Új történeteim!

Sziasztok!

Most, hogy ilyen sok idő után befejeztem végre a Kezdetek hajnalát, teljesen nyugodt szívvel kezdhetek neki a két már tervezett új történetemnek, amik remélhetőleg gyorsabban fognak haladni.

Először is itt az első, ami szokásomtól eltérően nem tartalmaz semmi fantasyt. :) A koreai karakterek remélem nem jelentenek majd akadályt senkinek. :)
Ehhez már egyébként megcsináltam a blogot is és a prológus is elkészült, ugyanis nem bírtam várni vele, a napokban pedig az első fejezetet is elkezdem megírni.
Tehát akkor következzen:

Pokoli csillogás

Im Min Ah legnagyobb álma vált valóra, amikor felvették az FS ügynökséghez. A boldogsága pedig tovább növekedett, mivel az igazgató fia, aki néha bejárt a próbákra, a legnagyobb figyelmét neki szentelte. Pár hét elteltével pedig meg is kapta a nagyszerű ajánlatot, hogy álljon össze a fiúval, Hyun Seokkal.
Azonban hamar kiderült, mégsem mondhatja ezeket a dolgokat szerencsének. Az ügynökség titkos tevékenykedései sorra tárulnak fel Min Ah szeme előtt, ő pedig csapdába esett, és minden erejével a kiutat keresi.
Lelki erejét Hyun Seok teszi a legjobban próbára, aki borzalmasan bánik a lánnyal, és nem mellesleg össze vannak zárva.
Aztán találkozik egy férfival, akinek változó viselkedése teljesen összezavarja, és aki újabb titkokat rejteget.
Min Ah egyre jobban belefolyik a dolgokba, amivel a rá leselkedő veszély is nő. Viszont ez a szabadulást is elhozhatja számára, de vajon időben?

A második pedig természetesen egy fantasy lesz, viszont lehet csak pár hónap múlva fogom elkezdeni, vagy a következő héten, nem tudom xD Akit érdekel kövesse EZT a blogomat, ide minden friss hírt ki fogok írni.
Ez amúgy egy szirén-vérfarkas hibrid lányról fog szólni, aki 22 éves koráig semmit sem tud a természetfeletti létezéséről. Aztán a szülinapját követő első teliholdkor átváltozik és ezzel fel is fordul az élete. Neki áll kutakodni, hogy kiderítse mi történik vele. Mit sem sejtve arról, hogyha felfedi szülei kilétét, az az életébe kerülhet.

ui.: Eredetileg a Kezdetek hajnalának is gondolkoztam 2. részén, amire lett is volna utalás kicsi most a végén, de mivel nincs rá, nem is volt sose nagy érdeklődés, ezért kedvem sincs hozzá nagyon, mert csak ugyanilyen huzavonás több éves írás lenne belőle. Ennek ellenére, ki tudja talán egyszer megírom. :)

30. fejezet

   Teljes sötétségben lebegtem, és habár egyfajta különös nyugalom is elárasztott, egy idő után kezdtem megijedni, hogy mi van, ha ez vár rám örökre? Aztán lassan foszladozásnak indult a feketeség, fénynek, zöld növényeknek adva át a helyét. Csobogás hangja kúszott a fülembe, ami ismerős volt, de nem tudtam hirtelen hova tenni.
   Végül teljesen megszűnt a sötétség, és a hátam alatt talajt éreztem. Majd egy nő hajolt felém. Hosszú szőke haja az egyik oldalra húzva omlott le. Arca fiatalos volt, ennek ellenére szeme bölcsen, és parancsolóan csillogott.
   Ha nem ismertem volna fel arcáról, a hófehér szárnyait látva biztos megvilágosodok. De elég volt ránéznem, hogy tudjam a Fellegzuhatagba kerültem, és Quyen áll felettem.
   Hirtelen észbe kaptam, és gyorsan felpattantam. A sérüléseimre csak utána gondoltam, várva a fájdalmat, de egyáltalán nem fájt semmim. Lepillantottam magamra. Habár a ruhám szakadt, koszos és véres volt, rajtam egy karcolás sem látszott.
   - Üdvözlöm! – hajoltam meg a nő felé, fogalmam sem volt, hogyan kéne köszöntenem.
   - Nem tudom örüljek-e neki, hogy itt vagy Cathy Noche – mondta, amikor felegyenesedtem. Én csak néztem rá, ugyan mit mondhatnék erre? – Tisztában vagy vele mit csináltál?
   - Feláldoztam magam Aleida és Tynisha bűnéért – válaszoltam egy pillanatnyi gondolkodás után.
   - Akkor most őszintén mondd el, miért áldoztad fel magad!
   Habár nem volt ellenséges, túlontúl kedves sem, és kezdett megijeszteni. Ennyire fontos lenne, hogy igazából mi vezérelte a tettemet?
   - Én tényleg komolyan gondoltam azokat a szavakat – mondtam, de ő félrebillentett fejjel várt tovább. – Azért tettem, hogy megmentsem a barátaim életét – válaszoltam végül őszintén lehajtott fejjel. – De mi olyan rossz ebben? Hagynom kellett volna Sztellát győzni? – tört fel belőlem egy kis harag.
   - A vámpír barátaidat, akik lehet, hogy nem gonoszak, de ezzel a tetteddel véget vetettél a vángelek vonalának, pedig rengeteg vámpír garázdálkodik a Földön. Aleida nem véletlen fogadta el az ajánlatomat a gyerekével kapcsolatban. A boszorkányok közt csak pár ártalmas van, de a vérszívók… Nekik muszáj egy irányító, aki visszatartja őket.
   - Sajnálom – szegeztem ismét a lábamra a tekintetem. Természetesen igaza volt, de még mindig jobb, amit csináltam, az lett volna rosszabb az egész emberi népnek, ha Sztella nyer. Ezt Quyennek is be kellett látnia.
   - Én sajnálom – lépett közelebb hozzám, és az állam alá nyúlva megemelte a fejem. – Megérdemelnéd, hogy itt maradj, de viselned kell a következményeket.
   Egyre inkább kezdtem megijedni. Mit akar velem akkor most csinálni? A tekintetéből és hangjából semmi jóra nem számítottam. Aztán folytatta, a hallottaktól szédülni kezdtem, úgy éreztem mindjárt elvesztem az eszméletem.
   - Kérem, ne! – mondtam alig halhatóan, mert a hangom cserbenhagyott.
   - Sok sikert a továbbiakban – hallottam még, aztán megint beborított a sötétség.

   „Örökké te leszel a vámpírok vezetője, mint egy bukott ángel. Többet nem fogsz tudni teremteni, de a meglévőek rád vannak bízva!” – visszhangzott Quyen mondata a fejemben, miközben kezdtem magamhoz térni.
   - Ne! – nyöszörögtem a könnyeimmel küszködve.
   - Cathy! – kiáltotta megkönnyebbülve egy női hang mellettem.
   Eve volt az, akinek ezúttal nem tudtam örülni, sírni kezdtem. Még vángel se akartam sose lenni, erre most az örökkévalóságig itt ragadtam. Damon sincs itt, aki miatt talán megérné ez az egész. Halott szerettem volna lenni.
   - Óh, Cathy! Ne sírj! Hiszen élsz – próbált nyugtatgatni Eve.
  A könnyeim alábbhagytak és lassan kinyitottam a szemem. Eve mellettem térdelt, de ott voltak a többiek is, Madie, Jordan, Jack, Leó, Kordélia és Lyle.  Az utolsó meglepett, aztán beugrott, hogy Jack említette, miszerint itt van.
   Összekapcsolódott a tekintetem a férfiéval. Mindenki szemében ott csillogott a döbbenet, az övé azonban más volt. Mint, aki pontosan tisztában van a dolgokkal, csak még nem hiszi el teljesen. Ettől egyből elmúlt a sírhatnékom, hogy düh vegye át a helyét. Felpattantam, mire leesett rólam valami, vagyis csak majdnem, mert Madie, aki a legközelebb állt gyorsan megfogta és visszaterítette a kabátot a vállamra. Mi a…?
   - Miért vagyok meztelen felül? – esett le. Magamhoz szorítottam a ruhát, úgy néztem végig a többieken, de Lyle-on állapodott meg a tekintetem.
   - Nyugodj meg előbb egy kicsit! – állt fel Eve.
   - Szárnyaid lettek, amik szétszakították a ruhád – mondta Lyle.
   Egy pillanatra lefagytam a meglepettségtől. Szárnyaim? Bár miért olyan meglepő ez, hiszen bukott ángel lettem, nem? Kis híján rám tört a hisztérikus nevetés, de Lyle miatt nem. Még dühösebb lettem higgadtságától, majd hirtelen enyhe fájdalom árasztotta el a hátam. Mindenki hátrahőkölt, ahogy a következő pillanatban hatalmas, gyönyörű fekete tollakkal borított szárnyak tárultak ki.
   Tátott szájjal meredtem oldalra. Ismét meglepve, hiszen most az élő bizonyítékot is megkaptam, hogy tényleg igaz, amit mondtak. Ennek ellenére olyan nehéz volt elhinni, hogy ez belőlem nőtt ki az előbb.
   - Fekete tollak – motyogom, aztán nekirontok Lyle-nak, és beleütök a mellkasába. – Te tudtad!
   - Csak sejtettem – emelte fel védekezően mindkét kezét. – Egy jóslatban meg volt írva, hogy az egyik vángel szárnyakat és örök életet kap Quyentől.
   - Elmondtam neked, mennyire utálom ezt az egészet, és még meg is halok, ha az kell, erre képes voltál ideadni azt az átkozott szöveget, mikor tudtad mi lesz a vége? – kiabáltam.
   - Tényleg nem tudtam biztosra, hogy ez lesz. Az nem volt leírva, miért következik be – mentegetőzött, bár valószínű csak azért, hogy megnyugtasson.
   - Eve látomásában benne voltak a fekete tollak – sziszegtem. – Láttam akkor rajtad, hogy valami az eszedbe jutott, és utána álltál elő ezzel a tervvel, szóval nekem ne hazudj!
   - Jól van – sóhajtott. – Majdnem teljesen biztos voltam benne, és tudtam azt is, hogy nem fogsz neki örülni, de megnyerted a csatát, életben vagy és meg fogod szokni ezt az egész helyzetet, ha nem bosszút állhatsz rajtam miatta.
   Dühösen fújtam egyet, és otthagytam a csapatot. Bár ahogy körülnéztem, most először, mióta magamhoz tértem, fogalmam se volt, hova mehetnék. Távolabb a kis csapattól, még mindig a halottakat gyűjtötték össze. Ezen kívül pedig mindenhol az épületek darabjai, vagy valamilyen bútor. Megégett fű, fák, amik szintén kidőlve voltak a helyükön, vagy totál más helyre kerültek. Ahogy elnéztem a tó irányába, amit nem takartak már fák, csak egy kis pocsolyát láttam.
   Korábban annyira az ellenség kiirtására figyeltem, hogy nem is igazán tűnt fel, milyen pusztítást végeztem a területen. A házakat, amik már egy évezrede itt álltak, egyetlen éjszaka alatt elláttam, úgy néztek ki, mint amiket bombatámadás ért.
   Odasétáltam a saját épületrészemhez, és készültem bemenni a volt ajtó helyén, amikor eszembe villantak a szárnyaim. Próbaképp megmozdítottam, habár különös érzés volt, egyben olyan is, mintha kaptam volna pluszba két kart. Elmosolyodtam, miközben felemelkedtem, aztán kicsit előre billentettem magam, majd leszálltam a régi kert maradványainál.
   - Cathy! – hallottam egy perc múlva a hangot a hátam mögül. – Megértem, hogy mit érezhetsz, de gondolj kicsit a dolog jó oldalára – folytatta kedvesen Madie.
   Eszembe jutott a búcsúzásunk, hogy mennyire féltem, és nem akartam meghalni, de jobb így az élet?
   - Tudom – sóhajtottam. – Viszont teljesen becsapva érzem magam. Azt hittem Lyle őszinte, elmond mindent, és rám bízza a döntést. Ehelyett… - szomorúan fordultam meg. – Mégis, hogy éljek szárnyakkal? – tettem fel az egyik leglényegtelenebbnek tűnő kérdést a többi főhöz képest.
   - Valószínűleg vissza tudod őket húzni, csak egy király tetoválás látszik akkor – vigyorodott el a nő, én meg felhúzott szemmel meredtem rá. – Mikor visszajöttünk holtan feküdtél a földön, aztán hirtelen felemelkedett a testet, és a hátadból előtörtek a szárnyak. Mind csak ledöbbenve néztünk, de utána el is tűnt, miközben visszaestél. Gyorsan rád raktuk a kabátot, meg alád is terítettünk egy ruhát, és akkor láttuk, hogy az egész hátadat szárny alakú tetoválás fedi. Szóval valamilyen kapcsolatban állhat az erőddel, és lehet az érzelmeiddel is, ugyanúgy, ahogy nálunk vámpíroknál a fogak, legalábbis így gondolom.
   Bólintottam, próbáltam lassan feldolgozni a dolgokat, amik szép számmal lesznek még úgy érzem.
   - Mind nagyon örülünk, hogy életben vagy – jött oda Madie, és megölelt. – Na meg itt leszünk melletted, szóval ne dühöngj olyasmi miatt, amin nem tudsz változtatni.
   - Igazad van, sajnálom – mondtam. – Visszamegyünk?
   A többiektől is bocsánatot kértem, de Lylet figyelmen kívül hagytam. Mondjuk, ahogy ránéztem, nem úgy tűnt, mintha zavarná, hanem mint aki pont erre számított. Távolabb ment, és Madievel elegyedett beszélgetésbe.
   Aztán Eve kivételével mindenki elment segíteni a halottak maradékának összeszedésében, mi pedig visszamentünk a házhoz, hátha találunk valami ruhát. Ugyanis hiába sikerült most visszahúzni a szárnyaim, és így felvenni a kabátot, nem túlságosan akartam, egy véletlen idegeskedés vagy más egyéb miatti mutogatást. Na meg körülnézni mi maradt, és abból mit szeretnénk elvinni.
   - Minden oké? – kérdeztem, mert eléggé elkomorodott.
   - Persze – vetett rám egy gyenge mosolyt, de egyáltalán nem hittem neki.
   - Haragszol, amiért nem mondtam el igaz? Sajnálom, de kinézem belőled, hogy akár megölted volna magad – magyaráztam.
   - Tudom, nem esett jól, de megértelek. Én is ezt tettem volna a helyedben. Igaz nagyon dühös voltam, és rettenetes érzés volt megtudni Jacktől. Aztán megkönnyebbültem csak…
   - Hibásnak érzed magad, amiért ez történt velem – fejeztem be helyette. Rosszul éreztem magam, mert a viselkedésem tehetett az egészről. Bólintott, de kerülte a pillantásomat. – Semmi baj, ne rágódj ezen, oké? Nem te tehetsz róla, és tényleg örülnöm kéne, hogy élek.
   Hirtelen megölelt.
   - Annyira sajnálom, hogy rád szakadt ez az egész. Nekem kellett volna leszámolnom Sztellával.
   Nem láttam az arcát, de hangján hallatszott, hogy sír. Nyugtatóan simogattam a hátát.
   - Jaj Eve, nem miattad történt így, te is tudod. Szóval ne szomorkodj emiatt, ezen kívül is van miért – gondoltam a rengeteg halottra.
   Valamennyire megnyugodott, bár gyanítottam, hogy magában még nem fogja ezt egy darabig lezárni.
   - Nem akartam itt lakni száz évig, főleg nem örökre, de kár a házért – mondtam témát váltva, miután elengedtük egymást.
   A falak nagy része állt, de majdnem minden elégett részben, vagy teljesen. Óvatosan lépkedtünk a törmelékek között a lépcsőhöz. Én mentem elől, tekintve, hogy Eve könnyen sebezhető.
   - Túl sok minden zajlott már itt, lehet nem is baj – válaszolta Eve. – De szerintem ruhákat nem fogunk találni.
   Végül csak találtunk egy felsőt, ami szabadon hagyta a hátam, és pár holmit, amit becsomagoltunk. A titkos fenti szoba csodával határos módon teljesen épen maradt. A vángel naplókat szintén elraktuk, aztán visszazártam, és nézelődtünk még egy darabig.

