Teljes sötétségben lebegtem, és habár
egyfajta különös nyugalom is elárasztott, egy idő után kezdtem megijedni, hogy
mi van, ha ez vár rám örökre? Aztán lassan foszladozásnak indult a feketeség,
fénynek, zöld növényeknek adva át a helyét. Csobogás hangja kúszott a fülembe,
ami ismerős volt, de nem tudtam hirtelen hova tenni.
Végül teljesen megszűnt a sötétség, és
a hátam alatt talajt éreztem. Majd egy nő hajolt felém. Hosszú szőke haja az
egyik oldalra húzva omlott le. Arca fiatalos volt, ennek ellenére szeme
bölcsen, és parancsolóan csillogott.
Ha nem ismertem volna fel arcáról, a
hófehér szárnyait látva biztos megvilágosodok. De elég volt ránéznem, hogy
tudjam a Fellegzuhatagba kerültem, és Quyen áll felettem.
Hirtelen észbe kaptam, és gyorsan felpattantam.
A sérüléseimre csak utána gondoltam, várva a fájdalmat, de egyáltalán nem fájt
semmim. Lepillantottam magamra. Habár a ruhám szakadt, koszos és véres volt,
rajtam egy karcolás sem látszott.
- Üdvözlöm! – hajoltam meg a nő felé,
fogalmam sem volt, hogyan kéne köszöntenem.
- Nem tudom örüljek-e neki, hogy itt
vagy Cathy Noche – mondta, amikor felegyenesedtem. Én csak néztem rá, ugyan mit
mondhatnék erre? – Tisztában vagy vele mit csináltál?
- Feláldoztam magam Aleida és Tynisha
bűnéért – válaszoltam egy pillanatnyi gondolkodás után.
- Akkor most őszintén mondd el, miért
áldoztad fel magad!
Habár nem volt ellenséges, túlontúl
kedves sem, és kezdett megijeszteni. Ennyire fontos lenne, hogy igazából mi
vezérelte a tettemet?
- Én tényleg komolyan gondoltam azokat
a szavakat – mondtam, de ő félrebillentett fejjel várt tovább. – Azért tettem,
hogy megmentsem a barátaim életét – válaszoltam végül őszintén lehajtott
fejjel. – De mi olyan rossz ebben? Hagynom kellett volna Sztellát győzni? –
tört fel belőlem egy kis harag.
- A vámpír barátaidat, akik lehet,
hogy nem gonoszak, de ezzel a tetteddel véget vetettél a vángelek vonalának,
pedig rengeteg vámpír garázdálkodik a Földön. Aleida nem véletlen fogadta el az
ajánlatomat a gyerekével kapcsolatban. A boszorkányok közt csak pár ártalmas
van, de a vérszívók… Nekik muszáj egy irányító, aki visszatartja őket.
- Sajnálom – szegeztem ismét a lábamra
a tekintetem. Természetesen igaza volt, de még mindig jobb, amit csináltam, az
lett volna rosszabb az egész emberi népnek, ha Sztella nyer. Ezt Quyennek is be
kellett látnia.
- Én sajnálom – lépett közelebb
hozzám, és az állam alá nyúlva megemelte a fejem. – Megérdemelnéd, hogy itt
maradj, de viselned kell a következményeket.
Egyre inkább kezdtem megijedni. Mit
akar velem akkor most csinálni? A tekintetéből és hangjából semmi jóra nem
számítottam. Aztán folytatta, a hallottaktól szédülni kezdtem, úgy éreztem
mindjárt elvesztem az eszméletem.
- Kérem, ne! – mondtam alig halhatóan,
mert a hangom cserbenhagyott.
- Sok sikert a továbbiakban –
hallottam még, aztán megint beborított a sötétség.
„Örökké te leszel a vámpírok vezetője, mint egy bukott ángel. Többet nem
fogsz tudni teremteni, de a meglévőek rád vannak bízva!” – visszhangzott Quyen mondata a fejemben, miközben
kezdtem magamhoz térni.
- Ne! – nyöszörögtem a könnyeimmel
küszködve.
- Cathy! – kiáltotta megkönnyebbülve
egy női hang mellettem.
Eve volt az, akinek ezúttal nem tudtam
örülni, sírni kezdtem. Még vángel se akartam sose lenni, erre most az
örökkévalóságig itt ragadtam. Damon sincs itt, aki miatt talán megérné ez az
egész. Halott szerettem volna lenni.
- Óh, Cathy! Ne sírj! Hiszen élsz –
próbált nyugtatgatni Eve.
