolyt és csak néztem az arcokat. Most még élők lepték el a Fellegzuhatagot, viszont elkezdtek a szemem előtt villódzni az álomképek.
   Bárkire néztem a következő pillanatban már a földön láttam üveges szemekkel, test, vagy valamilyen végtag nélkül, esetleg mellkasából meredező karóval. Hátrálni kezdtem és sikoltás kúszott felfele a torkomon, de hirtelen nekiütköztem valakinek.
   Christian állt mögöttem, kezeit karjaimra tette és megsimogatta kicsit.
   - Nyugalom! – suttogta lágyan. – Mindjárt visszamegyünk a házba, csak vegyél nagy levegőket!
   Csináltam, amit mondott, és próbáltam nem ránézni senkire. Még az se érdekelt, hogy észrevették-e a viselkedésemet. Csak meredtem magam elé Damont ideképzelve a véres képek helyett.
   A percek kínkeservesen teltek, de végül Christian megszorította a kezem jelezve, hogy vége. Megfordultunk és bementünk a nappaliba, ahol leroskadtam a kanapéra.
   - Mindenki meg fog halni – motyogtam.
   - Álmodtál valamit? – guggolt le elém Madie és megemelte az állam, hogy ránézzek.
   - Azt, amit Eve mindig – suttogtam. – Az egész hely romokban és halottak borítják el. Én teszem, aztán… - Nem bírtam hangosan kimondani, hogy meghalok.
   - Úristen, hát ezért vagy olyan biztos benne? – szólalt meg Jordan. – Miért nem mondtátok el?
   - Az álmaik nem kerültek szóba soha, legalábbis előttünk – morogta Madie, aztán rám nézett. – Össze kell szedned magad! – simította hátra a hajam, majd a csuklóját a szám elé tartotta. – Igyál egy kicsit, segíteni fog megnyugodni!
   Semmi kedvem nem volt hozzá, de mivel tudtam, hogy csak így fognak békén hagyni, csináltam, amit mondott. Éles fogaim ezúttal is könnyedén szakították fel a bőrt, mire az édes nedű nyelvemre csorgott. Ösztönösen szívni kezdtem, és meglepetésemre tényleg úgy éreztem, kezd kitisztulni a fejem. Végül Madie gyengéden elvette a kezét.
   - Cathy! – kezdett bele pár perc csend után a nő. – Megértem, hogy az álmok miatt azt hiszed, biztosan sor fog kerülni arra a verzióra, de ne feledd, ezeket a látomásszerűségeket az érzéseid befolyásolják! – Megfogta a kezem és simogatni kezdte, teljesen anyát jutatta eszembe. Könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam őket kifolyni. – Tudom, nem voltál ott, de egyszer már győztünk, most is így lesz! – célzott a bő két évezreddel korábbi nagy csatára. – Rendben?
   Bólintottam, bár nem sikerült teljesen lenyugtatnia, de azért valamennyire használt.

   Később megint egybegyűlve álltunk, én a tömeg elején. Hajamat befontam egy copfba, nem szerettem volna, ha valaki belecsimpaszkodik. Harchoz alkalmas ruhákat vettem fel, amikben könnyen tudtam mozogni. Egy csőszárú fekete nadrág, kényelmes csizmával, és a pólómon egy vékony pulcsi. A derekamon lévő övön egy karó és egy tőr. A kardom pedig Christiannál, aki a bal oldalamon állt.
   Rajtam kívül kemény 174 vámpír gyűlt össze, akik közül nem lehetett tudni, ki áll az ellenfél oldalán. Viszont bosszantott is ez az egész dolog, jó hogy nem volt sok időnk összehívni az embereket, és nekik ideérni, de akkor sem kéne figyelmen kívül hagyni a hívást, ahogy sokan megtették. Ezen azonban kár volt rágódni, mert lehetetlen már őket ide teleportálni, szóval előre néztem inkább, ahol pár perc múlva megjelent az ellenfél.
   Sztella nagyképűen jött az összetoborzott, valamivel több, mint 200 fő előtt, mellette Eve. Szerencsére nem látszott sérültnek, de legszívesebben odamentem volna azonnal elhozni annak a szívtelen némbernek a közeléből. Miért nem hagytuk akkor a boszorkányoknál? Nem történt volna ez meg.