   Egy nagy temetés volt, az összes maradványt egymásra rakták, amit aztán mindenki körülállt és meggyújtottuk. A vámpír holttesteket ugyebár lehetetlen volt azonosítani, kivéve, ha fiatal, így nem lehetett tudni, ki volt ellenség, vagy egyáltalán, ki ki volt. Azonban bárki előreléphetett és mondhatott pár szót elvesztett barátjáról, családtagjáról.
   Csendben hallgattam a lángokat nézve, amikben a csata képei jelentek meg. Páran Christiant is megemlítették, én pedig ráébredtem, hogy könnyek folynak le az arcomon.
   - Nem tudtam segíteni, pedig te megmentettél – motyogtam.
   Valaki megszorította a vállam, felnéztem és Jordan gyászos tekintetével találtam magam szemben.
   - Sok mindent köszönhetünk neki. Minden ízében testőr volt, aki előbb mással foglalkozott, csak legutoljára magával – mondta szomorúan.
   Nem tudtam milyen közel állt hozzá, csakhogy régóta ismerik egymást, hiszen Ő volt a Dragomirok fő testőre. Viszont láttam őket beszélgetni párszor, és úgy tűntek, mint akik barátok.
   A temetés után egy beszéd várt rám. Habár a körülmények miatt szerettem volna várni ezzel, nem tudtam, mert mindenki menni akart el, tekintve, hogy a hely lakhatatlanná vált. Így adtam egy fél órát mindenkinek, én pedig félrevonultam a kis csapatommal.
   - Elég, ha mondasz pár szót, aztán a napokban összehívunk mindenkit egy helyre – mondta Madie.
   - Meglátom – válaszoltam kitérően. – Kiről mit tudunk?
   - Brianat láttam Sztellával, de azóta meghalt, vagy eltűnt – kezdte Jordan. Korábbi szomorúságát felváltotta szokásos, semmit el nem áruló arckifejezése. – Sofia már a harc elején elfutott, bár ő szerintem csak gyáva. Galbraith, Dylan és Naida itt vannak, és amennyire tudom velünk harcoltak.
   - Raphael meghalt – szólalt meg Leó. – Egy testőr ölte meg, akit nem ismertem fel, szóval nem tudom, melyikük volt az áruló, de azóta nem láttam a gyilkosát. A felesége viszont azt állítja nem álltak Sztella mellett.
   Fejben végigvettem a tanácstagokat. Madie és Jordan mellettem, Matt megölése után a Zeklos családot nem képviselte még senki. Sofia, ha nem is áruló, biztos nem engedem tovább a tanácsban maradni. Aztán van egy áruló családunk. A többieket meg meglátjuk.
   - Sztella meghalt ugyan, ennek ellenére minél hamarabb el kell fognunk az árulókat, és kideríteni ki vehetett még részt benne – mondtam végül, aztán Lylehoz fordultam. – Mit fedhetünk fel veled kapcsolatban?
   - Hamar fény fog derülni a boszorkányokra, szóval nyugodtan elmondhatod akár most is. - Bólintottam.
   Megbeszéltünk még pár apró részletet, aztán le is telt az idő. A tömeg újra összegyűlt, az elején a kilenc őssel, az eredetileg tizenhétből, igaz három még él, ha minden igaz. Én pedig megálltam mindenkivel szemben, de ezúttal szemernyi félelem sem volt bennem, annak ellenére, hogy mindjárt nagyon meg fognak utálni.
   - A seregünk fele elveszett – kezdtem bele minden kertelés nélkül -, nem egy embert valószínűleg az ellene forduló társa ölte meg. De ez nem fog még egyszer bekövetkezni! Minden megmaradt árulót kinyomozunk, és megkapja a büntetését! – egy rövid szünetet tartottam. – Emellett a tanács is rengeteg kárt szenvedett, a felének a helyét pótolni kell. Viszont a rendszert megváltoztatom! Immár bukott ángel lettem, nem jön több utód a helyemre. – Gyenge szellőt idéztem, ami miatt ismét előtörtek szárnyaim. – A tanács, ahogy a neve is mutatja, innentől inkább tanácsokat fog adni, a végső döntés azonban az én kezembe kerül, és csak teljes ellenzés szabhat gátat az ítéletemnek. Ha ez valakinek nem tetszik, jobb ha csendben elviseli, vagy nyíltan kiáll ellenem – néztem végig főképp az első soron. – A másik pedig, bemutatom Lyle Rebeldet – a férfi felé intettem, ő pedig odajött mellém. – Ő egy boszorkány-vámpír hibrid, és a varázslók vezére. Most már mindenki tudni fog a létezésükről, azonban megtiltom, hogy bárki ártson egyetlen boszorkánynak is! Aki megteszi Lyle előtt fog elszámolni a tettéért, és valószínűleg az életével fog fizetni. – Lyle csak helyeslően bólintott erre. – Ami pedig az új vámpírokat illeti, nem vagyok képes többé senkit átváltoztatni, tehát erre ne számítson mostantól senki! Kérdés?
   - Nem semmisítheti meg a tanácsot! – tört ki Galbraith.
   - Mint mondtam, megmarad, csupán nem lesz akkora hatalma, mint volt – néztem rá élesen. – Ez az egész Sztella ügy bebizonyította, hogy nem képesek rendes munkát végezni. Ha nem áldoztam volna fel magam, már valószínűleg mindenki halott lenne, az árulókat leszámítva természetesen, és Sztella ünnepelné itt a győzelmét. Szóval jobb, ha inkább köszönetet mondanak nekem!
   - Direkt áldozta fel magát, hogy megkapjon mindent – szólt vissza gúnyosan.
   - Gondoljon mindenki, amit akar, a tények akkor sem változnak – mondtam uralkodva a dühömön. – De egyébként fogalmam sem volt erről, ha tudom, inkább meghaltam volna. Viszont, ha már örökre itt ragadtam maguk miatt, akkor úgy fogom csinálni, ahogy szerintem a legjobb. Most pedig mindenki mehet ahova akar, majd kapnak értesítést a napokban! Amelyik családban pedig nem maradt ős vámpír, a legöregebb veszi át a helyet a tanácsban.
   Ezzel fogtam magam és el is indultam a kapu, jobban mondva a helye felé. Nem tudtam a barátaim mit szólnak hirtelen döntésemhez, meglepettek voltak, de tüzetesebben nem vizsgáltam meg őket.
   - Ez igen – szólt halkan Lyle, aki felvette velem a lépést. – Közölhetted volna finomabban, és előbb nagyobb engedményeket adva nekik, de jól döntöttél.
   - Így gyorsabban meg fog mutatkozni, hogy kivel lesz gond – vontam meg a vállam.
   - Igaz – értett egyet egy kis szünet után. – Viszont arra figyelj, hogy téged nem tudnak közvetlenül legyőzni, és valószínűleg félnek is most tőled, viszont pont ezek miatt a szeretteid lesznek az első célpontok, amivel le tudnak gyengíteni.
   Felsóhajtottam. Erre nem gondoltam, pedig ez tényleg veszélyt jelentett. Jó mondjuk igazából, az egészet nem tudtam minden szempontból végigvizsgálni. Egyszerűen képtelen lennék tovább elviselni a tanácsot, a tőlük való függést.
   - Megoldom majd – mondtam magabiztosan, és reménykedtem benne, hogy addig amíg ki nem találok mindenre valami megoldást, elég nagy lesz a tőlem való tartás, hogy ne lépjenek semmit.
   - Ebben biztos vagyok – mosolygott rám, majd a többiek is felzárkóztak hozzánk.
   - Hova megyünk? – kérdezte Jack, Eve kezét fogva.
   - Olaszország – pillantottam Lylera. – Találkoznom kell Kristinnel.