A könnyeim alábbhagytak és lassan
kinyitottam a szemem. Eve mellettem térdelt, de ott voltak a többiek is, Madie,
Jordan, Jack, Leó, Kordélia és Lyle. Az
utolsó meglepett, aztán beugrott, hogy Jack említette, miszerint itt van.
Összekapcsolódott a tekintetem a
férfiéval. Mindenki szemében ott csillogott a döbbenet, az övé azonban más
volt. Mint, aki pontosan tisztában van a dolgokkal, csak még nem hiszi el
teljesen. Ettől egyből elmúlt a sírhatnékom, hogy düh vegye át a helyét.
Felpattantam, mire leesett rólam valami, vagyis csak majdnem, mert Madie, aki a
legközelebb állt gyorsan megfogta és visszaterítette a kabátot a vállamra. Mi
a…?
- Miért vagyok meztelen felül? – esett
le. Magamhoz szorítottam a ruhát, úgy néztem végig a többieken, de Lyle-on
állapodott meg a tekintetem.
- Nyugodj meg előbb egy kicsit! – állt
fel Eve.
- Szárnyaid lettek, amik
szétszakították a ruhád – mondta Lyle.
Egy pillanatra lefagytam a
meglepettségtől. Szárnyaim? Bár miért olyan meglepő ez, hiszen bukott ángel
lettem, nem? Kis híján rám tört a hisztérikus nevetés, de Lyle miatt nem. Még
dühösebb lettem higgadtságától, majd hirtelen enyhe fájdalom árasztotta el a
hátam. Mindenki hátrahőkölt, ahogy a következő pillanatban hatalmas, gyönyörű
fekete tollakkal borított szárnyak tárultak ki.
Tátott szájjal meredtem oldalra. Ismét
meglepve, hiszen most az élő bizonyítékot is megkaptam, hogy tényleg igaz, amit
mondtak. Ennek ellenére olyan nehéz volt elhinni, hogy ez belőlem nőtt ki az
előbb.
- Fekete tollak – motyogom, aztán
nekirontok Lyle-nak, és beleütök a mellkasába. – Te tudtad!
- Csak sejtettem – emelte fel
védekezően mindkét kezét. – Egy jóslatban meg volt írva, hogy az egyik vángel
szárnyakat és örök életet kap Quyentől.
- Elmondtam neked, mennyire utálom ezt
az egészet, és még meg is halok, ha az kell, erre képes voltál ideadni azt az
átkozott szöveget, mikor tudtad mi lesz a vége? – kiabáltam.
- Tényleg nem tudtam biztosra, hogy ez
lesz. Az nem volt leírva, miért következik be – mentegetőzött, bár valószínű
csak azért, hogy megnyugtasson.
- Eve látomásában benne voltak a
fekete tollak – sziszegtem. – Láttam akkor rajtad, hogy valami az eszedbe
jutott, és utána álltál elő ezzel a tervvel, szóval nekem ne hazudj!
- Jól van – sóhajtott. – Majdnem
teljesen biztos voltam benne, és tudtam azt is, hogy nem fogsz neki örülni, de
megnyerted a csatát, életben vagy és meg fogod szokni ezt az egész helyzetet,
ha nem bosszút állhatsz rajtam miatta.
Dühösen fújtam egyet, és otthagytam a
csapatot. Bár ahogy körülnéztem, most először, mióta magamhoz tértem, fogalmam
se volt, hova mehetnék. Távolabb a kis csapattól, még mindig a halottakat
gyűjtötték össze. Ezen kívül pedig mindenhol az épületek darabjai, vagy
valamilyen bútor. Megégett fű, fák, amik szintén kidőlve voltak a
helyükön, vagy totál más helyre kerültek. Ahogy elnéztem a tó irányába, amit
nem takartak már fák, csak egy kis pocsolyát láttam.
Korábban annyira az ellenség
kiirtására figyeltem, hogy nem is igazán tűnt fel, milyen pusztítást végeztem a
területen. A házakat, amik már egy évezrede itt álltak, egyetlen éjszaka alatt
elláttam, úgy néztek ki, mint amiket bombatámadás ért.
Odasétáltam a saját épületrészemhez,
és készültem bemenni a volt ajtó helyén, amikor eszembe villantak a szárnyaim.
Próbaképp megmozdítottam, habár különös érzés volt, egyben olyan is, mintha
kaptam volna pluszba két kart. Elmosolyodtam, miközben felemelkedtem, aztán
kicsit előre billentettem magam, majd leszálltam a régi kert maradványainál.
