Ahogy kinyitottam a
szemem, Kristin aggódó pillantásával találtam magam szemben.- Minden oké?
- Csak egy rossz álom – válaszoltam, mire megkönnyebbült. Bárcsak tényleg az is lenne, bennem se keltene legalább rettegést.
- Cathy – szólalt meg hezitálva. Bátorítóan bólintottam neki, hogy mondja nyugodtan. – Kordélia beszélni akar veled.
Meglepetten pislogtam rá, na, erre nem számítottam. Sőt úgy kellett visszafognom magam, hogy ne kérdezzem meg dühösen, mi a francot akar?
- Hol van? – tettem fel helyette ezt a kérdést, de a hangomon hallatszott a felindultság elfojtása.
- A szomszéd szobában. Átküldjem? – Annyira félénk volt a hangja, hogy azon kezdtem gondolkozni, vajon mennyire van képben a történtekkel. Tippelésem szerint, majdnem mindent tud.
Akarok én vele beszélni? Mi van, ha megint felhúzom magam annyira, hogy elvesztem a fejem és rátámadok?
- Küldd! – mondtam végül egy sóhajtással kísérve.
Kristin kiment a szobából, én meg felkeltem és az ablakhoz mentem kinyitni, hogy engedjek be egy kis levegőt. Ez legalább teljesen felébreszt, bár ez a rövid kis beszélgetés is kellő kijózanodást nyújtott.
Aludhattam jó pár órát, mert megint kezdett sötét lenni. Mindig éjszaka, pont mint az életem, mióta ez az egész elkezdődött, gondoltam keserűen, és vágyakozva idéztem fel a teljesen normális életemet. Lehet sose fogom már látni a szüleimet, sőt elég valószínű. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hiányoznának a szeretteim, de sokszor eszembe jutottak, és mindig azzal nyugtattam magam, hogy várok egy darabig, aztán megoldom valahogy a velük való találkozást. Erre most itt vagyok, háború közeleg, amibe lehet én is belehalok, és soha többé nem lesz esélyem elbúcsúzni tőlük rendesen. Most is elmehetnék hozzájuk, de mi értelme lenne feltépni a sebeiket, hogy újra elveszítsenek csak ezúttal ténylegesen. Ennyire nem voltam önző.
Szomorúságomnak a kopogás vetett végett.
- Gyere be! – mondtam, majd megfordultam az ajtó felé.
- Szia! – köszönt Kordélia halkan.
- Miért kerestél? – kérdeztem.
- Szeretném elmondani, hogy mi történt. Tudom, engem hibáztatsz, és megértelek érte, nem is mentegetőzni akarok, csak mindenkinek elmondani, mi történt, mert segíteni szeretnék.
- Hallgatlak.
- Sztella írt nekem és megfenyegetett. Én pedig először Damonnek mutattam meg. El akartam mindenkinek mondani, viszont ő megkért rá, hogy ne tegyem, mert van egy terve, és majd megoldja. Én pedig végül engedtem neki. Egyikünk se sejtette, hogy Sztella pontosan tudja, hol vagyunk, és azt beszéltük meg, hogy pár napot kap a terve teljes kigondolására, aztán ha bármi nem tetszik, akkor beavatunk mindenkit. Ez volt akkor, amikor elindultatok ide. Ketten maradtunk, ami remek lehetőséget nyújtott az ügy intézésére, azonban váratlanul ránk támadtak. Megleptek minket, és mivel többen voltak, a menekülés esélye is lehetetlen volt.
Nem tudtam, mit kéne rá mondanom, csak hallgattam tovább. Ez pont Damonre vall, hogy maga akar cselekedni, hiszen ezt tette az elején is.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el, sose gondoltam volna mivé alakul.
- Ha sajnálod, ha nem Damont már nem hozza vissza – válaszoltam. Most nem borította el az agyamat a harag, és beláttam, hogy igazat mond, nem lett volna értelme ezt csinálnia, azonban még mindig haragudtam rá, ha elmondják nem történt volna ez, bár kitudja. Lehet mi se gondoltuk volna, hogy Sztella tudja, hol vagyunk, és akkor lehet ugyanide lyukadunk ki.
- Sajnálom, hogy rád rontottam – kértem bocsánatot.
- Semmi baj. De egyébként azt is el akartam mondani, hogy Damon hagyott neked valamit a táskájában. Elhoztátok?
- Igen, a kocsi csomagtartójában vannak a cuccok.
- Akkor majd nézd meg! Én viszont most magadra hagylak.
Bólintottam, aztán elköszöntem tőle.