   A dolgok szépen elrendeződni látszottak. Brianat és a férjét sikerült két nap múlva elfogni, és ki is lettek végezve. Sofia még nem került elő, de volt pár nyom, amin elindulhattunk utána. Az üresen maradt tanácshelyeket hamar feltöltötték, és habár még mindig háborogtak megpróbáltam őket pár kedvező dologgal megnyugtatni.
   Leó elkezdett megbocsátani Kordéliának, bár ennek ellenére tartotta tőle a távolságot. Meg tudtam érteni, de abban is biztos voltam, hogy idővel túllépnek ezen, és ismét egymásra találnak.
   Pont mint Jack és Eve, akik egyfolytában együtt voltak. Eve minden idejét a tanulásnak akarta szentelni, de előtte úgy döntöttek elmennek nyaralni. Engem is hívtak, azonban annyira szikrázott köztük a levegő, hogy kényelmetlenül, és szörnyen éreztem magam a közelükben. Egy szerelmes pár mellett sem bírtam sokáig, mindig Damon jutott az eszembe, vagy néha Matt. Nekem sem kell egy pasi se mostanában.
   Már csak a szüleimmel kapcsolatos ügyet kellett lerendeznem. Így megbeszéltem Kristinnel, hogy látogassuk meg őket. Egyeztetett velük telefonon, természetesen rólam egy szót se szólt. Most pedig el is érkezett az idő.
   - Ideges vagy? – kérdezte Kristin.
   Egy saroknyira voltunk a házunktól. A kabátom kapucniját a szememig húztam, hogy senki ne ismerjen fel, és az alól nézegettem körbe. A jól ismert hely szomorúsággal töltött el. Milyen jó lenne, ha visszajöhetnék élni az átlagos életemet, a családommal és barátaimmal körülvéve.
   - Be kell vallanom valamit – fordultam végül unokatestvéremhez. – Nem megyek veled, én csak látni szeretném őket.
   - De… - nyögte ki pár másodperc után, azonban egyből félbeszakítottam.
   - Úgy jobb mindenkinek, ha halottnak hisznek – mondtam ki azt a mondatot, amivel mindenki győzködött, és sose hittem volna, hogy egyszer én is egyet fogok velük érteni.
   - Cathy, hi… - próbálkozott újra.
   - Ne! Egyszer majd talán megérted – mosolyogtam rá. – Most pedig menj, már biztos várnak!
   A könnyek szúrták a szemem, de fent tartottam a mosolyt az arcomon, míg végül el nem fordult tőlem, és elindult. Jóval lemaradva követtem, miközben próbáltam erős maradni. Damon szavai változtatták meg végül a tervem. Szeretnéd végignézni, ahogy mindenki, akit szeretsz megöregszik, majd meghal? Lehet most azt hiszed, el tudnád viselni a fájdalmat és megérné, azonban tévedsz. Ha pedig már ott vagy, nem lesz többé visszafordulás. Képtelen lennél azt mondani, hogy elmész, mert nem bírod. Tényleg igaza volt, nem lennék képes az életük elmúlásának szemtanúja lenni. Örökre a családom tagjainak elvesztését figyelni. Plusz veszélybe is sodornám őket, mert biztos lesznek olyanok, akik szembe akarnak szállni velem.
   Azon gondolkoztam még, hogy egy vámpírral jövök, aki majd kitörli az emléküket a találkozásunkról, ám féltem, hacsak egyszer is megengedem magamnak, hogy megöleljem újra őket, beszélgessek velük, képtelen lennék csak úgy itt hagyni őket aztán örökre. Ezért hát figyeltem, ahogy megjelenik az ajtóban anya beengedni Kristint.
   Egy percig, ha nyitva volt az ajtó, de többnek tűnt. Halványan érzékeltem a szememből kicsorduló könnyeket, amik elhomályosították kicsit a látásom, de ennek ellenére is magamba ittam a látványt. A lábaim már elindultak volna előre, hogy karjaiba rohanjak. Most, hogy itt volt alig pár méterre még inkább éreztem, mennyire hiányzott. Ekkor azonban eltűntek a házban, én pedig mozdulatlanul meredtem előre. Odébb sétáltam pár lépést, és az utcát szegélyező fának dőlve néztem be a nappaliban, ahol apám is ott volt.
   Könnyeim némán potyogtak, miközben elbúcsúztam tőlük magamban. Végül nem tudom mennyi idő után elfordultam, és elindultam a közeli parkba. Leültem az egyik padra, felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket.
   Az örökkévalóság állt előttem, rengeteg feladattal, amikre nem álltam még készen, de a barátaimra gondoltam, akikre számíthatok. Egy teljesen új élet, új családdal. A múltamat, az emberi életemet pedig ideje magam mögött hagyni, persze megőrizve az emlékeimben.

Vége!

Sziasztok!

Pár napja felraktam az egész 29. fejezetet! Gondoltam szólok, mert nem csináltam neki új bejegyzést. :)
Várom a véleményeteket, amire most különösen kíváncsi vagyok! :) És ne feledjétek, még van hátra egy utolsó fejezet! ;)

Puszy, Cathy

29. fejezet

 Öt nap telt el, aránylag mind egyforma időtöltéssel. Attól függően, mikor ki ért rá, a karddal és karóval való harcolást tanultam. Nem lettem túl jó, de legalább több esélyem lesz megvédeni magam.
   A tanács még mindig háborgott, főleg miután Sofia, valamilyen különleges okból, el akart menni a Fellegzuhatagból a parancsom ellenére, és szembe találta magát a fallal. Ez után természetesen egyből hozzám rohant magával hívva mindenkit, hogy így kérje számon tőlem a tettem.
   Most pedig mindenem sajgott, másra se vágytam, mint bedőlni az ágyba, azonban Jordan folytatni akarta még az edzést, szóval csak egy két órás szünetet kaptam. Miért kellett nekem megengedni, hogy ő is tanítson?
   Így lefele indultam inni valamit, hátha az segít egy kicsit. A játékos, báros szobába belépve Leót pillantottam meg a pultnál a poharával játszva.
   - Hali! – köszöntem, majd nekiálltam magamnak egy ütős koktélt keverni, amibe össze-visszaöntöttem mindenfélét. – Úgy látom, neked sincs jó kedved – mondtam grimaszolva.
   - Kordi kiakaszt – tört ki belőle, pedig nem számítottam válaszra, mióta megtaláltuk a barátnőjének írt e-mailt Sztellától, azóta nagyon magába zárkózott.
   - Mivel? – ültem le mellé, és kortyolgatni kezdtem.
   - Hiába tudom, hogy nem okolhatom őt Damon halála miatt, még mindig haragszom, mert elkerülhettük volna, viszont ugyanúgy szeretem még mindig. Egyszerűen nem tudok dűlőre jutni.
   - Megértelek – simogattam meg a vállát, majd újratöltöttem a poharát. Ahogy aztán ismét a sajátommal együtt.
   Talán egy másfél óra múlva, amikor Jordan lejött megkeresni már mindketten totál részegek voltunk, legalábbis én biztos. Majdnem szökdécselve mentem oda hozzá, ami igazából valami eszméletlen nagy kóválygás lehetett.
   - Juj, de jó, hogy itt vagy! – karoltam bele. – Ketten nem olyan jó szórakozni, és már unom is Leót hallgatni, ide kéne neki hívni Kordéliát, ezeknek ki kéne békülniük, elvégre itt vagyunk a halál torkában – felnevettem ezen az utolsó szófordulaton.
   - Miért ittál ennyit? – jött az ítélkező kérdés, ami apát jutatta az eszembe.
   Elengedtem és morcosan mentem vissza a pulthoz.
   - Baj, ha jól akarom érezni magam még egyszer utoljára? – emeltem fel a poharam, ami azonban a következő pillanatban kirepült a kezemből. Hitetlenkedve meredtem az előttem termett Jordanra. – Ezt meg…
   - Le fogjuk győzni, már persze, ha józan leszel!
   - Aha, le fogom győzni és ebbe bele is halok. Kösz az ünneprontást! – forgattam a szemem, majd esetlenül kikerültem, és elindultam fel a szobámba.
   Nem állított meg senki felfele menet. Elterültem a szőnyegen, és a plafont nézve elmondtam magamban az idegen szavakból álló szövegemet. Milyen jól megtanultam, ha még jelen állapotomban is teljesen fel tudom idézni. Ezen felkacagtam kissé hisztérikusan, majd átfordultam az oldalamra, és hagytam, hogy a szédülés helyét átvegye a sötétség.

   Kisétálva a házból végig azt a rengeteg vámpírt néztem, akik most egybegyűlve rám vártak. Az egész jelenet egyben volt hátborzongató, amiért alkonyatkor ennyi éjszakai teremtmény néz velem farkasszemet, akiknek a legtöbbjét egyáltalán nem ismerem, ahogy azt se tudhatjuk ki közülük az áruló. Viszont én fogom őket vezetni, ennek a tudata pedig picit lenyűgözött, bár ehhez is társult a félelem a jelentős felelősségű feladat miatt.
   Vajon milyen sereggel kell szembenéznünk? A kiküldöttek jelentései arról árulkodtak, nagyobb csapata van a miénknél Sztellának, aki a legújabb értesülés szerint valószínűleg még ma este támad. Emiatt végre mindenki félrerakta a nézeteltéréseket az uralkodásommal kapcsolatban.
   - Üdvözlök mindenkit! – szólaltam meg a tisztelgő köszönés után. – Habár örülnék neki, ha tudnék olyan lelkesítő szónoklatot tartani, amiket a könyvekben és filmekben láttam, inkább meghagyom ezt a feladatot olyannak, aki részt vett már hasonló küzdelemben. Ennek ellenére van pár fontos dolog, amit szeretnék megosztani veletek! Mind tudjuk, hogy vannak jelen árulók, most hozzájuk szólok először! – Tartottam egy röpke szünetet, közben átfutott a tömegen a tekintetem. – Gondoljátok egyszer végig, mi lesz, ha Sztella nyer! Nem tudom, mit ígért nektek, de azt erősen kétlem, hogy meg is kapjátok. Már elkezdte öldösni a magas rangúakat, és most mindenkit meg akar a tanácsból, mert egyedül szeretne uralkodni. Mindenki látta, hogyan járt a Zeklos család. Persze biztos nektek is ígért hatalmat – néztem a tanácstagokra -, de csak mert szüksége van rátok, miután győzött már nem lesz, övé lesz a vángel erő örökre. Tényleg ezt akarjátok? Az ő talpnyalója lenni, míg meg nem haltok? – kérdeztem gúnyosan. - Én egyet ígérhetek! Ha most meggondoljátok magatokat, és velünk harcoltok, utána pedig beismeritek a bűnötöket, megkímélem az életetek! Természetesen bármilyen rangot birtokol az illető, azt elveszti. Azonban, akiről kiderül, hogy ellenség, vagy átáll, de nem vallja be korábbi árulását, az alá is írta a halálos ítéletét. – Még ha nem is én leszek a végrehajtó, fejeztem be magamban.
   - A másik lényeges pedig, hogy bemutassam nektek azokat a személyeket, akiknek azonnal kövessétek az utasításait, ha leadom a jelet, ami a magasban feltűnő tűzcsóva lesz!
   Miközben beszéltem mellém sorakoztak az említettek. A kis csapatunk, Madie, Jordan, Leó, Jack, Kordélia kiegészült Christiannal és a korábban már megismert három másik megbízható őrrel. Igaz az utóbbiak csak arról tudtak, hogy a jel leadásakor vissza kell vonulni minél gyorsabban.
   Ezután Madie vette át a szót. A beszéde lenyűgöző volt, azonban nem bírtam odafigyelni, most hogy közeledett a harc egyre inkább rám tört a pánik. Minden összefolyt és csak néztem az arcokat. Most még élők lepték el a Fellegzuhatagot, viszont elkezdtek a szemem előtt villódzni az álomképek.
   Bárkire néztem a következő pillanatban már a földön láttam üveges szemekkel, test, vagy valamilyen végtag nélkül, esetleg mellkasából meredező karóval. Hátrálni kezdtem és sikoltás kúszott felfele a torkomon, de hirtelen nekiütköztem valakinek.
   Christian állt mögöttem, kezeit karjaimra tette és megsimogatta kicsit.
   - Nyugalom! – suttogta lágyan. – Mindjárt visszamegyünk a házba, csak vegyél nagy levegőket!
   Csináltam, amit mondott, és próbáltam nem ránézni senkire. Még az se érdekelt, hogy észrevették-e a viselkedésemet. Csak meredtem magam elé Damont ideképzelve a véres képek helyett.
   A percek kínkeservesen teltek, de végül Christian megszorította a kezem jelezve, hogy vége. Megfordultunk és bementünk a nappaliba, ahol leroskadtam a kanapéra.
   - Mindenki meg fog halni – motyogtam.
   - Álmodtál valamit? – guggolt le elém Madie és megemelte az állam, hogy ránézzek.
   - Azt, amit Eve mindig – suttogtam. – Az egész hely romokban és halottak borítják el. Én teszem, aztán… - Nem bírtam hangosan kimondani, hogy meghalok.
   - Úristen, hát ezért vagy olyan biztos benne? – szólalt meg Jordan. – Miért nem mondtátok el?
   - Az álmaik nem kerültek szóba soha, legalábbis előttünk – morogta Madie, aztán rám nézett. – Össze kell szedned magad! – simította hátra a hajam, majd a csuklóját a szám elé tartotta. – Igyál egy kicsit, segíteni fog megnyugodni!
   Semmi kedvem nem volt hozzá, de mivel tudtam, hogy csak így fognak békén hagyni, csináltam, amit mondott. Éles fogaim ezúttal is könnyedén szakították fel a bőrt, mire az édes nedű nyelvemre csorgott. Ösztönösen szívni kezdtem, és meglepetésemre tényleg úgy éreztem, kezd kitisztulni a fejem. Végül Madie gyengéden elvette a kezét.
   - Cathy! – kezdett bele pár perc csend után a nő. – Megértem, hogy az álmok miatt azt hiszed, biztosan sor fog kerülni arra a verzióra, de ne feledd, ezeket a látomásszerűségeket az érzéseid befolyásolják! – Megfogta a kezem és simogatni kezdte, teljesen anyát jutatta eszembe. Könnyek szöktek a szemembe, de nem hagytam őket kifolyni. – Tudom, nem voltál ott, de egyszer már győztünk, most is így lesz! – célzott a bő két évezreddel korábbi nagy csatára. – Rendben?
   Bólintottam, bár nem sikerült teljesen lenyugtatnia, de azért valamennyire használt.