- Cathy! – hallottam egy perc múlva a
hangot a hátam mögül. – Megértem, hogy mit érezhetsz, de gondolj kicsit a dolog
jó oldalára – folytatta kedvesen Madie.
Eszembe jutott a búcsúzásunk, hogy
mennyire féltem, és nem akartam meghalni, de jobb így az élet?
- Tudom – sóhajtottam. – Viszont teljesen
becsapva érzem magam. Azt hittem Lyle őszinte, elmond mindent, és rám bízza a
döntést. Ehelyett… - szomorúan fordultam meg. – Mégis, hogy éljek szárnyakkal? –
tettem fel az egyik leglényegtelenebbnek tűnő kérdést a többi főhöz képest.
- Valószínűleg vissza tudod őket
húzni, csak egy király tetoválás látszik akkor – vigyorodott el a nő, én meg
felhúzott szemmel meredtem rá. – Mikor visszajöttünk holtan feküdtél a földön,
aztán hirtelen felemelkedett a testet, és a hátadból előtörtek a szárnyak. Mind
csak ledöbbenve néztünk, de utána el is tűnt, miközben visszaestél. Gyorsan rád
raktuk a kabátot, meg alád is terítettünk egy ruhát, és akkor láttuk, hogy az
egész hátadat szárny alakú tetoválás fedi. Szóval valamilyen kapcsolatban
állhat az erőddel, és lehet az érzelmeiddel is, ugyanúgy, ahogy nálunk
vámpíroknál a fogak, legalábbis így gondolom.
Bólintottam, próbáltam lassan
feldolgozni a dolgokat, amik szép számmal lesznek még úgy érzem.
- Mind nagyon örülünk, hogy életben
vagy – jött oda Madie, és megölelt. – Na meg itt leszünk melletted, szóval ne
dühöngj olyasmi miatt, amin nem tudsz változtatni.
- Igazad van, sajnálom – mondtam. –
Visszamegyünk?
A többiektől is bocsánatot kértem, de
Lylet figyelmen kívül hagytam. Mondjuk, ahogy ránéztem, nem úgy tűnt, mintha
zavarná, hanem mint aki pont erre számított. Távolabb ment, és Madievel
elegyedett beszélgetésbe.
Aztán Eve kivételével mindenki elment
segíteni a halottak maradékának összeszedésében, mi pedig visszamentünk a
házhoz, hátha találunk valami ruhát. Ugyanis hiába sikerült most visszahúzni a
szárnyaim, és így felvenni a kabátot, nem túlságosan akartam, egy véletlen
idegeskedés vagy más egyéb miatti mutogatást. Na meg körülnézni mi maradt, és abból
mit szeretnénk elvinni.
- Minden oké? – kérdeztem, mert eléggé
elkomorodott.
- Persze – vetett rám egy gyenge mosolyt, de
egyáltalán nem hittem neki.
- Haragszol, amiért nem mondtam el
igaz? Sajnálom, de kinézem belőled, hogy akár megölted volna magad –
magyaráztam.
- Tudom, nem esett jól, de megértelek.
Én is ezt tettem volna a helyedben. Igaz nagyon dühös voltam, és rettenetes
érzés volt megtudni Jacktől. Aztán megkönnyebbültem csak…
- Hibásnak érzed magad, amiért ez
történt velem – fejeztem be helyette. Rosszul éreztem magam, mert a
viselkedésem tehetett az egészről. Bólintott, de kerülte a pillantásomat. –
Semmi baj, ne rágódj ezen, oké? Nem te tehetsz róla, és tényleg örülnöm kéne,
hogy élek.
Hirtelen megölelt.
- Annyira sajnálom, hogy rád szakadt
ez az egész. Nekem kellett volna leszámolnom Sztellával.
Nem láttam az arcát, de hangján
hallatszott, hogy sír. Nyugtatóan simogattam a hátát.
- Jaj Eve, nem miattad történt így, te
is tudod. Szóval ne szomorkodj emiatt, ezen kívül is van miért – gondoltam a
rengeteg halottra.
Valamennyire megnyugodott, bár gyanítottam,
hogy magában még nem fogja ezt egy darabig lezárni.
- Nem akartam itt lakni száz évig,
főleg nem örökre, de kár a házért – mondtam témát váltva, miután elengedtük
egymást.