Egy darabig álltam még az ablaknál, csak úgy nézve ki a semmibe, utána elindultam a csomagért. Tudtam jól, hogy ettől megint rosszul fogom érezni magam méghozzá nagyon, azonban kíváncsi voltam. Elindultam az iskola parkolójába reménykedve, hogy ott van a kocsi, ahol megálltunk, mikor megérkeztünk. Nem akartam senkivel se találkozni és beszélgetni. De megkönnyebbülésemre ott volt az autó. Csak kulcsom nincs, esett le hirtelen, ahogy odamentem.
- A fenébe! – csúszott ki a számon halkan, majd hirtelen összerezzentem, a nevem hallatán.
- Cathy! – jelent meg Lyle a hátam mögött. – Nem akartalak eddig zavarni, de megláttalak az ablakból. – Kis szünetet tartott. – Fogadd együttérzésemet!
- Köszönöm, te is – válaszoltam halkan. – Gondolom slusszkulcs nincs nálad – váltottam egyből témát, nem akartam erről társalogni.
- Nincs. Viszont amiatt jöttem, hogy ha éhes vagy, szólj! Én vagy Madie gondoskodunk róla. – Habár elfogyott az a vér, amit Madie adott, nem vágytam most rá túlságosan. - Emellett pedig szeretnék veled beszélni.
Hát persze, újra jöhetnek a nagyszerű tervek.
- Rendben – mondtam. – Most viszont megkeresem Leót. Ha ráér a beszélgetés – tettem még hozzá.
- Nem igazán. Vissza kell térnetek a Fellegzuhatagba, ahová nem kísérhetlek el. Nem tudjuk, Sztella mikor támad.
Pont ettől féltem. A gondolataim még mindig csak Damon körül forogtak, nem volt most erőm a következő lépéseken törni a fejem.
- Velem jönnél?
Bólintottam és követni kezdtem. Szótlanul sétáltunk, és észrevettem rajta, hogy nagyon feszült. A lakosztályára mentünk. Benyitva a nagy tanácskozó terembe arra számítottam, hogy a többiek is ott lesznek, de nem volt senki, és mi is tovább haladtunk. Kinyitott egy ajtót, ami egy csigalépcsőre nyílt. Ennek a tetején egy újabb ajtó várt ránk, amit kulccsal nyitott ki.
Belépve a szobába elámultam, mintha átléptünk volna jó pár évszázaddal korábbra. Minden bútor antik volt, vagyis jobban fogalmazva minden a szobában, és habár lehet fel voltak újítva kicsit, biztosra vettem, hogy mind igazi darab. Ezen felül pedig két oldalt végig szekrények voltak, amik könyvektől roskadoztak, majdnem mind kidolgozott, régi bőrborítású. Az ajtóval szemben egy íróasztal volt, mögötte gyönyörűen megmunkált karfás szék és ablak. Középen kanapék néztek egymással szembe egy kis asztalkával közöttük.
- Foglalj helyet! – szólalt meg, megtörve kicsit gyönyörködésemet, ami visszatért, amikor az ajtó felé pillantottam. Azt a falat festmények borították. Az egyik képen felismertem a Fellegzuhatagot. A legnagyobb és a legszebb azonban egy két angyalnőt ábrázoló volt. Épp nyitottam a számat, hogy rákérdezzek, de megelőzött.
- Igen, ők azok.
Lenyűgözve néztem tovább. Aleida és Tynisha hófehér ruhát viseltek, és egy lenyűgöző virágos réten ültek, mögöttük vízeséssel. A szárnyuk teljesen élethűen volt lefestve. Olyan érzést keltett, mintha a kép megérintésekor igazi tollakat simíthatnál végig.
Nagy nehezen sikerült elszakítanom róla a tekintetem és Lylera néztem.
- Szóval?
- Eve álmáról van szó – kezdte el, arcára különös tekintet költözött, pont mint a kocsiban, jutott eszembe. Jól sejtettem, hogy valamit tud ezzel kapcsolatban.
- Ez az egész nagyon furcsa, nem is tudom, hogy mondjam el.
- Kezdd valahol, aztán próbálom követni!
Lyle halványan elmosolyodott, majd belekezdett.
- Van egy varázslatszerűség, vagy nem tudom, minek lehetne nevezni. Ha minden veszni látszik ez az egyetlen esélyünk, viszont alig tudok róla valamit, a következményei egyáltalán nem ismertek.
- Hogyhogy? Valaki csak csinálta, ha létezik.
- Nem éppen. Ez nagyon egyedi. Tynisha és Aleida írt le pár dolgot, amire csak a vángelek képesek. Magát a feladatot közölték, és hogy mire szolgál. Valószínűleg ők sem tudták, hogy pontosan mit okoz és senki nem is csinálta még, mivel veled osztom meg először ezt.
- Oh, remekül hangzik – mondtam gúnyos hangsúllyal vegyítve. - Na és mi az, amit tudunk?