   Később megint egybegyűlve álltunk, én a tömeg elején. Hajamat befontam egy copfba, nem szerettem volna, ha valaki belecsimpaszkodik. Harchoz alkalmas ruhákat vettem fel, amikben könnyen tudtam mozogni. Egy csőszárú fekete nadrág, kényelmes csizmával, és a pólómon egy vékony pulcsi. A derekamon lévő övön egy karó és egy tőr. A kardom pedig Christiannál, aki a bal oldalamon állt.
   Rajtam kívül kemény 174 vámpír gyűlt össze, akik közül nem lehetett tudni, ki áll az ellenfél oldalán. Viszont bosszantott is ez az egész dolog, jó hogy nem volt sok időnk összehívni az embereket, és nekik ideérni, de akkor sem kéne figyelmen kívül hagyni a hívást, ahogy sokan megtették. Ezen azonban kár volt rágódni, mert lehetetlen már őket ide teleportálni, szóval előre néztem inkább, ahol pár perc múlva megjelent az ellenfél.
   Sztella nagyképűen jött az összetoborzott, valamivel több, mint 200 fő előtt, mellette Eve. Szerencsére nem látszott sérültnek, de legszívesebben odamentem volna azonnal elhozni annak a szívtelen némbernek a közeléből. Miért nem hagytuk akkor a boszorkányoknál? Nem történt volna ez meg.
   Sztella belesúgott valamit a fülébe, aztán enyhén megtaszította felénk. Mindenki meglepődve figyelt. Szemem sarkából láttam, hogy Jack ugrásra készen megfeszül, ahogy én is felkészültem a hátbatámadás valószínűségére.
   - Nyugalom! – kacagott fel hangosan. – Épségben visszakapjátok… - rövid szünetet tartott, és még olyan távolról is szinte éreztem a győzedelmes tekintetét, ahogy az enyémbe fúródott. – Csak te árthatsz neki! – Végigintett magán úgy folytatta. – Amolyan élő vudu bábu lettem, ha megölsz a drága Eve-etek is meghal, bár ő már lehet korábban, elvégre nem úgy bírja a sebesüléseket, mint én.
   Hiába fogtam fel minden szavát, az agyam gőzerővel próbált ellene tiltakozni. Közeledő barátnőmre néztem valami megerősítésért, aki azonban lesütött szemekkel jött.
   - Ma kiderül, ki a fontosabb a vángelnek – fordult most a többiek felé gúnyos hangon beszélve. – A vámpír népe, vagy az immár ember elődje.
   Ha előttem lett volna, tuti megütöm, de most csak a kezem szorult ökölbe. A fogaskerekek beindultam a fejemben az új fejlemények miatt. Számítottunk rá, hogy valamit tenni fog, hiszen, ha megölöm, akkor hiába lett volna erőfölényben, azt azonban nem tudtuk mi lesz. Viszont jól találta ezt ki, mert amíg van egy cseppnyi remény, hogy megszüntessük ezt a vudus marhaságot, képtelen lennék megölni, és így Eve-vel is végezni.
   Eszembe villant a boszorkány, biztos ő intézte el. Keresni kezdtem a szememmel, de nem láttam. Erre szitkozódni kezdtem, pont, amikor megérkezett hozzánk barátnőm.
   - Igaz, amit mondott? – kérdeztem, miközben megöleltem. – Meg tudod semmisíteni? Lyle biztos tud segíteni telefonon keresztül! – hadartam reménykedve valami jó hírben.
   - Nem képes – motyogta. – Csak az tudja levenni, aki feltette. De nem baj! Öld meg! – húzódott el és magabiztosan nézett rám, azonban láttam a szemében a leplezni akaró fájdalmat.
   - Nem – jelentettem ki. – Le fogom győzni ezt az egész bagázst, te csak keresd meg Jackkel azt a ribanc boszorkát!
   Ezzel oda is fordítottam szerelméhez, így meggátolva az ellenkezését.
   - Bízz bennem! – vetettem rá életem legnehezebb kis mosolyát, majd amikor odabújt Jackhez, vetettem egy figyelmeztető pillantást a férfira, hogy el ne merje mondani neki a végső esetre szánt tervet. Eve képes lenne megölni magát, ha tudná mi fog történni.
   Útjukra küldtem őket, aztán közöltem mindenkivel, hogy Sztella az enyém, senki ne nyúljon hozzá. Ez ismét felháborodást keltett, és a másik oldalról áthallatszott annak a ribancnak a jókedvű nevetése.
   Leó előre beszerzett mindünknek egy mini headsetet, hogy tudjuk közölni egymással a fontos dolgokat harc közben. Bekapcsoltam, miközben elszakítottam pillantásomat a távozó barátaimról.
   Sztella volt olyan kedves, hogy hagyott pár percet hadd húzzák fel magukat teljesen a döntésemen. Én azonban oda se figyeltem a fejemhez vágott szavakra.
   - Ha ennyire nem tetszik, álljatok át és haljatok meg vele együtt! – fakadtam ki végül haragosan, mert már nem bírtam tovább. A szememmel megkerestem azt a kurvát, majd egy tűzgolyót röpítettem a mellette lévő vámpírra, aki a meglepetés miatt nem tudott kitérni előle. – Kezdjük el, ha már olyan gyáva vagy, hogy nem mersz egyedül kiállni ellenem! – vicsorogtam, aztán intettem az embereknek.
   Christian odaadta a kardomat és közben megszorította a kezem.
   - A közeledben leszünk – mondta még halkan, aztán belevetette magát a harcba, ami pillanatok alatt mindenhol kialakult, úgy látszik Sztellának se kellett több biztatás, hogy elindítsa a halált osztó bábjait.
   Egy pillanatra ugyan átjárt a félelem, hiszen a vámpírok gyorsabbak és erősebbek nálam, de a harag erősebb volt, így az adrenalin kezdett egyre jobban tombolni bennem. Még utoljára körbenéztem, szemeimmel végigfutottam barátaimon. Csupán remélni tudtam, hogy mindenki épségben kerül ki ebből a csatából. Most azonban nem aggódhatom értük. Jordan szavai a fülemben visszhangoztak „Bármit látsz is, csak akkor avatkozz közbe, ha nem les rád éppen valaki!”. Ez pedig elég ritka, amikor mindenhol ellenségek vannak körülötted. Ugyanakkor nem tudtam képes lennék-e betartani, tudtam jól, hogy nem vagyok képzett, így hacsak kicsit is elterelik a figyelmem, lehet azonnal végem. De ki az, aki képes figyelmen kívül hagyni egy társa megölését?
   Egy vámpír suhant hozzám, kezében acél villant. A megtanult mozdulatok ösztönösen jöttek, és kardommal felfogtam a csapást. Nála csak egy tőr volt, ami miatt könnyebb volt távol tartani. Ezért is próbáltak nekem minél több dolgot megtanítani a kardforgatásról. Mert ezt a fegyvert kevés vámpír használta, inkább csak az idősek, akiket a múltjuk hozzákötött. A fiatalok maradnak a karónál, néha tőrt is használnak, amivel viszont csak sebezni tudnak. Na meg azt az átkozott pisztolyt, amit most is hallottam eldördülni.