   Sztella belesúgott valamit a fülébe, aztán enyhén megtaszította felénk. Mindenki meglepődve figyelt. Szemem sarkából láttam, hogy Jack ugrásra készen megfeszül, ahogy én is felkészültem a hátbatámadás valószínűségére.
   - Nyugalom! – kacagott fel hangosan. – Épségben visszakapjátok… - rövid szünetet tartott, és még olyan távolról is szinte éreztem a győzedelmes tekintetét, ahogy az enyémbe fúródott. – Csak te árthatsz neki! – Végigintett magán úgy folytatta. – Amolyan élő vudu bábu lettem, ha megölsz a drága Eve-etek is meghal, bár ő már lehet korábban, elvégre nem úgy bírja a sebesüléseket, mint én.
   Hiába fogtam fel minden szavát, az agyam gőzerővel próbált ellene tiltakozni. Közeledő barátnőmre néztem valami megerősítésért, aki azonban lesütött szemekkel jött.
   - Ma kiderül, ki a fontosabb a vángelnek – fordult most a többiek felé gúnyos hangon beszélve. – A vámpír népe, vagy az immár ember elődje.
   Ha előttem lett volna, tuti megütöm, de most csak a kezem szorult ökölbe. A fogaskerekek beindultam a fejemben az új fejlemények miatt. Számítottunk rá, hogy valamit tenni fog, hiszen, ha megölöm, akkor hiába lett volna erőfölényben, azt azonban nem tudtuk mi lesz. Viszont jól találta ezt ki, mert amíg van egy cseppnyi remény, hogy megszüntessük ezt a vudus marhaságot, képtelen lennék megölni, és így Eve-vel is végezni.
   Eszembe villant a boszorkány, biztos ő intézte el. Keresni kezdtem a szememmel, de nem láttam. Erre szitkozódni kezdtem, pont, amikor megérkezett hozzánk barátnőm.
   - Igaz, amit mondott? – kérdeztem, miközben megöleltem. – Meg tudod semmisíteni? Lyle biztos tud segíteni telefonon keresztül! – hadartam reménykedve valami jó hírben.
   - Nem képes – motyogta. – Csak az tudja levenni, aki feltette. De nem baj! Öld meg! – húzódott el és magabiztosan nézett rám, azonban láttam a szemében a leplezni akaró fájdalmat.
   - Nem – jelentettem ki. – Le fogom győzni ezt az egész bagázst, te csak keresd meg Jackkel azt a ribanc boszorkát!
   Ezzel oda is fordítottam szerelméhez, így meggátolva az ellenkezését.
   - Bízz bennem! – vetettem rá életem legnehezebb kis mosolyát, majd amikor odabújt Jackhez, vetettem egy figyelmeztető pillantást a férfira, hogy el ne merje mondani neki a végső esetre szánt tervet. Eve képes lenne megölni magát, ha tudná mi fog történni.
   Útjukra küldtem őket, aztán közöltem mindenkivel, hogy Sztella az enyém, senki ne nyúljon hozzá. Ez ismét felháborodást keltett, és a másik oldalról áthallatszott annak a ribancnak a jókedvű nevetése.
   Leó előre beszerzett mindünknek egy mini headsetet, hogy tudjuk közölni egymással a fontos dolgokat harc közben. Bekapcsoltam, miközben elszakítottam pillantásomat a távozó barátaimról.
   Sztella volt olyan kedves, hogy hagyott pár percet hadd húzzák fel magukat teljesen a döntésemen. Én azonban oda se figyeltem a fejemhez vágott szavakra.
   - Ha ennyire nem tetszik, álljatok át és haljatok meg vele együtt! – fakadtam ki végül haragosan, mert már nem bírtam tovább. A szememmel megkerestem azt a kurvát, majd egy tűzgolyót röpítettem a mellette lévő vámpírra, aki a meglepetés miatt nem tudott kitérni előle. – Kezdjük el, ha már olyan gyáva vagy, hogy nem mersz egyedül kiállni ellenem! – vicsorogtam, aztán intettem az embereknek.
   Christian odaadta a kardomat és közben megszorította a kezem.
   - A közeledben leszünk – mondta még halkan, aztán belevetette magát a harcba, ami pillanatok alatt mindenhol kialakult, úgy látszik Sztellának se kellett több biztatás, hogy elindítsa a halált osztó bábjait.