A falak nagy része állt, de majdnem
minden elégett részben, vagy teljesen. Óvatosan lépkedtünk a törmelékek
között a lépcsőhöz. Én mentem elől, tekintve, hogy Eve könnyen sebezhető.
- Túl sok minden zajlott már itt,
lehet nem is baj – válaszolta Eve. – De szerintem ruhákat nem fogunk találni.
Végül csak találtunk egy felsőt, ami
szabadon hagyta a hátam, és pár holmit, amit becsomagoltunk. A titkos fenti
szoba csodával határos módon teljesen épen maradt. A vángel naplókat szintén
elraktuk, aztán visszazártam, és nézelődtünk még egy darabig.
Egy nagy temetés volt, az összes maradványt
egymásra rakták, amit aztán mindenki körülállt és meggyújtottuk. A vámpír
holttesteket ugyebár lehetetlen volt azonosítani, kivéve, ha fiatal, így nem
lehetett tudni, ki volt ellenség, vagy egyáltalán, ki ki volt. Azonban bárki
előreléphetett és mondhatott pár szót elvesztett barátjáról, családtagjáról.
Csendben hallgattam a lángokat nézve,
amikben a csata képei jelentek meg. Páran Christiant is megemlítették, én pedig
ráébredtem, hogy könnyek folynak le az arcomon.
- Nem tudtam segíteni, pedig te megmentettél
– motyogtam.
Valaki megszorította a vállam,
felnéztem és Jordan gyászos tekintetével találtam magam szemben.
- Sok mindent köszönhetünk neki.
Minden ízében testőr volt, aki előbb mással foglalkozott, csak legutoljára
magával – mondta szomorúan.
Nem tudtam milyen közel állt hozzá,
csakhogy régóta ismerik egymást, hiszen Ő volt a Dragomirok fő testőre. Viszont
láttam őket beszélgetni párszor, és úgy tűntek, mint akik barátok.
A temetés után egy beszéd várt rám.
Habár a körülmények miatt szerettem volna várni ezzel, nem tudtam, mert
mindenki menni akart el, tekintve, hogy a hely lakhatatlanná vált. Így adtam
egy fél órát mindenkinek, én pedig félrevonultam a kis csapatommal.
- Elég, ha mondasz pár szót, aztán a
napokban összehívunk mindenkit egy helyre – mondta Madie.
- Meglátom – válaszoltam kitérően. –
Kiről mit tudunk?
- Brianat láttam Sztellával, de azóta meghalt, vagy eltűnt – kezdte Jordan. Korábbi szomorúságát felváltotta
szokásos, semmit el nem áruló arckifejezése. – Sofia már a harc elején
elfutott, bár ő szerintem csak gyáva. Galbraith, Dylan és Naida itt vannak, és
amennyire tudom velünk harcoltak.
- Raphael meghalt – szólalt meg Leó. –
Egy testőr ölte meg, akit nem ismertem fel, szóval nem tudom, melyikük volt az
áruló, de azóta nem láttam a gyilkosát. A felesége viszont azt állítja nem
álltak Sztella mellett.
Fejben végigvettem a tanácstagokat.
Madie és Jordan mellettem, Matt megölése után a Zeklos családot nem képviselte
még senki. Sofia, ha nem is áruló, biztos nem engedem tovább a tanácsban
maradni. Aztán van egy áruló családunk. A többieket meg meglátjuk.
- Sztella meghalt ugyan, ennek
ellenére minél hamarabb el kell fognunk az árulókat, és kideríteni ki vehetett
még részt benne – mondtam végül, aztán Lylehoz fordultam. – Mit fedhetünk fel
veled kapcsolatban?
- Hamar fény fog derülni a
boszorkányokra, szóval nyugodtan elmondhatod akár most is. - Bólintottam.
Megbeszéltünk még pár apró részletet,
aztán le is telt az idő. A tömeg újra összegyűlt, az elején a kilenc őssel, az
eredetileg tizenhétből, igaz három még él, ha minden igaz. Én pedig megálltam
mindenkivel szemben, de ezúttal szemernyi félelem sem volt bennem, annak
ellenére, hogy mindjárt nagyon meg fognak utálni.
- A seregünk fele elveszett – kezdtem
bele minden kertelés nélkül -, nem egy embert valószínűleg az ellene forduló
társa ölte meg. De ez nem fog még egyszer bekövetkezni! Minden megmaradt árulót
kinyomozunk, és megkapja a büntetését! – egy rövid szünetet tartottam. –
Emellett a tanács is rengeteg kárt szenvedett, a felének a helyét pótolni kell.