   Újra és újra támadt, de ügyesen hárítottam és utána meglöktem. Enyhe megtántorodását egyből kihasználtam, ezúttal én léptem. Először lecsaptam fegyvert tartó kezére. Sikerült elrántania, hogy ne veszítse el a fél karját, viszont így is kapott egy csúnya vágást. Nem álltam meg egy pillanatra sem, megint lesújtottam, ezúttal a nyakára.
   Mint azt előre elmondták, a lefejezés nem könnyű. Emiatt nem ért nagy meglepetésként, hogy nem sikerült elsőre. A kispriccelő vér, azonban rendesen beterített. Fintorogtam ugyan, de nem foglalkoztam vele, ennél csak undorítóbban fogok kinézni.
   A pasi tudván, hogy hamarosan vége lesz összeszedte magát és támadni próbált. Félreléptem előle és mögé pördültem, ő pedig dőlni kezdett előre az egyensúlyát elvesztve. A vére a földre ömlött, mintha csak megterítené a helyét magának. De közben gyógyult is lassan, amit nem hagyhattam. Felemeltem a fegyverem és keményen meglendítettem, hogy ezúttal le tudjam választani a fejét a testéről.
   Ketten jöttek a helyére, és sajnos azt is teljesen be kellett látnom, hogy nem akarnak elfogni. Bár nem értem, miért reménykedtem ebben egyáltalán, hiszen igaz, hogy Sztella egyből megkapná már a harc végén az erőt, feltéve persze, ha én átadom, ami viszont kizárt. Ezt pedig ő is tudja, így teljesen egyértelmű, hogy a megölésem a cél, hisz az egyik legnagyobb fegyvert is kiiktatják.
   Elhajoltam egy szúrás elől, miközben a másikat távoltartottam a tűzzel. Utána megpróbáltam mindkettőjük lábát földbe rögzíteni. Az egyikük az egyensúlya megtartásával küzdött, ahogy a talajba süppedt hirtelen, és a lábszárát indák kezdték szorítani. Azonban a másik sokkal ügyesebbnek bizonyult.
   A szemem sarkából épp időben vettem észre a felém lendülő karót. Oldalra ugrottam, de a hegye még így is végigsúrolta a mellkasom. Egyből meglendítettem a kardot tartó kezem, amit könnyedén félresöpört, és egyúttal meg is lökött. Hátrahőköltem egyenesen neki a csapdába ejtett vámpírnak, aki átfogott.
   Próbáltam kirántani magam a szorításból, aztán megláttam a szabad kezében az ezüst penge csillanását. A következő pillanatban, azonban már sárga fény táncolt a fémen, mert felgyújtottam a kezét. Felkiáltott a fájdalomtól, én pedig kihasználva meggyengülését, a jobb karomat kiszabadítottam és belekönyököltem a hasába, majd teljesen kicsusszanva fogásából megpördültem, aztán legérzékenyebb pontjába térdeltem. A csapásoktól enyhén összegörnyedt, így nem kellett túlságosan felfele céloznom, amikor megsuhintottam a kardom. Ezúttal elsőre sikerült lefejezni, valószínűleg az értelmes gondolkozásom elvesztésével, és az adrenalin növekedésével megjött az erőm is jobban.
   Épp fordultam meg a másik vámpír felé, amikor a bal vállamba fúródott valami a lapockám felett. Felnyögtem a fájdalomtól, és megtántorodtam egy pillanatra, azonban nem hagyhattam magam.
   Védekezésre felkészülve emeltem fel a kardom, miközben a támadóm felé néztem, aki Christiannal harcolt. Egy kis megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amiért megmentett. Lehet miatta tévesztette el a pontos célját, és miatta nem tudta kihasználni a pár másodperces kiesésemet.
   Mindketten jól küzdöttek, ide-oda pörögtek, ahogy egymást támadták felváltva. Figyeltem, miként tudnék segíteni Christiannak, de újabb ellenfelem akadt. Kirántotta a küzdőfeléből a karót, majd rám vetette gyilkos tekintetét, és elindult felém. Szemből megnézve felismertem az egyik őrt személyében.
   - Mocskos áruló – sziszegtem, miközben összeszedtem magam, és próbáltam teljesen kizárni sajgó vállamat a tudatomból.
   Egyenesen nekem rontott vadállat módjára, én viszont pont erre vártam. Mikor bő karnyújtásnyira volt tőlem, levegőből falat emeltem magam elé, amit aztán nekivágtam. Úgy bukott hátra, mint aki betonfalnak szaladt. Ennek ellenére sikerült volna talpon maradnia, ha nem húzom ki lába alól szó szerint a talajt. Melléléptem és a szívébe mélyesztettem a kardom, miközben indákkal a földhöz kötöttem.
   - Rosszul választottál! – mondtam kárörvendően, megcsavarva a pengét kihúzás közben, mielőtt lecsaptam volna a nyakára.
   - Jól vagy? – kérdezte aggódva Christian, aki odajött hozzám. Bólintottam a kérdésére. – Figyelj jobban oda! – simította meg a karom, aztán már harcolt is tovább.
   Engedtem magamnak egy gyors körbepillantást a barátaimat keresve, de csak Jordant láttam, ahogy egész közel kecsesen táncol az ellenségek közt, szerencsére nem tűnt sebesültnek. A keze hirtelen elmerült ellenfele mellkasában és kitépte a szívét. Felfordult a gyomrom a látványtól.
   Őt legalább nem kell félteni, gondoltam, aztán újra fürkészni kezdtem a tömeget, ezúttal Sztellát keresve. Nem láttam, így úgy döntöttem arra indulok, amerre volt. Viszont két lépést se tettem, amikor egy nagydarab férfi elállta az utam. Tipikusan az a fajta, aki kondizással tölti a szabadidejét. Feje teljesen kopasz, arcán vérfoltok. Mosolyra húzta a száját kivillantva hegyes fogait.
   Elkezdtem összeszedni a levegőt, mint az előbb, de ő gyorsabban támadott. A kardommal épp meg tudtam állítani az alkarnyi hosszúságú tőrét. Újra lecsapott egyszerűen kiütve a kezemből a fegyverem. A következő pillanatban már hajoltam is el a vágás elől, egyszerűen nem hagyott időt reagálni.
   Miközben kerülgettem a veszélyt előhúztam a karóm és a tőrére koncentráltam, ami izzani kezdett. Nem várta meg, míg megégeti, felém hajította, épp csak el tudtam fordulni, egy hajszálnyira ment el mellettem. Nagyot nyeltem, hogy aztán az összes levegő kiszökjön a tüdőmből, mikor az ökle a hasam felett az oldalam felé csapódott. Csont törése hallatszott, ami egy vagy két bordám lehetett, na meg a sikoltásom.
   A fájdalom rémes volt, de pont a mellkasa nézett velem farkasszemet, amit nem védett, mert nem számított támadásra. A hajamba markolt, hátrarántotta a fejem, én pedig minden erőmet összeszedve a szívébe vágtam a karót. Nem sikerült elég mélyre, de így is meglepődött, ami miatt át tudtam fogni a másik kezemmel is a végét, és belenyomtam, majd meg is csavartam kicsit. A férfi egy utolsó hitetlenkedő pillantást vetett rám mielőtt összeesett.
   Kihúztam a fegyverem és próbáltam felegyenesedni teljesen, de nem bírtam a kíntól. Észrevettem egy vámpírt, aki elindult felém kihasználni a helyzetem. Már húztam volna a védőfalat magam köré, amikor meglendült egy kard és a feje lecsúszott a nyakáról, hogy aztán a teste is kövesse lassabban.
   - Miért nem használod az erődet? – lépett át a halottan Madie. – Ha csak épp mutogatod, akkor meghalsz!
   Nem tudtam mit mondani, igaza volt. Viszont nem tanított meg senkise vele rendesen harcolni. Plusz attól féltem, hogy ha nagyon bevetem, akkor hamarabb elvesztem az irányítást a tervezettnél.
   - Meg kell találnunk Sztellát!
   - Rendben, láttam az előbb.
   - Várj, előbb beszélek Jackkel! – mondtam, majd benyomtam a headset gombját. – Jack, hallasz? Mi a helyzet?
   - Igen – jött a válasz egyből. – Lyle elvégzett egy kereső varázslatot, el is indultunk, de kell még egy negyedóra, hogy odaérjünk.
   - Rendben, siessetek! És szólj, ha van valami! – mondtam búcsúzóul.
   Elindultunk Madievel, de csak lassan tudtunk haladni, és egyfolytában meg kellett állnunk harcolni. Az adrenalin miatt a sebeim csak sajogtak, ám még így is rossz volt. Viszont rá lettem kényszerítve az elemek használatára, amibe egyre jobban belejöttem. Ennek ellenére azonban kaptam újabb ütéseket, és pár felszíni vágást is.
   Végül megláttam Sztellát. Nem tudom mennyi idő telhetett el, ahogy már a halottakat sem számoltam. Bármerre néztem, mindenhol ott voltak. A mi katonáink egyforma ruhát húztak, amiket felfedeztem a holttesteken, vagyis általában inkább a maradványaikon. Emellett volt, hogy harcolni is láttam őket egymással, fogalmam se lehetett hány áruló volt a sorainkban.
   Tettem egy lépést Sztella felé, amikor egy pisztoly durranását hallottam. A golyó végigsúrolta a homlokom. Fájdalom nyílalt a fejembe, és fekete foltok jelentek meg a szemem előtt. Zúgó fülekkel, a bűnös felé fordultam, aki már Madievel harcolt.
   - Már vártalak! – hallottam meg Sztella hangját. Gyűlölettől áradó tekintettel néztem rá. Ő persze remekül szórakozott, arcán hatalmas vigyor terült szét, amit annyira le akartam törölni, de nem tehettem. – Hogy döntöttél? Feláldozod a drága barátnődet?
   - Egy gyáva féreg vagy – vicsorogtam rá.
   Felnevetett és tett felém egy lépést. Vajon meddig fogom tudni távol tartani anélkül, hogy megsebezném? Vagy életben maradni egyáltalán? A vér a homlokomról a szemembe csorgott és csípni kezdett.
   - Csak okos. – A mosolya eltűnt, gyilkos tekintetnek adva át a helyét, miközben megforgatott kezében egy gyönyörű mintákkal díszített, kidolgozott tőrt. – Kezdődjön a móka! – mondta, mielőtt nekem ugrott.
   A saját fegyveremmel és a levegővel hárítottam, vagy tértem ki támadásai elől. Próbáltam volna megkötözni indákkal, hogy mozgásképtelenné tegyem, de nem hagyott rá lehetőséget, egy pillanatra sem állt meg. Olyan volt, mintha táncolna körülöttem, és mikor hol csapott le. Én pedig kezdtem egyre ingerültebbé válni a tehetetlenségtől. Ez persze figyelmetlenséghez vezetett.
   A pengéje az enyémnek csapódott, de nem jól védtem, és tovább csúszott felhasítva az alkarom. A fél hárításnak hála nem vágott csontig, ennek ellenére kicsi se volt, és ömleni kezdett belőle a vér.
   A bal kezem ökölbe szorult és lángolni kezdett. Sztella gonoszul vigyorogva megragadta a csuklóm.
   - Ez biztosan fájhat szegény Eve-nek.
   A dühöm miatt nem tudtam kioltani a tüzet. Most is rám ereszkedett a gyűlölet őrült köde, mint amikor Damont megölte. Kitéptem a kezem a szorításából, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy ez neki is fájt. Majd az öklöm az orrának lendült. A reccsenés zene volt a füleimnek, legalábbis pár pillanatig, utána leesett mit csináltam. Ezt alátámasztva Jack hangja is megszólalt a fülemben.
   - Cathy! Tarts ki még egy kicsit! Egy tíz perc és megérkezünk.
   Megpróbáltam lecsillapítani magam, és nem nekirontani Sztella torkának. A harc előtt már azon gondolkoztam, hogy hagyom az egészet végigzajlani, ha látok egy kis esélyt is a győzelmünkre. A barátaimat nem akartam elveszteni, a többi vámpírnak az elvesztése viszont nem érdekelt annyira. Azonban jelenleg azt se tudtam, hogy küzdjek az elemek nélkül akár egy kicsit is, mikor a jobb kezemet hiába tudom használni, semmit se érne, olyan gyenge lett a vágás miatt.
   Sztella mögött megpillantottam a körbevett Madiet. Felemeltem a bal karom, aminek a vége még mindig lángolt, és felgyújtottam a három vámpír közül egyet. Ezzel egy időben Christian is ott termett, hogy segítsen. Mindketten leálltak küzdeni, és egyikük se vette észre azt a vámpírt, aki épp végzett az ellenfelével, most pedig feléjük indult meg, hogy hátulról csapjon le.
   Már ugrottam volna megállítani, de valami mozdult mellettem. Odanéztem és egyből védekeztem, ám a penge a hasamba mélyedt. Sztella nem tökölt, nyomta volna felfelé, viszont ellöktem magamtól a levegő segítségével pár lépés távolra, ahol nekiesett két harcolónak.
   - Madie! – sikítottam közben, és a tőr markolatát szorongatva odafordultam.
   A vámpír a nőre támadt, Christiannak viszont sikerült időben észrevenni és odaugrott megvédeni. Ezzel azonban otthagyta korábbi küzdőfelét, aki szintén utána vetődött. A sunyi vámpír ügyesen kikerülte a támadást és elkapta a férfit, a másik pedig abban a pillanatban belevágta a karót a mellkasába.
   Felsikítottam, aztán a két vámpírt elkezdtem a földhöz rögzíteni. Madie is megfordult, megölve a sajátját, majd pillanatokon belül végzett a másik kettővel.
   - Úristen Cathy, ki ne húzd! – mondta mellém lépve.
   Erről azonnal eszembe jutott Sztella és arra fordultam, amerre hajítottam, de eltűnt.
   - Megszűnt az összeköttetés! – hallottam meg Jack hangját. – Lyle is itt van, és elindult a Fellegzuhatagba.
   - Rendben – nyögtem ki, de többre nem futotta és nem csak, amiért épp elment innen az a ribanc. Madie a kerítés fele mutatott, tőlünk valamennyivel odábbra, ahol bő tíz vámpír mászott át. – Visszavonulunk – csendült hangom erőtlenül.
   - Cathy… - kezdte volna Madie, de belefojtottam a szót.
   - Ne! Valószínű úgyis meghalnék, mire véget ér a harc – mondtam keserűen. – Segíts elmenni a központi épületig!
   Láttam rajta, hogy ellenkezne, de óvatosan a karjába kapott, ami tekintve, hogy ugyanakkorák voltunk furcsán nézhetett ki. A mozdulattól, hiába vigyázott, az egész felsőtestemet fájdalom járta át. Majd pár másodperc múlva megálltunk a fal sarkánál. Szerencsére nem voltunk távol tőle, így oda tudtunk menni anélkül, hogy ellenségen kellett volna átverekednünk magunk.
   - Mindenki vonuljon vissza! – szóltam bele a headsetbe. – Küldöm a jelet, hogy hol vagyok – tettem hozzá, miközben egy tűzcsóvát eresztettem a magasba, ami olyan nyolc méter magasban tűzijátékként robbant szét.
   - Mit csinálsz? – kérdezte Jack a távolból. – Ne tedd!
   - Sajnálom és köszönök mindent, mindegyikőtöknek! Mondd el Eve-nek is! – mondtam, majd kitéptem a fülemből és elhajítottam.
   Ezután behunyt szemmel kerestem az alattunk lévő alagút pontos helyét. Könnyedén sikerült megtalálni, majd beomlasztani. Pont a faltól volt egy lépésnyire, ahogy terveztük, mert így könnyebb távol tartani az ellenséget.
   Madie azonnal felvette a harcot a közeledőkkel, én azonban az épületnek támaszkodva próbáltam valamennyire összeszedni magam. Elsőként Leó jelent meg az embereink egy részével.
   - Menj, vezesd őket! – mondtam gyorsan, mert képtelen voltam búcsúzkodni, vagy hallani, mit akarnak mondani.
   Lehet rájött erre Leó is, mert bólintott és egy utolsó sokat mondó pillantás után eltűnt a lyukban, a többiek pedig követték.
   Minden kezdett elmosódni, és a szemem is lecsukódni. Vér illata csapta meg az orrom, és szinte kábultan buktam a forrás felé. Fogaim húsba mélyedtek, kosz ízét éreztem a számban, de nem törődve vele vadul kortyolni kezdtem. A fájdalom valamelyest enyhült, de még mindig borzalmas volt. Lassan felnéztem és elszakítottam magam Madietől, mert ő jött oda hozzám, míg Jordan két másik vámpírral tartotta távol az ellenséget.
   - Itt maradok veled, ha akarod! – mondta és láttam a szemében, hogy teljesen komolyan is gondolja.
   - Menjetek! – ráztam meg a fejem.
   - Sajnálom! – Odahajolt és egy puszit lehelt a homlokomra.
   Könnyek szöktek a szemembe. Meg akartam ragadni a karját, és megkérni, hogy ne hagyjon itt. Nem akartam meghalni, főleg nem egyedül. Annyi mindent szerettem volna még csinálni az életben. Most pedig itt állva, teljesen tudatában léve mi vár rám, a félelem kerített egyre jobban a hatalmába.
   Madie megszorította a kezem, majd elengedte és leugrott a lyukba. Egy pillanatig néztem még a sötétséget, aztán kitéptem a tőrt a hasamból, és odamentem Jordanék mellé.
   - Átveszem – próbáltam erősnek tűnni, de a hangom cserbenhagyott és megremegett.
   Jordan bólintott, mint egy erős katona, ám a szemében láttam a bánatot.
   - Ég veled! – hajtotta le a fejét, mielőtt követte a katonáit.
   Az elemeket szabadon engedtem magamból, miközben pillanatok alatt megacéloztam magam, enélkül képtelen lettem volna véghezvinni ezt az egészet.
   Miközben távol tartottam magamtól minden merész próbálkozót, ugyanis a legtöbb okosan elkezdett megijedni, tűzfalat emeltem a Fellegzuhatag köré, hogy ne tudjanak elmenekülni. Majd mikor ez megvolt, halkan mormolni kezdtem az igét.
   Alig értem a szöveg végére éreztem, hogy megváltozik minden. A fájdalom jelentéktelenné halványult, és olyan érzésem lett, mintha lebegnék. Ezen felül egyszerre több dologra láttam rá, akár egy filmben, amikor egymás mellett több jelenetet vetítenek.
   Az elemek mindenhol pusztítottak, viszont irányítani is elkezdtem őket. Kis, de annál erősebb forgószelek jelentek meg, amik darabokra szaggatták az elkapott vámpírokat. Mások felgyulladtak, megint másokat földből kinövő indák hálóztak be és öltek meg.
   A zűrzavar közepette Sztellát kerestem, majd meg is láttam. Többé már nem volt arcán győzedelmes mosoly, rettegés fagyott rá helyette. Ez csak fokozódott, amikor felgyújtottam. Visszafogtam a lángokat, azt akartam, hogy szenvedjen.
   Őrülten hadonászott, lefeküdt a földre és hemperegni kezdett, hátha el tudja oltani magát. Ám ezzel csak azt érte el, hogy könnyebben le tudtam kötözni indákkal, mind két kezét és lábait. Aztán húzni kezdtem, míg szét nem szakították és nem maradt belőle más, mint megégett darabok.
   Végül már nem láttam mozgó vámpírt, csak halottakat, a házak romjait, a kitört és égő fákat. Ezeket még megpróbáltam eloltani, hogy ne terjedjenek tovább, ám távolodni kezdtem.
   Minden egyre messzebbinek tűnt, mintha fordítva néznék egy távcsőbe. De legalább nem éreztem fájdalmat, és a barátaim többségét sikerült megmentenem. Talán még Damonnel is találkozok, ki tudja, mi vár a halál után?
   Ezek fordultak meg a fejemben, miközben a földre rogytam és maga alá temetett a sötétség.