   Egy pillanatra ugyan átjárt a félelem, hiszen a vámpírok gyorsabbak és erősebbek nálam, de a harag erősebb volt, így az adrenalin kezdett egyre jobban tombolni bennem. Még utoljára körbenéztem, szemeimmel végigfutottam barátaimon. Csupán remélni tudtam, hogy mindenki épségben kerül ki ebből a csatából. Most azonban nem aggódhatom értük. Jordan szavai a fülemben visszhangoztak „Bármit látsz is, csak akkor avatkozz közbe, ha nem les rád éppen valaki!”. Ez pedig elég ritka, amikor mindenhol ellenségek vannak körülötted. Ugyanakkor nem tudtam képes lennék-e betartani, tudtam jól, hogy nem vagyok képzett, így hacsak kicsit is elterelik a figyelmem, lehet azonnal végem. De ki az, aki képes figyelmen kívül hagyni egy társa megölését?
   Egy vámpír suhant hozzám, kezében acél villant. A megtanult mozdulatok ösztönösen jöttek, és kardommal felfogtam a csapást. Nála csak egy tőr volt, ami miatt könnyebb volt távol tartani. Ezért is próbáltak nekem minél több dolgot megtanítani a kardforgatásról. Mert ezt a fegyvert kevés vámpír használta, inkább csak az idősek, akiket a múltjuk hozzákötött. A fiatalok maradnak a karónál, néha tőrt is használnak, amivel viszont csak sebezni tudnak. Na meg azt az átkozott pisztolyt, amit most is hallottam eldördülni.

   Újra és újra támadt, de ügyesen hárítottam és utána meglöktem. Enyhe megtántorodását egyből kihasználtam, ezúttal én léptem. Először lecsaptam fegyvert tartó kezére. Sikerült elrántania, hogy ne veszítse el a fél karját, viszont így is kapott egy csúnya vágást. Nem álltam meg egy pillanatra sem, megint lesújtottam, ezúttal a nyakára.
   Mint azt előre elmondták, a lefejezés nem könnyű. Emiatt nem ért nagy meglepetésként, hogy nem sikerült elsőre. A kispriccelő vér, azonban rendesen beterített. Fintorogtam ugyan, de nem foglalkoztam vele, ennél csak undorítóbban fogok kinézni.
   A pasi tudván, hogy hamarosan vége lesz összeszedte magát és támadni próbált. Félreléptem előle és mögé pördültem, ő pedig dőlni kezdett előre az egyensúlyát elvesztve. A vére a földre ömlött, mintha csak megterítené a helyét magának. De közben gyógyult is lassan, amit nem hagyhattam. Felemeltem a fegyverem és keményen meglendítettem, hogy ezúttal le tudjam választani a fejét a testéről.
   Ketten jöttek a helyére, és sajnos azt is teljesen be kellett látnom, hogy nem akarnak elfogni. Bár nem értem, miért reménykedtem ebben egyáltalán, hiszen igaz, hogy Sztella egyből megkapná már a harc végén az erőt, feltéve persze, ha én átadom, ami viszont kizárt. Ezt pedig ő is tudja, így teljesen egyértelmű, hogy a megölésem a cél, hisz az egyik legnagyobb fegyvert is kiiktatják.
   Elhajoltam egy szúrás elől, miközben a másikat távoltartottam a tűzzel. Utána megpróbáltam mindkettőjük lábát földbe rögzíteni. Az egyikük az egyensúlya megtartásával küzdött, ahogy a talajba süppedt hirtelen, és a lábszárát indák kezdték szorítani. Azonban a másik sokkal ügyesebbnek bizonyult.
   A szemem sarkából épp időben vettem észre a felém lendülő karót. Oldalra ugrottam, de a hegye még így is végigsúrolta a mellkasom. Egyből meglendítettem a kardot tartó kezem, amit könnyedén félresöpört, és egyúttal meg is lökött. Hátrahőköltem egyenesen neki a csapdába ejtett vámpírnak, aki átfogott.
   Próbáltam kirántani magam a szorításból, aztán megláttam a szabad kezében az ezüst penge csillanását. A következő pillanatban, azonban már sárga fény táncolt a fémen, mert felgyújtottam a kezét. Felkiáltott a fájdalomtól, én pedig kihasználva meggyengülését, a jobb karomat kiszabadítottam és belekönyököltem a hasába, majd teljesen kicsusszanva fogásából megpördültem, aztán legérzékenyebb pontjába térdeltem. A csapásoktól enyhén összegörnyedt, így nem kellett túlságosan felfele céloznom, amikor megsuhintottam a kardom. Ezúttal elsőre sikerült lefejezni, valószínűleg az értelmes gondolkozásom elvesztésével, és az adrenalin növekedésével megjött az erőm is jobban.