Viszont a rendszert megváltoztatom! Immár bukott ángel lettem, nem jön több
utód a helyemre. – Gyenge szellőt idéztem, ami miatt ismét előtörtek szárnyaim.
– A tanács, ahogy a neve is mutatja, innentől inkább tanácsokat fog adni, a
végső döntés azonban az én kezembe kerül, és csak teljes ellenzés szabhat gátat
az ítéletemnek. Ha ez valakinek nem tetszik, jobb ha csendben elviseli, vagy
nyíltan kiáll ellenem – néztem végig főképp az első soron. – A másik pedig,
bemutatom Lyle Rebeldet – a férfi felé intettem, ő pedig odajött mellém. – Ő
egy boszorkány-vámpír hibrid, és a varázslók vezére. Most már mindenki tudni
fog a létezésükről, azonban megtiltom, hogy bárki ártson egyetlen boszorkánynak
is! Aki megteszi Lyle előtt fog elszámolni a tettéért, és valószínűleg az
életével fog fizetni. – Lyle csak helyeslően bólintott erre. – Ami pedig az új
vámpírokat illeti, nem vagyok képes többé senkit átváltoztatni, tehát erre ne
számítson mostantól senki! Kérdés?
- Nem semmisítheti meg a tanácsot! –
tört ki Galbraith.
- Mint mondtam, megmarad, csupán nem
lesz akkora hatalma, mint volt – néztem rá élesen. – Ez az egész Sztella ügy
bebizonyította, hogy nem képesek rendes munkát végezni. Ha nem áldoztam volna
fel magam, már valószínűleg mindenki halott lenne, az árulókat leszámítva
természetesen, és Sztella ünnepelné itt a győzelmét. Szóval jobb, ha inkább
köszönetet mondanak nekem!
- Direkt áldozta fel magát, hogy
megkapjon mindent – szólt vissza gúnyosan.
- Gondoljon mindenki, amit akar, a
tények akkor sem változnak – mondtam uralkodva a dühömön. – De egyébként
fogalmam sem volt erről, ha tudom, inkább meghaltam volna. Viszont, ha már örökre
itt ragadtam maguk miatt, akkor úgy fogom csinálni, ahogy szerintem a legjobb.
Most pedig mindenki mehet ahova akar, majd kapnak értesítést a napokban!
Amelyik családban pedig nem maradt ős vámpír, a legöregebb veszi át a helyet a
tanácsban.
Ezzel fogtam magam és el is indultam a
kapu, jobban mondva a helye felé. Nem tudtam a barátaim mit szólnak hirtelen
döntésemhez, meglepettek voltak, de tüzetesebben nem vizsgáltam meg őket.
- Ez igen – szólt halkan Lyle, aki
felvette velem a lépést. – Közölhetted volna finomabban, és előbb nagyobb
engedményeket adva nekik, de jól döntöttél.
- Így gyorsabban meg fog mutatkozni,
hogy kivel lesz gond – vontam meg a vállam.
- Igaz – értett egyet egy kis szünet
után. – Viszont arra figyelj, hogy téged nem tudnak közvetlenül legyőzni, és
valószínűleg félnek is most tőled, viszont pont ezek miatt a szeretteid lesznek
az első célpontok, amivel le tudnak gyengíteni.
Felsóhajtottam. Erre nem gondoltam,
pedig ez tényleg veszélyt jelentett. Jó mondjuk igazából, az egészet nem tudtam
minden szempontból végigvizsgálni. Egyszerűen képtelen lennék tovább elviselni
a tanácsot, a tőlük való függést.
- Megoldom majd – mondtam
magabiztosan, és reménykedtem benne, hogy addig amíg ki nem találok mindenre
valami megoldást, elég nagy lesz a tőlem való tartás, hogy ne lépjenek semmit.
- Ebben biztos vagyok – mosolygott
rám, majd a többiek is felzárkóztak hozzánk.
- Hova megyünk? – kérdezte Jack, Eve
kezét fogva.
- Olaszország – pillantottam Lylera. –
Találkoznom kell Kristinnel.
A dolgok szépen elrendeződni látszottak. Brianat
és a férjét sikerült két nap múlva elfogni, és ki is lettek végezve. Sofia még
nem került elő, de volt pár nyom, amin elindulhattunk utána. Az üresen maradt
tanácshelyeket hamar feltöltötték, és habár még mindig háborogtak megpróbáltam
őket pár kedvező dologgal megnyugtatni.