28. fejezet

   Ismét a kezemben tartottam Damon levelét és újra elolvastam, bár valószínű már kívülről el tudtam volna mondani.

Drága Cathy!
Kezdem azzal, hogy őszintén nagyon sajnálom, hiszen ez a lap csak akkor kerülhetett a kezedbe, ha a „tökéletes” tervem dugába dőlt. Na jó, az, hogy nekiálltam egy ilyen írásának már mutatja, mennyire kockázatos volt.
Tudom, hogy jelen pillanatban biztos nem értesz velem egyet, de remélem ez változni fog. Számodra felelőtlenségnek tűnhet, amiért egyedül akartam elintézni Sztellát, azonban ennek így kellett történnie. Oly régóta megy köztünk a harc, hogy ezt kettőnknek kellett lezárni, persze valószínű az a ribanc nem volt hajlandó egyedül szembenézni velem.
A másik okom pedig te voltál. Tisztában vagyok vele, mennyire megvisel ez az egész, és azt hiszed gyenge vagy. Pedig nem, én hiszem, hogy képes lennél leszámolni vele, azonban meg akartam neked könnyíteni, levenni ezt a feladatot a válladról. Az amilyen voltál, amikor megismertelek… egyszerűen nem tűnhet el.
Most persze én is egyedül hagytalak, amit sajnálok, viszont szeretném, ha nem adnád fel. Erős, gyönyörű, okos nő vagy, aki képes megtenni, amit én nem. Állj bosszút a nevemben is, aztán élj boldogan, mert megérdemled!
Nem mondom, hogy felejts el, inkább zárj a szíved egyik zugába, míg a többi részét kitárod valaki másnak!
Sajnálom azt is, sőt talán azt a legjobban, hogy nem tudtunk együtt lenni. Regéket tudnék írni arról, mit szerettem volna veled csinálni…
Viszont nem keserítelek el, inkább elbúcsúzok.
Ég veled!
Szeretlek!
ui.: Ez az én utolsó ajándékom neked, gondolj néha rám, amikor ránézel!

   A dobozban volt még egy aranylánc, amin vérvörös, könnycsepp alakú, tökéletesen csiszolt rubin lógott. Végighúztam ujjam a drágakövön, pont illik az alkalomhoz. Felsóhajtva a vízre pillantottam. Kint ültem a Fellegzuhatagban lévő tónál, és egy emlék idéződött fel bennem pár hónappal ez előttről, pár héttel Eve távozása után.

   Gondolataimba merülve sétáltam ki a cseresznyeerdőhöz, ami már nem tündökölt olyan szépen, mint amikor még itt volt Eve. Jól gondoltam az elején, hogy az ő keze van a dologban, különben nem nagyon élnének el ilyen időjárás mellett, és noha adott pár tanácsot, hogy tartsam rendben, még szerencsétlen voltam a dologban. Ezért is jártam ide sűrűn. Egyedül tudtam lenni a saját gondolataimmal, érzéseimmel, miközben gyakorolgattam.
   Azonban most egy alakot láttam meg a tó partján üldögélni. Picit közelebb menve már hátulról is felismertem. Damon, mily szerencse, örültem, hogy ő is elment, így legalább nem üzletelt Mattel, vagy gőzöm sincs mit csináltak, de semmilyen variációnak nem örültem.
   Valószínűleg meghallott, hiszen egy vámpír közelébe szerintem lehetetlen észrevétlenül menni, hacsak nem tereli el valami nagyon a figyelmét. Azonban ennek ellenére nem fordult meg.
   - Szia Cathy! – csendült fel a hangja hirtelen, amitől összerezzentem.
   - Szia! – mondtam zavartan, úgy éreztem kicsit magam, mintha titokban lopakodtam volna oda és lebuktam. – Mit keresel itt?
   - Erre jártam – állt fel, majd felém fordult – és gondoltam benézek apámhoz.
   Sikerült megállnom, hogy meg ne kérdezzem gúnyosan, nem-e jött Mattet is meglátogatni.
   - Na és itt mit keresel? – mutattam körbe.
   - Csak Even agyaltam – dőlt neki lezseren egy fának. Arca kicsit elrévedt.
   - Van valami baj? – kérdeztem. Majdnem minden nap beszéltem vele telefonon, és nem mondott semmi rosszat, teljesen elvolt azt az egyet leszámítva, hogy hiányzott neki Jack, még ha ezt nem is volt hajlandó beismerni.
   - Nincs – vetett rám egy halvány mosolyt. – Csupán úgy érzem lassan ideje lesz elbúcsúzni tőle – mondta halkabban a vizet nézve.
   - Hm? Miért?
   - Az emberi létet választotta – vonta meg a vállát. – Nem akarom végignézni, ahogy az idő elragadja magával. – Hangjában szomorúság bujkált, de én csak feldühödtem rajta.
   - Te is nagy barát vagy. – Hozzáfűztem volna még pár megjegyzést, de előttem termett olyan közel, hogy teljesen belém fojtotta a további mondandómat.
   - Mert te mindent megtennél azért, hogy találkozgathass a családoddal igaz? Viszont hidd el nekem, örülhetsz, hogy halottnak hisznek.
   - Hát, én egyáltalán nem értek veled egyet – szegtem fel a fejem és nem engedtem, hogy a közelsége megfélemlítsen, vagy elbizonytalanítson.
   - Szeretnéd végignézni, ahogy mindenki, akit szeretsz megöregszik, majd meghal? Lehet most azt hiszed, el tudnád viselni a fájdalmat és megérné, azonban tévedsz. – Meglepetésemre kettőnk közül ő teljesen higgadt maradt és a hangján se érződött semmi ellenségesség, az előbbi szomorkásság hallatszott ugyanúgy. – Ha pedig már ott vagy, nem lesz többet visszafordulás. Képtelen lennél azt mondani, hogy elmész, mert nem bírod. Ezt gondold végig! – simította meg az arcom, majd elfordult és hátrébb lépett, én pedig némán álltam, nem bírtam megszólalni.

   Belegondolva ez volt az a bizonyos alkalom, amikor megváltoztak a vele kapcsolatos érzelmeim, még ha ez jó ideig nem is tudatosult bennem. Most pedig már azt is tudom, miért nem akart Eve közelében maradni. Lissa, a szerelme mellett valószínűleg végig ott volt, aki Sztella miatt ember maradt. Belegondolni, hogy milyen lehetett vele lenni azzal a tudattal, miszerint pár évtized múlva elveszíted, és nem tehetsz ellene semmit, te pedig ott maradsz egyedül, borzalmas. Sőt azt is megértettem, hogy ennek ellenére miért nem tudta otthagyni.

   Miután visszatértem a házba felöltöztem és elindultam a gyűlésre. Már előre rosszul voltam. Visszafele megálltunk ott, ahol Laynet eltemettük. Ezúttal Damontól vettünk végső búcsút. Így mondani se kell, mikor megérkeztünk, még javában gyászoltam, ennek ellenére szinte rögtön volt egy találkozó, ami nem sikerült a legjobban.
   Mindenki kiabált és veszekedett, persze azt tudtuk, hogy nem örülnek az ismételt lelépésemnek, de azért ennek ellenére se volt joguk ekkora jelenetet rendezni, főleg nem letolni. Látszik, hogy nem igazán tartanak tőlem, és sokra se becsülnek, amin viszont változtatni kell. Szóval nem egy könnyű dolog előtt álltam.
   Egy bordó hosszúruhát vettem fel, ami tökéletesen passzolt a nyaklánchoz. A hajamat is összefogtam elegánsan, és magabiztosan léptem be a nagyterembe.
   Megjelenésem kicsit se csökkentett a zajon, mindössze egy pillantást kaptam a legtöbbjüktől. Harag és düh gyúlt bennem. Ezt kapom tőlük, amikor nem elég, hogy választásom nélkül változott meg minden az életemben, és még fel is fogom áldozni magam, hogy többek közt az ő seggüket is megmentsem, mikor minden jelenlévő sokszorosan leélte az én csekély 20 évemet már.
   Láng csapott fel az asztal közepén lévő vázából, ami megtette a hatását. Tátott szájak, megdöbbent, megbotránkozott tekinteteket kaptam, miközben egy szó nélkül, mintha mi se történt volna a helyemre sétáltam.
   - Tudtommal még én vagyok a vángel – mondtam leülés közben. – Elvárom, hogy mindenki viselkedjen eszerint! A szembeszegülést egyenlőnek veszem az árulással, és így nem marad más, minthogy a bűnös ugyanazt a büntetést kapja, mint amit Sztella fog. – Tartottam egy rövid kis szünetet, miközben minden immáron elcsendesült résztvevőn végigpillantottam. – Nem szeretném továbbra is üres fecsegéssel eltölteni az időt, szóval egyből a lényegre térek – vágtam bele a közepébe. A jövetelünk utáni rövid összejövetelen a távollétem megindokolásával és bocsánatkéréssel voltam elfoglalva.
   - Még nem döntöttünk afelől, hogy részesül-e valamilyen büntetésben a tette miatt! – vágott közbe Galbraith.
   - Lehet, viszont szerintem nagyobb problémánk van ennél. Szóval, aki erről akar tárgyalni az felemelkedhet és távozhat végleg a tanácsból!
   - Hogy merészeled? – csattant fel Sofia, amin nem is lepődtem meg, kábé ugyanannyira gyűlölhetett, mint én őt. – Birtoklod a vángel rangot, de nem vagy más egy húszon éves fruskánál, akinek sem… - itt szakadt félbe a mondókája, mert megtömtem a fejét levegővel.
   - A legelső részben pontosan igazad volt – álltam fel -, Én vagyok a Vángel, és ezért egyikőtök sem jogosul fel ilyesfajta viselkedésre, beszédre! Sőt igaz, hogy fiatal vagyok, és nagyon nem értek még az ilyen dolgokhoz, mégis sokkal többet tettem már, mint a fele társaság, akik csak terpeszkedni tudnak itt a székeiken, és engem rágalmazni, amiért elmentem megpróbálni valamit összeszedni Sztella ellen!
   - Mégis üres kézzel tértél vissza – mondta gúnyosan Sofia, mivel megszüntettem körülötte az összesűrített levegőt.
   - Ha még egyszer megszólalsz, elégetem a nyelvedet! – mosolyogtam rá hidegen, nem fáradva a magázódással.
   Kuncogás hallatszott Jordan felől, de nem néztem rá, helyette folytattam.
   - Érzi még valaki úgy, hogy meg kéne szabadulni tőlem, és tálcán kínálni a helyemet Sztellának, vagy végre meghallgatják a tervemet?
   - Halljuk! – előzött meg mindenkit Jordan. Ezúttal rápillantottam, úgy látszott remekül elszórakozik a helyzeten, ugyanakkor ott bujkált a szemében a komolyság és a kíváncsiság. Eljött ugyan ő is a temetésre, de akkor nem avattuk be a dolgokba. Az utunk is teljes némaságban telt el, mindenki vagy gyászolt, vagy a következő időszakon gondolkozott.
   Madietől kaptam egy bátorító mosolyt, ám ez mit sem segített a többiekkel kapcsolatban, akik teljesen megoszlóan viselkedtek. Volt aki érdeklődve vizslatott, és voltak akik teljesen fel voltak háborodva a „támadásomon”.
   - Hamarosan sor kerülhet Sztella támadására, amire megpróbálunk minél jobban felkészülni és legyőzni. Épp ezért minden távol levő katonát ide kell hozatni, és senki nem hagyhatja el maguk közül sem a Fellegzuhatagot. A csata közben pedig mindenki követi az utasításaimat, azaz ha mondok valamit, azonnal teljesítik, minden kérdezősködés és vitatkozás nélkül.
   Mindenki a folytatásra várt, ami viszont nem volt, vagyis hát de igen, csak nem közölhettem velük. Mivel nem tudtunk semmi jó ötletet kieszelni az árulók ellen, maradt az, hogy nem áruljuk el egy-két személy kivételével a menekülő tervet senkinek, és bízunk abban, miszerint ha sor kerül rá, akkor minél gyorsabban és eredményesen tudjuk véghezvinni.
   - Ez a nagy terv? – kérdezte gúnyosan az egyik tag.
   - Igen – bólintottam. – Sajnálom, de valószínűleg még mindig van áruló ebben a teremben, így egy lényeges információt sem szolgáltathatok ki, amivel a kevés előnyünket veszélyeztethetnénk. – Természetesen erre is felháborodás volt a válasz. – Más mondandóm nincsen, tehát mára végeztünk!
   Nem fáradtam tovább az elköszönéssel, mert egyre hangosabbak lettek. Miközben elindultam kifele az alábbi mondatokat tudtam kivenni: „Mégis mit képzel?”, „Így várja az engedelmességünket is!”, „Nem alkalmas, mind látjátok! Váltsuk le!” - hallottam Sofia hangját, merész ez a nő, túlságosan is.
   Már az épületből sétáltam kifele, amikor Jordan utolért.
   - Ez lenyűgöző volt – mosolygott rám halványan. Rátekintve láttam, hogy már teljesen elrejtette fájdalmát a külvilág elől. – Viszont engem se akartok beavatni?
   Körülnéztem, nincs-e valaki a közelünkben, csak azután válaszoltam. Nem akartam, hogy azok után, amit bent mondtam most meghalljon valaki.
   - Leót kéne megkérdezned, én egy kicsit elfoglalt leszek – grimaszoltam belegondolva abba, ami rám vár egyből miután átöltöztem.
   Jordan kérdőn nézett rám, de nem mondott semmit csak átjött velem a házba, ahol Jack és Leó már vártak.