   Épp fordultam meg a másik vámpír felé, amikor a bal vállamba fúródott valami a lapockám felett. Felnyögtem a fájdalomtól, és megtántorodtam egy pillanatra, azonban nem hagyhattam magam.
   Védekezésre felkészülve emeltem fel a kardom, miközben a támadóm felé néztem, aki Christiannal harcolt. Egy kis megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amiért megmentett. Lehet miatta tévesztette el a pontos célját, és miatta nem tudta kihasználni a pár másodperces kiesésemet.
   Mindketten jól küzdöttek, ide-oda pörögtek, ahogy egymást támadták felváltva. Figyeltem, miként tudnék segíteni Christiannak, de újabb ellenfelem akadt. Kirántotta a küzdőfeléből a karót, majd rám vetette gyilkos tekintetét, és elindult felém. Szemből megnézve felismertem az egyik őrt személyében.
   - Mocskos áruló – sziszegtem, miközben összeszedtem magam, és próbáltam teljesen kizárni sajgó vállamat a tudatomból.
   Egyenesen nekem rontott vadállat módjára, én viszont pont erre vártam. Mikor bő karnyújtásnyira volt tőlem, levegőből falat emeltem magam elé, amit aztán nekivágtam. Úgy bukott hátra, mint aki betonfalnak szaladt. Ennek ellenére sikerült volna talpon maradnia, ha nem húzom ki lába alól szó szerint a talajt. Melléléptem és a szívébe mélyesztettem a kardom, miközben indákkal a földhöz kötöttem.
   - Rosszul választottál! – mondtam kárörvendően, megcsavarva a pengét kihúzás közben, mielőtt lecsaptam volna a nyakára.
   - Jól vagy? – kérdezte aggódva Christian, aki odajött hozzám. Bólintottam a kérdésére. – Figyelj jobban oda! – simította meg a karom, aztán már harcolt is tovább.
   Engedtem magamnak egy gyors körbepillantást a barátaimat keresve, de csak Jordant láttam, ahogy egész közel kecsesen táncol az ellenségek közt, szerencsére nem tűnt sebesültnek. A keze hirtelen elmerült ellenfele mellkasában és kitépte a szívét. Felfordult a gyomrom a látványtól.
   Őt legalább nem kell félteni, gondoltam, aztán újra fürkészni kezdtem a tömeget, ezúttal Sztellát keresve. Nem láttam, így úgy döntöttem arra indulok, amerre volt. Viszont két lépést se tettem, amikor egy nagydarab férfi elállta az utam. Tipikusan az a fajta, aki kondizással tölti a szabadidejét. Feje teljesen kopasz, arcán vérfoltok. Mosolyra húzta a száját kivillantva hegyes fogait.
   Elkezdtem összeszedni a levegőt, mint az előbb, de ő gyorsabban támadott. A kardommal épp meg tudtam állítani az alkarnyi hosszúságú tőrét. Újra lecsapott egyszerűen kiütve a kezemből a fegyverem. A következő pillanatban már hajoltam is el a vágás elől, egyszerűen nem hagyott időt reagálni.
   Miközben kerülgettem a veszélyt előhúztam a karóm és a tőrére koncentráltam, ami izzani kezdett. Nem várta meg, míg megégeti, felém hajította, épp csak el tudtam fordulni, egy hajszálnyira ment el mellettem. Nagyot nyeltem, hogy aztán az összes levegő kiszökjön a tüdőmből, mikor az ökle a hasam felett az oldalam felé csapódott. Csont törése hallatszott, ami egy vagy két bordám lehetett, na meg a sikoltásom.
   A fájdalom rémes volt, de pont a mellkasa nézett velem farkasszemet, amit nem védett, mert nem számított támadásra. A hajamba markolt, hátrarántotta a fejem, én pedig minden erőmet összeszedve a szívébe vágtam a karót. Nem sikerült elég mélyre, de így is meglepődött, ami miatt át tudtam fogni a másik kezemmel is a végét, és belenyomtam, majd meg is csavartam kicsit. A férfi egy utolsó hitetlenkedő pillantást vetett rám mielőtt összeesett.