Leó elkezdett megbocsátani
Kordéliának, bár ennek ellenére tartotta tőle a távolságot. Meg tudtam érteni,
de abban is biztos voltam, hogy idővel túllépnek ezen, és ismét egymásra
találnak.
Pont mint Jack és Eve, akik
egyfolytában együtt voltak. Eve minden idejét a tanulásnak akarta szentelni, de
előtte úgy döntöttek elmennek nyaralni. Engem is hívtak, azonban annyira
szikrázott köztük a levegő, hogy kényelmetlenül, és szörnyen éreztem magam a közelükben.
Egy szerelmes pár mellett sem bírtam sokáig, mindig Damon jutott az eszembe,
vagy néha Matt. Nekem sem kell egy pasi se mostanában.
Már csak a szüleimmel kapcsolatos
ügyet kellett lerendeznem. Így megbeszéltem Kristinnel, hogy látogassuk meg őket.
Egyeztetett velük telefonon, természetesen rólam egy szót se szólt. Most pedig
el is érkezett az idő.
- Ideges vagy? – kérdezte Kristin.
Egy saroknyira voltunk a házunktól. A
kabátom kapucniját a szememig húztam, hogy senki ne ismerjen fel, és az alól
nézegettem körbe. A jól ismert hely szomorúsággal töltött el. Milyen jó lenne,
ha visszajöhetnék élni az átlagos életemet, a családommal és barátaimmal
körülvéve.
- Be kell vallanom valamit – fordultam
végül unokatestvéremhez. – Nem megyek veled, én csak látni szeretném őket.
- De… - nyögte ki pár másodperc után,
azonban egyből félbeszakítottam.
- Úgy jobb mindenkinek, ha halottnak
hisznek – mondtam ki azt a mondatot, amivel mindenki győzködött, és sose hittem
volna, hogy egyszer én is egyet fogok velük érteni.
- Cathy, hi… - próbálkozott újra.
- Ne! Egyszer majd talán megérted –
mosolyogtam rá. – Most pedig menj, már biztos várnak!
A könnyek szúrták a szemem, de fent
tartottam a mosolyt az arcomon, míg végül el nem fordult tőlem, és elindult.
Jóval lemaradva követtem, miközben próbáltam erős maradni. Damon szavai
változtatták meg végül a tervem. Szeretnéd
végignézni, ahogy mindenki, akit szeretsz megöregszik, majd meghal? Lehet most
azt hiszed, el tudnád viselni a fájdalmat és megérné, azonban tévedsz. Ha pedig
már ott vagy, nem lesz többé visszafordulás. Képtelen lennél azt mondani, hogy
elmész, mert nem bírod. Tényleg igaza volt, nem lennék képes az életük
elmúlásának szemtanúja lenni. Örökre a családom tagjainak elvesztését figyelni.
Plusz veszélybe is sodornám őket, mert biztos lesznek olyanok, akik szembe
akarnak szállni velem.
Azon gondolkoztam még, hogy egy
vámpírral jövök, aki majd kitörli az emléküket a találkozásunkról, ám féltem,
hacsak egyszer is megengedem magamnak, hogy megöleljem újra őket, beszélgessek
velük, képtelen lennék csak úgy itt hagyni őket aztán örökre. Ezért hát
figyeltem, ahogy megjelenik az ajtóban anya beengedni Kristint.
Egy percig, ha nyitva volt az ajtó, de
többnek tűnt. Halványan érzékeltem a szememből kicsorduló könnyeket, amik
elhomályosították kicsit a látásom, de ennek ellenére is magamba ittam a
látványt. A lábaim már elindultak volna előre, hogy karjaiba rohanjak. Most,
hogy itt volt alig pár méterre még inkább éreztem, mennyire hiányzott. Ekkor
azonban eltűntek a házban, én pedig mozdulatlanul meredtem előre. Odébb sétáltam
pár lépést, és az utcát szegélyező fának dőlve néztem be a nappaliban, ahol
apám is ott volt.
Könnyeim némán potyogtak, miközben
elbúcsúztam tőlük magamban. Végül nem tudom mennyi idő után elfordultam, és
elindultam a közeli parkba. Leültem az egyik padra, felhúztam a lábaimat és
átkaroltam őket.
Az örökkévalóság állt előttem,
rengeteg feladattal, amikre nem álltam még készen, de a barátaimra gondoltam,
akikre számíthatok. Egy teljesen új élet, új családdal. A múltamat, az emberi
életemet pedig ideje magam mögött hagyni, persze megőrizve az emlékeimben.
Vége!