- Egy ima Quyenhez, hogy bocsásson meg Aleida és Tynisha vétkeiért, önfeláldozásodért cserébe.
- Mi? – szaladt ki a számon. – Ez mégis hogyan segítene azon kívül, hogy megölöm magam?
- Szabad utat engedsz az erődnek varázslás közben, viszont te irányítod az egészet, míg el nem emészt. Elvileg ezzel a vángelek vonala is véget érhet, ha Quyen úgy dönt.
- Oké, ez most túl sok volt – mondtam és egyből megjelent előttem a korábbi rémálmom, ahol elvesztettem a kontrolt.
- Nekem se tetszik, viszont, ha vesztésre állunk ez ad annyi erőt, amennyivel az egész területen levő ellenséget leigázhatod. Viszont itt jön az is, hogy nem tudjuk, mennyire leszel képes rendesen irányítani akkora erőt, ha pedig nem megy, hatalmas pusztítást okozhatsz, plusz a saját embereiddel is végzel.
- Ami neked jól is jönne nem? A legtöbb vámpír meghalna.
- Nem éppen, mert ugyanannyi van elszórva a világ különböző részein, akik így uralkodó és vezetők nélkül maradnának, ami totális káoszhoz vezetne.
Ez igaz, gondoltam végig. De akkor mi értelme ennek az egésznek? Legyőzzük Sztellát, de lehet mind meghalunk.
- Ezért, ha akarod ezt az esélyt használni, kell egy menekülő utat is találni, ahol a többiek leléphetnek és miután kellő távolságban vannak, elkezdheted a leszámolást.
- Csak én nem fogom túlélni – mondtam halkan, de persze a vámpír hallásának ez nem okozott problémát.
- Ez a legvégső lehetőség, és rajtad áll, hogy akarsz-e élni vele.
- Át kell gondolnom – néztem Lyle szemeibe, ő pedig bólintott. – De mi van, ha megszűnik a vonalunk? – jutott eszembe, amit korábban mondott, és aminek eddig nem tulajdonítottam nagy figyelmet. – Nem biztos, hogy jó ötlet lenne olyan vezető nélkül hagyni őket, aki megkötné a kezüket.
- Vannak értelmes tanácstagok, és az ő érdekük is, hogy ne fedjék fel a kilétüket – válaszolt, majd felállt. - Itt hagyjalak egy kicsit? – Bólintottam.
Miután elment végigfeküdtem a kanapén és a mennyezetre meredtem. Nem tudtam, hogy döntsek. Lehet így is úgy is meghalok, de az utóbbival legalább megmentem a többieket. Viszont ostoba voltam, hogy kicsit is azt hittem, készen állok ezekre. Féltem és nem akartam meghalni. Húsz éves vagyok, még most kéne igazán elkezdődnie az életemnek, erre véget ér.
Bár úgyse lehet olyan életem, amit elterveztem, és ha feláldozom magam, akkor kikerülök ebből a pokolból. Nem kell életem végéig azon emésztenem magam, hogy vámpírok sokasága mészárolja az ártatlan embereket és én nem teszek ellene semmit.
Hangosan kifújva a levegőt felálltam és mászkálni kezdtem. A tekintetem az asztalon lévő könyvre esett. Felvettem és belelapoztam, azonban egyből csalódnom is kellett. Idegen nyelven íródott, ami halványan ismerős érzést keltett, de nem tudtam elolvasni. Így visszaraktam, megint járkálni kezdtem, azonban pár kör után rájöttem ez mennyire felesleges, hiszen eldöntöttem mit akarok.
Elindultam le, hogy elmondjam Lylenak. A nagy terembe érve hangosan megszólítottam, hátha itt van valahol.
- Megyek – jött is a válasz szerencsére a másik szobából.
- Benne vagyok, csak találjunk ki valami menekülő utat a többieknek – mondtam egyből.
Ez pedig a következő pár órás megbeszéléshez vezetett. Előbb Lyle mindenkinek elmondta a részleteket, természetesen azt kihagyta, honnan van ez a varázslat, és Quyenhez fűződő részt is. Aztán megpróbáltuk kitalálni, hogyan kéne visszavonulni, ha erre az utolsó verzióra kerül sor.
Viszont itt kezdődött a baj. Nem avathatjuk be a többi tanácstagot, meg a seregünket, mert akkor Sztella fülébe jutna. Így viszont mégis hogyan érjük el mindenki visszavonulását rövid időn belül? Egyre nehezebben jöttek az ötletek, és mindbe találtunk hibát. Végül annyiban maradtunk, hogy beavatjuk azokat, akikben megbízunk, aztán reménykedünk abban, hogy sikerül minél több embernek elmenekülnie a közelből, ha leadok egy jelet.