   Majdnem fél óra múlva lent voltam Jackkel a földalatti titkos járatokban. A magunkkal hozott fáklya gyenge fénye elegendőnek bizonyult érzékeny szemeinknek, miközben a tervezett helyre igyekeztünk. El sem tudtam képzelni, Jack hogyan találja meg itt az utat.
   - Biztos képes leszel megcsinálni? – kérdezte aggodalmasan.
   - Igen. – Határozott kijelentésem ellenére egyáltalán nem voltam magamban biztos. Csupán sejtésem lehetett afelől, miképpen csinálták ezeket a járatokat, de abban bíztam, hogy ha nekilátok, ráérzek a módjára, és nem omlasztom be valahol a teljes felszínt.
   - Viszont a többi utat le kéne zárni, így innen már támadni se fognak tudni.
   - Igaz – értettem egyet. Ez hogy nem jutott eddig az eszünkbe? – Na és mi lesz Eve meg közted? – kérdeztem, ez legalább nagyszerű témaelterelő volt. Bár érezhetően ott függött köztünk a ki nem mondott két szó, „ha túléljük”.
   - Mint láttad él hal a boszorkányokért, és Lyle szerint meg fogja tudni hosszabbítani az életét, így a vámpírrá válást még mindig ellenzi, de esélyt adunk magunknak.
   - Ezt jó hallani – mosolyogtam rá.
   Váltottunk még pár szót erről-arról, de aztán odaértünk a kiszemelt részhez. Na, most jön aztán a nehéz feladat. Vettem egy nagylevegőt.
   - Légy mögöttem!
   Bólintott, én pedig előrébb léptem kezeimet a falra téve. Becsuktam a szemem, és úgy próbáltam meg irányításom alá vonni a földet. Először úgy terveztem, hogy tömörítem, de hamar rájöttem arra, miszerint ez nem fog menni. Sebaj, nagyszerű lesz a sok föld innen a többi járat lezárására. Így egy embernyi rést hoztam létre egyfolytában, miközben mellettünk a föld egy sávban elindult lassan hátrafele, mintha egy kaput csúsztatnánk.
   Nem haladtunk gyorsan, főleg mivel egyre nagyobb erőfeszítést igényelt, minél több anyagot mozgattam. De egy idő után csak elértük a célállomást, amit Jack tudatott.
   - Azt hiszem, itt vagyunk – mondta.
   Megálltam és megfordulva nekidőltem a falnak nagyot sóhajtva. Egy vizes palackot nyújtott felém a férfi, amit hálásan elfogadtam, és a felét meg is ittam. Szusszantam még pár percig, aztán összeszedtem magam.
   - Reméljük, tényleg jó helyen vagyunk – dünnyögtem, mert gőzöm se volt arról, hogy egyenesen haladtam-e, na meg jó irányba. Bár Jack hozott magával iránytűt és fent lemérte a távolságot.
   Nekiláttam még hátrébb tolni a földréteget, hogy olyan széles teret hozzak létre, ahol három ember éppen elfér egymás mellett. Ezután óvatosan kezdtem neki a keskeny rés kiásásához. Amikor kész lett megkönnyebbülve néztem fel a csillagos égboltra, már amennyi látszott belőle a fáktól.
   - Innen akkor átveszem felül. Elboldogulsz? – kérdezte.
   - Ha eddig ment – vontam meg a vállam. – Te?
   - Persze. Akkor találkozunk otthon – mondta búcsúzul és kiugrott a résen keresztül. – Jók vagyunk – szólt még le.
   Ezek szerint akkor jó helyen kötöttünk ki tényleg. Ez azonban nem vigasztalt, mert fáradtságom ellenére még előttem volt a fele munka, míg Jack lefedi itt a kijáratot, hogyha véletlen valaki erre járna, ne bukjunk le.
   Így hát elindultam visszafele, miközben toltam magam előtt a temérdek mennyiségű földhalmot. Óráknak tűnt az eltel idő mire odaértem az első elágazáshoz. Elzártam, aztán haladtam tovább, hogy mindnél megcsináljam ugyanezt. Csupán abban reménykedtem, hogy jól megjegyeztem az utat, mert ha elzárom magam előtt, és dolgozhatok duplán, szétütök valakit.
   Szerencsére azonban sikerült a megfelelő helyen kijutnom. Jack már ott is várt.
   - Kész – mondtam boldogan és belepacsiztam a feltartott kezébe.
   Együtt sétáltunk vissza a házba. Majd egy gyors mosakodás után végigdőltem az ágyamon. pár perc múlva el is aludtam, azonban a nyugodt pihenésre megszokás szerint nem került sor.
   Újra a csatáról álmodtam, azonban ezúttal már vége volt. A magasban lebegtem, miközben végignéztem a romba dőlt Fellegzuhatagon és a földet mindenhol borító csontvázakon, összeaszalódott testeken.
   Ezek szerint akkor fel kell áldoznom magam. Nem tudtam eldönteni mit érzek ezzel kapcsolatban. Beletörődést, vagy kétségbeesést? Valószínűleg mindkettőt vegyítve.
   - Cathy! – sikította Eve. Felkaptam a tekintetem, és megláttam barátnőmet, amint az egykor álló kapun keresztül befut és botladozva szalad a holttesteken keresztül.
   Újra meghallottam a nevemet, majd hirtelen mintha valami megragadott volna elkezdtem felfelé repülni, és belecsapódtam valamibe.
   Felpattantak a szemeim és felültem. Senki nem volt ott, pedig azt hittem, hogy valaki felkeltett. De legalább vége lett, ez a lényeg, gondoltam visszadőlve abban a reményben, hátha másodjára már tudok álommentesen aludni.