   Kihúztam a fegyverem és próbáltam felegyenesedni teljesen, de nem bírtam a kíntól. Észrevettem egy vámpírt, aki elindult felém kihasználni a helyzetem. Már húztam volna a védőfalat magam köré, amikor meglendült egy kard és a feje lecsúszott a nyakáról, hogy aztán a teste is kövesse lassabban.
   - Miért nem használod az erődet? – lépett át a halottan Madie. – Ha csak épp mutogatod, akkor meghalsz!
   Nem tudtam mit mondani, igaza volt. Viszont nem tanított meg senkise vele rendesen harcolni. Plusz attól féltem, hogy ha nagyon bevetem, akkor hamarabb elvesztem az irányítást a tervezettnél.
   - Meg kell találnunk Sztellát!
   - Rendben, láttam az előbb.
   - Várj, előbb beszélek Jackkel! – mondtam, majd benyomtam a headset gombját. – Jack, hallasz? Mi a helyzet?
   - Igen – jött a válasz egyből. – Lyle elvégzett egy kereső varázslatot, el is indultunk, de kell még egy negyedóra, hogy odaérjünk.
   - Rendben, siessetek! És szólj, ha van valami! – mondtam búcsúzóul.
   Elindultunk Madievel, de csak lassan tudtunk haladni, és egyfolytában meg kellett állnunk harcolni. Az adrenalin miatt a sebeim csak sajogtak, ám még így is rossz volt. Viszont rá lettem kényszerítve az elemek használatára, amibe egyre jobban belejöttem. Ennek ellenére azonban kaptam újabb ütéseket, és pár felszíni vágást is.
   Végül megláttam Sztellát. Nem tudom mennyi idő telhetett el, ahogy már a halottakat sem számoltam. Bármerre néztem, mindenhol ott voltak. A mi katonáink egyforma ruhát húztak, amiket felfedeztem a holttesteken, vagyis általában inkább a maradványaikon. Emellett volt, hogy harcolni is láttam őket egymással, fogalmam se lehetett hány áruló volt a sorainkban.
   Tettem egy lépést Sztella felé, amikor egy pisztoly durranását hallottam. A golyó végigsúrolta a homlokom. Fájdalom nyílalt a fejembe, és fekete foltok jelentek meg a szemem előtt. Zúgó fülekkel, a bűnös felé fordultam, aki már Madievel harcolt.
   - Már vártalak! – hallottam meg Sztella hangját. Gyűlölettől áradó tekintettel néztem rá. Ő persze remekül szórakozott, arcán hatalmas vigyor terült szét, amit annyira le akartam törölni, de nem tehettem. – Hogy döntöttél? Feláldozod a drága barátnődet?
   - Egy gyáva féreg vagy – vicsorogtam rá.
   Felnevetett és tett felém egy lépést. Vajon meddig fogom tudni távol tartani anélkül, hogy megsebezném? Vagy életben maradni egyáltalán? A vér a homlokomról a szemembe csorgott és csípni kezdett.
   - Csak okos. – A mosolya eltűnt, gyilkos tekintetnek adva át a helyét, miközben megforgatott kezében egy gyönyörű mintákkal díszített, kidolgozott tőrt. – Kezdődjön a móka! – mondta, mielőtt nekem ugrott.
   A saját fegyveremmel és a levegővel hárítottam, vagy tértem ki támadásai elől. Próbáltam volna megkötözni indákkal, hogy mozgásképtelenné tegyem, de nem hagyott rá lehetőséget, egy pillanatra sem állt meg. Olyan volt, mintha táncolna körülöttem, és mikor hol csapott le. Én pedig kezdtem egyre ingerültebbé válni a tehetetlenségtől. Ez persze figyelmetlenséghez vezetett.
   A pengéje az enyémnek csapódott, de nem jól védtem, és tovább csúszott felhasítva az alkarom. A fél hárításnak hála nem vágott csontig, ennek ellenére kicsi se volt, és ömleni kezdett belőle a vér.
   A bal kezem ökölbe szorult és lángolni kezdett. Sztella gonoszul vigyorogva megragadta a csuklóm.
   - Ez biztosan fájhat szegény Eve-nek.
   A dühöm miatt nem tudtam kioltani a tüzet. Most is rám ereszkedett a gyűlölet őrült köde, mint amikor Damont megölte. Kitéptem a kezem a szorításából, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy ez neki is fájt. Majd az öklöm az orrának lendült. A reccsenés zene volt a füleimnek, legalábbis pár pillanatig, utána leesett mit csináltam. Ezt alátámasztva Jack hangja is megszólalt a fülemben.