Fáradtan támasztottam meg a fejem a tenyeremmel. Ez sok volt így egyszerre, és még pihenni se lesz időm, vagy egyedül átgondolni még bármit, mert másnap délután indulunk vissza a Fellegzuhatagba.
- Van kedved még itt maradni egy kicsit? – jött oda a székemhez Lyle, miközben a többiek kezdtek kiszállingózni. – Arra gondoltam, gyakorolhatnánk egy keveset.
Megemeltem az egyik szemöldököm kérdőn. Mit akar gyakorolni?
- Harcolni.
- Óh! – Azt hittem inkább valami varázslásos dologra gondol. Bár indulás előtt még ahhoz is fog adni instrukciókat. – Oké – egyeztem bele, hátha sikerül egy kicsit a feszültségemet és bánatomat is levezetni vele.
Elvezetett egy edzőteremhez, útközben szereztünk nekem ruhát is, amit átvehetek és kényelmesen tudok benne mozogni. Az iskola mindenhol csendes volt, hiszen éjszaka révén mindenki a szobájában aludt. Csak mi vendégek kavartunk bele ebbe a szokásos, normál rendbe. Erről az is eszembe jutott, mennyire jó lenne megint iskolába járni. A kollégiumi életre is mindig kíváncsi voltam, úgyhogy itt maradtam volna szívesen.
Sőt talán lehet idekerültem volna Kristinnel együtt, ha nem belőlem lesz az új vángel. Tudtam, hogy ostobaság ezen rágódni, vagy képzelődni, de elkezdtem azon merengeni, milyen életem lett volna ez esetben.
Képzelgéseimet végül az szakította félbe, hogy átöltözve megálltam Lyle előtt pár lépéssel. Ő is lecserélte a ruháit, és meg kell hagyni jól nézett ki ilyen sportos szerelésben. Erről persze egyből eszembe jutott Damon, szóval gyorsan megráztam a fejem, nem kínozhatom egyfolytában miatta magam. Úgyis követem hamarosan, gondoltam gúnyosan.
- Kezdjük pár fontos dologgal! Az egyik, ami habár lehet nem szép, de igaz, ez nem egy film, ahol hagyjuk az ellenséget, ha az a földre került! A másik pedig, sose veszítsd el a fejed! Abból semmi jó nem származik, hogyha engeded a dühnek, vagy bármi másnak, hogy elvakítson. – Bólogattam megértésem jeléül. – Kezdetnek ennyi, ha eszembe jut valami mondom. Készen állsz? – mosolyodott el halványan.
Sorra mutogatta a mozdulatokat, védekezőeket és támadókat egyaránt. Néha kiegészítette tanácsokkal is. Azonban, amikor elkezdtük az igazi verekedést az első szabályról, miszerint maradj higgadt kezdtem megfeledkezni és egyre inkább felhúzni magam, amiért úgy hessegeti el a támadásaimat, mintha csak egy légy lennék. Ezt ő is észrevette, ezért megállt.
- Nyugi!
- Könnyű mondani – sziszegtem. – Hogy harcoljak így bárkivel? Simán meg fognak ölni már az elején – fakadtam ki.
- Megfeledkezel arról, hogy ott van az erőd, amit most nem használsz, ezért igen nem érsz valami sokat ellenem, hiszen fizikailag erősebb vagyok és jóval tapasztaltabb. Azonban mindent behozol az elemekkel.
- Amiben szintén elég kezdő vagyok még – sóhajtottam csüggedten.
- Na, úgy hallottam azért vettél részt harcban, és nem is rossz végeredménnyel. Szóval ne add fel!
Kivoltam, de igaza volt és jól is jön a gyakorlás, szóval összeszedtem magam és folytattuk. Mikor befejeztük teljesen ki voltam fulladva és elterültem a padlón.
- Ügyes voltál – dicsért meg, majd a szemem felé emelte a kezét és meglóbált egy kulcsot. – Kell még?
- Ühüm – dünnyögtem felülve. Átvettem tőle és babrálni kezdtem vele.
- Sajnálom – szólalt meg váratlanul Lyle. Oldalra pillantottam, épp leült mellém. – Még gondolkozok, hogyan tudnék segíteni nektek. Azonban bevallom, örülök annak, hogy nem kell a boszorkányok közül senkit se veszélybe küldenem, de én ott lettem volna.
- Semmi baj, ez nem a ti harcotok – válaszoltam kedvesen.
Váltottunk még pár szót, megbeszéltük azt is, hogy egy óra múlva találkozunk és elmond mindent a varázslattal kapcsolatban. Aztán mindketten elindultunk másfelé. Én negyed óra múlva már a kocsiban ültem kezemben egy dobozzal.