27. fejezet

   Ahogy kinyitottam a szemem, Kristin aggódó pillantásával találtam magam szemben.
   - Minden oké?
   - Csak egy rossz álom – válaszoltam, mire megkönnyebbült. Bárcsak tényleg az is lenne, bennem se keltene legalább rettegést.
   - Cathy – szólalt meg hezitálva. Bátorítóan bólintottam neki, hogy mondja nyugodtan. – Kordélia beszélni akar veled.
   Meglepetten pislogtam rá, na, erre nem számítottam. Sőt úgy kellett visszafognom magam, hogy ne kérdezzem meg dühösen, mi a francot akar?
   - Hol van? – tettem fel helyette ezt a kérdést, de a hangomon hallatszott a felindultság elfojtása.
   - A szomszéd szobában. Átküldjem? – Annyira félénk volt a hangja, hogy azon kezdtem gondolkozni, vajon mennyire van képben a történtekkel. Tippelésem szerint, majdnem mindent tud.
   Akarok én vele beszélni? Mi van, ha megint felhúzom magam annyira, hogy elvesztem a fejem és rátámadok?
   - Küldd! – mondtam végül egy sóhajtással kísérve.
   Kristin kiment a szobából, én meg felkeltem és az ablakhoz mentem kinyitni, hogy engedjek be egy kis levegőt. Ez legalább teljesen felébreszt, bár ez a rövid kis beszélgetés is kellő kijózanodást nyújtott.
   Aludhattam jó pár órát, mert megint kezdett sötét lenni. Mindig éjszaka, pont mint az életem, mióta ez az egész elkezdődött, gondoltam keserűen, és vágyakozva idéztem fel a teljesen normális életemet. Lehet sose fogom már látni a szüleimet, sőt elég valószínű. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hiányoznának a szeretteim, de sokszor eszembe jutottak, és mindig azzal nyugtattam magam, hogy várok egy darabig, aztán megoldom valahogy a velük való találkozást. Erre most itt vagyok, háború közeleg, amibe lehet én is belehalok, és soha többé nem lesz esélyem elbúcsúzni tőlük rendesen. Most is elmehetnék hozzájuk, de mi értelme lenne feltépni a sebeiket, hogy újra elveszítsenek csak ezúttal ténylegesen. Ennyire nem voltam önző.
   Szomorúságomnak a kopogás vetett végett.
   - Gyere be! – mondtam, majd megfordultam az ajtó felé.
   - Szia! – köszönt Kordélia halkan.
   - Miért kerestél? – kérdeztem.
   - Szeretném elmondani, hogy mi történt. Tudom, engem hibáztatsz, és megértelek érte, nem is mentegetőzni akarok, csak mindenkinek elmondani, mi történt, mert segíteni szeretnék.
   - Hallgatlak.
   - Sztella írt nekem és megfenyegetett. Én pedig először Damonnek mutattam meg. El akartam mindenkinek mondani, viszont ő megkért rá, hogy ne tegyem, mert van egy terve, és majd megoldja. Én pedig végül engedtem neki. Egyikünk se sejtette, hogy Sztella pontosan tudja, hol vagyunk, és azt beszéltük meg, hogy pár napot kap a terve teljes kigondolására, aztán ha bármi nem tetszik, akkor beavatunk mindenkit. Ez volt akkor, amikor elindultatok ide. Ketten maradtunk, ami remek lehetőséget nyújtott az ügy intézésére, azonban váratlanul ránk támadtak. Megleptek minket, és mivel többen voltak, a menekülés esélye is lehetetlen volt.
   Nem tudtam, mit kéne rá mondanom, csak hallgattam tovább. Ez pont Damonre vall, hogy maga akar cselekedni, hiszen ezt tette az elején is.
   - Sajnálom, hogy nem mondtam el, sose gondoltam volna mivé alakul.
   - Ha sajnálod, ha nem Damont már nem hozza vissza – válaszoltam. Most nem borította el az agyamat a harag, és beláttam, hogy igazat mond, nem lett volna értelme ezt csinálnia, azonban még mindig haragudtam rá, ha elmondják nem történt volna ez, bár kitudja. Lehet mi se gondoltuk volna, hogy Sztella tudja, hol vagyunk, és akkor lehet ugyanide lyukadunk ki.
   - Sajnálom, hogy rád rontottam – kértem bocsánatot.
   - Semmi baj. De egyébként azt is el akartam mondani, hogy Damon hagyott neked valamit a táskájában. Elhoztátok?
   - Igen, a kocsi csomagtartójában vannak a cuccok.
   - Akkor majd nézd meg! Én viszont most magadra hagylak.
   Bólintottam, aztán elköszöntem tőle.
   Egy darabig álltam még az ablaknál, csak úgy nézve ki a semmibe, utána elindultam a csomagért. Tudtam jól, hogy ettől megint rosszul fogom érezni magam méghozzá nagyon, azonban kíváncsi voltam. Elindultam az iskola parkolójába reménykedve, hogy ott van a kocsi, ahol megálltunk, mikor megérkeztünk. Nem akartam senkivel se találkozni és beszélgetni. De megkönnyebbülésemre ott volt az autó. Csak kulcsom nincs, esett le hirtelen, ahogy odamentem.
   - A fenébe! – csúszott ki a számon halkan, majd hirtelen összerezzentem, a nevem hallatán.
   - Cathy! – jelent meg Lyle a hátam mögött. – Nem akartalak eddig zavarni, de megláttalak az ablakból. – Kis szünetet tartott. – Fogadd együttérzésemet!
   - Köszönöm, te is – válaszoltam halkan. – Gondolom slusszkulcs nincs nálad – váltottam egyből témát, nem akartam erről társalogni.
   - Nincs. Viszont amiatt jöttem, hogy ha éhes vagy, szólj! Én vagy Madie gondoskodunk róla. – Habár elfogyott az a vér, amit Madie adott, nem vágytam most rá túlságosan. - Emellett pedig szeretnék veled beszélni.
   Hát persze, újra jöhetnek a nagyszerű tervek.
   - Rendben – mondtam. – Most viszont megkeresem Leót. Ha ráér a beszélgetés – tettem még hozzá.
   - Nem igazán. Vissza kell térnetek a Fellegzuhatagba, ahová nem kísérhetlek el. Nem tudjuk, Sztella mikor támad.
   Pont ettől féltem. A gondolataim még mindig csak Damon körül forogtak, nem volt most erőm a következő lépéseken törni a fejem.
   - Velem jönnél?
   Bólintottam és követni kezdtem. Szótlanul sétáltunk, és észrevettem rajta, hogy nagyon feszült. A lakosztályára mentünk. Benyitva a nagy tanácskozó terembe arra számítottam, hogy a többiek is ott lesznek, de nem volt senki, és mi is tovább haladtunk. Kinyitott egy ajtót, ami egy csigalépcsőre nyílt. Ennek a tetején egy újabb ajtó várt ránk, amit kulccsal nyitott ki.
   Belépve a szobába elámultam, mintha átléptünk volna jó pár évszázaddal korábbra. Minden bútor antik volt, vagyis jobban fogalmazva minden a szobában, és habár lehet fel voltak újítva kicsit, biztosra vettem, hogy mind igazi darab. Ezen felül pedig két oldalt végig szekrények voltak, amik könyvektől roskadoztak, majdnem mind kidolgozott, régi bőrborítású. Az ajtóval szemben egy íróasztal volt, mögötte gyönyörűen megmunkált karfás szék és ablak. Középen kanapék néztek egymással szembe egy kis asztalkával közöttük.
   - Foglalj helyet! – szólalt meg, megtörve kicsit gyönyörködésemet, ami visszatért, amikor az ajtó felé pillantottam. Azt a falat festmények borították. Az egyik képen felismertem a Fellegzuhatagot. A legnagyobb és a legszebb azonban egy két angyalnőt ábrázoló volt. Épp nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, de megelőzött.
   - Igen, ők azok.
   Lenyűgözve néztem tovább. Aleida és Tynisha hófehér ruhát viseltek, és egy lenyűgöző virágos réten ültek, mögöttük vízeséssel. A szárnyuk teljesen élethűen volt lefestve. Olyan érzést keltett, mintha a kép megérintésekor igazi tollakat simíthatnál végig.
   Nagy nehezen sikerült elszakítanom róla a tekintetem és Lylera néztem.
   - Szóval?
   - Eve álmáról van szó – kezdte el, arcára különös tekintet költözött, pont mint a kocsiban, jutott eszembe. Jól sejtettem, hogy valamit tud ezzel kapcsolatban.
   - Ez az egész nagyon furcsa, nem is tudom, hogy mondjam el.
   - Kezdd valahol, aztán próbálom követni!
   Lyle halványan elmosolyodott, majd belekezdett.
   - Van egy varázslatszerűség, vagy nem tudom, minek lehetne nevezni. Ha minden veszni látszik ez az egyetlen esélyünk, viszont alig tudok róla valamit, a következményei egyáltalán nem ismertek.
   - Hogyhogy? Valaki csak csinálta, ha létezik.
   - Nem éppen. Ez nagyon egyedi. Tynisha és Aleida írt le pár dolgot, amire csak a vángelek képesek. Magát a feladatot közölték, és hogy mire szolgál. Valószínűleg ők sem tudták, hogy pontosan mit okoz és senki nem is csinálta még, mivel veled osztom meg először ezt.
   - Oh, remekül hangzik – mondtam gúnyos hangsúllyal vegyítve. - Na és mi az, amit tudunk?
   - Egy ima Quyenhez, hogy bocsásson meg Aleida és Tynisha vétkeiért, önfeláldozásodért cserébe.
   - Mi? – szaladt ki a számon. – Ez mégis hogyan segítene azon kívül, hogy megölöm magam?
   - Szabad utat engedsz az erődnek varázslás közben, viszont te irányítod az egészet, míg el nem emészt. Elvileg ezzel a vángelek vonala is véget érhet, ha Quyen úgy dönt.
   - Oké, ez most túl sok volt – mondtam és egyből megjelent előttem a korábbi rémálmom, ahol elvesztettem a kontrolt.
   - Nekem se tetszik, viszont, ha vesztésre állunk ez ad annyi erőt, amennyivel az egész területen levő ellenséget leigázhatod. Viszont itt jön az is, hogy nem tudjuk, mennyire leszel képes rendesen irányítani akkora erőt, ha pedig nem megy, hatalmas pusztítást okozhatsz, plusz a saját embereiddel is végzel.
   - Ami neked jól is jönne nem? A legtöbb vámpír meghalna.
   - Nem éppen, mert ugyanannyi van elszórva a világ különböző részein, akik így uralkodó és vezetők nélkül maradnának, ami totális káoszhoz vezetne.
   Ez igaz, gondoltam végig. De akkor mi értelme ennek az egésznek? Legyőzzük Sztellát, de lehet mind meghalunk.
   - Ezért, ha akarod ezt az esélyt használni, kell egy menekülő utat is találni, ahol a többiek leléphetnek és miután kellő távolságban vannak, elkezdheted a leszámolást.
   - Csak én nem fogom túlélni – mondtam halkan, de persze a vámpír hallásának ez nem okozott problémát.
   - Ez a legvégső lehetőség, és rajtad áll, hogy akarsz-e élni vele.
   - Át kell gondolnom – néztem Lyle szemeibe, ő pedig bólintott. – De mi van, ha megszűnik a vonalunk? – jutott eszembe, amit korábban mondott, és aminek eddig nem tulajdonítottam nagy figyelmet. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne olyan vezető nélkül hagyni őket, aki megkötné a kezüket.
   - Vannak értelmes tanácstagok, és az ő érdekük is, hogy ne fedjék fel a kilétüket – válaszolt, majd felállt. - Itt hagyjalak egy kicsit? – Bólintottam.
   Miután elment végigfeküdtem a kanapén és a mennyezetre meredtem. Nem tudtam, hogy döntsek. Lehet így is úgy is meghalok, de az utóbbival legalább megmentem a többieket. Viszont ostoba voltam, hogy kicsit is azt hittem, készen állok ezekre. Féltem és nem akartam meghalni. Húsz éves vagyok, még most kéne igazán elkezdődnie az életemnek, erre véget ér.
   Bár úgyse lehet olyan életem, amit elterveztem, és ha feláldozom magam, akkor kikerülök ebből a pokolból. Nem kell életem végéig azon emésztenem magam, hogy vámpírok sokasága mészárolja az ártatlan embereket és én nem teszek ellene semmit.
   Hangosan kifújva a levegőt felálltam és mászkálni kezdtem. A tekintetem az asztalon lévő könyvre esett. Felvettem és belelapoztam, azonban egyből csalódnom is kellett. Idegen nyelven íródott, ami halványan ismerős érzést keltett, de nem tudtam elolvasni. Így visszaraktam, megint járkálni kezdtem, azonban pár kör után rájöttem ez mennyire felesleges, hiszen eldöntöttem mit akarok.
   Elindultam le, hogy elmondjam Lylenak. A nagy terembe érve hangosan megszólítottam, hátha itt van valahol.
   - Megyek – jött is a válasz szerencsére a másik szobából.
   - Benne vagyok, csak találjunk ki valami menekülő utat a többieknek – mondtam egyből.
   Ez pedig a következő pár órás megbeszéléshez vezetett. Előbb Lyle mindenkinek elmondta a részleteket, természetesen azt kihagyta, honnan van ez a varázslat, és Quyenhez fűződő részt is. Aztán megpróbáltuk kitalálni, hogyan kéne visszavonulni, ha erre az utolsó verzióra kerül sor.
   Viszont itt kezdődött a baj. Nem avathatjuk be a többi tanácstagot, meg a seregünket, mert akkor Sztella fülébe jutna. Így viszont mégis hogyan érjük el mindenki visszavonulását rövid időn belül? Egyre nehezebben jöttek az ötletek, és mindbe találtunk hibát. Végül annyiban maradtunk, hogy beavatjuk azokat, akikben megbízunk, aztán reménykedünk abban, hogy sikerül minél több embernek elmenekülnie a közelből, ha leadok egy jelet.
   Fáradtan támasztottam meg a fejem a tenyeremmel. Ez sok volt így egyszerre, és még pihenni se lesz időm, vagy egyedül átgondolni még bármit, mert másnap délután indulunk vissza a Fellegzuhatagba.
   - Van kedved még itt maradni egy kicsit? – jött oda a székemhez Lyle, miközben a többiek kezdtek kiszállingózni. – Arra gondoltam, gyakorolhatnánk egy keveset.
   Megemeltem az egyik szemöldököm kérdőn. Mit akar gyakorolni?
   - Harcolni.
   - Óh! – Azt hittem inkább valami varázslásos dologra gondol. Bár indulás előtt még ahhoz is fog adni instrukciókat. – Oké – egyeztem bele, hátha sikerül egy kicsit a feszültségemet és bánatomat is levezetni vele.
   Elvezetett egy edzőteremhez, útközben szereztünk nekem ruhát is, amit átvehetek és kényelmesen tudok benne mozogni. Az iskola mindenhol csendes volt, hiszen éjszaka révén mindenki a szobájában aludt. Csak mi vendégek kavartunk bele ebbe a szokásos, normál rendbe. Erről az is eszembe jutott, mennyire jó lenne megint iskolába járni. A kollégiumi életre is mindig kíváncsi voltam, úgyhogy itt maradtam volna szívesen.
   Sőt talán lehet idekerültem volna Kristinnel együtt, ha nem belőlem lesz az új vángel. Tudtam, hogy ostobaság ezen rágódni, vagy képzelődni, de elkezdtem azon merengeni, milyen életem lett volna ez esetben.
   Képzelgéseimet végül az szakította félbe, hogy átöltözve megálltam Lyle előtt pár lépéssel. Ő is lecserélte a ruháit, és meg kell hagyni jól nézett ki ilyen sportos szerelésben. Erről persze egyből eszembe jutott Damon, szóval gyorsan megráztam a fejem, nem kínozhatom egyfolytában miatta magam. Úgyis követem hamarosan, gondoltam gúnyosan.
   - Kezdjük pár fontos dologgal! Az egyik, ami habár lehet nem szép, de igaz, ez nem egy film, ahol hagyjuk az ellenséget, ha az a földre került! A másik pedig, sose veszítsd el a fejed! Abból semmi jó nem származik, hogyha engeded a dühnek, vagy bármi másnak, hogy elvakítson. – Bólogattam megértésem jeléül. – Kezdetnek ennyi, ha eszembe jut valami mondom. Készen állsz? – mosolyodott el halványan.
   Sorra mutogatta a mozdulatokat, védekezőeket és támadókat egyaránt. Néha kiegészítette tanácsokkal is. Azonban, amikor elkezdtük az igazi verekedést az első szabályról, miszerint maradj higgadt kezdtem megfeledkezni és egyre inkább felhúzni magam, amiért úgy hessegeti el a támadásaimat, mintha csak egy légy lennék. Ezt ő is észrevette, ezért megállt.
   - Nyugi!
   - Könnyű mondani – sziszegtem. – Hogy harcoljak így bárkivel? Simán meg fognak ölni már az elején – fakadtam ki.
   - Megfeledkezel arról, hogy ott van az erőd, amit most nem használsz, ezért igen nem érsz valami sokat ellenem, hiszen fizikailag erősebb vagyok és jóval tapasztaltabb. Azonban mindent behozol az elemekkel.
   - Amiben szintén elég kezdő vagyok még – sóhajtottam csüggedten.
   - Na, úgy hallottam azért vettél részt harcban, és nem is rossz végeredménnyel. Szóval ne add fel!
   Kivoltam, de igaza volt és jól is jön a gyakorlás, szóval összeszedtem magam és folytattuk. Mikor befejeztük teljesen ki voltam fulladva és elterültem a padlón.
   - Ügyes voltál – dicsért meg, majd a szemem felé emelte a kezét és meglóbált egy kulcsot. – Kell még?
   - Ühüm – dünnyögtem felülve. Átvettem tőle és babrálni kezdtem vele.
   - Sajnálom – szólalt meg váratlanul Lyle. Oldalra pillantottam, épp leült mellém. – Még gondolkozok, hogyan tudnék segíteni nektek. Azonban bevallom, örülök annak, hogy nem kell a boszorkányok közül senkit se veszélybe küldenem, de én ott lettem volna.
   - Semmi baj, ez nem a ti harcotok – válaszoltam kedvesen.
   Váltottunk még pár szót, megbeszéltük azt is, hogy egy óra múlva találkozunk és elmond mindent a varázslattal kapcsolatban. Aztán mindketten elindultunk másfelé. Én negyed óra múlva már a kocsiban ültem kezemben egy dobozzal.

Infó :)

Sziasztok!

Tudom, hogy most megint kihagytam jó pár hónapot, viszont szeretném tényleg befejezni, egyszerűen csak elmegy állandóan a kedvem, amiért nem igazán kapok vissza reagálásokat. Ezért mindenkit megkérek, aki olvassa a blogot, hogy írjon véleményt! :)
Előre is köszönöm! :)

Puszy, Cathy