   - Cathy! Tarts ki még egy kicsit! Egy tíz perc és megérkezünk.
   Megpróbáltam lecsillapítani magam, és nem nekirontani Sztella torkának. A harc előtt már azon gondolkoztam, hogy hagyom az egészet végigzajlani, ha látok egy kis esélyt is a győzelmünkre. A barátaimat nem akartam elveszteni, a többi vámpírnak az elvesztése viszont nem érdekelt annyira. Azonban jelenleg azt se tudtam, hogy küzdjek az elemek nélkül akár egy kicsit is, mikor a jobb kezemet hiába tudom használni, semmit se érne, olyan gyenge lett a vágás miatt.
   Sztella mögött megpillantottam a körbevett Madiet. Felemeltem a bal karom, aminek a vége még mindig lángolt, és felgyújtottam a három vámpír közül egyet. Ezzel egy időben Christian is ott termett, hogy segítsen. Mindketten leálltak küzdeni, és egyikük se vette észre azt a vámpírt, aki épp végzett az ellenfelével, most pedig feléjük indult meg, hogy hátulról csapjon le.
   Már ugrottam volna megállítani, de valami mozdult mellettem. Odanéztem és egyből védekeztem, ám a penge a hasamba mélyedt. Sztella nem tökölt, nyomta volna felfelé, viszont ellöktem magamtól a levegő segítségével pár lépés távolra, ahol nekiesett két harcolónak.
   - Madie! – sikítottam közben, és a tőr markolatát szorongatva odafordultam.
   A vámpír a nőre támadt, Christiannak viszont sikerült időben észrevenni és odaugrott megvédeni. Ezzel azonban otthagyta korábbi küzdőfelét, aki szintén utána vetődött. A sunyi vámpír ügyesen kikerülte a támadást és elkapta a férfit, a másik pedig abban a pillanatban belevágta a karót a mellkasába.
   Felsikítottam, aztán a két vámpírt elkezdtem a földhöz rögzíteni. Madie is megfordult, megölve a sajátját, majd pillanatokon belül végzett a másik kettővel.
   - Úristen Cathy, ki ne húzd! – mondta mellém lépve.
   Erről azonnal eszembe jutott Sztella és arra fordultam, amerre hajítottam, de eltűnt.
   - Megszűnt az összeköttetés! – hallottam meg Jack hangját. – Lyle is itt van, és elindult a Fellegzuhatagba.
   - Rendben – nyögtem ki, de többre nem futotta és nem csak, amiért épp elment innen az a ribanc. Madie a kerítés fele mutatott, tőlünk valamennyivel odábbra, ahol bő tíz vámpír mászott át. – Visszavonulunk – csendült hangom erőtlenül.
   - Cathy… - kezdte volna Madie, de belefojtottam a szót.
   - Ne! Valószínű úgyis meghalnék, mire véget ér a harc – mondtam keserűen. – Segíts elmenni a központi épületig!
   Láttam rajta, hogy ellenkezne, de óvatosan a karjába kapott, ami tekintve, hogy ugyanakkorák voltunk furcsán nézhetett ki. A mozdulattól, hiába vigyázott, az egész felsőtestemet fájdalom járta át. Majd pár másodperc múlva megálltunk a fal sarkánál. Szerencsére nem voltunk távol tőle, így oda tudtunk menni anélkül, hogy ellenségen kellett volna átverekednünk magunk.
   - Mindenki vonuljon vissza! – szóltam bele a headsetbe. – Küldöm a jelet, hogy hol vagyok – tettem hozzá, miközben egy tűzcsóvát eresztettem a magasba, ami olyan nyolc méter magasban tűzijátékként robbant szét.
   - Mit csinálsz? – kérdezte Jack a távolból. – Ne tedd!
   - Sajnálom és köszönök mindent, mindegyikőtöknek! Mondd el Eve-nek is! – mondtam, majd kitéptem a fülemből és elhajítottam.
   Ezután behunyt szemmel kerestem az alattunk lévő alagút pontos helyét. Könnyedén sikerült megtalálni, majd beomlasztani. Pont a faltól volt egy lépésnyire, ahogy terveztük, mert így könnyebb távol tartani az ellenséget.
   Madie azonnal felvette a harcot a közeledőkkel, én azonban az épületnek támaszkodva próbáltam valamennyire összeszedni magam. Elsőként Leó jelent meg az embereink egy részével.
   - Menj, vezesd őket! – mondtam gyorsan, mert képtelen voltam búcsúzkodni, vagy hallani, mit akarnak mondani.
   Lehet rájött erre Leó is, mert bólintott és egy utolsó sokat mondó pillantás után eltűnt a lyukban, a többiek pedig követték.
   Minden kezdett elmosódni, és a szemem is lecsukódni. Vér illata csapta meg az orrom, és szinte kábultan buktam a forrás felé. Fogaim húsba mélyedtek, kosz ízét éreztem a számban, de nem törődve vele vadul kortyolni kezdtem. A fájdalom valamelyest enyhült, de még mindig borzalmas volt. Lassan felnéztem és elszakítottam magam Madietől, mert ő jött oda hozzám, míg Jordan két másik vámpírral tartotta távol az ellenséget.
   - Itt maradok veled, ha akarod! – mondta és láttam a szemében, hogy teljesen komolyan is gondolja.
   - Menjetek! – ráztam meg a fejem.
   - Sajnálom! – Odahajolt és egy puszit lehelt a homlokomra.
   Könnyek szöktek a szemembe. Meg akartam ragadni a karját, és megkérni, hogy ne hagyjon itt. Nem akartam meghalni, főleg nem egyedül. Annyi mindent szerettem volna még csinálni az életben. Most pedig itt állva, teljesen tudatában léve mi vár rám, a félelem kerített egyre jobban a hatalmába.
   Madie megszorította a kezem, majd elengedte és leugrott a lyukba. Egy pillanatig néztem még a sötétséget, aztán kitéptem a tőrt a hasamból, és odamentem Jordanék mellé.
   - Átveszem – próbáltam erősnek tűnni, de a hangom cserbenhagyott és megremegett.
   Jordan bólintott, mint egy erős katona, ám a szemében láttam a bánatot.
   - Ég veled! – hajtotta le a fejét, mielőtt követte a katonáit.
   Az elemeket szabadon engedtem magamból, miközben pillanatok alatt megacéloztam magam, enélkül képtelen lettem volna véghezvinni ezt az egészet.
   Miközben távol tartottam magamtól minden merész próbálkozót, ugyanis a legtöbb okosan elkezdett megijedni, tűzfalat emeltem a Fellegzuhatag köré, hogy ne tudjanak elmenekülni. Majd mikor ez megvolt, halkan mormolni kezdtem az igét.
   Alig értem a szöveg végére éreztem, hogy megváltozik minden. A fájdalom jelentéktelenné halványult, és olyan érzésem lett, mintha lebegnék. Ezen felül egyszerre több dologra láttam rá, akár egy filmben, amikor egymás mellett több jelenetet vetítenek.
   Az elemek mindenhol pusztítottak, viszont irányítani is elkezdtem őket. Kis, de annál erősebb forgószelek jelentek meg, amik darabokra szaggatták az elkapott vámpírokat. Mások felgyulladtak, megint másokat földből kinövő indák hálóztak be és öltek meg.
   A zűrzavar közepette Sztellát kerestem, majd meg is láttam. Többé már nem volt arcán győzedelmes mosoly, rettegés fagyott rá helyette. Ez csak fokozódott, amikor felgyújtottam. Visszafogtam a lángokat, azt akartam, hogy szenvedjen.
   Őrülten hadonászott, lefeküdt a földre és hemperegni kezdett, hátha el tudja oltani magát. Ám ezzel csak azt érte el, hogy könnyebben le tudtam kötözni indákkal, mind két kezét és lábait. Aztán húzni kezdtem, míg szét nem szakították és nem maradt belőle más, mint megégett darabok.
   Végül már nem láttam mozgó vámpírt, csak halottakat, a házak romjait, a kitört és égő fákat. Ezeket még megpróbáltam eloltani, hogy ne terjedjenek tovább, ám távolodni kezdtem.
   Minden egyre messzebbinek tűnt, mintha fordítva néznék egy távcsőbe. De legalább nem éreztem fájdalmat, és a barátaim többségét sikerült megmentenem. Talán még Damonnel is találkozok, ki tudja, mi vár a halál után?
   Ezek fordultak meg a fejemben, miközben a földre rogytam és maga alá temetett a sötétség.